Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A hazugság sokfélesége

Megemlítettem egy barátnőmnek, hogy néhány nap múlva a rádió Éjszakai egyetem című műsorában tartok előadást, ő pedig rögtön értekezésem tárgya felől faggatott. Amikor elárultam, hogy a hazugságról fogok szólni, megjegyezte, hogy ez bizony kényes téma, s végül oda lyukadtunk ki, hogy ha egyszer a világra jöttünk, akkor nincs mese, élni kell. Mert hogyha élsz, nyilvánvalóan kényes téma az életed is. A rádió-előadást lemondhatod, de ettől még nem sikerül megszöknöd az életed elől. És miután az élet ma az egyik legvitatottabb hazugság, a hazugság megvitatása elől sem menekülhetsz.

Ha tájékozódni akarsz a világban, előbb meg kell ismerned önmagad, állítják mindazok, akik tudnak az emberről valamit. Ezt a tézist meg is fordíthatjuk: ha tisztába akarsz jönni önmagaddal, előbb a világgal kell megismerkedned. Mert ha a világ alapjaiban változik meg, ez annak a jele, hogy valami bennünk is alapvetően megváltozott.

Mi változott hát meg az emberben, mi az oka annak, hogy ilyen gátlástalanul hazudozik és hisz a legképtelenebb hazugságokban is?

Korábban sok szó esett már arról, hogy ez az új, virtuálissá vált világ új embertípust hozott létre. Én magam a következőképpen írtam erről 1963-ban: „Milan Kundera híres regénye A lét elviselhetetlen könnyűsége címet viseli. Csakhogy napjainkra a cím az »elviselhetetlen« jelző miatt menthetetlenül elavult. Ma ugyanis a lét könnyűsége tökéletesen elviselhető, sőt kifejezetten szirupos fordulat. Végre lehet nevetni, ahelyett, hogy sírnánk. Végre nem kell félnünk a holnaptól, mert van rá remény, hogy a holnap be sem következik. Ha pedig igen, másképp, és nem úgy, ahogy elképzeltük.

Azt is figyelembe kell vennünk, hogy korunk embere, aki számítógépekkel nőtt fel, természetesnek veszi, hogy partnerét bármikor kikapcsolhatja. A kikapcsolható partnerhez fűződő viszony pedig egészen újszerű nexust alakít ki a halállal. A halál technikai folyamattá vált, közjátékká, aminek nincs különösebb jelentősége. Ezért a gyilkosság is más jelentést nyer. Majdnem úgy élünk, mint a paradicsomban. Vagy majdnem úgy, mint a pokolban. Ahogy tetszik.”

És mert a virtuális világban látszólag minden lehetséges, a hazugság is elvesztette valamikori világos és egyértelmű jelentését.

Az igazságot és a hazugságot egykor a halál biztos ténye segített megkülönböztetni: régen a hazugság bűn volt, amiről halálunk óráján számot kell majd adnunk. Ma a hazugság való világ, az ember tudatlan és beszámíthatatlan létállapota. Vagy önfeledt időtöltése a sok egyéb között. Pedig az ember ma is halandó, és továbbra sem úszhatja meg a halált, úgyhogy az új hazugságok mögött mindig ott van az igazság is, egy és ugyanaz a régi, vitathatatlan igazság.

Az emberek általában úgy gondolkoznak, hogy a halálig még sok időnk van hátra, ezért betehetjük egy fiókba, és majd csak elleszünk vele. Vannak sokkal fontosabb dolgok is. Például a pénz.

Hogy a pénzéhség hazugságot szül, nem újság. Mindig is azt szült. Csakhogy azelőtt más volt a pénz is, mint aminek a ma embere ismeri. Ma a virtuális pénz a hazugság egyik szimbóluma. Nem ígér olyat, amit ne tudna teljesíteni. A pénz előbb vagy utóbb becsap, megcsalja mindazokat, akik megszállottan imádják, és akik bármit megtennének érte. És senki sem tudja, mi történik akkor, amikor a pénz egyszer csak becsapja a világot. Görögország és Izland a maga adósságválságával csupán előjáték.

Dieter Schnaas írja A pénz kultúrtörténete című tanulmányában: „A bank- és államcsődök a politikai rendszer csődjei. Az arany pénz nélkül semmit sem ér, a pénz arany nélkül azonban mindent. A pénzt és az aranyat 1971. augusztus 15-én választották szét. Ebből az arany nem profitált semmit, a pénz igen. Az aranynak csak addig van értéke, ameddig össze van kapcsolva a pénzzel. Ma az arany csupán giccs, ékszerek nyersanyaga. A divatos pénz ezzel szemben vidám gavallér, akit nem terhel semmi kötelezettség. A tudományos-technikai forradalom korában a csalfa és kéjenc pénz korlátlan szabadsága valósággal megbabonáz bennünket a maga értelmetlenségével, végtelen hazugságával, amiben váltig hisz az emberiség.”

