Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Egyház, politika, egyházpolitika

Tanulmányomban az egyházpolitika, illetve az egyház és politika körében áttekintem azokat az eredményeket, amelyeket elértünk, ugyanakkor elemezni kívánja a jelenlegi helyzetet is. Ahhoz, hogy ez utóbbit összefüggéseiben tudjuk értelmezni, világosan látni kell azokat az erőfeszítéseket és eredményeket, amelyeket az Orbán-kormány idején tettünk és elértünk. A szűkebb értelemben vett egyházpolitikán túlmenő alapállásunk az a gondolat, hogy Szent István Magyarországán a kereszténység nem szubkultúra, nem egy vagyunk a szubkultúrák közül, nem vagyunk valamiféle „másság". Más lehet más - de hozzánk képest más!

Konkrét egyházpolitikai felfogásunk három alaptételen nyugszik. Az első, hogy az egyház sui generis valóság, tehát nem az állami intézményrendszer valamely alrendszere, hanem az állammal azonos rangú. Két tökéletes társaság (societas perfecta) van: az egyház és az állam. Az egyház a létét nem az államtól vette, sajátos céljához, az üdvösség szolgálatához való eszközeit nem az államtól kapta, hanem végső soron isteni alapítójától. Ezért állam és egyház kapcsolatában nem fogadható el más, mint a legszigorúbb mellérendeltség.

A második ilyen alapvető állításunk az, hogy az állam és az egyház elválasztása nem jelentheti az egyház és a társadalom szétválasztását, hiszen egyszerre vagyunk tagjai az egyházunknak és polgárai a magyar hazának. Szembeállításuk helyett a kettő harmonikus együttműködése szolgálja a társadalom javát.

A harmadik állítás, hogy teljességében akarjuk elismerni az egyház szolgálatát. Ha megnézünk egy egyházi intézményt, mondjuk a Pázmány Péter Katolikus Egyetemet, vagy a Bethesda Református Gyermekkórházat, akkor azt látjuk, hogy egy valóság, de két aspektusa van. Egyfelől mint egyházi valóság - az üdvösség jele és eszköze - a transzcendenciára irányul, s ebben az államnak egyetlen feladata lehet: a vallásszabadság teljes biztosítása. De éppen transzcendentális lényegéből következően, és miután az egyház a világban él, ezért közfeladatokat vállal át, ezt pedig az államnak el kell ismernie, és nem mondhatja azt, hogy „drága barátaim, én biztosítom a vallásszabadságot, ti meg tartsátok fenn az intézményeiteket, ahogy tudjátok”. Az állami-önkormányzati intézményrendszerrel teljesen azonos finanszírozás illeti az egyházi intézményrendszert, mivel az közfeladatokat vállal át.

1998-ban azt a célt tűztük magunk elé, hogy olyan egységes, több lábon álló, szervesen összefüggő, garanciális és történelmi távlatokra szóló modellt alkossunk, ami egyfelől jóváteszi - amennyire lehet - az évtizedeken át tartó egyházüldöző rendszer pusztításait, másfelől elkerüli azokat a zsákutcákat, amelybe némely nyugati ország szekularista mítoszoktól vezérelt egyházpolitikája tévedt. A konkrét egyházpolitikánk egyetlenegy ívet alkot, de három jól elkülöníthető pillérre épül, és ezt a koherens egyházpolitikai rendszert nevezzük magyar modellnek.

Első nagy pillére az egyenlő finanszírozás. Mi, vallásos emberek, ugyanolyan adófizető polgárok vagyunk, mint bárki más. Ami adónk is fenntartója az egész állami és önkormányzati intézményrendszernek. Ha a közfeladatokat ellátó egyházi intézményeket nekünk, vallásos embereknek mintegy pluszban kellene fönntartanunk, akkor ezzel kettős adófizetésre lennénk kényszerítve, ami azt deklarálná, hogy másodrendű állampolgárok vagyunk. És miután a polgári kormány nem tekintette másodrangú állampolgároknak a vallásos embereket, ebből következik, hogy nem voltunk kettős adófizetésre kényszerítve, ami azáltal volt lehetséges, hogy az állam pontosan ugyanúgy finanszírozta a közfeladatokat ellátó egyházi intézményeket, mint a hasonló államiakat vagy önkormányzatiakat.

A Horn-kormány kevesebb állami támogatást adott az egyházi egyetemnek, mint az államinak, annak ellenére, hogy világi tanárok világi tudományt tanítottak világi diákoknak. Ezért az egyházi egyetemek kénytelenek voltak - létfenntartásukra - tandíjat szedni. Ezért blöff volt a szabad intézményválasztás, sérült az állampolgári jogegyenlőség. Éppen ezért minden területen biztosítottuk mind a normatíva, mind a kiegészítő támogatás, mind pedig az egyenlő pályázati feltételek és lehetőségek tekintetében a teljesen egyenlő finanszírozást az egyházi intézményrendszer és az állami-önkormányzati intézményrendszer között.

