Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Az Antall-kormány külpolitikai programjáról 1. rész

"Az 1989-90-es rendszerváltozással a magyar történelmet szinte végigkísérő balsors megenyhülni látszott, de ahhoz, hogy az új világtörténelmi korszak kínálta lehetőségekkel a nemzet élni tudjon, el kellett kerülni a balítéletek csapdáját, meg kellett próbálni megoldást találni a magyar külpolitika tartós, feloldhatatlannak látszó dilemmáira. Hogyan néztek ki ezek a problémák az 1990-es évek elején, a politikai rendszerváltozás beteljesülésekor?"

 
1. rész

 
Kísértő dilemmák

 
Antall József kormányában végzettségét és addigi munkakörét tekintve mind a miniszterelnök, mind a kül- ügy- és a honvédelmi miniszter történész volt, de a kormány és a kormánypárti képviselők zöme ugyancsak jól ismerte a magyar történelmet. A negyvenhárom év után újra független Magyarország külpolitikájáért olyan „új" politikusok vállalták a felelősséget, akikben erős volt a szándék, hogy a történelmi balsorsból és az elkövetett hibákból tanulva jobb politikai és gazdasági feltételeket és nagyobb tekintélyt biztosítsanak Magyarországnak, ezzel is támogatva a határainkon kívülre került magyar közösségeket.
Az 1989-90-es rendszerváltozással a magyar történelmet szinte végigkísérő balsors megenyhülni látszott, de ahhoz, hogy az új világtörténelmi korszak kínálta lehetőségekkel a nemzet élni tudjon, el kellett kerülni a balítéletek csapdáját, meg kellett próbálni megoldást találni a magyar külpolitika tartós, feloldhatatlannak látszó dilemmáira. Hogyan néztek ki ezek a problémák az 1990-es évek elején, a politikai rendszerváltozás beteljesülésekor?
A magyar nemzet függetlenségét ötszáz éve fenyegető, majd tartósan megszüntető környékbeli nagyhatalmak közül egy maradt veszélyes, s annak hadserege még megszállva tartotta az országot, de a Németh-kormány a rendszerváltozás fontos részét alkotó külpolitikai lépései között egy „hattyúdal"-lal 1990. február 20-án aláírta az egyezményt a Szovjetunióval a hazánkban „ideiglenesen állomásozó" szovjet csapatok kivonásáról. A csapatok azonban még itt voltak, és távozásukat anyagi feltételekhez kötötték: a hátrahagyott értékekre (épületek, katonai létesítmények) hivatkozva a megszállók képtelen nagyságú követelésekkel álltak elő. Továbbra is tagja voltunk a reánk kényszerített Varsói Szerződésnek és a gazdaságunkat egyoldalú, hátrányos függésben tartó KGST-nek. Az előnytelen szövetség megszüntetéséhez és külkereskedelmünk egyensúlyához is szükséges volt a szovjet vezetés beleegyezése, jóindulata. Ugyanakkor a teljes belpolitikai fordulatot hitelessé tevő szabad választásokkal, a tulajdonviszonyok rendezésével (az államosítások kárvallottjainak nyújtott jóvátétellel - visszaszolgáltatással vagy kárpótlással), valamint a külső államadósság vállalásával meg kellett erősíteni a nyugati demokráciák készségét politikai és gazdasági céljaink támogatására, amely nélkül bekövetkezett volna az államcsőd. Azt sem lehetett tudni, tartósnak bizonyul-e a fordulat Magyarország nemzetközi, lényegében nyugati megítélésében, azaz erősebbnek bizonyul-e 1956 jelentősége és az 1989-es világtörténelmi fordulatban vitt magyar szerep a két világháború erősen negatív emlékénél és a sokfelé létező magyarellenes előítéleteknél. Más megfogalmazásban: a Nyugat viszonozni fogja-e végre a magyar részről iránta tanúsított ezeréves vonzalmat, és tettekre váltja-e a szavakban akkoriban oly bőségesen kifejezett elismerést? Az is kérdés volt, hogy van-e megoldás a főként 1919 után jelentkező nyersanyag- és piachiányra, anélkül, hogy Magyarország ismét német vagy orosz érdekszférába, függésbe kerüljön. Témánk szempontjából pedig a legfontosabb kérdés az volt, hogy lehetséges lesz-e az őszinte és tartós kiengesztelődés és szoros együttműködés azokkal a szomszédokkal, akiket 1919 óta a „magyar reváns" kísértete nyugtalanított, s ellenszerként a hozzájuk csatolt magyar kisebbségeket szisztematikusan elnyomó, erőszakkal asszimiláló politikát, egyfajta csöndes (időnként nyílt) „etnikai tisztogatást" folytattak?
Ez utóbbira, szomszédsági kapcsolatainkra - Szarka László találó kifejezése szerint - az „elmaradt kiegyezések" voltak jellemzők, hol az egyik, hol a másik fél hibájából. 1848, 1868, 1918 és 1945 után 1990-ben ismét esélyt kínált a történelem a magyarok és a velük szomszédos népek viszonyának méltányos rendezésére, ami korábban Teleki Lászlónak, Kossuthnak, Eötvösnek, Jászinak és Bibónak - tisztességes és nagyvonalú ajánlataik ellenére - nem sikerült. Az európai kommunista dominók eldőlésének legdrámaibb pillanataiban a Magyar Demokrata Fórum és a román emigráció nyilatkozatához csatlakozók, vagy az MDF Karácsonyi Kiáltványának szerzői és támogatói őszintén hitték, hogy a közös szenvedések tanulságaként ez most megvalósítható. „Az elmúlt évszázadokban nem volt rá példa, hogy Kelet-Közép-Európa népei valamennyien együtt, azonos oldalon álltak volna. A történelem alighanem csak egyszer kínál ilyen nagy alkalmat: most!”1
Ma sokak szemében illúziónak tűnhetnek az 1989. karácsonyi reményeink. De a világtörténelmet alakító változások nemcsak a romániai csoda hangulatából fakadtak. Előttünk volt a nyugat-európai példa, a német-francia megbékélés és tartósnak bizonyuló szövetség esete. Tudtuk, hogy Skandináviában egykor dán, majd svéd fennhatóság volt a norvégok fölött, hogy Finnországban svéd uralom előzte meg az oroszt, hogy Izland csak a II. világháború alatt tudott elszakadni Dániától, de ma erős barátság fűzi össze Skandinávia népeit. Persze tudtuk, hogy „a boldog Észak”-on a közös származás és még inkább az elnyomott kisebbségek hiánya nagyban megkönnyítette az őszinte barátság létrejöttét. Sajnos azonban ahogy a trianoni döntés Erisz almája volt, a magyar kisebbségekkel szemben követett politika a megbékélés Achilles-sarkának bizonyult.