Amikor azt állítottam, hogy a hazugság előretörése szoros kapcsolatban áll a haláltudatnak, az élet szentségének az elvesztésével, nem mondtam ki azt, amit Dieter Schnaas fentebb idézett szövege hangsúlyoz.

Hogy jóllehet a korszellem valaha mindig racionális, tudományos-technikai jellegű volt, az embert ma az bűvöli meg, ami ennek az ellentéte.

Mivel az inga, mint tudjuk, egyik végletből a másikba lendül, a racionális gondolkodás kora előbb vagy utóbb létrehozza a maga ellentétét.

A határtalan hazugság elburjánzásáról – melyet az elmúlt 20. században épp a racionális gondolkodás szüntelen hangsúlyozása, túldimenzionálása, a csoda és a szentségek kikapcsolása váltott ki – Max Scheler már 1912-ben így írt: „A nem tudatos, előítéletektől áthatott, divatos világképben a dolgok a fejük tetején állnak. Itt minden élőt az élettelenen át próbálunk megérteni, úgy fogjuk föl az életet, mint jelentéktelen közjátékot egy mechanikai folyamatban, az élőket úgy fogjuk fel, mint véletlenszerű találkozást az élettelen környezettel: a szemet szemüvegként kezeljük, a kezet lapátként, az élő szerveket élettelen szerszámokként. Ha ily módon értelmezzük át az élő szervezet és az élettelen munkaeszköz viszonyát, akkor a divatos civilizációs szellemiség nem előrehaladást mutat fel, hanem az emberiség állandó hanyatlását. Akkor erő helyett gyengeséget mutat, a pallérozottság helyett tudatlanságot, minőség helyett mennyiséget.”

A mindenre kiterjedő hazugságáradat diadalútja száz évvel ezelőtt kezdődött az orosz forradalommal, pontosabban azzal, hogy a forradalom hazugságait kezdték elhinni a lelkes tömegek. Azaz a mai ordas hazugságok mélyen az orosz forradalomban gyökereznek. A racionalizmus, a tudományos-műszaki világkép túlhangsúlyozása a szentségek eltűnéséhez vezettek. Eltűnt az élet és a halál titka, az ember egyszerű porhüvellyé vált. Mindezt az igazság olyan mérvű fejtetőre állításának nevezhetjük, amelynek eredményeképpen a hazugságot kezdjük igazságként felfogni, de tekinthetjük az igazság tudatos leértékelésének is. Jól példázza ezt a híres szovjet jelmondat: „Mindent az emberért, mindent az emberi boldogság nevében!”

Mit kifogásolhatunk ezen a jelmondaton? Semmit. Csakhogy a büntetőtábor falán ez a jelmondat cinikus paródiává válik, leértékeli a humanitást, és nyíltan a szemünkbe hazudik, úgy, ahogy Putyin és Lavrov hazudik bele az egész világ arcába.

Ezen a ponton érdemes emlékeztetnünk magunkat arra, hogy a legnagyobb hazugságoknak nincs mindig gyakorlati céljuk. A hazugság lehet kaland és kedvtelés is, mint a háborúk. Mert nem kaland és kedvtelés volt-e az orosz forradalom kiagyalóinak mindaz, amit a munkások felszabadításának fennkölt hazugságával próbáltak álcázni? A Kreml ma is hazugsággal próbálja leplezni ukrajnai zsoldosainak kalandját és kedvtelését az orosz nép előtt. A bűnözőknek nyilvánvalóan más kedvteléseik vannak, mint az egyszerű embereknek. Ha a kedvtelés még haszonnal is jár, a hazugság extrém méreteket ölt.

A középszerű hazugságok alapja legtöbbször a haszonszerzés, a félelem, a szégyen, az irigység vagy a bosszú, de a nagyon nagy hazugságokat nemegyszer valóban csak a kedvtelés és a kaland motiválja, ami különösen nehezen hihető egy felnőtt ember számára.

A világ és az ember bonyolultabb és egyszerűbb, mint gondolnánk.

Ebben a világban a hazugság és az erkölcs úgy illenek egymáshoz, mint a csizma és a párja. Ha az egyiket látjuk, tudhatjuk, hogy a másik is a közelünkben van.