Meg kell említenem egy nagyon fontos és veszélyes tévedést, melyre szívesen hivatkoznak nemcsak nálunk, hanem Nyugat-Európában is. Ez a felfogás azt mondja, hogy az intézményrendszer - mondjuk az iskolák esetében - két részre osztható: államira és nem államira. Az államiba tartozik az állami-önkormányzati, a nem államiba az egyházi és az alapítványi. Következésképpen az állami teljes finanszírozású, a nem állami részfinanszírozású. Ez azért teljesen helytelen megközelítés, mert a vallásszabadságból következik az, hogy katolikus emberként katolikus iskolába járjak. Ez emberi jogom. Márpedig egy emberi jog megvalósulását nem lehet anyagi feltételekhez kötni. Tehát a helyes felosztás az, hogy van - maradva az iskolák példájánál - public school, tehát nyilvános iskola, amibe tartozik az állami-önkormányzati és az egyházi, mert ez emberi jogi alapon van, és van a privat school, vagyis a magániskola, amely általában alapítványi, speciális szolgáltatást nyújtó vállalkozás. A nyilvános iskola esetében tehát - ami lehet állami, önkormányzati, egyházi - az állam teljes finanszírozást köteles biztosítani, a magániskolák esetében pedig részfinanszírozást. Ez egy nagyon fontos distinkció, mert ha itt elcsúszunk, akkor ennek nagyon komoly és hosszú távú negatív következményei lehetnek.

Az egyenlő finanszírozás kiterjed a hitoktatásra is, amit a Horn-kormány 1997-ben megszüntetett. A polgári kormány idején természetesen visszaállítottuk, mivel elfogadhatatlan, hogy bármelyik fakultatív tárgy oktatása állami finanszírozásból történt, a portugál nyelvtantól a furulyaóráig, kivéve a hittan. Milyen alapon? Ha más gyereke az én adómból tanulhat flamand grammatikát vagy hárfázni, akkor az én gyerekem az én adómból miért ne tanulhatna katolikus, református vagy evangélikus hittant? Éppen ezért visszaállítottuk - az állampolgárok szabad döntése alapján - a hitoktatás állami finanszírozását. Természetesen nem arról van szó, hogy az állam tanítana hittant, vagy hogy az állam megbízná az egyházat a hitoktatással. Hanem a vallásszabadság és a szabad tantárgyválasztás alapján az egyház szabadon tanítja a hittant, amit az állampolgárok szabadon választhatnak, és ezt az állam köteles ugyanúgy finanszírozni, mint bármely más fakultatív tárgyat. De nem az állam kompetenciája az, hogy az egyház ki által tanítja a hittant, tehát a hittanárt nem az állam fogja kiválasztani, hiszen ehhez nemcsak tárgyi tudás kell, hanem tanúságtétel is. Ez az ordinárius feladata, és nem tartozik az államra az sem, hogy mi az a hittartalom, amit az egyház tanít. Tehát a finanszírozás tartozik az államra, nem pedig a hittan tartalma, vagy az azt tanító személyének a meghatározása.