 
Belpolitikai adottságok

 
Még a rendszerváltozás kezdetének lázas, izgalmas hónapjaiban, az MDF hőskorában, a „daliás idők"-ben sem számítottam a külügyminiszteri tisztség elnyerésére, hiányzott belőlem a nyilvános szereplés kedvelése és az ehhez szükséges alkat meg rutin. Történészként, a magyar külpolitika múltját ismerve, a kudarcok okain merengve tisztában voltam a feladat nehézségeivel is. A posztot részben azért vállaltam el, mert az MDF-ben kevesen rendelkeztek nemzetközi tapasztalatokkal és kapcsolatokkal, továbbá a korunkban a nemzetközi érintkezésben elsődleges angol nyelvet az MDF szóba jöhető más politikusai nem, vagy nem elég jól beszélték.2 Tudtam, hogy a miniszterelnöknek a külpolitikában olyan személyre van szüksége, aki jól ismeri és maradéktalanul osztja céljait és gondolatait. Teljes mértékben bírtam Antall bizalmát. Ez nem a volt tanítványnak vagy hozzá igen közel álló unokahúga férjének szólt, hanem a legújabb kori történelem és a nemzetközi kapcsolatok tanárának, az angolul beszélő országok jó ismerőjének, nem utolsósorban pedig a Kárpát-medencét bejáró, a határon túli magyarok ügye iránt elkötelezett, az ott feltűnő politikusokkal több esetben régóta baráti kapcsolatban álló jogvédőnek.
A feladathoz önbizalmat adott, hogy Magyarország presztízse, nemzetközi tekintélye még sosem állt olyan magasan, mint 1989 végén, a külföld részéről ekkoriban csak rokonszenvet és jóindulatot tapasztaltam, és ez a kisebbségi jogok támogatása tekintetében is megmutatkozott. Noha a választások előtt itthon felerősödtek a politikai viták, de külpolitikai kérdésekben - a programok terén - szinte nem is voltak különbségek. Az ellenzék vezető ereje, az SZDSZ programjában szerepelt a részletesen kidolgozott kulturális autonómia (többek között kötelező két- vagy többnyelvűség a helyi közigazgatásban és a feliratokban, mindenütt, ahol a kisebbség aránya meghaladja a 10 százalékot!), nagyobb létszám esetén pedig a területi autonómia.3 E párt, illetve szimpatizánsai a 70-es évek végétől határozottan kiálltak a kettős elnyomás alatt élő magyar kisebbségek és azok nyíltan ellenzéki személyiségei mellett, miközben a lengyel és cseh ellenzéki mozgalmakkal kezdettől fogva kapcsolatban álltak.4 A „reformkommunisták"-ból alakult utódpárt külpolitikusai, elsősorban Tabajdi Csaba és Szokai Imre, ugyancsak ismertek voltak a magyar kisebbségek ügyének felvállalásáról. Tabajdi 1990 tavaszán még a népszavazás útján történő határváltozás lehetőségét is fölvetette.5 A még miniszterhelyettesként általa Dobogókőn tartott európai szakértői tanácskozáson (1990. április 19-20.) bízott abban, hogy a nemzetközi szervezetek, elsősorban az EBEÉ, elfogadnak egy kötelező érvényű nemzetközi kisebbségvédelmi konvenciót, és hogy a nemzeti kisebbségek autonómiája meg fog valósulni. Emellett „kemény" kötelezettségekkel járó kétoldalú egyezményekkel kívánta garantálni a magyar és más kisebbségek jogait.6 Az MSZP-nek a korábbi verbális, deklarált „testvériség"-ből nem volt nehéz levezetnie a szomszéd népekkel folytatandó szoros együttműködés programját. Az ugyancsak ellenzéki Fidesz megalakulásától fogva a magyar kisebbségek szószólója volt, 1987-ben Lakiteleken ott volt Áder János és Németh Zsolt, utóbbi az 1988. őszi, a szomszédságpolitikában programadó célú szárszói találkozón is, neki a kisebbségi kérdés volt a fő szakterülete. Mint láttuk, a párt 1989. októberi programjának kisebbségvédelmi része igen közel állt az MDF felfogásához.
A választások után összeülő Országgyűlés egyik első lépése volt Tamás Gáspár Miklós - az erdélyi születésű, ellenzéki tevékenységéről ismert SZDSZ-es képviselő - által előterjesztett határozat („A szomszédos országokban élő magyar nemzeti kisebbségek helyzetéről") elfogadása május 15-én. Figyelemre méltó, hogy a magyar Országgyűlés már ebben a reményekkel teli időszakban is aggasztónak ítélte a magyar kisebbségek helyzetét: „a nemzeti kisebbségekkel szembeni tolerancia hiánya, jogos igényeik elutasítása súlyosan veszélyezteti az egész térség demokratizálódási folyamatait és a jószomszédi kapcsolatok új alapokon történő kiépítését". Orvoslásul kétoldalú tárgyalásokat javasolt a szomszédos országok kormányaival a nemzeti kisebbségek jogait biztosító szerződések kidolgozása céljából. „Alapvető fontosságú a nemzeti kisebbségek identitásának védelme és fejlesztése, a térségben élő nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogainak törvényes biztosítása, a közéletben és saját ügyeik eldöntésében való részvételük, önszerveződésük és önkormányzatuk keretei - így kulturális autonómiájuk - törvényes garantálása, a nemzetiségi igények kielégítése az anyanyelv használata, az oktatás, a kulturális élet, a vallásgyakorlás és a tájékoztatás terén. [...] A Magyar Köztársaság Országgyűlése kifejezi azt a meggyőződését, hogy az említett célok megvalósítása hozzájárul az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok regionális és egyetemes érvényesüléséhez, a