Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Lelőhely nélküli lelet? – Meddig ül még átok a Seuso-kincsen? 2. rész


Az előző részben azt elemeztük, hogy egy olyan kivételesen gazdag, és történeti szempontból is rendkívül fontos leletegyüttes esetében, mint a Seuso-kincs, az eredeti lelőhely megállapításának milyen akadályai vannak. Most azt tekintjük át, hogy a nehézségek ellenére milyen lehetőségeink állnak rendelkezésre a hovatartozás behatárolására. Az írást egy bibliai példázattal indítottuk, hadd utaljunk most egy idézetre: ma, a bölcs emberek, akik felelősséget éreznek az iránt a társadalom iránt, amelyben élnek, őseiktől örökölt kincseiket múzeumban őrzik, és nem pazarolják el bolond módjára.
Mivel a Seuso-kincs előkerülésekor nem volt jelen régész, aki feljegyzéseket és felvételeket készíthetett volna, így az „elárvult” tárgyak eredetének kutatásához kellett a tudományt segítségül hívnunk. Szerencsére a tárgyak némelyike olyan jellegzetes vonásokkal rendelkezik, ami hasznos kiindulási pontot jelent vizsgálódásunk számára.
2014-ben a kincs nyolc darabját szállították Budapestre, ahol azokat március 24-től az Országház épületében, majd később Székesfehérváron több tízezren tekintették meg. Az eredeti, nagyobb kincsnek ez az a része, amelyet Peter Cecil Wilsonnak, a Sotheby's aukciós ház egykori elnökének örökösei birtokoltak.
A gyűjtemény ismert részének legrégebbi darabja valószínűleg az a tál, amelynek közepén geometrikus díszű medalion látható, ez ismereteink szerint a Kr. u. 4. század első felében készült.
Funkcionálisan egységet képez a két geometrikus díszű vizeskancsó és a kézmosó medence. Összeköti őket a kancsó testének felső részén, illetve a medence felületén látható, vizet ábrázoló hullámos motívum.
Mind a hullámmotívum, mind a gyöngydíszes perem hasonló a svájci Kaiseraugstban talált edényeken láthatókhoz, amelyek készítési ideje nem sokkal Kr. u. 351 előttre tehető, készítési helyüket pedig a Naissus (ma Nis Szerbiában) közelében lévő ókori ezüstbányák mellett kialakult műhelyekben kell keresnünk.
Jellegzetes a formája annak a kancsónak, amelynek teste nyolcszög keresztmetszetű, a nyakánál levelekkel díszített párnatag fut körbe, a talpa pedig csillag alakú. Hasonló, lapos cikkelyekkel határolt felületű kancsó több is előkerült a Kárpát-medencében, néhány nagyobb pannóniai városban. Ilyen típusú kancsók a Rajna-vidékről is ismertek. Az egyenes, derékszögben megtört fülforma, amelynek alsó vége spirálisan felcsavarodik, Galliából ered. Ez az edény - annak ellenére, hogy próbálták keleti műhely termékeként meghatározni - a hasonló formák előfordulási helyei miatt inkább mégis Nyugat-Európában készülhetett.
Az úgynevezett „állatalakos kancsó” (amely még nem érkezett meg Magyarországra) testét tíz lapos oldal alkotja, és a talpa ennek is csillag alakú, tízágú. Füle hasonló az előbbihez, de díszítése már eltér attól: nem domborított, hanem vésett, úgynevezett nielló-technikával készült, ami annyit jelent, hogy a véseteket sötétszürke fémpasztával töltötték ki. Fontos megemlíteni, hogy ilyen sokszög keresztmetszetű, csillag alakú talppal ellátott és nielló díszítésű edények ez ideig kizárólag az egykori galliai város, Treviri (ma Trier Németországban) területén kerültek elő, abban a városban, amely I. Valentinianus császár uralkodása idején (Kr. u. 364-375) a Nyugat-római Birodalom fővárosa volt, és amelyben ezüstműves műhely is működött.
A római császárkorban az ajándékozás a politikai hatalom gyakorlásának nélkülözhetetlen eszköze volt, amit el is vártak az uralkodótól. Így érthető, hogy a közvetlenül a császári udvar számára dolgozó műhelyeket a császárnak szoros felügyelet alatt kellett tartania, hogy az ajándékok rendelkezésére álljanak. I. Valentinanus például (Kr. u. 364. február 25-én történt) megválasztása után három és fél éven át, rövid megállókkal állandóan úton volt, amíg 367 telén elért Treviribe, de közben olyan városokban időzött, mint Aquileia (a mai Olaszországban Velence mellett), Milánó vagy Reims, ahol működtek ajándékokat előállító állami műhelyek. Az is feltételezhető, hogy egyes mesterek követték a nyugatra vonuló császári udvart. Treviriben már Kr. u. 354-ben voltak műhelyek, de a császári műhely és maga a város is akkor kezdett újra virágozni, amikor Valentinianus udvara végleg oda költözött.
A fentebb ismertetett edényeket lakomák előtt vagy közben használták. A hatodik edény, amely Magyarországra érkezett - egy hengeres testű, kúpos fedelű szelence -, viszont egy hölgy piperekészletéhez tartozott. A doboz belsejében hét kerek lyukkal ellátott lemez található, amelyben valamikor ezüst- vagy üvegfiolákat tartottak. Ez utóbbiak hollétéről jelenleg nincsenek ismereteink.
A szelencét a Rómában talált esquilinusi kincs hasonló rendeltetésű két dobozához hasonlíthatjuk, amelyek a Kr. u. 4. század közepén egy fiatal pár számára készültek esküvői ajándékként. Ezek közül az egyikben öt ezüstfiola volt. Az esquilinusi kincs elrejtését a 4. század végére, vagy az 5. elejére keltezhetjük. A Seuso-kincs illatszeres doboza abból a szempontból is jelentős, hogy az aljára egykori használója feliratot karcolt. A római kori ezüstökön általában nem ritka a bekarcolt, vagy pontozószerszámmal beütögetett felirat vagy személynév, de a Seuso-kincshez tartozó tárgyakon csak ritkán, például a geometrikus díszű tálon fordul elő, amely - mint korábban szó volt róla - valószínűleg a kincs legelső darabja, tehát ennek esetében volt a legtöbb idő arra, hogy a használat során valamilyen jelzést karcoljanak bele. A másik személynév, ami a kincs tárgyaival összefügg, az a kincsnek nevet adó egykori tulajdonos, Seuso neve, ami az úgynevezett vadásztál medalionja köré írt versben olvasható. A kutatók egyetértenek abban, hogy a tárgyakra írt személynevek az egykori tulajdonos nevét örökítik meg. Mivel e két néven kívül más nevet a tárgyakon nem találunk, és mivel a Seuso-tál a későbbi, ezért biztosak lehetünk abban, hogy egyúttal ő volt a kincs utolsó tulajdonosa: azt nem örökölte más és nem is adták el. Az illatszeres szelence alján latin betűkkel írt felirat található, amit TIAON-nak olvashatunk. Ez a szó máshonnan nem ismert az ókorból, és az egyetlen ehhez hasonlítható szó az ófríz1 tian és az óizlandi tio, mindkettő jelentése: tíz. Ha olvasatunk helyes, akkor a bekarcolás egy leltárjegyzékre utalhat, amelyben ez volt a tizedik tétel. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a leltár készítője tudott latinul, ezt a feliratot mégis egy germán (de nem gót) nyelven, latin betűkkel karcolta a doboz aljába.