Hittanügyben a továbblépést is kidolgoztuk. Most persze nyilván a meglévő védelme van napirenden, de jelzem, hogy alkalomadtán a továbblépést sem felejtjük el. Állítjuk, hogy nem normális állapot az, ha úgy le lehet érettségizni, hogy a gyerek esszét tud írni arról, hogy mondjuk milyen az erdei pajzsika spórás szaporodása, de arra nincs intézményesen tanított válasza, hogy miért ne fojtsa meg a szomszédját, ha haragszik rá. Amikor nyilvánvalóan sokkal fontosabb az emberi egzisztencia szempontjából az a kérdés, hogy például „miért van valami és miért nincs inkább semmi, amikor sokkal egyszerűbb lenne, hogy ne legyen semmi, mint hogy legyen valami”, vagy az, hogy „miért vagyok, és miért nem inkább nem vagyok, és mi végre vagyok?”, vagy „miért tegyem a jót és kerüljem a rosszat”? Ezvégtelenszer fontosabb, mint az, hogy mi van az erdei pajzsikával. Vagyis intézményesen kell biztosítani az etika tanítását azoknak is, akik valamilyen ok miatt nem akarnak hittant tanulni. Nekik sem árt, ha hallanak valamit Szókratészről, Senecáról vagy Kantról. A kulcsfogalom a kötelezően választható etikaoktatás. Tehát a gyerek vagy felekezeti hit- és erkölcstant tanul, vagy ilyen etikatárgyat, de valamelyiket tanulnia kell. Ugyanúgy, ahogy nincs vita azon, hogy nyelvet tanulni kötelező, aztán mindenki szabadon eldönti, hogy angolt, németet, franciát vagy olaszt akar tanulni, de valamelyiket kötelező. Ugyanígy gondolom a hittan vagy etika tárgy esetében is. Ez egyúttal megoldaná a hittan órarendbe való illesztésének minden problémáját, és azt is, hogy a hitoktató tagja lenne a tantestületnek. A teljes képhez tartozik, hogy némi időre még szükségünk van ahhoz, hogy kellő számban legyenek olyan hitoktatóink, akiknek megfelelő képzettsége van, beleértve a pedagógiai képzettséget is. Várható, hogy a hitoktatók a hittan mellett nagy számban jelentkeznének az etikatanítási kurzusra, aminek előnyös voltát aligha kell ecsetelnem. Hadd tegyek ezen a ponton egy személyes vallomást is. Annak idején a nagyanyám 20 forintot adott minden hittanóra után, amiért most vagyok igazán hálás neki, és nem a húszasért. Szóval, ha a mostani szituációban visszagondolok kisiskolás kori magamra, és az lenne a kérdés, hogy hittanon ülök vagy a grundon focizom, hát bizony nagy lenne a kísértés. De ha a kérdés úgy van feltéve, hogy hittanon ülök vagy etikaórán, akkor már egész más a helyzet! Persze nagyon kell vigyázni, hogy ez az etika tárgy nem lehet valamiféle ellen-hittan vagy vallástörténeti - indifferenciát vagy szinkretizmust sugalló - massza, hanem a klasszikus filozófiai-etikai hagyomány bemutatása. Tehát a kötelezően választható hittan, illetve etika tárgy törvénymódosító javaslatát részletesen kidolgoztuk, de a 2002-es választási vereség - és némileg a minisztériumi apparátus szabotálása - miatt megcsinálni már nem tudtuk, de ami késik, nem múlik!

A második pillér az a szerződéssorozat, amelyet a történelmi egyházakkal kötöttünk. 1997-ben a Horn-kormány megkötötte a vatikáni megállapodást, ami derék dolog volt, de két probléma volt vele: pro primo nem tartotta be, pro secundo nem kötött hasonló szerződést a többi történelmi egyházzal. Hogy miért nem, ennek a boncolgatása nem az én feladatom, de az „oszd meg és uralkodj” motivációjának a felmerülését nehezen tudom elhessegetni magamtól. Mindenesetre ránk az a feladat hárult, hogy egyfelől tartsuk be azt, ami a vatikáni szerződésből következik, másfelől a többi történelmi egyházzal is kössünk hasonló szerződéseket, messzemenően figyelembe véve a protestáns és ortodox egyházak és izraelita felekezet sajátos egyházszervezeti és tulajdonszerkezeti adottságait. Egyfelől tehát létrehívtuk a vatikáni-magyar vegyes bizottságot, amelynek keretében a vatikáni szerződés betűjének és szellemének megfelelően átalakítottuk az összes releváns törvényt, másfelől pedig a Református Egyházzal, az Evangélikus Egyházzal, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségével, a Szerb Ortodox Egyházzal és a Baptista Egyházzal is kötöttünk - különböző volumenű - megállapodásokat, tehát mindazon egyházakkal, akik arra jogosultak voltak és azt óhajtották. Ezek a megállapodások természetesen különböznek, hiszen különbözőek az egyházak sajátosságai, de egységes értelmezési horizontot jelentenek, kölcsönösen erősítve egymás jogi és bizony politikai garanciáit. Ezeknek a szerződéseknek egyik hangsúlyos pontja az örökjáradék. Ez azt jelenti, hogy mindaz a vagyontömeg, amit a kommunista rendszer elrabolt az egyházaktól, és amely az 1991-es törvény alapján visszajár az egyházaknak, de az adott egyház nem kérte vissza természetben, átalakul járadékalappá, és ennek a vagyontömeg értékének az 5%-át kapja az illető egyház évről évre valorizálva, az idők végezetéig. Az örökjáradék tekintetében a protestáns egyházak részére igen nagy összegű járadékkiegészítést is biztosítottunk az Orbán-kormány idején, azonban ilyen kiegészítéssel a mindenkori kormány tartozik még a Katolikus Egyháznak. Hiszen a Katolikus Egyház óriási feladattömeget vállalt át, ezért kérte vissza ezeket az intézményeket - iskolák, szociális intézmények, kórházak -, de ennek a feladatátvállalásnak megfelelő kiegészítést nem kapott. Ezek a szerződések csak a felek együttes akaratából módosíthatók, és végső soron akár bírói úton is érvényesíthetők.