Magyar Köztársaság és valamennyi szomszédja közötti jó viszony megteremtéséhez, a kelet-közép-európai térség békés együttműködésen alapuló demokratikus fejlődéséhez, az európai biztonság és stabilitás erősítéséhez."7 A határozat zárószavazásakor az előterjesztő lényegében ugyanazokat a célokat fogalmazta meg, mint amelyekért a későbbiekben a kormány dolgozott: „Aggodalmunkat mérsékelt és józan formában kifejezi ez a határozati javaslat, ugyanakkor elébe megyünk olyan igényeknek és aggályoknak, amelyek a szomszéd országokban okkal vagy oktalanul Magyarországgal szemben megfogalmazódnak. [.] Ugyanakkor természetesen jottányit sem engedhetünk azokból a jogokból, amelyeknek a megadását a határainkon túli magyarság részére a magyar közvélemény elvárja [...] Mi szeretnénk - lehetőleg hosszú időre előrenézve - egy igazi, komoly történelmi ajánlatot nyújtani szomszédainknak és mi kinyújtva fogjuk tartani - reméljük - a kezünket akkor is, ha egyelőre még nem fogadják el."8 A határozatot az Országgyűlés ellenszavazat nélkül, 3 tartózkodással fogadta el.
Már a választások után, de még a kormányváltás és így a minisztérium vezetésének átvétele előtt, a Külügyminisztérium apparátusa (emlékezetem szerint a Hajdú András által vezetett Politikai Elemző és Tájékoztató Főosztály) készített egy külpolitikai koncepciót, amiben olyan javaslat is szerepelt, amit később az ellenzék élesen bírált. „Kisebbségi politikánk fő célja az emberi jogok, a kisebbségi kollektív (önrendelkezési) jogok érvényre juttatása, nemzetközi konvenciók, egy védelmi-ellenőrzési rendszer létrehozásával, kétoldalú megállapodásokkal, segélyprogramokkal. [...] A szomszédsági politikában a kapcsolatfejlesztését a kisebbségi jogok tiszteletben tartásától tegyük függővé. Tudatosítanunk kell a magyar kisebbségekkel rendelkező országokban, hogy Európához való csatlakozásuk csak a kisebbségekkel való európai bánásmód esetén lehetséges, s ebben Budapest ítélete döntő jelentőségű lehet."9 [Saját kiemeléseim.] Ezek szerint a később az ellenzék által „Antall-doktríná"-nak nevezett felfogást a minisztérium „régi" apparátusa még az új kormány megalakulása előtt megfogalmazta. Vajon az akkori európai hangulatból fakadó jóhiszemű naivság volt ez, vagy „időzített bomba", ami később, a megfelelő pillanatban felrobbantható?
Egyetértés mutatkozott a parlamenti pártok között a probléma gyökere, a hetven évvel korábban Magyarországra kényszerített trianoni békeszerződés megítélésében is. Május 31-én az Országgyűlés hat pártja elfogadott egy közös nyilatkozatot, amely megállapítja, hogy a békeszerződés „miközben sérelmeket kívánt orvosolni, tragikusan sújtotta a magyarság egészét [...]. Egyben szembeállította térségünk egymásra utalt népeit és a szabad együttműködés helyett az ellenségeskedés terheit zúdította az itt élő nemzetekre. [...] Emlékezve Magyarországnak a helsinki záróokmányban aláírt kötelezettségvállalására, megerősítik a határok erőszakos megváltoztatásának a tilalmát. Ugyanakkor hazánk elvárja a határainkon túli magyarsággal szemben az egyéni és kollektív kisebbségi jogok teljes körű biztosítását. Az aláíró pártok olyan világ mellett kötelezik el magukat, amelyben az államhatárok elveszítik korlátozó jelentőségüket, megvalósul a népek- nemzetek, kisebbségek és anyanemzetek, országok és polgáraik közötti kapcsolat szabadsága.”10
Tehát a szomszédi kapcsolatokban és a kisebbségi jogok széles körű érvényesítéséért folytatott erőfeszítéseinkben számíthattunk az ellenzék lojális magatartására, sőt támogatására. Elvben. Hamar rá kellett azonban jönnöm, hogy a többpárti politizálásban a régi állásfoglalások, kapcsolatok, sőt barátságok keveset számítanak. Még inkább, hogy az ellenzék és a sajtó csak azt keresi, hol támadhatja a kormány politikáját. A miniszterjelöltek parlamenti nyilvános meghallgatásán kijelentettem, hogy noha valamennyi szomszédunkkal túl kívánunk lépni a múltból örökölt terheken és a lehető legjobb viszonyra törekszünk, de ez nehezebb lesz a szlovák, román és szerb szomszéddal, ahol jelentős számban élnek magyarok. Ebből az ellenzékkel rokonszenvező sajtó azt ragadta ki és bírálta, hogy Jugoszlávia esetében különbséget teszek a horvátok és szlovének - akikkel baráti lehet a viszonyunk -, és az ortodox szerbek között, akikkel csak korrekt kapcsolatokat remélek. A „baráti" és a „korrekt" viszony közötti különbségtétel nem szándékainkra, hanem az esélyekre vonatkozott: jól tudtam, hogy a hozzánk történelmileg és kulturálisan is közelebb álló horvát és szlovén szomszédokkal könnyebb lesz viszonyunkat barátivá alakítani, mint a szerbekkel, akikkel kölcsönösen súlyos emlékektől terhes a viszonyunk. Sajnálatos, hogy kijelentésem megalapozottságát a későbbi elemzők sem ismerték el.11 Reális volt a feltételezésem, hogy kapcsolataink nem lesznek egyformák valamennyi szomszédunkkal, ez magyarázza a „baráti" és a „korrekt" viszony szembeállítását. Őszintén sajnálom, hogy előérzetem beigazolódott.