Az egészen különleges tárgyakat szemlélve felmerül a kérdés: a késő antik korban hogyan jöhetett létre ilyen rendkívül gazdag családi kincs? A kérdés megválaszolásához rövid történeti áttekintésre van szükség.
A mai Magyarország nyugati része a római korban Pannonia tartományhoz tartozott, amelyet északon és keleten a Duna határolt. A folyók kiválóan alkalmasak határnak, hiszen mindenki számára láthatók, többnyire nehéz rajtuk nagy csapatokkal átkelni, és így viszonylag könnyű katonailag megvédelmezni. Ugyanakkor természetes útvonalként használhatják mind a katonák, mind a kereskedők.
Pannoniában nem voltak nemesfémbányák vagy jelentős kereskedelmi központok, így a rómaiak számára csekély gazdasági vonzerőt jelentett, nem volt érdemes meghódítani, stratégiai szempontból viszont nagyon jelentős területnek számított. Az elmúlt két évezred során a katonai stratégák tisztában voltak azzal, hogy aki a Rajna és a Duna vonalát ellenőrzése alatt tartja, az egyúttal ellenőrzi Európát is. A rómaiak számára különösen fontos volt ez a terület, hiszen az Itáliából a keleti tartományok felé vezető szárazföldi utak Dél-Pannoniában, a Dráva és a Száva völgyében haladtak. A keleti tartományokkal való kapcsolattartás miatt Rómának szüksége volt ezekre az utakra, így az első császár, Augustus elhatározta, hogy Pannonia földjét a birodalomhoz csatolja. A terület megvédéséhez biztonsági beruházásokra volt szükség: a későbbi korokban a Duna jobb partján katonai erődök és őrtornyok tucatjai épültek fel, ahol több ezer fős katonaság állomásozott. A hadsereg garantálta a birodalom békéjét, de a katonáknak volt egy előjoguk is: ők dönthettek arról, hogy ki legyen a császár.
Pannoniát gyakran érték a szomszédos területen élő germán és iráni eredetű népek támadásai, és néha a támadás olyan súlyos volt, hogy a császárnak ide kellett utaznia, hogy a hadműveleteket személyesen irányítsa - mint például Marcus Aurelius, aki híres, Elmélkedések című írását a Dunától északra, egy hadjárat során fejezte be. A hadsereg sikerrel tartotta sakkban a barbárokat, így megnőtt jelentősége, és ezzel együtt megnőtt a katonai vezetők önbizalma is. Tizenkét évvel Marcus császár halála után a tartományi hadsereg már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy parancsnokukat, a nyugat-pannoniai Carnuntum táborában székelő Septimius Severust császárrá kiáltsa ki. Pár évtizeddel később új, fél évszázadig tartó korszak kezdődött a birodalom életében, amikor az úgynevezett pannoniai katonacsászárok uralkodtak.
Már a Kr. u. 1. században, és a következő évszázadokban több alkalommal is, legyőzött germán törzsek, vagy hódító szomszédaik elől menekülő csoportok telepedtek le Pannoniában. A bevándorlók hamar elhagyták régi szokásaikat, „romanizálódtak”, néha ráadásul olyan sikeresen, hogy akár a legmagasabb hivatal betöltésére is alkalmassá váltak, mint az a Maximinus (később még szó lesz róla), aki Sopianaeban, a mai Pécs területén született. Apja, aki a Kr. u. 3. század végén telepedett le Pannoniában, karp származású volt, azaz egy olyan törzsből eredt, amely az Al-Duna mentén élt, és a gótokkal és vandálokkal szövetségben gyakran háborúzott Róma ellen. Említhetjük a vandál származású Stilichót is, aki „királyi” család gyermekeként látta meg a napvilágot a Duna mellett, ahol apja korábban lovassági parancsnokként szolgált, és aki szintén a legmagasabb birodalmi méltóságig eljutva a hadsereg főparancsnoka, majd Kr. u. 400-ban konzul lett.
A 4. századi pannoniai elit gazdag és befolyásos volt: hatalmas földbirtokokkal rendelkeztek, amelyek központjában gyakran fényűző villaépület állt. A régészek sok ilyen villa maradványát találták meg szerte a tartományban, különösen sokat a Balaton környékén és a déli területeken. A pannoniai elit súlyának növekedése oda vezetett, hogy a Kr. u. 4. század folyamán ez a tartomány több császárt is adott a birodalomnak, akik udvarában nagy számban voltak jelen a rokonok, cimborák, bajtársak és földiek. Nem sokkal a 4. század közepe után a birodalom sorsa a pannoniaiak kezében volt.
A császárok mellett más híres pannoniaiakat is ismerünk, mint Szent Mártont, aki a nyugat-pannoniai Savariában született, amikor apja mint a császári lovas testőrség tisztje ott teljesített szolgálatot, vagy a tudós Szent Jeromost, aki Trier városában I. Valentinianus császár uralkodása idején lett szerzetes, és aki később latinra fordította a Bibliát.
Ennek a korszaknak a régészeti leletanyaga jólétről tanúskodik, amibe szépen beleillenek az ezüstkincsek, ahogyan ezt egy két éve Pécstől délkeletre Vinkovciben, az ókori Cibalae város területén, I. Valentinianus szülőhelyén előkerült ezüstkincs is mutatja, amely több mint 50 tárgyból áll, és amelynek súlya meghaladja a 30 kilogrammot is, és amely egyébként számos vonásában hasonlít a Seuso-kincshez.
 
*
 
Történeti szempontból a kincs két legérdekesebb darabja kétségtelenül a Seuso-tál és a kincs elrejtésére szolgáló rézüst.A tál peremét vastag gyöngysor, azon belül a perem felületét aranyozás és nielló-berakás díszíti. A perem bal felső szélén egy épület látható, amelyhez két irányból, vadászatról hazatérő emberek közelítenek. A kutatók feltételezik, hogy az épület a tál egykori tulajdonosának villáját ábrázolja sematikus formában.