A harmadik nagy pillér az ingatlanrendezés. Az ingatlanrendezési törvényt még az Antall-kormány alkotta meg. Annak alapján megindult a folyamat, amelyet a Horn-kormány erősen lelassított. A polgári kormányra hárult a feladat, hogy utolérjük magunkat. Az 1991-es ingatlanrendezési törvény nem a reprivatizáció, hanem a funkcionalitás alapállásából indul ki - ezért nem érinti például a földtulajdont -, így alapvetően három lehetőség közül választ az egyház. Ha visszakéri az eredeti ingatlanját, akkor a funkciókiváltás költségét az állam megtéríti az adott önkormányzatnak, vagy kifizeti az önkormányzatnak az épületbe invesztált pénzt. A második lehetőség az, hogy az egyház nem kéri vissza az épületet, akkor viszont megkapja az államosításkori értékét mai áron, hogy abból építsen helyette új iskolát, kórházat, szociális otthont, parókiát, vagy amire éppen szüksége van. A harmadik lehetőség pedig, hogy örökjáradék-listára teszi az adott ingatlant, amiről az imént szóltam. 1998-2002 közt az összes egyház összes ingatlanügyét végigtárgyaltuk, jogi értelemben rendeztük, és kormányhatározattal lezártuk. Ez megteremtette a kiszámíthatóságnak és a jogbiztonságnak a feltételeit, és ezen az úton a teljes ingatlanrendezés a 2011-es törvényi határidő előtt befejezhető.

Ehhez a témakörhöz kívánkozik, hogy egyházi műemlék-rekonstrukcióra soha nem látott összeget fordítottunk, évi 4 milliárd forintot. Négy év alatt nem lehetett negyven év pusztításait jóvátenni, de országszerte láthatók megújult egyházi épületek. Elvi éllel fogalmaztuk meg, hogy az egyházi műemlékek az épített nemzeti örökség részei, nincs különbség például a budai vár és a Mátyás-templom között.

Választási programunkon felül sikerült a kistelepülésen élő lelkészeknek, egyházi szolgálattevőknek jövedelemkiegészítést biztosítani, ami azért is fontos, mert a kistelepülési életminőség annak is függvénye, hogy van-e helyben pap.

Egyetlenegy területen nem sikerült eredményt elérnünk. Ezt úgy kell szépen mondani, hogy az 1990. évi IV. törvényt módosítani kell az egyházalapítás tekintetében. A köznyelv ezt nevezi szektatörvénynek. Azért nem sikerült módosítanunk, mert ehhez kétharmados parlamenti többség kellett volna. Röviden annyi a lényeg, hogy ma Magyarországon a vallásszabadságot egyetlenegy dolog fenyegeti: a vallásszabadsággal való visszaélés korlátlan lehetősége. Ma egyszerűbb egyházat alapítani, mint bélyeggyűjtő egyesületet. Ma Magyarországon jogi értelemben azonos státusban van az esztergomi érsek, a református zsinat lelkészi elnöke és a boszorkányegyház főboszorkánya. Ez nem vicc, ez abnormális állapot.

Mi nem a vallásszabadságot akarjuk korlátozni, amely velünk született emberi jog, de ez a jog nem azonos az egyházi jogi státusba vétellel, amely az állam által adható jogi kategória, konkrét kedvezményekkel, támogatásokkal. Az állam ésszerű okokból, a közjó érdekében adhat egyházi jogi státust. Ettől teljesen függetlenül minden magánszemély - az alkotmány határain belül - olyan kultuszt talál ki, amilyet csak akar. De ebből nem következik, hogy egy tegnap kitalált vallási kísérletnek pontosan olyan kedvezményeket kelljen biztosítani, mint egy sok évszázados, nagy társadalmi támogatottságú, intézmények tömegét fenntartó történelmi egyháznak. Tomka Miklóstól hallottam egy találó hasonlatot azoknak az álláspontjáról, akik azt mondják, hogy „ez is vallás, az is vallás, tehát azonos jogi kategóriát és azonos támogatást kell biztosítani”. Ez pontosan olyan abszurditás, mintha azt mondanák, hogy közlekedési eszköz egy utasszállító repülőgép és közlekedési eszköz egy bicikli is, ezért azonos jogszabályoknak kell vonatkozni mind a kettőre. Nyilvánvalóan lezuhanna az a repülőgép, amelyik a KRESZ szabályai szerint próbálna repülni, és őrültség lenne a biciklistákat a légi közlekedés szabályainak a betartására kényszeríteni. Mind a kettő közlekedési eszköz, de egész egyszerűen más valóság. Ugyanúgy más valóság egy sok évszázados történelmi egyház a maga hívő tömegeivel, intézményrendszerével, és egészen más egy tegnap kitalált vallási kísérlet.