 
Külpolitika a kormányprogramban

 
A választásokon győztes MDF-nek - mint láttuk - határozott külpolitikai programja volt, két koalíciós partnere pedig - már hagyományai alapján is - ezt minden vita nélkül magáévá tette. Az Antall József által május 22-én bemutatott kormányprogram külpolitikai részét - a Külügyminisztériumból Somogyi Ferenc és Hajdú András közreműködésével - Kodolányi Gyulával együtt (aki az egész expozé előkészítésében részt vett) készítettem el. A szöveget a kijelölt kormányfő személyesen véglegesítette.12
Céljaink között első helyen szerepelt a szuverenitás, tehát a döntési szabadság helyreállítása. A külpolitikai orientáció teljes megváltozását jelentette a Varsói Szerződésből történő kiválás és „a széles értelemben vett atlanti együttműködés" programba vétele.13 A szomszédsági kapcsolatok új alapokra helyezése, a regionális együttműködés jelentette a külpolitika második alapelvét. A kisebbségi jogokért történő kiállás, mindenekelőtt a határainkon kívülre került magyar közösségek fennmaradását és jogaik érvényesítését szolgáló lépések politikája jelentette a harmadik tartóoszlopot.14 E három feladatkör szétválaszthatatlansága kézenfekvő: a szovjet uralom alól felszabadulva Magyarország nem maradhatott légüres térben, politikai senki földjén, hagyományain túlmenően biztonsága és gazdasági érdekei is a nyugati integrációs intézményekhez történő közeledést, a mielőbbi csatlakozást diktálták. Ezt azonban nem tehettük egyedül, szomszédaink és sorstársaink nélkül, velük szövetkezve viszont e folyamatot föl lehetett gyorsítani. A „dunai gondolat", a közép-európai szolidaritás megkerülhetetlen eleme és egyben feltétele volt ugyanakkor a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása. E cél megvalósításához nyilvánvalóan jobb esélyt kínál(t) a térség államainak jó egymás közti viszonya. Mindkettőhöz ösztönzést, sőt nyomást reméltünk a nyugati kormányok és közvéleményük magatartásától. Illúzióinkat a kormányfő expozéja is kifejezte: „Új fejezetet kell nyitni történelmünkben, a megértés és a türelem fejezetét sokat szenvedett népünk és a hasonló örökséggel küszködő szomszéd népek között. [...] A közép- és kelet-európai változások kezünkbe adták a nagy lehetőséget, hogy megszüntessük, vagy legalább jelentősen enyhítsük az itt élő népeket régóta szembefordító ellentéteket. A függetlenné váló nemzeteknek szabad kapcsolatokat kell kialakítaniuk egymással, az államhatárok ne akadályozzák a személyek, az információk és az eszmék szabad áramlását. Bízunk abban, hogy egyetlen szomszédunknak sem lesz szüksége a jövőben a magyarságra mint összetartó ellenségképre. Az összeurópai együttműködés velejárója az intenzív regionális együttműködés, erre törekszünk valamennyi szomszédunkkal. A föderáció felé haladó Európában ugyanakkor éppen a regionalizmus biztosíthatja a nemzeti sajátosságok megőrzését, a nemzeti érdekek további érvényesülését minden nacionalista felhang nélkül. Kisebbségi politikánk fő célja az emberi jogok, s ezeken belül a kisebbségek jogainak érvényre juttatása határainkon kívül és határainkon belül egyaránt. Tekintettel arra, hogy a magyarság egyharmada határainkon kívül él, a magyar államnak különleges felelőssége a magyar nemzet, mint kulturális és etnikai közösség megmaradásának támogatása mindenütt. Ezért állunk ki - a fennálló nemzetközi szerződések tiszteletben tartásával, azok szellemében - a határainkon kívül élő magyar közösségek önrendelkezési jogának megtartása mellett, a szomszéd államok kormányainak kinyilvánított ígéreteivel is összhangban. Ideje, hogy a nemzeti kisebbségek valóban az országok közötti barátság legfontosabb hídját alkossák, de ezt csak a jogaikat és méltóságérzetüket visszanyert közösségek láthatják el. Ebben a tiszta törekvésünkben számítunk a demokratikus államok kormányainak és közvéleményének támogatására éppen úgy, mint az európai és a nemzetközi szervezetek politikai segítségére.”15
Az újjászületett Magyarország fenti külpolitikai feladatai logikusan következtek a történelemből. Érthető és indokolt volt, hogy a Szovjetunió esetében lépjünk túl súlyos sérelmeinken, nemcsak tekintettel a szovjet csapatok jelenlétére és a még fennálló Varsói Szerződésre, de a velünk szomszédságban maradó atomnagyhatalommal és fontos gazdasági partnerrel kívánatos jó viszony érdekében is. Ezt akkor senki sem kérdőjelezte meg. Nehezebb volt túllépni a múlton többi szomszédunk esetében. Mik voltak ennek a nehéz örökségnek az összetevői? Az 1848/49-es véres konfliktusok, a kiegyezés utáni magyar kormányok kisebbségpolitikájának a megítélése, a trianoni békeszerződés súlyos igazságtalanságai és a szomszédainkhoz csatolt magyarokkal szembeni elnyomó politika, az 1938 és 1941 közötti határváltozások okozta sebek és megtorlások, a II. világháború utáni atrocitások és kitelepítések, végül a kommunista korszakban a kisebbségek kettős elnyomása, amiről a magyar kommunista kormányok hosszú időn át hallgattak. Mindenesetre akkor a magyar közhangulat tudomásul vette, hogy a határkérdés felvetése értelmetlen, sőt káros lenne, de bízott a magyar kisebbségek helyzetének radikális javulásában. Az új nemzetközi helyzet és Magyarország rendkívül megnőtt tekintélye kedvező hátteret látszott nyújtani ehhez. Ha ez illúzió volt, akkor olyan illúzió, amit az akkori kormány és ellenzéke egyaránt realitásnak hitt. Erről tanúskodnak az ellenzék vezető ereje, az SZDSZ külpolitikusának, Szent-Iványi Istvánnak a külpolitikai programhoz fűzött szavai is. „Azt hiszem, senki nem kételkedik abban, hogy a megbízatást kapó új Kormány ereje legjavát kívánja kifejteni a nemzetiségi kérdésben. Ám a kormányprogram irányelveit olvasva, nem vagyunk abban igazán biztosak, hogy tudják is-e, hogyan fejthetik ki a legjavát a kérdésnek? Ma a nagy átalakulás közepette nagy és új lehetőségek adódnak a Kormány számára az új európai architektúrában, a Helsinki II. szerződésben. Mód van arra, készség mutatkozik a vezető nyugati országok részéről is, hogy az alapvető nemzetiségi jogokat kodifikáló, rögzítő követelmény-rendszert felállítsuk, ebben mi részt vegyünk, és ezt az Európához való csatlakozás feltételeként szabjuk minden ország számára, természetesen beleértve Magyarországot is. Azt hiszem, ez fontos nemzeti érdek, és nem került sor megemlítésére.”16
Szóban vagy írásban soha nem volt kimondva vagy meghirdetve az, amit egyesek később „Antall-doktríná"-nak neveztek. Eszerint Magyarország szomszédaihoz fűződő viszonyát az adott országnak az ott élő magyar kisebbséggel szemben követett magatartásától teszi függővé, a magyar kisebbségek legális képviselőit bevonja a szomszédpolitikai döntésekbe, és önhatalmúlag a határon túli magyarok védőhatalmának deklarálja magát.17 Véleményem szerint a fenti tételeket merev dogmaként ugyan hiba volna követni a külpolitikában, de vezérelvként helyesek és minden magyar kormány által követendők. Rosszhiszemű tévedés ugyanakkor azt hinni, hogy az Antall-kormány titkon határrevízióról ábrándozott volna és csak a nyugati demokráciák tiltó szavától megijedve tért volna át az európai intézményekre építő kisebbségi jogvédelem politikájára.18
1990 tavaszán-nyarán, a beteljesült rendszerváltozás euforikus hangulatában és az egész akkori világot eltöltő optimista légkörben Antall és kormánya úgy érezte, most és gyorsan kell cselekedni, ha egy valóban radikálisan jobb Európát akarunk létrehozni, amelyben a magyar nemzet - egy későbbi miniszterelnök megfogalmazásában - határmódosítás nélkül egyesülhet, biztosíthatja az egész magyar közösség fönnmaradását. Ezt fejezte ki Antall a Thatcher brit miniszterelnök szeptemberi budapesti látogatásakor mondott pohárköszöntőjében Shakespeare szavaival: „Az emberek dolgának árja van, / Mely habdagállyal boldogságra visz, / De elmulasztva, teljes életök / Nyomorban, s zátonyok közt zárva teng. / Ily duzzadt tenger visz most minket is, / Használni kell, míg áradatja tart, / Vagy vesztjük a sors kedvezéseit."19