A tulajdonos nevét egy rövid versbe foglalva találjuk meg, amit a tál közepén lévő medalion köré véstek a következőképpen: H(A)EC SEVSO TIBI DVRENT PER SAECVLA MVLTA POSTERIS VT PROSINT VASCVLA DIGNA TVIS. A distichon nyers fordítása - a metrumot mellőzve - így hangzik: Maradjanak meg néked Seuso sokáig e hozzád illő edénykék, és századokig vegyék hasznát utódaid is.
A tál kivételesen nagy méretű és súlyos: 8873 grammot nyom. Hasonlóan súlyos tálakat egy másik, szintén 4. századi kincsből ismerünk, amelyet 1628-ban Trierben találtak. A kincs ugyanolyan monumentális volt, mint a Seuso-kincs, és összesen 114,5 kilogrammot nyomott. Sajnos a tárgyak nem, csak leírásuk maradt ránk, mivel a jezsuiták a megtalálás után beolvasztották. A trieri kincs 9350, 10 760 és 11230 gramm súlyú tálakat tartalmazott. Az ezek után következő legnehezebb tál ismét a Seuso-kincshez tartozik: az Achilles-tál (amely még nem került Magyarországra) 11 786 gramm súlyú. Az eddig ismert legnagyobb súlyú tál viszont a Kr. u. 388-ban I. Theodosius császár uralkodásának tizedik évfordulójára készített, Madridban őrzött missorium (dísztál), amelynek súlya 15 350 gramm. Ha az azonos rendeltetésű ezüsttárgyakat (pl. tálakat) súlyuk szerint listázzuk, akkor azt találjuk, hogy a Kr. u. 4. század első évtizedeiben készített darabok kisebb méretűek és könnyebbek, és az idő előrehaladásával nagyobb és súlyosabb tárgyakat készítettek. Ilyen összehasonlítások alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy a Seuso-kincs legjellemzőbb darabjai valamikor a Kr. u. 4. század közepe és vége között készültek.
A Seuso-tál feltűnő jellegzetessége az egyéniesítés: létező személyeket, létező állatokat, létező helyszíneket ábrázoltak. Az ajándékot egy konkrét, nevén szólított személy kapja, a vadászatról hazatérők egy bizonyos ház felé vonulnak. A medalion bal oldalán ábrázolt ló is egy bizonyos, IN(n)OCENTIVS nevű ló, a lakomázók előtti vízfelületre az egyértelműség kedvéért odaírták annak nevét: PELSO, ami köztudottan a Balaton római kori neve.
A tárgy kivitelezése is kivételesen magas minőségű: a kutatók egyetértenek abban, hogy az edényt a Római Birodalom egyik vezető műhelyében készítették. A tál nem sorozatban készült, a rajta lévő képek nem puszta zsánerek, hanem olyan eseményeket ábrázolnak, amelyek ténylegesen megtörténtek, vagy amelyek bekövetkezése a készítés idején küszöbön állt. Összegezve azt mondhatjuk, hogy ezt a tálat a kor legjobb tudásával felvértezett mester készítette egy központi műhelyben, egy bizonyos alkalomra, egy bizonyos személynek, akinek kedvenc lovát és társadalmi rangjához illő kedvenc időtöltését, a vaddisznó- és szarvasvadászatot is megörökítették a tál medalionjában. Ilyen ritka, egyedi daraboknál több-kevesebb pontossággal meg lehet állapítani a keletkezés körülményeit is. Vajon megtehetjük ezt a Seuso-tál esetében is?
1990-ben, a svájci Augstban, a Seuso-kinccsel foglalkozó kerekasztal-konferencián dr. Tóth Endre, a Magyar Nemzeti Múzeum régésze előadásában felvetette, hogy a tál középső medalionjában Seuso és menyasszonya esküvőjét ábrázolták, és a rövid vers az eljegyzésük vagy házasságuk alkalmából megfogalmazott jókívánságot tartalmazza. Dr. Dorothy Pikhaus, a Brüsszeli Egyetem munkatársa már korábban felhívta a figyelmet annak valószínűségére, hogy a vers költőjének fejében Vergilius Georgiconja járt: „.. .A negyedik századi arisztokrata családok jól ismerték Vergilius műveit, és bizonyosan képesek voltak felismerni az utalásokat.”2 A jelenet ilyetén értelmezését támasztja alá az a tény, hogy a distichon költője által használt módszer lényege valójában az allúzió (rejtett utalás), és tudjuk, hogy ezt a módszert a késő római korban a cento műfajában gyakran használták.3 Érdemes ebben az összefüggésben megemlíteni, hogy az asztal előtt a földön heverő karikák valószínűleg esküvői koszorúkat ábrázolnak.
A képen további vergiliusi utalást is találunk: a kifeszített baldachin alatti lakoma jelenete hasonlít az Aeneisben Dido lakomájának leírására - ezt a történetet és képi ábrázolását jól ismerték a késő ókorban. A fenti kép és a Vergilius művére való utalást Decimus Magnus Ausonius Cento nuptialis (,esküvői cento') című művének segítségével tudjuk jobban megérteni. Ausonius, a szónok és költő a galliai Burdigalában született és dolgozott egészen addig, míg Kr. u. 365-ben I. Valentinianus udvarába rendelték, hogy a császár első feleségétől, Severától született gyermekének, Gratianusnak a tanítója legyen. Ausonius a cento előszavában leírja a mű keletkezésének körülményeit. Az előzmény ismertetésénél elmondja, hogy Valentinianus korábban (valószínűleg még Kr. u. 368 előtt) maga is írt egy idézetekből összeállított esküvői verset. A germán alemannok elleni egyik hadjárat idején (legkorábban Kr. u. 368-ban), amelyben Ausonius is részt vett, a császár lakomát rendezett, és ennek során versenyre hívta ki a költőt. Hogy megtudja, melyikük a jobb, azt kérte, hogy Ausonius írja újra az ő korábbi költeményét. A császár költeményét nem ismerjük, de nem sokban különbözhetett Ausoniusétól sem terjedelemben, sem formában, sem költői leleményben. Kétségtelenül Ausonius volt a jobb, de ahogy írja „Nem akartam se felülmúlni, se tőle lemaradni, mivel ha kitérek, nevetséges hízelgésem nyilvánvaló lett volna más kritikusok szemében, akárcsak arcátlanságom, ha felveszem a versenyt és felülmúlom őt. Elvállaltam a feladatot, bár némileg vonakodtam...4
A költői verseny szűk körben zajlott, és csak a császár barátai voltak jelen. A verseny alapszabályai közé tartozik, hogy az új költemény szellemisége nem térhet el a modellként szolgáló versétől, és a közönségnek a modellt is ismernie kell, hogy megítélhesse a két költő közötti különbséget, Ausonius versében tehát tükröződnie kell a császár versének. A patchworkszerű költemény, amely a cento műfajának megfelelően teljes egészében Vergilius-idézetekből állt össze, Dido, majd Evandrus egy szabad ég alatt tartott lakomáját írja le. A versben - akárcsak a tálon ábrázolt jelenetben - a vendégek kereveten hevernek, akiknek a szolgák kecskehúst, halat, dámvad- és szarvashúst kínálnak. A versben és a medalionban is megjelenik a dextrarumiunctio, a jegyesek kézfogása; a versben esküvői ajándékként ezüsttálat említenek, és tudjuk, maga a Seuso-tál is az lehetett. Ausonius verse és a kincs egyes darabjai között további hasonlóságokat találunk: a versben gyöngyös aranydiadémot említ a költő, a kincs két vödrének aranyozott fülei pedig gyöngykereten fekszenek; a versben említett négy ifjú arany torquesszel (nyakpereccel) a vödörfülek csuklójához helyezett négy ifjút idézi, akik nyakában szintén vastag nyakéket látunk. Meg kell említeni, hogy a Kr. u. 4. században a torques a császári testőrök jellegzetes viselete volt - ahogyan ezt például I. Theodosius missoriumán világosan láthatjuk. Szintén fontos tény, hogy a trieri kincsben is volt egy vadászjelenetet ábrázoló aranyozott vödör, ami súlyosabb volt (5150 vagy 5610 gramm), mint a Seuso-kincs vödrei (4435, illetve 4478 gramm).