Az új etika egyik legfontosabb vívmánya az, hogy a világban nincs egyetlen erkölcs, hanem sokféle erkölcs van. Erkölcsön ma már az egyes korok és nemzetek által időről időre felállított igazságokat értjük, nem pedig annak filozófiai igazságtartalmát és tudományos fogalmát, és ezek az igazságok a morált csupán tárgyként vagy témaként szemlélik.

Legfontosabb céljukat ezek a tudat alatti előítéletek azzal érik el, hogy hatnak az erkölcsre, aminek következtében a morális igazságok mintegy természetellenessé válnak, és azt, ami korábban rossz volt, egyszerre jónak érezzük.” – állítja Max Scheler.

Néhány évtizeddel ezelőtt a gazdák még rossznak vagy erkölcstelennek tartották volna, ha mérgezett paradicsomot vagy uborkát termesztenek, vagy a csirkéket és a lazacokat az emberi egészségre káros táppal etetik. Mondhatnánk persze azt is, hogy a paradicsom és az uborka hazudik, mert szép küllemük kórokat és betegségeket takar. De a burgonya és a sárgarépa, a marha és a malac ugyanígy hazudik. Merthogy az ember is hazudott a paradicsomnak és az uborkának, a sertésnek és a marhának, amikor rútul kihasználta bizalmukat, és méreggel etette őket.

 

Nem is olyan régen a világ rettegett a kergemarhakórtól, amely elpusztítja az emberi agyat, és rádöbbent, hogy a kórra azok az állatok fogékonyabbak, amelyeket csúnyán becsapott, amikor takarmány gyanánt csontlisztet etetett velük. A hibásak természetesen a marhák voltak, nem az emberek. A marhákat elpusztították, a vendéglőben pedig átmenetileg bárányt rendeltek az emberek. Talán még emlékeznek rá, hogy abban az időben Európa legnagyobb marhatenyésztő gazdaságait beborította az elégetett marhák füstje. Különleges védőruhába bújt marhaégető brigádok járták a vidéket. Az egyes országok tömérdek pénzt költöttek el a beteg állatok megsemmisítésére. Mára mindez feledésbe merült.

Mondhatjuk, hogy Lavrov és Putyin éppen olyan hazug, mint az uborka és a paradicsom, vagy a félrevezetett tehenek. Csakhogy az ő létük egy évtizedeken át tartó hazugságlánc eredménye. Azt is mondhatjuk, hogy a hazugság szülte őket. Talán emlékeznek még rá, milyen gyakran idézték egykor Gogol egyik mondatát, melyben Tarasz Bulba, a hírhedt kozák atamán így fenyegeti meg a saját fiát: „Én nemzettelek, én is ütlek agyon.” A maga gunyoros módján ez a fenyegetés a hazugságra és a hazudozóra is alkalmazható. Akit a hazugság nemzett, azzal előbb-utóbb az fog végezni is.

Így ír erről Szvetlana Alekszijevics A megélt idő című könyvében: „És most hadd szólok néhány szót a hóhérokról… a hétköznapi, szelíd hóhérokról… Apámat följelentette a szomszédunk… Jura bácsi… Valami apróságért. Én hétéves voltam. Jura bácsi gyakran elvitt halászni, megengedte, hogy lovagoljak. Megjavította a kerítésünket. Értik, ugye, mi meglehetősen csúf képet őrzünk egy hóhérról – ő azonban hétköznapi ember volt, vendégszerető… Normális… Apát letartóztatták, és néhány hónappal később a fivérét is. Jelcin idejében kaptam kézhez az anyagát, amely több feljelentést is tartalmazott. Az egyiket Olja néni írta… Az unokatestvére… Ez a szép és mindig derűs asszony…Nem volt könnyű, mégis föltettem neki a lelkemet régóta gyötrő kérdést: »Olja néni, miért tetted?« Ő visszakérdezett: »Azt hiszed, Sztálin idején sokan maradtak tisztességesek?« Értik ugye, vegytiszta gonoszság nem létezik… A gonoszság nem csak Sztálin és Berija… Hanem Jura bácsi és a derűs Olja néni is…”

 

A hazugság, a kedvtelés és a kaland kérdésköréhez visszakanyarodva, kénytelen vagyok ismét magamat idézni: „Roman Friszter Sapka című regénye olyan, mint a szögek, amelyekkel a fogságba került tisztek váll-lapját a vállukhoz szögezték. Hogy hogyan szögezték oda? Közönséges kalapáccsal, közönséges szögekkel. Az egyik kéz a kalapácsot fogta, az ujjai közt pedig a szögeket. A váll-lapok pedig egy másik emberi lény vállán voltak.