 
15 millió magyar miniszterelnöke”

 
Antall Józsefet a határon túli magyarság örökre a szívébe zárta emlékezetes, 1990. június 2-án, az MDF. III. országos gyűlésén elhangzott, még itthon is annyiszor félreértett vagy szándékosan félremagyarázott kijelentésével: „Törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak a kormányfőjeként - lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni."20 Vajon túllépett-e ezzel a magyar alkotmányba az 1989-es kerekasztal-tárgyalások eredményeként (nem kis mértékben éppen Antall szorgalmazására) beillesztett felelősségvállalás elvén („a Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért")? Nem, e mondat csak eme elv megerősítését és gyakorlattá tételét ígérte. Jóval kisebb feltűnést keltve a gondolat benne volt a fent idézett kormányprogramban is. Az emlékezetes mondatból a bel- és külföldi politikai ellendrukkerek a magyar irredentizmus, a szomszéd államokkal szembeni területi követelések programját olvasták ki. Jó adag rosszhiszeműségre volt ehhez szükség, valamint a miniszterelnök hiányos, pontatlan idézésére. Közép-Európában a nemzet fogalma hagyományosan nem az államhoz, hanem a nyelvhez, a kultúrához, a történelemhez kapcsolódik, így Antall egy kézenfekvő tényhez (a magyar nemzet létszáma jóval meghaladja a magyar állampolgárokét) csak annyit tett hozzá, hogy gondolkodásában, politikájában mindig jelen lesznek a Magyarország határain kívülre kényszerült, magukat továbbra is magyarnak valló milliók. Márpedig erre nagy szükség volt, mert a kommunizmus évtizedei alatt a hivatalos magyar politika nem törődött velük, jórészt még a hazai iskolai oktatásból is száműzte őket, ezzel is hozzájárulva sorsuk mostohaságához. A vitatott kifejezés tehát a kormányprogram idézett részének a tömör összefoglalása volt. Azt üzente a határokon kívül rekedt magyar közösségeknek, hogy vége annak az időszaknak, azaz a kommunizmusnak, amikor a magyar haza látszólag leírta őket, amikor sem erkölcsi, sem gyakorlati segítséget nem nyújtott nekik, s amikor a fejük fölött barátkozott, iszogatott és vadászgatott elvtársi egyetértésben az őket elnyomó vezetőkkel.21 Románia, valamint az akkor még létező Csehszlovákia, Jugoszlávia és a Szovjetunió magyarsága azonnal meghallotta e mondatot, erőt merített belőle, a szomszédos fővárosokban ugyanakkor sokan felkapták a fejüket, s az újjáéledő magyar területi követelések rémével kezdték riogatni saját közvéleményüket és a világ kormányait. A kritikus mondatból a „lélekben, érzésben" szavakat sok esetben tudatosan kihagyó sajtó ezt elősegítette, néhány hazai politikus közreműködésével.22 Röviddel beszéde után Antall a Magyar Rádiónak adott nyilatkozatában világosan megfogalmazta mondata értelmét. „Az, hogy egy magyar kormánynak erkölcsi és lelki kötelezettsége felelősséget vállalni a tizenötmilliós magyarság minden tagjáért, nem jelent semmi mást, mint azt, hogy nekünk ki kell állni emberi és kisebbségi jogaikért, meg kell keresni az útját annak, hogy támogassuk kulturális törekvéseiket, iskoláztatásukat, és mindent, ami ezzel összefügg. Nem mi vagyunk egyébként az egyetlen ország, amelyik felelősséget érez a határain kívül élő fiaiért."23 Valóban, valamennyi olyan nyugat-európai országról, amelyhez származásuknál fogva kötődő, de határain kívül élő személyek kapcsolhatók (kivált az egykor gyarmatbirodalommal rendelkezőkről, vagy a jelentős német diaszpórával bíró NSZK-ról), elmondható ez ma is, nem is említve Izrael Államot. Az elmúlt húsz évben az ilyen törődés általánossá vált Európa keleti felében is, beleértve az állampolgárság felvételének a lehetőségét.
Szerencsétlen és káros gyakorlat vette kezdetét: a magyar politikai élet egyes szereplői egy alapvető nemzeti ügyben egységes fellépés helyett azt a látszatot keltették, hogy van egy radikális, szélsőséges, nacionalista külpolitikai irányvonal, amely a szomszédokkal szemben a konfrontáció, netalán a konfliktus útját követi, s emellett létezik egy ezzel szemben álló, megegyezésre törekvő irányzat. Külföldön egyesek elhitték, hogy az Antall-kormány az előbbinek, ellenzéke pedig az utóbbinak a képviselője. Az emlékezetes mondat elhangzását követően azonban a magyar miniszterelnök szavainak pontos idézésével és az imént összefoglalt háttér bemutatásával elértük, hogy nemzetközi partnereink döntő többsége megértette: nincs másról szó, mint arról, hogy az újjászületett Magyarország bel- és külpolitikájában vállalni fogja a trianoni békeszerződésben a szomszédos országokhoz csatolt magyar közösségek támogatását. Hiszen ők egy „történelmi döntés következtében lettek idegen országok állampolgárai, de akik a magyar nemzet lelki, szellemi, kulturális és nyelvi közösségében kívánnak maradni."24 Antall szavait először Prágában is kifogásolták, de a teljes beszédet megismerve megértették.25
A magyar kormány kisebbségvédő álláspontjának szilárd elvi alapja is volt. Nemcsak a határainkon kívüli magyar kisebbségek jogait tartottuk fontosnak, hanem minden más nemzeti kisebbségét is. Ahol azonnal változtatni lehetett az addigi gyakorlaton, az a hazai nemzeti kisebbségek kezelése volt. A kormányfő kezdeményezésére 1990 szeptemberében létrejött a Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Hivatala, élén egy német nemzetiségű szakember-politikussal, Wolfart Jánossal,26 s megkezdődött a hazai kisebbségek kollektív jogain alapuló kisebbségi törvény kidolgozása.