Ausonius költeményében a hosszú életre és utódokra vonatkozó jókívánságok a Seuso-tál versének hasonló kívánságait juttatják eszünkbe. Utóbbinak szerzője törekedett arra, hogy a félsorok végei rímeljenek, de az eredmény aligha nevezhető remekműnek; valójában gyenge munkáról van szó, amelynek szerzője biztosan nem lehetett egy Ausoniushoz fogható költő. Ha - a sok hasonlóság ellenére - nem ő a szerző, akkor ki lehetett? Ki engedhette meg, magának, hogy egy kimagaslóan értékes ajándéknak szánt tálra egy gyenge verset írasson, ami kiválthatta a szemlélők bírálatát? Lehet, hogy a verseléssel próbálkozó Valentinianus volt a szerző? Nem tudjuk bizonyítani, de a lehetőséget ki sem zárhatjuk. A medalion köré írt vers Ausonius hatását mutatja, aki legtöbb epigrammáját éppen a császári udvarban írta. Ha munkahipotézisként elfogadjuk, hogy van kapcsolat a Valentinianus verse alapján újraírt ausoniusi vers és a Seuso-kincs között, akkor a Seuso-tál készítésének idejét Kr. u. 365 és 368 közé kell helyeznünk.
Van bármi okunk azt gondolni, hogy Valentinianus, akit szigorú, néha kegyetlen katonának tekintettek kortársai, érdeklődött volna a költészet és a művészetek iránt? A válasz igen, hiszen életrajzírói kifejezetten említik, hogy érdekelte az irodalom, szépen írt, maga is tervezett katonai építményeket, tudott festeni, és méhviaszból vagy agyagból ügyesen formázott szobrokat. Valentinianus kortársa, a történetíró Ammianus Marcellinus, aki korábban a császári gárdában szolgált, megjegyzi, hogy a császár élvezte a mértéktartó, de jó ízléssel megrendezett lakomákat.
Miután a medalion készítésénél az ötvös minden apró részlet ábrázolására - beleértve a lószerszámokat és a textil szövését is - ügyelt, és miután a konkretizálást feliratok is egyértelművé teszik, arra kell gondolnunk, hogy a főbb szereplők fiziognómiai vonásainak valósághű ábrázolására is törekedett. Kétségtelen, hogy a tál kellős közepén ábrázolt fiatal férfi Seuso, akinek az ajándék készült. Jobbján ül hitvese, és a jelenet azt az ünnepi pillanatot ábrázolja, amint a házasság és harmónia jeleként kezüket egymás felé nyújtják. Seuso balján egy idősebb férfi ül, aki az ifjú pár felé fordulva, ajkához emelt poharát éppen egészségükre üríti. A jelenetnek ez a része közvetlenül kapcsolódik a medalion körül olvasható felirathoz: a mintaként szolgáló valódi szituációban a férfi a versben megörökített jókívánságok elmondása után hajtotta fel poharát. Ez a főszereplőhöz legközelebb ülő vendég lehet az, aki a jókívánságokat versbe szedte, az ezüsttálat megrendelte és odaajándékozta az ifjú párnak. Érdemes őt közelebbről is szemügyre venni. Az ötvös robusztus testalkatú, nagy fejű férfit ábrázolt, akinek dús, egyenes szálú hajában a nagyobb tincsek között egyenes választóvonalak húzódnak. Szeme nagy, hangsúlyos szemöldökkel keretezve, erőteljes álla kissé előreugrik, feltűnő az egyértelműen vastagnak ábrázolt, tokásodó nyak. Ez a leírás pontosan illik az idősödő Valentinianusra, ahogyan az a firenzei Uffiziben őrzött portréján, az őt ábrázoló barlettai kolosszus fején, vagy aranypénzein is megfigyelhető.