Sajnos - pártpolitikai elfogultságok miatt - meghiúsult a törvény minimális módosítása is, holott alkotmányjogászok, vallásszociológusok bevonásával a legvégső kompromisszumig elmenő törvényjavaslatot készítettünk el. Bár két dologban azért már kezdett kialakulni a konszenzus: az egyik az, hogy ne bármelyik megyei bíróságnál lehessen bejegyeztetni, hanem csak a fővárosi bíróságnál, ahol olyan bíró van, akinek legalább elemi ismeretei vannak a tárgykörben, a másik pedig az, hogy a hitvallást be kelljen nyújtani a bejegyzéshez. Nem azért, mintha az állam minősíteni akarna teológiai tételeket, hanem azért, hogy elbírálhassa - tekintélyes teológusokból, filozófusokból, vallásszociológusokból álló szakértői grémium segítségével -, hogy egyáltalán vallási jellegű-e az a tevékenység, amelyre az illető az egyházi státus bejegyzését kéri.

Noha szorosan véve nem egyházpolitika, hanem inkább egyház-diplomácia, de nekem személy szerint a legtöbbet az jelentette, hogy eszközszerű szerepem lehetett a Szentlélek azon művében, hogy 2000. augusztus 20-án a Szent István-bazilika előtt I. Bartholomaiosz, Konstantinápoly egyetemes patriarchája bejelentette, hogy a bizánci Szent Szinódus szentnek ismeri el a mi Szent István királyunkat. Az 1054-es egyházszakadás óta precedens nélküli, hogy Nyugaton kanonizált szentet elismerjenek Keleten, vagy egy keletit Nyugaton. Így az egyházszakadás óta Nyugat és Kelet első közös szentje: Szent István király. A magyar kereszténység ezzel újabb szolgálatot tett az egyetemes kereszténységnek, hűen ahhoz a történelmi küldetéséhez, hogy Magyarország, noha egyértelműen a Nyugat része, mégis híd a Kelet felé. Ami keresztény őseink ezer évvel ezelőtt az egyházszakadás bűnével elszakították Krisztus varratlan köntösét. És itt és most, ezer évvel később, a magyar millenniumkor, Budapesten tettünk egy öltést, hogy összevarrjuk azt, ami akkor elszakadt. És - Balog Zoltán nagytiszteletű úrral, akinek kulcsszerepe volt abban, hogy a magyar modell valósággá válhatott - az ökumené jegyében olyan szimbólumokra is figyeltünk, mint hogy a patriarcha és Sodano bíboros, pápai legátus a Szilágyi Dezső téri református templomban találkozott, kifejezve ezzel hazánk történelmében és életében a kereszténység mindhárom ágának - a katolikusságnak, az ortodoxiának és a protestantizmusnak - meghatározó szerepét.

A magyar modell ihletettsége valóban Szent Istvánra megy vissza, akinek az egyházpolitikai tanulságát - ha szabad ezt a szót használnom - talán így lehet összefoglalni: ami jó az egyháznak, jó az országnak, és ami jó az országnak, jó az egyháznak.

Így érkeztünk el 2002-höz. Az én zárómondatom az Egyházi Kapcsolatok Titkárságának vezetői székében a balliberális kormány egyházügyi illetékesei felé ez volt: van egy francia mondás, amit mindig tartsanak szem előtt, amely szerint: aki az egyházba harap, annak előbb-utóbb kitörnek a fogai. Egy ideig csend volt, a kormányprogramban egy árva érdemi mondat nem volt az egyházpolitikáról, és noha Szalay István államtitkár úr ígérgette a szociálliberális kormány egyházpolitikai programját, annak csak a címe derült ki: a „Kenyeret és békét” címet viselte volna. Az MSZP-SZDSZ-kormánynak máig nincs egyházpolitikai programja, sem normatív egyházpolitikai személyisége. A mostani politikai kurzusnak az egyházpolitika a mostohagyermeke, és akkor nagyon diplomatikusan fogalmaztam...

A mostani állapotok közt is fontos látni: nem pénzkérdésről van szó. Bár bizonyos orgánumok azt sugallják, hogy az egyházat csak a saját finanszírozása érdekli, valójában a vallásszabadságról van szó. Hogy mennyire nem pénzkérdés a vita lényege, azt hadd támasszam alá azzal, hogy a történelmi egyházak nem tiltakoztak a költségvetési törvény megismerésekor. Akkor barokkos mondatokat hallottunk kormányzati részről, hogy mennyire nőtt az egyház támogatásának költségvetési összege. Ezzel szemben a helyzet az, hogy csak ott nőtt ez az összeg, ahol a polgári kormány idején törvényileg és szerződésileg ezt biztosítottuk, és ezt hajtotta végre a jelenlegi kormány. Ahol megtehették, csökkentették.