 
Vágyak, illúziók és a realitás a nemzetpolitikában

 
Már korai olvasmányaim során gyakran gondoltam arra, milyen tragikus hiba volt a Kárpát-medence és környékének népei részéről a nagyhatalmi fenyegetettség árnyékában is oly gyakran gyűlölködni, háborúzni egymással. Persze nem volt ez másként Európa, sőt a világ más részein sem. A ráció és az elmúlt két évszázad tanulságai mindenképp a megbékélést diktálták. Valóban homogén nemzetállamok között ez most nem lett volna nehéz. Milliós nagyságrendű kölcsönös nemzeti kisebbségekkel sem volt lehetetlen, amennyiben a kisebbségek helyzetét a Nyugat-Európában már általánossá vált türelmes és támogató elvek alapján rendezik. Egykor az volt az ambícióm, hogy történetírói munkásságommal járuljak hozzá e célhoz, most azonban erre jóval nagyobb lehetőséget kaptam, kapott térségünk mai generációja. A közös érdekeken alapuló szoros együttműködés és a méltányos kisebbségpolitika megteremtése volt - mint láttuk - az Antall-kormány szomszédsági politikájának a gerince.
A „csodák évében," a rendszerváltozások heteiben váratlan, hosszú időn át elképzelhetetlen változások történtek, így érthető, hogy 1990 elején magyar részről olyan remények is föléledtek, amelyekre az 1947-es békeszerződés után még gondolni sem lehetett: a magyar állam és a magyar nemzet határainak közelítése, vagyis határkorrekciók Magyarország javára. A boltokban és az aluljárókban megjelentek a történelmi Magyar Királyság térképei, valamivel később pedig autókra ragasztható matricák is fölidézték Nagy-Magyarországot. Noha annak helyreállítását reálisan senki sem remélhette, a határ menti, többségben még mindig magyarok lakta területek visszacsatolását nyilvánvalóan sokan el tudták képzelni. Jöttek is ezzel kapcsolatos javaslatok az MDF külügyi bizottságához, majd a külügyminiszterhez. A tájékozottabbak a 1975-ös Helsinki Záróokmányra hivatkoztak, amely valóban kimondta, hogy az aláíró államok határai „békés úton, megegyezéssel megváltoztathatók". Ilyen fejleményre azonban Koszovó (Szerbia, Szlovákia és Románia által a mai napig el nem ismert) kiválása előtt csak a két Németország egyesítésekor került sor, amikor egy határ eltűnt. A Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia fölbomlásával korábbi belső, adminisztratív, tagköztársasági határok váltak nemzetközivé, de a határvonalak nem változtak. Azon túlmenően, hogy sem régi, sem újabb szomszédainkban nem mutatkozott hajlandóság akár egyetlen falu átengedésére,27 a kommunista időszak kolonizációs politikája, az egykor magyar többségű városokban a betelepülők számára emelt hatalmas lakótelepek következtében a határváltozás etnikai alapja is gyengült, vagy megszűnt. Egy népszavazás esetén a magyar többségüket elvesztett városok aligha választanák Magyarországot. Mindezzel - a katonai erőviszonyokat is beleértve - az MDF Kisebbségpolitikai Munkacsoportja, majd az Antall-kormány tisztában volt, nem kergetett ábrándokat. Bíztunk azonban abban, hogy a politikailag és gazdaságilag is integrálódó Európában mindenütt a méltányos, a nemzeti kisebbségek jogait tiszteletben tartó és jövőjüket biztosító politika fog teret nyerni, és így a politikai határok elveszítik korábbi jelentőségüket. A cél ezért nem lehetett más, mint a szomszédos államokban élő „magyar közösség sajátos egyéni és közösségi kisebbségi jogainak, valamint állampolgári szabadságjogainak tiszteletben tartása," mint a jószomszédi kapcsolatok előfeltétele, továbbá a fönnálló határok átjárhatóvá tétele, jelentőségük csökkentése.28 „Területet békéért" - szólt majdnem ugyanekkor az Izrael és az arab országok közötti megegyezést szorgalmazó Rabin miniszterelnök ajánlata. Magyar részről valami hasonlót fogalmazott meg Bibó István, a dunai népek barátságának széles körben tisztelt szorgalmazója már 1946-ban: „Magyarország a létrejött békeszerződést, bármilyen súlyos legyen is, ha egyszer aláírta, hiánytalanul teljesíteni fogja. Nem volna őszinte, ha úgy tenne, mint aki lelkes hívévé vált a békeszerződés súlyos rendelkezéseinek. De nem fog ideológiát vagy propagandát csinálni a határok megváltoztatásából, és nem fog olyan politikát folytatni, mely a maga területi sérelmeinek az orvoslása érdekében nemzetközi válságokra vagy katasztrófákra spekulál, hanem fenntartás nélkül berendezkedik a békeszerződés által teremtett állapotra. Egyetlenegy fenntartásról azonban nem tehet le: nem adhatja fel a magyar kisebbségek sorsával szemben való politikai érdekeltségét..." [saját kiemelésem]. A fentiek szellemében elvártuk a szomszéd államokhoz került magyarok jogait és hosszú távú fennmaradásukat biztosító törvények és intézkedések meghozatalát. Ugyanez volt a szomszédainknál megalakult magyar pártok igénye és programja. Éppen csak túl „a csodák évé"-n, ezt a Nyugat tevékeny segítségével elérhetőnek hittük. „Az újabb ezredfordulóhoz közeledve reális közelségbe került mindaz, amit Jászi Oszkár közel száz évvel korábban tűzött ki célul hazája és a világ elé: demokrácia, nemzeti megbékélés, kisebbségi jogok a Dunatájon, egyesülő Európa és a közös értékek tiszteletén alapuló nemzetközi jogrend," álmodtam hangosan Jászi hamvainak hazahozatalakor.29
Mindez nem valamiféle lagymatag, óvatoskodó program volt. Részleteiben úgy gondoltuk, hogy miközben a nemzetközi fórumokon megszületik a kisebbségi jogok kodifikálása, kétoldalú szinten, szomszédainkkal azok gyakorlati érvényesülését tárgyaljuk meg és biztosítjuk. Amikor mi elfogadjuk a fennálló határokat, szomszédaink fogadják el, hogy magyar nemzetiségű állampolgáraik részei a magyarok kulturális közösségének, az anyaország törődik velük, és ez nem minősül bel- ügyeikbe történő beavatkozásnak. Ugyan Magyarország széles körű jogokat, kulturális autonómiát biztosít a saját területén élő nemzeti kisebbségeknek, ezt nem valamiféle reciprocitási megfontolás, hanem saját elvei alapján teszi. Nagyságrendjük és történelmük alapján nem is lehet egyenlőségjelet tenni Magyarország és szomszédai kölcsönös kisebbségei közé. Miközben megengedhetetlen a kisebbségekkel szembeni hátrányos megkülönböztetés, minden nemzeti kisebbséget megillet a pozitív diszkrimináció, mert csak ez biztosíthatja a tényleges egyenjogúságot. Az integráció Európa keleti felében is lehetővé fogja tenni a személyek, az áruk és a gondolatok szabad és akadálytalan áramlását. Ennek érdekében azonnal meg kell kezdeni a határokon átnyúló sokoldalú együttműködést, megszüntetett utakat, vasútvonalakat és határátkelőket kell helyreállítani. A kommunista diktatúra alól felszabadult országokban is meg kell honosítani azokat a pozitív példákat és megoldásokat, az autonómiát is beleértve, amelyek Nyugat-Európában már meg is valósultak. Ehhez meg kell változnia a kisebbségellenes mentalitásnak, ennek alapjait az iskolai oktatásban és a tankönyvekben kell megteremteni.30 A magyar állam, valamint a társadalom lehetőségeit és teendőit egy részletesen kimunkált programban fogalmazta meg Halzl József, az 1988-ban alakult Rákóczi Szövetség elnöke. Ebben szerepelt - többek között - a határon túli magyar nyelvű oktatás segítése anyaországi táborokkal, részképzéssel. A nemzethez való kötődés erősítése utazási kedvezményekkel, a testvérvárosi kapcsolatok általánossá tétele, iskolai partnerkapcsolatok kiépítése, egyházközségi és vállalati kapcsolatok, összmagyar sportjátékok. A budapesti Magyarság-házzal kapcsolatos javaslat arra is rávilágít, milyennek kellene lennie a ma működő Magyarok Világszövetségének és székházának. A kölcsönös tájékoztatással, a magyarlakta területek gazdasági fejlesztésével, a hazai társadalom ismereteinek és érzelmeinek erősítésével kapcsolatos gondolatok mára sem váltak túlhaladottá, ahogyan az sem, hogy mennyire fontos (lenne) a szomszéd népek jobb megismerése, tájékoztatása. Halzl elnök javasolta a határon túli magyarok kultúráját, önszerveződését segítő városi célalapítványok rendszerét is, amit később a Rákóczi Szövetség meg is valósított.31
Miniszteri minőségemben tett első külföldi utamon, május 26-án Bécsben az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetségét fölkeresve kifejtettem, hogy a rendszerváltozások nyomán a magyar kisebbségek megszűntek rettenetben, némaságban, kényszerített csöndben élni, maguk fogalmazzák meg követeléseiket, és az egész világ látja, hogy helyzetük rendezésre vár. Szomszédaink velünk együtt az integrált Európában akarnak élni, ahol „általánosan elfogadott alapelvek, viselkedési formák fogják megszabni a közélet és a politikai-társadalmi élet kereteit." Ezért tekintek óvatos optimizmussal a magyar kisebbségek jövője elé, válaszoltam a bécsi magyarok erre vonatkozó kérdésére.32 Reményeimnek hangot adtam első nemzetközi sajtókonferenciámon is, május 30-án. „Ma már nem Magyarországnak kell beszélnie az elnémított, vagy némaságra ítélt magyar kisebbségek helyett, hanem ők maguk autentikusan tudnak magukért szólni." Programjuk „rendkívül józan, mérsékelt, az európai normákkal minden vonatkozásban összhangban álló elvek és célok. Ezeknek a teljesítése nem a mi felelősségünk, hanem a [szomszéd] államok kormányainak a felelőssége. [...] Mi csupán azokat az elveket szeretnénk kimunkálva látni - és a magyar kormány maga is ebben tevékenyen részt vállalhat -, amelyek alkalmasak európai szinten, de akár világméretekben is, a többnyelvű és többnemzetiségű államok belső kérdéseinek és gondjainak a megoldására."33
 