Haszna nem származott ebből senkinek… A váll-lapokat nem haszonszerzésből szögezték a vállukra, hanem mert szórakoztatónak találták, mert örömet szerzett nekik.

Szélsőséges időkben mindig fölbukkannak azok az emberek, akiknek addig sikerült mások előtt eltitkolni és elfojtani perverz hajlamaikat. Ezeket az embereket békeidőben nem veszik komolyan, hanem beteges jelenségeknek tartják őket, és úgy vélik, hogy börtönben vagy a bolondokházában van a helyük. Ám amikor kitör egy háború vagy egy forradalom, amikor pusztító földrengés vagy orkán söpör végig a tájon, a természetellenes lesz a szabály. És azok lesznek a hangadók, akiket korábban észre sem vettünk. Megváltoznak a kedvtelések és az örömök. A szomszéd fiú kalapácsot ragad és szórakozást keres magának. A hatalom a torz vigasságra vágyók kezébe kerül.

A normális emberek egy része ilyenkor megpróbál alkalmazkodni és az új hatalom kedvében járni, mások igyekszenek láthatatlanná válni és menteni az irhájukat. A világ pedig börtönné és bolondokházává válik.”

Nem is kell feltétlenül odaszögezni a váll-lapokat, elég, ha az embereket arra kényszerítik, hogy olyan környezetben éljenek, ahol a hazugság mindennapos jelenség. Ahol nem ismernek mást, csak hazugságot. Ekkor a világ a feje tetejére áll, és irreálissá válik. Ezt a feje tetejére állított világot, a feketét fehérnek hazudó magatartásformát ábrázolja Mihail Bulgakov A kutya szíve című novellájában. Erről a jelenségről így írtam a szovjet korabeli lakáshiányról értekezve: „Mára a nép megszokta a gettósodást. Valamikor mindez szorongást váltott ki belőle. Merthogy akkor még nem szokott hozzá, hogy papírvékony falú és csúf házakban éljen… De nem volt kiút. Nagy volt a lakáshiány. El kellett fogadniuk, amit adtak, és ott kellett élniük, ahova telepítették őket. Mustamäen és Õismäen főleg a családosok kaptak lakást. Ott nőtt föl sok mai potentát.”

 

Későbbi életében az ember tudat alatt igyekszik újjáteremteni gyermekkori környezetét. Most ott tartunk, hogy a gettókban felnőtt nemzedékek Észtországban is megpróbálják gyermekkori környezetüket újrateremteni. Olyan környezetre vágynak, amelyet biztonságosnak éreznek, amely el van mentve e nemzedékek közös emlékezetében, és miután a közös emlékezet ki nem törölhető, ahogyan az emberi természet sem, a gettóban felnőtt ember gyakran az élő természet ellen fordul, mivelhogy az, amit mi „a természet szépségének” mondunk, az számára idegen és visszataszító.

Anne Fried, az osztrák zsidó és finn írónő, a tübingeni egyetem filozófiadoktora és New York-i szociológus, érdekes szociális kutatásokat végzett az 50-es években a harlemi utcagyerekek között. Ő mesélte egyszer, milyen hatással volt egy, az erdőbe tett kirándulás a gyerekekre, akik soha nem tették ki a lábukat New Yorkból. Ezek a gyerekek életükben először láttak erdőt. És bár sokat vártak a kirándulástól, a gyakorlatban ők, akiket a harlemi utcán sem visszafogottság, sem félénkség nem jellemzett, nem mertek leszállni a buszról, mert riasztotta őket a falevelek vibrálása, a fák suhogása. Sőt, sokan sírva fakadtak, amikor megpróbálták megmutatni nekik az „erdő szépségét”. Ezek a gyerekek Harlemet tartották szépnek, svábbogaraival, patkányaival és szemetével.

Ezzel magyarázható Észtországban is az ingatlanfejlesztők ellenszenve az őshonos fákkal szemben. Ezért épülnek vigasztalan, füves mezők közepébe pottyantott lakókörzetek, amelyek úgy festenek, mintha Lasnamäe és Õismäe panelházait lakásokra szedték volna szét, és szétszórták volna a pusztaságban, majd minden egyes lakást „családi háznak” neveztek el.

A fák idegenkedést és szorongást váltanak ki az itt élő gyerekekben, ezért meg akarnak tőlük szabadulni. Ugyanilyen ellenszenvet éreznek a csend iránt, mivel gyermekkorukban a falak és a födémek minden zajt áteresztettek, ami ahelyett, hogy zavarta volna őket, biztonságérzetet adott. Észtország szovjetizálása részben a lakáspolitika következménye, mely meghozta romlott gyümölcseit.