Nőtt az ingatlanrendezési pénz, pontosan az infláció szerint. Viszont csökkent minden olyan területen, ahol a kormány dönthette el, hogy ad vagy nem ad, például az egyházi műemlékek rekonstrukciós kerete négymilliárdról tizedére csökkent. Ahol végrehajtotta a jelenlegi kormány a polgári kormány szerződéseit és az általunk hozott törvényeket, ott nőttek az összegek, azokon a területeken pedig, ahol diszkrecionális joga volt, ott csökkentették.

Az egyházak a vallásszabadság tárgyában kerültek konfliktusba a szociálliberális kormánnyal: az egy százalék kérdésében és a szociális törvény módosításának a tekintetében. A probléma gyökere 1997-ig nyúlik vissza, amikor az egyszázalékos modell bevezetésére hivatkozva megszüntették a hitéleti támogatást. Eredetileg ebben az egyszázalékos konstrukcióban az egyházak és a társadalmi szervezetek egyben voltak, amiben az az abszurditás, hogy különböző valóságokat gyömöszölnek egy skatulyába, szerintük van, aki bélyeget gyűjt, és van, aki katolikus. Akkor egyházi tiltakozásra sikerült elérni, hogy külön lett egy százalék az egyházaknak és egy százalék a társadalmi egyesületeknek. Akkor azt akarták bemesélni a társadalomnak, hogy ez az „olasz modell”.

Olaszországban az állam beszedi a személyi jövedelemadót, majd a 0,8%-át olyan arányban osztja szét az olaszországi egyházak - megjegyzem, az olaszországi történelmi egyházak, és nem mindenféle tegnap kitalált vallási kísérlet és álegyház - között, amilyen arányban az állampolgárok véleményt nyilvánítanak. Tehát a nyugdíjas néni voksa fillérre ugyanannyi eurót jelent az egyházának, mint egy nagytőkésé. Viszont idehaza kizárólag csak az szja-befizetők utalhatják át adójuk egy százalékát, tehát az szja-t nem fizetők, pl. hárommillió nyugdíjas és más rétegek részben vagy egészben ki vannak zárva a lehetőségből, hogy egyházukat ilyen módon támogathassák. További szociológiai tény, hogy míg a tegnap kitalált vallási csoportok tagjai zömmel aktív korúak, addig a régi egyházak tagsága aktív-inaktív kiegyenlítettséget mutat. Tehát ez a szisztéma a katolikus és református egyházat sújtja, a szektákat meg pénzeli, szó sincs a tényleges támogatottságot figyelembe vevő olasz modellről, magában hordja viszont ez a szisztéma az etnobizniszhez hasonlítható eklézsiabiznisz lehetőségét.

Valójában az olasz modell irányába mi mozdultunk el. Mi azt mondtuk, hogy ez így nem igazságos. Rendben van, maradjon meg az, hogy az szja-fizetők annak az egyháznak utalhassák egy százalékukat, amelyiknek akarják, de legalább a kiegészítést (amit mi 0,5%-ról 0,8%-ra emeltünk) ne az szja-rendelkezők alapján osszuk el, hanem a népszámlálási tények alapján. Éspedig azért, mert a népszámláláskor 9 millió ember nyilatkozott vallási hovatartozása vonatkozásában, és több mint a teljes lakosság háromnegyede megjelölt felekezetet. A népszámlálás pontosan kimutatta (nem véletlen, hogy mind szekularista, mind szektás részről fúrták magát a kérdésfeltevést is), hogy Magyarországon van 7,5 millió olyan ember, aki önmagát a három keresztény történelmi egyház valamelyikéhez tartozónak vallja. Tudjuk, hogy ez a 7,5 millió ember nem mind az apostoli hit oszlopa, de az kétségtelen, hogy a legerősebb identifikációs tényező Magyarországon a történelmi egyházakhoz való kötődés. Ebben az értelemben Magyarország nemcsak történelmileg, hanem szociológiai értelemben is keresztény Magyarország. Akkor is, ha ez egy hangos politikai kisebbségnek nem tetszik. Nyilvánvaló, hogy ez sokkal pontosabb szám, mint az, hogy négy-egész-valahány millió szja-fizetőből alig több mint félmillió jelölt meg felekezetet. A7,5 millió sokkal pontosabban mutatja a társadalom vallásos tagozódását, mint a félmillió. Nem beszélve arról, hogy ez az egész egyszázalékos szisztéma a hitéleti támogatást váltotta ki. Márpedig hitélete annak is van, aki nem szja-fizető. A hitélet és a vagyoni helyzet nincs összefüggésben. Ezért nemcsak igazságtalan, de teljesen értelmetlen is, hogy kizárólagosan az szja-fizetőkhöz kössük az egyház-finanszírozásnak az egyik leghangsúlyosabb elemét.