A tálon látható lakomaábrázolás ismerős azokról a Dunai Lovas Istenség számára a hívők által felajánlott ólomtáblákról, amelyeket Dél-Pannoniában egészen a Kr. u. 4. század elejéig használtak. A hasonlóság szembetűnő, és magyarázatot igényel, hogy miért éppen ez a képtípus került a tálra, hiszen egy olyan fontos és egyedi tárgynál, mint egy esküvői ajándék, az ötvös aligha dönthetett önmaga az ikonográfiai programról, azaz arról, hogy mit ábrázoljanak a tálon, vagy hogy milyen szöveget véssenek arra. A megrendelő joga, hogy a programról és a szövegről döntsön. A Dél-Pannoniából ismert lovas istenség kultuszának ikonográfiai elemei, a vergiliusi utalások a medalionban és az azt körülvevő versben, illetve az Ausonius művével való esetleges kapcsolat leginkább azzal magyarázható, hogy a megrendelő műveltsége ezeket az elemeket mind tartalmazta, és ő érezte szükségét annak, hogy egy különleges alkalom kapcsán éppen ezeket használják fel egy egyedi művészi tartalom kifejezésére. Nem elhanyagolható szempont, hogy a megrendelőnek - azon túl, hogy ismerte és fontosnak tartotta az ábrázolás tartalmát - olyan pozícióban kellett lennie, aki megengedhette magának, hogy megbízást adjon egy, a birodalom nyugati felében működő központi műhelynek, hogy ezt a művészi programot meg is valósítsa. Kevés ilyen ember lehetett, de az irodalom és a képzőművészet iránt érdeklődő, dél-pannoniai születésű Valentinianus biztosan közéjük tartozott. A megrendelő mellett ugyanilyen fontos a megajándékozott személye. Szoros kapcsolatban kellett álljanak, hiszen enélkül nem értették volna a tálon lévő személyes utalásokat; mindketten ugyanabban az intellektuális közegben kellett éljenek, ugyanis enélkül nem értették volna a kép és a szöveg rejtett utalásait. Mindketten tisztában voltak azzal, hogy miért kell a tálon szerepelnie a Pelso és az Inocentius neveknek, és azzal is, hogy miért éppen olyan a vers nyelvezete, amilyen. Egy dolog biztos: mind az ajándékozó, mind a megajándékozott római iskolázottságú volt, de műveltségükben a régi római arisztokráciától eltérően helyi színek is megjelentek, és mindketten ismerősen mozogtak Pannoniában. A Seuso-tál készítésének körülményeit vizsgálva meg kell említeni, hogy az a fajta konkretizálás, ami a tálon kis feliratos címkék alkalmazásával jelenik meg, éppen Trierből ismert, ahol egy bronzkorongon ugyanúgy egy címkébe írták a ló nevét, mint a Seuso-tálon. A tálon olvasható lónév bepillantást enged a 4. századi névadási szokásokba. Az Inocentius jelentése ,ártatlan', de a ló ezt a nevet valószínűleg éppen ellentétes tulajdonsága, szilajsága miatt kaphatta. Valentinianus kortársa, a már említett Ammianus Marcellinus említi, hogy a császár trieri palotájában két emberevő vad nőstény medvét tartott, amelyek közül az egyiknek az Innocentia nevet adta. (Ez a név az Innocentius név nőnemű alakja).
A Seuso név mind ez ideig ismeretlen más ókori forrásokból: csak egyetlen helyen, a tálon fordul elő. Valószínűleg nem is „hivatalos” név, hanem olyan, amit a rokonság vagy a közeli barátok használtak. A név formailag a jól ismert germán személynevek úgynevezett erweiterte Kurzform csoportjába tartozik, ahol az eredeti nevet egyetlen szótagra rövidítik (ebben az esetben SEV-), majd hozzáteszik a -SO kicsinyítő képzőt. Hasonló nevek ritkán fordulnak elő, de néhányat ismerünk a Kr. u. 4. század második feléből, pl. a trieri császári palotában szolgáló egyik testőr neve Gabso volt. Egyáltalán nem meglepő, hogy germánokat találunk a császári udvarban, hiszen a 4. században, Nagy Konstantin uralkodásától kezdve, a császári testőrséget jórészt a germánok közül toborozták. A germán tisztekkel Valentinianus is régóta bajtársi viszonyban volt, hiszen pályafutása korábbi szakaszában, Kr. u. 357-ben Galliában, a frank Bainobaudesszel együtt vezettek egy hadműveletet. Szintén meg kell említeni egy másik, magas rangú germán tiszt, Gaiso nevét, aki Kr. u. 350-ben magister militum volt, és aki a következő évben Magnentius császárral együtt töltötte be a konzuli tisztséget.
A Gabso névnél rekonstruálhatjuk annak hosszabb formáját, ami Gabadus lehetett, ellenben nem ismerünk olyan germán nevet, ami a SEV szótaggal kezdődne. Inkább arra kell gondolnunk, hogy a Seuso „becenevet” viselő személy germán származású, de már római polgár volt. Közismert, hogy a Kr. u. 4. század második felében idegen származású katonák a legmagasabb tisztségig, akár a császári cím viseléséig is eljuthattak, ahogyan az előbb említett Magnentius is, aki korábban a császári testőrség parancsnoka volt, és a források szerint brit apa és frank anya házasságából született. Ebben a korban a császári palotában szolgálatot teljesítő katonai parancsnokok többsége germán származású volt, mint pl. a frank Nevitta, a közelebbről meg nem határozható néphez tartozó (talán gót) Dagalaifus, a többi frank, mint Merobaudes, Bauto, Arbogastus, vagy a vandál Stilicho, és majdnem mindegyikük betöltötte a konzuli hivatalt is, aminél magasabb csak a császári méltóság volt. Ami a neveket illeti, tudjuk, hogy a germán arisztokraták egy része római nevet viselt akkor is, ha a birodalom területén kívül lakott. A Seuso névnél - mivel a név töve a germánból nem vezethető le - azt kell feltételeznünk, hogy egy római nevet, mint pl. Severus rövidítettek és használtak germán módra. A germán eredetű, de rómaivá vált ismert személyekre a fentieken kívül is lehet példákat sorolni, és meg kell jegyezni, hogy a magas, szőke, kék szemű Valentinianusról is feltételezték, hogy germán származású volt. Mielőtt császárrá választották volna, ő maga is a császári elit lovas testőrség második szakaszának parancsnoka volt (az elsőé a rokona, a szintén pannoniai Flavius Equitius), és tudjuk, hogy ebben az időben a testőrséget jórészt a germánok közül toborozták, noha rómaiak is voltak közöttük. Valentinianus katonai elöljárója a germán Dagalaifus volt, aki döntő szerepet játszott abban, hogy őt válasszák meg császárnak. Valentinianus germán származására nincs bizonyíték, de feljegyezték, hogy a császárválasztáskor katonái germán szokás szerint pajzsra emelve vitték a városba. Ekkor, közvetlenül császárrá választása után az egyik szenátor (akinek anyanyelve görög volt, de mint szenátor latinul is jól tudott) egy nyilvános ünnepségen Valentinianushoz és öccséhez, Valenshez intézett beszédében mondta, hogy nem érti nemzeti nyelvüket, amit az udvarban használnak. Valentinianus és Valens latinul és görögül is tudott, tehát a legszűkebb körben egy harmadik, „nemzeti” nyelvet használhattak.
Egyértelmű, hogy Seuso és hitvese keresztény volt, ahogyan ezt a medalion fölött a vers kezdetéhez illesztett Krisztus-monogram mutatja. A monogram segít a tál készítésének keltezésében, hiszen ilyen monogramot legkorábban elméletileg Kr. u. 312. október 28-a után használhattak, amikor Nagy Konstantin császár győzelmet aratott Maxentius felett. (A császár ekkor látta azt az álmot, amiben a Krisztus-monogram szerepelt.) Nem használhatták a monogramot a pogánysághoz visszatért Julianus császár uralkodása (Kr. u. 361-363) idején, tehát a Seuso-tál készítésére legkorábbi, szóba jöhető időpont Julianus halála után, 363 júniusa.