(Folytatjuk)


1 Az MDF Karácsonyi Kiáltványa.

2 Für Lajos fölrótta Antallnak, hogy nem az „alapító atyák" közé tartozó Joó Rudolfnak kínálta föl a tárcát (Für 2003, 35-37). Rudi barátom volt, hasonlóan gondolkodtunk a külpolitikáról, a kisebbségi problémákról. Azzal, hogy 1989 őszén - mindenki meglepetésére - elvállalt egy franciaországi vendégtanári állást és el is utazott, sokunk sajnálatára maga vált ki a politikából, épp a finisben.

3 A rendszerváltás programja. Szabad Demokraták Szövetsége, 1989, Budapest, 56-57.

4 Lapjuk, a Beszélő 1990. április 14-i számának melléklete volt hivatva bizonyítani elkötelezettségüket: A demokratikus ellenzék és az SZDSZ a határon túli magyarságért. Válogatás tíz év dokumentumaiból.

5 Tabajdi Csaba: Demokrácia és kisebbség Magyarországon, Közép-Európában. Tekintet, 1990/3. Újraközlése Tabajdi 1998, 279-280.

6 Tabajdi Csaba: A status quo és a nemzeti kisebbségek önrendelkezése. Tabajdi 1998, 283-285.; A közép- és kelet-európai nemzeti és etnikai kisebbségek néhány időszerű problémája. Tiszatáj, 1990. december, újraközlése Tabajdi 1998, 286-292.