Én személy szerint soha nem lelkesedtem az egyház-finanszírozás szja-hoz kötéséért, mert bizonytalan hogy az egy százalék minek az egy százaléka. Ha például tisztán gazdaságpolitikai megfontolásból valamelyik kormány úgy dönt, hogy az államháztartás bevételi oldalán növeli, mondjuk a társasági adót, és csökkenti a személyi jövedelemadót, akkor ennek az egy százaléka már nem ugyanaz! Vagy bevezetnék a családi jövedelemadózást - amit én lelkesen támogatnék, mivel ez figyelembe veszi az eltartottakat is -, ami maga után vonná a személyijövedelemadó-bevétel radikális csökkenését. Vagy ha például az állam - teljes egyházi helyesléssel találkozva - családtámogatást épít be a rendszerbe, akkor azzal, hogy a gyerekek után adókedvezményt biztosít, végül is - akaratlanul - az egyház támogatását csökkenti, mert magát az összes szja-t, s így annak egyszázalékos átutalható és kiegészítő részét is csökkenti. Én kezdettől fogva jobbnak tartanám, ha a GDP-hez kötnénk a támogatást, mert akkor együtt sírunk, együtt nevetünk, ráadásul ez a szisztéma manipulálhatatlan, és nem terheli ilyen egyházpolitikai vetület a kormányzást. Nem ide tartozik, és erre most még nem is szeretnék bővebben kitérni, de körvonalazódik a fejemben egy olyan további konstrukció, aminek a tekintetében jól használható lesz hosszú távon a GDP-s szisztéma. Ennek is el fog jönni az ideje.

Elfogadható kompromisszumnak látszik, hogy az 1 százalék esetében mindegyik egyház mondja meg, hogy a népszámlálási adatok alapján vagy az szja-rendelkezők alapján kéri-e a kiegészítés elosztását. Ebben a pillanatban mindenkinek a kívánsága megvalósulna és az alkotmánybírósági beadványok - pró és kontra - gyakorlatilag elvesztenék a jelentőségüket.

Az egyház és politika tekintetében is szeretnék néhány gondolatot kifejteni, mert bizony ezek is belejátszanak a jelenlegi egyházpolitikai helyzetbe. Nagyon rossz ízű volt, amikor az egyházügyi államtitkár kifejezte maga és kormánya - finoman fogalmazva - rosszallását Mayer püspök úr augusztus 20-i prédikációja miatt. Nem tartozik az államtitkár úrra, sem a kormányára, de még magára az államra sem, hogy egy püspök milyen prédikációt mond. Olyat mond, amilyet akar. Persze ennek is volt előzménye. Emlékszünk arra, amikor Gyulay püspök úr levelet írt a papságának, amelyben a csak önmagával foglalkozó szélsőséges liberális felfogástól óvta a híveket. Akkor nagyon éles támadás érte a püspök urat, hogy hogyan mert ilyen levelet írni. Hát először is a püspök úrnak igaza van a levél tartalmát illetően. Másodszor is, elmúltak azért már azok az idők, amikor egy pártközpontból akarták megmondani, hogy egy püspök milyen levelet írjon a papjainak. Olyat ír, amilyet akar. Ezek után Horn Gyula ex-miniszterelnök azzal a kijelentéssel döbbentette meg a magyar társadalmat, hogy ő tudja, a gyóntatószékekben Fidesz-propagandához kötik a feloldozást. El nem tudom képzelni, hogy Horn Gyulának milyen személyes tapasztalata lehet a gyónás tekintetében... De akár van, akár nincs, ilyet az ember józanul nem mond. Mert ezzel végeredményben azt állítja, hogy a katolikus egyház a bűnbánat szentségének a kiszolgáltatását politikai feltételekhez köti, ez pedig azt jelenti, hogy szentségtöréssel és istenkáromlással vádolja az egyházat. Ezek után szocialista egyetemisták bejelentették, hogy figyelni fogják, melyik templomban melyik pap mikor mit mond, és aztán meglesz ennek a következménye. Ez bizony a legsötétebb bolsevik és náci időket idézi, például amikor Adolf Hitler megüzente, hogy az egyház ne merészeljen politizálni, és utána a Hitlerjugenddel figyeltette, hogy melyik pap mikor mit mond. Nem állítok persze direkt analógiát a kettő között, de ilyen átélt évtizedek után nagyon fontos egyszer s mindenkorra tisztázni, hogy a vallásszabadságból, az egyház autonómiájából következően sem az egyházügyi államtitkárnak, sem pártpolitikusoknak, sem magának az államnak semmi köze ahhoz, hogy egy püspök vagy pap milyen prédikációt mond.