De ki lehetett Seuso? A kérdés megválaszolásához a kincs vizsgálatából kell kiindulnunk, amelynek sajnos csak egy részéhez férnek hozzá a kutatók, de ez a töredékes rész is súlyosabb, mint a kicsit korábbi, Svájcban megtalált kaiseraugsti kincs. Ez utóbbi tulajdonosa egy olyan tiszt lehetett, aki Kr. u. 351-ben a császári udvarban teljesített szolgálatot, és egy katonai egység, talán éppen a testőrség egyik osztagának parancsnoka volt. Az ennél jóval nagyobb szabású Seuso-kincs tulajdonosa legalább hasonló rangú személy lehetett. A Seuso-kincset összevethetjük a Kr. u. 4. század közepén készített esquilinusi kinccsel is, amelynek tulajdonosa a Turciusok egyike volt, egy olyan család tagja, akik közül egy a konzuli tisztségig is eljutott, és a családtagok közül két személy is betöltötte Róma város prefektusi tisztségét. Ez a család a római társadalom legfelső rétegéhez tartozott.
Seuso személyének megrajzolásához, aki a kincs nagyságából ítélve ugyanebbe a körbe tartozott, sőt azt is megengedhette magának, hogy a diadémát, a császári hatalom jelképét - noha nem eredeti funkciójában - használja, mélyebb történelmi ismeretek adhatnak segítséget. A kincshez tartozó két ezüstvödör fülei egyértelműen diadémát formáznak, és pontosan úgy néznek ki, mint amilyeneket I. Valentinianus viselt 40 és 50 éves kora között, tehát Kr. u. 364 és 371 között, ahogyan ezt - többek között - egy Koppenhágában őrzött szoborfejen, vagy a császár aranypénzein is láthatjuk. A császári hatalmi jelvény bármilyen használata aligha volt lehetséges az uralkodó tudta és beleegyezése nélkül. Több olyan esetről is megemlékeznek történeti forrásaink, amikor ilyesmiért halállal büntettek embereket. Csak egyetlen példát említve, a tartományi kormányzói tisztséget betöltő Iustus (apja Iustinának, aki később Valentinianus második felesége lett) egyszer álmot látott, ami arról szólt, hogy nála van a császári bíborruha, és miután ezt másoknak elmesélte, az akkor uralkodó császár, Constantius megparancsolta, hogy végezzék ki.
Most még nem tudjuk biztosan, hogy ki volt Seuso, de jó okunk van feltételezni, hogy a Kr. u. 4. század második felében ő is a római társadalom legfelsőbb, elitrétegéhez tartozott. Volt valaki a császári udvarban, aki majdnem követte Valentinianust a trónon, és akinek talán megengedte a császár, hogy az el nem nyert méltóságjelvényt, mintegy utalásként arra, hogy egyszer közel került hozzá, használja. Ennek az embernek Severus volt a neve és Kr. u. 367 és 372 között a császári palota gyalogos csapatainak parancsnoka (magister peditum) volt. Történeti forrásaink néhányszor említik őt, és ezekből arról értesülünk, hogy Valentinianus közeli bizalmasa volt. A történetíró Ammianus számol be 366-367 telének eseményeiről, amikor a császár Reimsben tartózkodva súlyosan megbetegedett: „Ebben az időben Valentinianust súlyos betegség kínozta, és már felkészült a halálra. Ekkor a császár környezetéhez tartozó gallok egy titkos összejövetelükön Rusticus Iulianust, a császári levéltár főnökét jelölték uralkodónak...” a gallokkal szemben. „Mások viszont nagy buzgalommal Severus gyalogsági parancsnok mellett törtek lándzsát, akit arra alkalmas férfinak tartottak. Valóban, noha mogorva és barátságtalan ember volt, mégis tűrhetőbb és minden tekintetben különb az előbbinél.5 Ammianus nem szól arról, hogy Severa császárné (és anyja) hogyan viszonyult a két jelölthöz, de tény, hogy a császárné elérte, hogy fiát, Gratianust augusztus 24-én augustusnak kiáltsák ki. Nem szól az udvarban lévő erős és népes pannoniai érdekcsoport szerepéről sem (hacsak nem őket fedi a „mások” megnevezés), holott ők alapvetően érdekeltek voltak a hatalom megtartásában. Az, hogy Severus mint utód komolyan szóba kerülhetett, azt jelzi, hogy nagyon közel állhatott az uralkodó rokonságához, ha Severa császárné és anyja, a pannoniai érdekcsoport, illetve a Valentinanus karrierjét a császárrá választás időpontjától egyengető másik nagy hatalmú rokon, Equitius számára is elfogadható volt. Úgy tűnik, először egy családhoz nagyon közel álló személy, Severus, majd egy családtag, Gratianus volt a jelöltjük. Severa császárnéról kevés forrás szól. Annyi bizonyos, hogy pannoniai volt, és itt vette feleségül Valentinianus, amikor keresztény hite miatt egy időre vissza kellett vonulnia a katonai pályáról. Gyermekük, Gratianus is Pannoniában született. Befolyásos asszony lehetett, aki férje halála után is beleszólt az udvar politikai ügyeibe.