A helyet, ahol felnövünk, előbb vagy utóbb megpróbáljuk újrateremteni. Ha egy országban nagy számban vannak gyerekek, akik a szemétdombon nőttek fel, az az ország a jövőben nagy valószínűséggel szemétdombbá válik. Az, ami a gyerekekkel történik, az történik velünk is.

A hazugság különösen ott pusztít, ahol belső bizonytalanság és tanácstalanság uralkodik, ahol az emberek nem hisznek semmiben, nem tisztelik az úgynevezett alapértékeket, és ezért válogatás nélkül minden hazugságot elhisznek. Úgy is mondhatnánk, hogy a hazugság ott pusztít leginkább, ahol megszűnt az élet szentségének ismerete. Mert az élet szentsége és a tisztelet szorosan összefonódnak az igazsággal, az igazság felismerésével.

De erről majd kicsit később szólok, most szeretnék visszakanyarodni a pénzhez, és néhány szót ejteni a pénzéhségről, azaz a pénzsóvárságon alapuló hazugságról. Mindenki ismeri a szólást: olyan pénzéhes, hogy kész volna eladni a saját anyját is. És ez így is van. Ez nem csupán érzékletes megfogalmazás, hanem maga a színtiszta igazság.

Az emberek hozzá vannak szokva, hogy az élet rubrikákra tagolódik, ahogy egy kartoték, és hogy az egyes rubrikákban feltüntetett tételek élesen elkülönülnek egymástól. Aki például jó pénzért a saját anyját is kész volna eladni, az csak életének egyik rubrikájában ilyen, a többiben ettől még lehet jó apa vagy anya, rendes állampolgár, normális emberi lény.

Ugyanez a helyzet a kultúra iránti érdeklődéssel vagy a hittel is. Ezeket akkor vesszük elő a dobozból, amikor egy-egy neves művésszel találkozunk, vagy istentiszteletre megyünk. Azaz mintegy más emberré válunk. Ezek után azonban ismét beköszöntenek a hétköznapok, és bezárulnak a fiókok. Az egyik kéz nem tudja, mit csinál a másik, így nem is találkozhatnak. Az ember idegen lesz önmaga számára, szétesik, és már nem teljes egész. A szétesett embert pedig könnyű becsapni. Ugyanilyen könnyen csap be ő is másokat.

Elmondhatjuk tehát, hogy az embernek a szíve hangjaira kell hallgatnia, mert csak ott találja meg az igazságot és a fennkölt szavakat. Ami persze az életben nem annyira könnyű, mint egy előadásban.

Erre te magad is rájössz, és joggal gondolod, hogy mi van akkor, ha a szíved nem súg semmit, úgy tesz, mint aki se nem lát, se nem hall, hanem a háttérbe vonul, te pedig aláveted magad a logikának, a remélt haszonnak vagy más olyan tényezőnek, amelynek semmi köze a szíved hangjaihoz. Nem tudsz kilépni a hétköznapok mókuskerekéből, ezért olyan döntéseket hozol, amelyeket előbb vagy utóbb megbánsz. Mert aki az egyszerű és örök érvényű igazságok ellen vét, az előbb vagy utóbb megbánja.

Nem feltétlenül a hétköznapok vezetik félre az embert. Lehet, hogy az emberi természet valóban két részből áll, van árnyoldala és van derűs oldala, és ezek minden emberben megtalálhatók. Ezért lehet a barátból nemegyszer áruló, és ezért mentheti meg máskor a bűn a másik ember életét.

Annál pontosabban, mint ahogy Betti Alver 1937-ben írt Az önfejű című versében, érzésem szerint észtül még senki sem fogalmazta meg az ember kettéhasadt énjét.


A világ küszöbén, hol az űr szélesre tárul

és a sugárzó köd jéggé aszik össze,

egy óriás őrködik, ki biztos kézzel tép szét

minden emberlelket, mielőtt megszületne.

A földre tenyerelek, és szüntelen érzem,

hogy a szívem valakinek odaadja magát,

míg én, mint az árnyék, szellemszárnyakon

hurcolom másik énem egy életen át.

Rám parancsol, hogy a mennyet szeressem,

és ha nagy néha a rosszat megkívánom,

visszaránt a pokol torkából, pedig oda

bejutni régi, hőn áhított álmom.