7 Az Országgyűlés 46/1990. (V. 24.) OGY. sz. határozata a szomszédos országokban élő magyar nemzeti kisebbségek helyzetéről. Közli MKE 1990, 166-167. és Sáringer 2015. 114. sz. irat, 507-508.

8 MKOGY, 1990. május 15. http://www.parlament.hu/naplo34/004/004tart.html

9 A 90-es évek magyar külpolitikája. A megalakulás előtt álló kormány számára készült 13 oldalas előterjesztés.

10 Az 1990. május 31-én kelt és másnap publikált Nyilatkozatot közli MKE 1990, 190., de Szabad György házelnök 1990. június 4-i parlamenti megemlékezésén nem hangzott el, és sosem kapta meg azt a publicitást, amit megérdemel.

11 Szilágyi 2004, 4-5.

12 Antall 1994. II. köt. 43-47., 63-64. Vö. A nemzeti megújhodás programja. Budapest, 1990. 177-185.

13 1990, még inkább 1994 után gyakran elhangzott, hogy Magyarország már az 1980-as években eltávolodott Moszkvától, és a nemzeti érdeknek megfelelő külpolitikát folytatott. Nem vitatva ilyen szándékok jelenlétét az akkori külügyi vezetés fejében, kritikus helyzetekben, mint az 1981-es lengyelországi szükségállapot bevezetése, vagy az 1984-es Los Angeles-i olimpiai játékok bojkottja, önálló magyar külpolitika nem létezett, szervilisen igazodtunk Moszkvához. 1989 tavaszán még az MSZMP két „legbátrabb" külpolitikusa is csak középtávon tudta elképzelni a „finnesedést," és a semlegességet hosszú távú célként jelölte meg. Tabajdi Csaba - Szokai Imre: A magyar társadalmi modellváltás - a magyar külpolitika orientációváltása? Magyar Nemzet, 1989. március 18. Újraközli Tabajdi 1998. 36-48.

14 Nyelvi pongyolasággal e három területet szokták a magyar külpolitika „három prioritás"-ának nevezni. Helyesebb lenne arról beszélni, hogy a magyar külpolitikának három kiemelt célja, feladata van, ezek egyformán fontosak, de egyik vagy másik - a megvalósíthatóság esélyei alapján - időnként előtérbe kerülhet. E témát több oldalról elemzi Balogh András, Dunay Pál, Molnár Gusztáv és Póti László tanulmánya, in Zsinka László (szerk.): Külpolitika és modernizáció - Stratégiák és eszközök. Közszolgálati Tanulmányi Központ, 1996, Budapest.

15 Antall 1994, III. kötet. 18., 34. és A nemzeti megújhodás programja. Budapest, 1990. 184.

16 Szent-Iványi István felszólalása, 1990. május 23. http:// www.parlament.hu/naplo34/006/0060002.htm

17 Bárdi Nándor 2004. 143.

18 Ezt a megalapozatlan gyanút az MDF szabad demokrata ellenzéke találta ki és terjesztette - nem is eredménytelenül - külföldön. Ld. Kis János: Nation-Building and Beyond, in Will Kymlicka - Magda Opalski (ed.), Can Liberal Pluralism Be Exported? The University Press, 2002, Oxford. Magyarul: A kisebbségi kérdés az új világrendben. Beszélő, 2002/4. http://beszelo.c3.hu/cikkek/a-kisebbsegi- kerdes-az-uj-vilagrendben

19 William Shakespeare: Julius Ceasar [sic!], Vörösmarty Mihály fordítása.

20 Debreczeni 1998, 137. A beszéd nem szerepel a gyűjteményes Antall-kötetben.

21 Az 1980-as évek derekától ez változott, a magyar kormány diplomatái, elsősorban Romániában, kezdtek figyelmet fordítani a magyar kisebbségek helyzetének romlására. A rendszerváltozás hajnalán azután Pozsgay védnökségével és Tabajdi Csaba vezetésével - ahogy erre már utaltam - megindult a munka az aktív kisebbségvédő politika érdekében.

22 Kovács László, az 1994-es kormányváltás utáni utódom, több fórumon is azt állította: külföldi partnerei megnyugodva értesültek tőle arról, hogy az új kormánynak nincsenek területi követelései. Minthogy ilyen követeléseink nem voltak, érthető módon előttem ilyen irányú aggodalmat senki sem jelzett, ezért kétségbe vonom utódom állítását. Persze elképzelhető, hogy az Antall-kor- mányt negatív színben feltüntető beállítások nyomán üdvözöltek egy ilyen nyilatkozatot, de akkor az új külügyminiszternek kötelessége lett volna rámutatni a vád alaptalanságára.

23 Antall József nyilatkozata a Magyar Rádióban, MKÉ 1990, 191-192.

24 Uo., 192.

25 Rejtjeltávirat Prágából, 1990. június 8. Közli Sáringer 2015, 85. sz. irat, 385-389.

26 A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatalt (NEKH) a Gyurcsány-kormány 2007. január 31. napjával megszüntette.

27 A honvédelmi államtitkári posztjáról 1993-ban leváltott Raffay Ernő minden alap nélkül terjeszti ennek az ellenkezőjét újságcikkekben és előadásokban. Tényszerű cáfolata: Jeszenszky Géza: A felelőtlen beszéd veszélyei. Magyar Hírlap, 2008. december 10.

28 Entz Géza: Magyarságpolitikai stratégia. 1990. május 9. Arday Lajos: Gondolatok az új magyar kormány nemzetiségi-kisebbségvédelmi, kül- és biztonságpolitikájáról. 1990. április 18. Kéziratok birtokomban.

29 Beszédemet közölte a Magyar Hírlap, 1991. június 22., ill. Jászi Oszkár hazatérése. Társadalomtörténeti Társaság, 1996, Budapest 31-34.

30 Feljegyzés Bába Ivánnal 1990 nyarán folytatott beszélgetésemről, gépirat.

31 Halzl József: Az anyaország a magyar nemzeti kisebbségekért. Gépirat, 1992. Noha a javaslatok rögzítésére csak két évvel a kormányprogram meghirdetése után került sor, a koncepció visszamegy a rendszerváltozás kezdeteiig.

32 Az új Magyarország külpolitikájáról. Bécsi Napló, 1990. július-augusztus 1.

33 MKÉ 1990. 176.

« vissza