Az utódlás kérdésében másként vélekedhetett viszont Valentinianus, aki felgyógyult betegségéből. Gratianus kikiáltása után hamarosan elindult Trierbe, amikor „azt a lesújtó hírt kapta, hogy Britannia a barbárok lázongása folytán nyomorúságos helyzetbe jutott... Ez a hír nagyon lesújtotta a császárt, kiküldte tehát Severust, az udvari testőrség comesét, hogy ha kedvező alkalom kínálkozik, hozza helyre a kudarcokat. Őt azonban hamarosan visszahívta.6 Néhány hónappal később Severus, mint az egyik főparancsnok, részt vett a császár alemannok elleni hadjáratában (talán ekkor került sor a fentebb említett költői versenyre is). Ammianus tudósít egy Kr. u. 370-ben Galliában a szászok ellen vezetett katonai akcióról is, amelyet Severus a gyalogság parancsnokaként vezetett. A császári rendeletek gyűjteményét tartalmazó Codex Theodosianus két alkalommal említi Severust mint katonai parancsnokot, Kr. u. 371. december 23-án és 372. április 24-én. Utoljára akkor hallunk róla, amikor I. Valentinianus maga vezetett egy hadjáratot, hogy elérje célját, amit mindennél fontosabbnak tartott, hogy Macrianus alemann királyt élve elfogja. A Rajnán átkelő csapatokat Severus vezette. Már majdnem foglyul ejtették a királyt, de annak sikerült elmenekülnie. Valentinianus így a dicsőségtől megfosztottnak érezte magát, ami nem az ő, és nem is hadvezéreinek hibájából következett be. Trierbe visszatérve dühében őrjöngött, és talán ez lehetett az az időszak, amikor elérkezettnek látta az időt, hogy megszabaduljon túl népszerűvé vált régi bizalmasától, aki kis híján örökébe lépett. Nem tudjuk, mi történt Severusszal a kudarcba fulladt hadjárat után, Ammianus sem szól róla, ami valószínűleg annyit jelent, hogy a közéletben ezután nem játszott komoly szerepet. Mint sok más katona, ő is visszavonulhatott birtokára, ami a Pelso tó mellett terült el. A szolgálatból való ideiglenes, vagy végleges visszavonulásra számos példát ismerünk: így tett egykoron Valentinianus apja, az idősebb Gratianus és maga Valentinianus is, amikor katonai pályafutása ellehetetlenült. Forrásaink Severus származásáról sem mondanak semmit. Közvetlen hivatali elődjéről, Dagalaifusról tudjuk, hogy germán származású volt, utódjáról, Merobaudesről pedig azt, hogy frank volt. Severus, aki Valentinianus császárrá választása után hamarosan mint különösen befolyásos személy tűnik fel a császár környezetében, régi bajtárs lehetett, vagy mint sok magas tisztséget viselő ember Valentinianus és Valens udvarában, a pannoniai párthoz tartozott, akik hatalomra segítették Valentinianust, és így valószínűleg maga is Pannonia szülöttje volt. Severus hivatali elődei és utódai egyaránt betöltötték a konzuli tisztséget, de valamely okból neki ez nem volt lehetséges. Érdekes módon Valentinianus első felesége, Severa, ugyanebben az időben, Kr. u. 370 táján kerül ki a császári udvarból. A nem teljesen egyértelmű források szerint Valentinianus elvált tőle, mindenesetre bizonyos, hogy Iustina, a korábbi ellencsászár Magnentius fiatal özvegye ekkortájt lett a felesége. Severa császárné nem tűnt el örökre: Valentinianus Kr. u. 375. november 17-én Brigetióban (ma Szőny) bekövetkezett halála után fia visszahívta a császári udvarba. A konstantinápolyi császári nyughelyen később őt temették Valentinianus mellé, és nem a második feleséget.
A 4. századi császári udvarokban, a császár közvetlen közelében szép számmal akadtak germán eredetű tisztek. Hogy csak néhányat említsünk, Valentinianus és öccse, Valens, illetve az előbbi fia, Gratianus idejéből, akik neve latinos formában így maradt ránk: Hortarius, Fraomarius, Bitheridus, Vadomarius, Agilo, Gomoarius (ők alemannok voltak); vagy a frankok: Charietto, Mallobaudes, Richomeres. Egy magas rangú frank tiszt - akinek nevét sajnos nem ismerjük - Pannoniában élt, és itt emeltek számára mauzóleumot. Ugyanabban az intellektuális miliőben élt, mint Valentinianus vagy Seuso, és talán ő maga is kacérkodott a költészettel, aminek halvány jele az, hogy sírfeliratát, amit a mauzóleum szemöldökgerendájára véstek, ugyanúgy distichon formában írták, mint a Seuso-tál jókívánságait. A sírfelirat, amely egyes szám első személyben fogalmaz, tehát szerzője maga a frank tiszt lehetett, így szól: Francus ego, cives Romanus, miles in armis/ Egregia virtute tuli bello mea dextera sem(p)er azaz: „Én, a frank, római polgár, fegyveres katona, jobbomat mindig hősiesen forgattam a harcban.”7 Tény tehát, hogy művelt, germán származásukra, római polgárjogukra és katonai erényeikre egyaránt büszke vezetők éltek a késő római Pannoniában.
Térjünk vissza a kincs tárgyaihoz! Ha a kincs tárgyain látható vésett geometrikus díszekhez, a nielló-technika alkalmazásához vagy a mitológiai jelenetekhez keresünk hasonlóakat, akkor a 4. századi leletanyagban Skóciától Moldováig számos tárgyat idézhetnénk, viszont a két vödör griffjeihez és a gyöngysor elé helyezett mellképekhez legközelebbi párhuzamokat a Polgárdi-Kőszárhegyen előkerült négylábú ezüstállványon találjuk.
Az állvány egyedi: ilyen négylábú ezüstállvány jelenlegi tudásunk szerint csak egy létezik a világon. A lábak kialakítása és díszítése nagyon hasonlít a Hippolytus-kancsó füléhez (ez még nem érkezett Magyarországra). A kancsó füléhez hasonló másik ilyen edényfület nem ismerünk, de a négylábú állványhoz hasonló egyetlen ismert töredék éppen Trierben került elő. Az állvány és a kincs darabjai közötti hasonlóságnál kell említeni, hogy a kincs legjellemzőbb darabjai is egyediek, és mind az állvány, mind a kincs tárgyai rendkívüli nagyságukkal tűnnek fel. A négylábú állványok a fényűző lakomakészletek tartozékai voltak: ezt éppen a Seuso-tál medallionjában láthatjuk.
A nyolcadik tárgy, ami Magyarországra érkezett, egy nagy rézüst, amelyben az ókor folyamán a Seuso-kincset elrejtették.
Az üst belső falán az idők folyamán ásványi lerakódás keletkezett, amely körbevette a tálak peremét, így a lerakódásban megmaradt a tálperemek lenyomata. Ezzel egyértelműen bizonyítható, hogy a kincs tárgyait valóban az üstbe helyezve, egyszerre rejtették el. Még a rakodás sorrendjét is meg lehet állapítani: díszített felükkel lefelé fordítva a Meleagros-tálat helyezték alulra, rá az Achilles-tálat (ezeket még nem szerezte meg a kormány) és legfelülre a Seuso-tálat.