Durván megállít, s mint titokban a füvet

mássza meg a kíváncsi giliszta,

sírva fedi el arcát, feledve a veszélyt,

s előttem megnyílik a kísértések útja.

Néha átvezet a földi határon, s hiába

menekülök az árnyékok elől, ó jaj –

mert drágább nekem a fénysugárnál

is egy fa, tele fekete, mérgező bogyókkal.

 

Hol lehet a hiba, ha minden mindig világos, de mivel az ember kiszámíthatatlan, így az életben semmi sem lehet olyan világos? Élete során mindenki ad rá okot, hogy ujjal mutogassanak rá, és a kívülállók többnyire jobban tudják, mint ő maga, hogyan történt a dolog, hogy csalt vagy hazudott, vagy valami lelkiismeretével ellenkező cselekedetre ragadtatta magát.

A hazugság egyik alfaja a cenzúra, a szólás- és a gondolatszabadság korlátozása. Alver fent idézett versét is könnyen lehetne cenzúrázni. A nagy emberbarátok úgy érezhetik, hogy ebben a versben az embert megalázzák és kigúnyolják, mert hogyan is vágyakozhat egy rendes ember mérgező bogyókra?

A cenzúrát bűnös jóságnak is nevezhetjük. A jóság és az emberszeretet jelszavát kifüggeszti a börtönfalra, és úgy véli, ezzel minden rendben, a lózung eltakarja a börtönt.
 

Ha most a magasröptű gondolatok világából leereszkedünk a hétköznapok világába, térjünk vissza arra, mennyire különbözik a média által közvetített Észtország a valós Észtországtól.

Én magam a függetlenség helyreállítását követő huszonnégy évből tizenhetet Észtországon kívül töltöttem, így kénytelen voltam a hazai élet eseményeit a média csatornáin át követni.

Ha hónapokig nem jársz Észtországban, és nem látod a magad szemével az észt valóságot, az az érzésed támad, hogy odahaza a gyerekek a szemétdombokon kutatnak élelem után, kutyafalkák tépik szét az embereket, a fiú baltával veri fejbe az apját, az orvosok meggyilkolják a pácienseket, a mentőkocsi nem jön, a busz nem áll meg a megállóban, ehelyett elüt egy iskolás gyereket, minden lakótelepen él néhány habókos öregasszony, aki ötven macskát és húsz kutyát tart a lakásában, a vendéglőben a szakács beleköp a tányérodba, a nép visszasírja a szovjet rendszert, a falusi élet ellehetetlenült és így tovább, és így tovább…

Aztán amikor hazaérkezel, és a valóságot a saját szemeddel látod, összezavarodsz, mert semmi sem felel meg az úgynevezett „valóságnak”… Sehol sem találod a habókos, macskabolond öregasszonyt, se a fiút, aki baltával akarja betörni az apja fejét.

Összefoglalva: az észt média ezek alatt az évek alatt folyamatosan hazudott. Fölcsippentett néhány rendkívüli eseményt, ami bárhol előfordulhat, és ezeket felhasználva egy egészen más országot vetített elém, mint amilyen valójában a hazám.

Kiderült, hogy a klikkekbe szerveződött újságírás a maga szekerét tolta, hogy minél több pénzt keressen. Eladta a saját édesanyját, azaz a hazát. Mert mi más ez a pénzért való mocskolódás, mint a haza kiárusítása.

A hazugság már csak olyan, hogy amikor valaki hazudik a másiknak, a tett, a hazugság azonnal, egy szempillantás alatt, elhangzása pillanatában megvalósul.

Ha valaki sokaknak hazudik, például az uralkodó a népnek, a termelő a fogyasztóknak vagy a politikus a választóknak, olyankor szükség van végrehajtókra, tisztviselőkre, erőszakszervezetekre, amelyek belénk verik a hazugságot, gondoskodnak róla, hogy a hazugságot igazságnak érezzük, méghozzá minél többen.

Eklatáns példa erre a náci Németország propagandagépezete, vagy Szovjet-Oroszország, ma pedig Putyin Oroszországa.

Ma már tudjuk, mi lett a náci Németországból, és tudjuk azt is, mi lett Szovjet-Oroszország vége. És jóllehet még nem tudjuk, mi lesz Putyin Oroszországából és a hazugságáradat kitervelőiből, a véget nem nehéz megsejteni.

A hazugsággal az a baj, hogy kurta a lába, a hazugság hátán nem lehet messzire jutni. A hazugságok hamar lelepleződnek, vagy ha sokáig kell is várni rá, egyszer bizonyosan minden kiderül. A lelepleződés úgymond bele van kódolva a hazugság természetébe. E tekintetben a hazugság nagyon becsapós és nagyon megbízhatatlan valami. Hasznavehetetlen építőanyag.

Ideje fölidéznünk magunkban Ézsaiás próféta szavait (5:20): „Jaj azoknak, akik a gonoszt jónak mondják és a jót gonosznak; akik a sötétséget világossággá és a világosságot sötétséggé teszik, és teszik a keserűt édessé, s az édest keserűvé!”

Még egyszer szeretnék visszatérni a propagandához Szvetlana Alekszijevics szavaival: „Anya egyszer elmesélte, hogyan utaztak haza apával egy krímbeli nyaralásról. Ukrajnán át vezetett az út. Ukrajnában nagy volt az éhínség, akkor dühöngött az ukrán holodomor. Milliók haltak meg… egész falvak pusztultak ki… Nem volt, aki eltemesse a halottakat… És csupán azért ölték meg őket, mert nem akartak a kolhozba belépni. Gondoskodtak hát róla, hogy éhen haljanak. Elvettek tőlük mindent, az utolsó mákszemig. Katonasággal zárták körül őket, mint a büntetőtáborokat.

Az egyik faluban egy anya baltával ütötte agyon a gyermekét, megfőzte, és azzal táplálta a többi kicsit. A saját gyermekével. Ez már a vég…

A gyerekeket úgy fogdosták össze, akár a kutyákat és a macskákat. A kertben kiásták a gilisztákat és megették őket. Aki bírt, elvonszolta magát a vasútig… A katonák csizmával rugdosták vissza őket, puskatussal ütötték a fejüket… A vonatok teljes sebességgel robogtak tovább. A kocsikísérők fémlemezeket tettek az ablakokra. És senki nem kérdezett semmit. Megérkeztek Moszkvába. A nyaralásból borral, gyümölccsel tértek haza, büszkén mutogatták, milyen szépen lesültek, és megvitatták a tenger szépségeit.”

És egy másik idézet Valentyina Osszejevától, akinek gyerekeknek szánt korabeli propagandaregénye, a Vaszjok Trubacsov és barátai így kezdődik: „A gyerekek világos, napsütéses reggelre ébredtek. A vonat aranyló búzamezőkön, zöld réteken robogott át, a réten marhák legeltek. Lustán kérődzött a sűrű fűben heverésző néhány tehén. Integettek a sűrű cseresznyéskertekben eldugott házikók, és a kis állomásokon ukrán tájszólásban kiabálták be a kocsik ablakán: »Cseresznyét! Cseresznyét vegyenek! Mézet! Mézet! Ki kér friss tejet?« – Én, én! – kiabált Mitya, és a lányok barnára sült kezéből kapkodta ki a bőrös tejjel teli cserépedényeket, a cseresznyével megrakott nyírfahéj kosárkákat, a mézzel teli kis kannákat. Ukrajna! Ukrajna!”

És a két idézet megkoronázásául néhány mondat egy Sztálin korabeli szakácskönyvből, melynek Az egészséges és ízletes ételek könyve címet adták:

Nálunk, a Szovjetunióban a termelés, a mezőgazdaság a nép igényeihez igazodik, és a dolgozók anyagi és kulturális szintjének emelését célozza. A recepteket országos szabványok és törvények alapján állítottuk össze. Ezek megsértése szigorú büntetéssel jár. A kapitalista országokban a szabványoknak nincs kötelező erejük.

Hazánkban szigorúan ellenőrzik az élelmiszereket. Ahogy Mikoján elvtárs mondta: Garantáljuk az élelmiszerek kitűnő minőségét… Aki ennél rosszabb terméket állít elő, az népünk ellensége.”

És a hazugság hatott, milliók hittek benne, mert ha nem hittek volna, be kellett volna ismerniük, hogy hagyják, hogy a képükbe hazudjanak. A hazugság elfogadása gyakran önvédelem, arra való törekvés, hogy mindenáron a jót lássuk mindenben. Ebben az esetben a hazugság tabu, nem beszélünk róla, mert különben leomlik a búvóhelyünk, és ott állunk védtelenül, akár a levadászható állatok.

Valentyina Osszejeva ukrán témájú írása gyerekként komoly hatással volt rám. Pontosan úgy, ahogyan azt a Kreml eltervezte.

Amikor a 60-as években először vetődtem el Ukrajnába, reméltem, hogy megláthatom azokat a buja cseresznyéskerteket és fehér parasztházakat, a gyümölcsöskosarakat és a mézes kannákat, ám valójában csak sáros térségeket láttam, amelyeket bedeszkázott ablakú házak vettek körül, alig néhány félig kiszáradt fa tengődött körülöttük, a térség közepén pedig egy pocsolyában disznók dagonyáztak, és zsivajgó, pucér fenekű gyerekek játszottak.