Az üst formája nagyon jellegzetes: fent a pereme kifelé hajlik, a nyaka hengeres alakú, válla kicsit kiugrik, a test lefelé kissé kiszélesedik, az üst alja pedig domború volt. Hasonló formájú, különböző méretű üstöket ismerünk a Rajna- és Duna-menti tartományokból, és a római határtól (limes) északra elterülő germán területekről. A Seuso-kincs üstjének készítési technikája is ritka: a felső részt két lemezből kalapálták ki, majd rövidebb oldalaikat egymásra lapolva, egy függőleges szegecssorral erősítették össze. A domború fenéklemezt egy harmadik darabból alakították ki, és fogazott, forrasztott varrattal erősítették az oldallemezekhez. Ez a készítési technika a Kr. u. első öt évszázadban csak Pannonia területéről ismert - kivéve két darabot Pannonia nyugati határának másik oldalán, ami exportként kerülhetett oda. Mintegy harminc ilyen technikával készült edényt találtak a Balaton környékén és a dunai határ mentén. Az a kisebb csoportot képező edénytípus, amelybe a kincs üstje is tartozik, úgy készült, hogy a fenéklemezt fogazott varrattal kötötték az oldallemezhez, és utóbbin függőleges szegecselés van, ilyen szerkezetű edényeket kizárólag a Balaton környékéről ismerünk, a 4. századi régészeti leletanyagból.
A kincset legfeljebb néhány évtized alatt gyűjtötte össze egykori tulajdonosa a Kr. u. 4. század középső harmadától kezdődően. A kincs tartalmaz néhány korai, geometrikus díszítésű tárgyat, a később készült, gazdagon díszített darabokat rövid ideig, talán csak néhány évig használták. Amint fentebb szó volt róla, sok közöttük az egyedi darab, amelyek a birodalom legjobb műhelyeiben készültek olyan ember számára, aki a római társadalom legfelsőbb rétegéhez tartozott, de akinek mindennapjaiban még jelen volt a germán hagyomány. Utóbbinak egyértelmű jelei a germán favödrök formáját utánzó ezüstvödrök. A kincs tulajdonosának földbirtoka volt a Balaton közelében, ahol a kincset valamilyen hirtelen veszély miatt el kellett rejteni, és már nem volt mód arra, hogy újra elővegyék. Egy olyan időszak, amely sok okot adott kincsek elrejtésére, Kr. u. 374 júniusának végén kezdődött, amikor a Dunától északra lakó germán kvádok, és az alföldön lakó, iráni eredetű szarmaták rátámadtak Pannoniára. A támadást egy nagyszabású védelmi program váltotta ki, amelynek keretében a rómaiak maga Valentinianus által tervezett hídfőállásokat kezdtek kiépíteni a Rajna és a Duna túloldalán, barbár földön. Valentinianus építkezései nagyon is időszerűek voltak, hiszen nem sokkal azelőtt jelent meg a Volgánál Balember királyuk vezetésével a hunok addig ismeretlen népe, ami egy addig nem látott méretű mozgalmat indított el Európában, amit a kutatók a Nagy Népvándorlás Korszakának neveznek. Az erődítések feladata lett volna a határon feltartóztatni a keletről menekülő és új hazát kereső népeket. A Pannonia elleni invázió közvetlen oka a Marcellianus Celestius, Valeria tartomány, azaz Pannonia északkeleti részének katonai parancsnoka által elkövetett mészárlás volt. Marcellianus egyébként annak a Maximinusnak a fia volt, akiről korábban már volt szó, és aki tagja volt a Valentinianust hatalomra segítő pannoniai érdekcsoportnak. Mint említettük, Maximinus Sopianaeban (ma Pécs) született, mintegy 80 mérföldre Ciabalaetól (ma Vinkovci), Valentinianus szülővárosától.
A 374-ik évben kialakult helyzet olyan súlyos volt, hogy Valentinianusnak ide kellett utaznia, hogy a hadműveleteket személyesen irányítsa. A császár a következő évben Brigetio katonai táborában hirtelen meghalt, de rokona és régi bajtársa, Equitius, aki már trónra jutásában is komoly szerepet játszott, a frank Merobaudesszel rá tudta beszélni a csapatokat, hogy a császár fiatalabb fiát trónra ültessék. A régészeti megfigyelések szerint az a Szabadbattyán határában feltárt épület, amelyet a régészek Seuso egykori lakhelyének tartanak, ebben az időszakban égett le, és a négylábú ezüstállványt is ekkor rejthették el, nem messze az épülettől. A harcok óriási pusztításait soha nem heverte ki a tartomány. Néhány évvel később, Kr. u. 379-ben gót-hun-alán népek töredékeiből álló csoport tört be a tartományba Alatheus és Safrac vezérletével, és a következő évben Valentinianus idősebb fia, Gratianus kénytelen volt földeket adni számukra a letelepedéshez. Ezzel Pannonia históriájában lezárult egy korszak, és új vette kezdetét, ami a hanyatláshoz és végül a tartomány feladásához vezetett: egyre több népcsoport, és egyre erőteljesebben követelte, hogy betelepedhessen a birodalomba. A római kultúra addig képes volt integrálni és rómaivá tenni a betelepülőket, ettől kezdve viszont azok egyre inkább saját vezetőiknek engedelmeskedtek, és megőrizték saját szokásaikat is. Az új korszak megváltozott divatja a tárgykultúrában is tükröződik: más ékszerek, másfajta díszítések jelennek meg a régészeti leletanyagban, némileg eltérőek attól, mint amit a Seuso-kincs tárgyain láthatunk.
A Seuso-kincs teljes történetét illetően jelenleg több a kérdés, mint a biztos válasz. Tudjuk viszont, hogy van további hét jelentősebb darab, amelyek megszerzése még várat magára, és egyes hírek szerint ezeken felül is tartoztak eredetileg fontos tárgyak a kincshez. Következésképpen ma csak annyit tehetünk, hogy egy kirakós játék összeillő darabjait egymás mellé helyezzük, de nem látjuk a teljes képet, és az „átok” sem múlik el a Seuso-kincsről addig, amíg a hiányzó részeket visszatartják.
 
 
 
1 Az ókorban is beszélt nyugati germán nyelv, amelyet a Kr. u. 8. és 16. század közötti időszakból fennmaradt emlékekből ismerünk.
2 Dorothy Pikhaus, Lettertothe Editor. Minerva 1:7, 1990, 2. oldal
3 A cento olyan „patchwork-szerű” verses mű, amelyet teljes egészében más szerzők műveiből kölcsönzött sorokból, vagy még rövidebb idézetekből állítottak össze. Az ilyen verseket csak az érti, aki ismeri azokat a műveket, amelyekből az idézetek származnak.
4 Ausonius. Hugh G. Evelyn White. Cambridge - London, 1951, 370-393 alapján.
5 Ammianus Marcellinus: Róma története. Fordította: Szepesy Gyula. Budapest, 1993, XXVII:6, 456. oldal
6 Idézett mű, XXVII:7, 460. oldal
7 A kőemlék megtekinthető a Magyar Nemzeti Múzeum állandó kőtári kiállításában.


« vissza