A férfiak a nyári hőség ellenére usankát és pufajkát viseltek, és úgy festettek, mint akik a frontról vagy egy büntetőtáborból tértek haza. A boltban nemezszövetet és néhány kacatot lehetett kapni, amiről meg sem tudtam állapítani, hogy mire valók.

Mindenkinek ajánlom, aki még nem olvasta, hogy olvassa el Szvetlana Alekszijevics könyvét, a Megélt életet. Ebben a könyvben volt szovjet állampolgárok mesélnek az életükről a valamikori és a mai Oroszországban.

Minderről nem beszélhetünk azonban anélkül, hogy a Stockholm-szindrómát megemlítenénk. Azt, amikor az áldozat lassan igazat ad a bűnözőnek, és megszereti. A szindróma egy Stockholmban lezajlott bankrablásról kapta a nevét, ahol a túszok átálltak a rablók oldalára, és akadályozták a rendőröket, akik ki akarták őket szabadítani.

Úgy tűnik, egész népek szenvednek ettől a Stockholm-szindrómától. Egyébként nem lehetne megérteni, hogy az oroszok igazságosnak tartják az Ukrajnában folyó háborút. Nem lehetne megérteni a forradalom utáni Oroszország életkörülményeit. Egyébként nem lehetne megérteni a szovjet kor idealizálását, amivel nemegyszer Észtországban is találkozunk.

 

Mit kezdjünk tehát a hazugsággal átitatott világgal? Hogyan éljünk, és hogyan élvezzük az életet? Az egyik biztos és hatásos gyógyír a hazugság ellen az, ha mi magunk nem hazudunk. De hogyan tartóztatod meg magad a hazugságtól, ha egyszer ember vagy és megvan a jó és a rossz oldalad? Úgy, hogy ha hazudsz, beismered magadnak, hogy hazudtál.

Ezzel nagy lépést teszel előre. Kérdezd meg önmagadat, van-e valami, ami számodra szent, és ha van, tedd fel magadnak a kérdést, hogy szégyelled-e a hazugságot? Ez túl nagyvonalúnak, túl szépnek hangzik, de valójában ez az egyetlen gyógyszer arra, hogy világ az igazság felé billenjen.

Meg kell próbálnunk a világot ismét a feje tetejére állítani, hogy visszazökkenjen eredeti helyzetébe, vagy előbbre kell taszítanunk, mert az, ami ma igazságnak látszik, az valójában a feje tetejére állított világ. Valamikor azt írtam: „Van, amiről nem beszélünk, amit nem sejtünk, mert annyira más, mint az általunk elképzelt jövő. Egy saját korát túlélt világban élünk ismét, szinte egy Krisztus előtti korban, ahol mindenki megváltás és megváltó után epekedik. A különbség csak az, hogy ezúttal kívülről nem jön segítség. Magunknak kell cipelnünk saját keresztünket, és magunknak kell halottainkból föltámadnunk.

Hogy mindez hogyan valósul meg a mindennapi életben, azt nem tudja senki. Azt nem lehet megtervezni.

Valahányszor úgy tűnik, hogy az egyik világ letűnt, meglepetés következik. Számításaink és programjaink félresikerülnek, mert jóllehet mindent előre ki akarunk számítani, meg akarjuk szervezni a jövőt, mindig közbejön valami, ami nem tervezhető meg előre. Ez pedig az ember kiszámíthatatlansága.”

Bátorításul annyit tennék még hozzá, hogy az embert semmi meg nem töri, sem a hazugság, sem a bűncselekmények, sem a Stockholm-szindróma, sem a háború, mert az ember olyan, mint a pitypang, amely az aszfalton is áttör. Roppant sérülékenynek látszik, pedig rettentő nagy az ereje. Másképp már nem volnánk. Születésed pillanatától kezdve örülj, mert az életnek két oldala van, ahogy az embernek is: egyik a komédia, a másik a tragédia.

Pontosan úgy, ahogy Carlos Ruiz Zafon mondja: „A komédia megtanít bennünket arra, hogy nem kell az életet olyan komolyan venni, a tragédia meg arra, hogy mi történik akkor, ha nem vesszük észre a komédia tanulságait.”

 

(Írásának eredeti címe: Vale mitu olekut. Looming, 2015/7. Az esszét és a verset Jávorszky Béla fordította.)



« vissza