Az egész vita hátterének a megvilágítására hadd kockáztassak meg egy gondolatmenetet. Évszázadok óta van egy bizonyos szembenállás az egyházias értelmiség és a szekularista értelmiség között. A szekularista értelmiség próbálja kiszorítani hagyományos ellenfelét, az egyházias értelmiséget a politikai és a társadalmi életből, mégpedig oly módon, hogy megpróbálja relativizálni az egyház társadalmi tanítását. Mert ha az egyháznak nincs releváns társadalmi tanítása, akkor az egyházias értelmiségnek sincs politikai legitimációja, ha pedig nincs politikai legitimáció, akkor le lehet minket söpörni a politikai élet színpadáról, akkor viszont nincs, aki megjelenítse az egyház társadalmi tanítását, s ezzel az egyházat beszorították a sekrestyébe. Agyafúrt manipulációkkal próbálják periferikusnak beállítani az egyház társadalmi tanítását és ezáltal elbizonytalanítani az egyházias értelmiség társadalmi-politikai szerepvállalását.

Az egyik ilyen kedvenc szlogenjük az, hogy „az egyház tartson egyenlő távolságot a különféle politikai pártok között”. Egyrészt furcsa elvárás, hogy az egyház ugyanolyan távolságra legyen a keresztény értékeket képviselni akaróktól, mint a kifejezetten egyházellenesektől; másrészt eléggé abszurd, hogy az „egyház” tartson távolságot. Tehát szerintük az egyháznak lesnie kellene, hogy mikor melyik párt éppen mit talál ki, és folyvást sasszézni jobbra vagy balra, hogy mindig „egyforma távolságra legyen”. Ezzel szemben a valóság pont fordított: az egyház a maga társadalmi tanítása alapján sziklaszilárdan áll. És ehhez a szilárd ponthoz képest a különböző politikai pártok szabadon közeledhetnek vagy távolodhatnak. Az egyház pedig ott, akkor, addig és annyiban működik együtt valamely politikai párttal, ahol, amikor, ameddig és amennyiben az a párt keresztény értékeket képvisel. Ha ilyet képvisel, együttműködik, ha nem képvisel ilyet, akkor nem működik együtt. Tehát nem az egyház mozog a politikai pártokhoz képest, hanem a politikai pártok mozoghatnak szabadon az egyházhoz képest!

A másik ilyen lózungjuk az, hogy „az egyház ne politizáljon”. De ki az egyház? Mi vagyunk az egyház, mindannyian! Tehát ebben a megfogalmazásban, hogy „az egyház ne politizáljon”, az is benne foglaltatik, hogy mi - mindannyian - ne politizáljunk. Vagyis, hogy ők monopol módon uralkodhassanak a politikai szférán. Ezzel szemben a valóság megint fordított. Kétségtelen, hogy a Katolikus Egyház kánonjogában, a Református Egyház zsinati határozattal kimondta azt, hogy klerikusok, lelkészek nem vállalhatnak szerepet politikai pártok vezetésében, és nem indulhatnak országgyűlési képviselő-választásokon. Ezt teológiai és lelkipásztori megfontolásból mondja az egyház, nem pedig alkotmányossági szempontból. Az egyháznak - püspököknek, papoknak, híveknek - ugyanolyan joguk van politikai vélemény kifejtéséhez, mint a társadalomban működő bármely más jogi vagy magánszemélynek. Ha az egyház ezt nem teszi, ezt teológiai és lelkipásztori megfontolásból következő önkorlátozásból nem teszi, nem pedig azért, mintha az államnak vagy politikai erőknek a diktátumát elfogadná. Egyébként is: ha egy pap direkt pártpolitikai vizekre tévedne, az egyes-egyedül a püspökére tartozik, nem pedig a pártokra vagy az államra.

Az egyház társadalmi tanítása része a teológiának. Aszociális enciklikák, az egyház társadalmi tanítása mint a teológia része: a szószékről hirdethető és hirdetendő. Ismerjük az egyház társadalmi tanítását: perszonalitás, szolidaritás, szubszidiaritás, közjó, igazságosság. Az egyház pontosan tudja, hogy minden társadalomvízió, minden politikai program végső soron a mögötte álló emberkép függvénye. Ha ez egyoldalú, akkor az erre épülő társadalom is a teljes ember kibontakozását megcsonkító, embertelen lesz. Ezeknek az új-pogány mítoszok alapján való kísérleteknek szomorú illusztrációja a 20. század története. És tanulsága az is, hogy az istentelen rendszer embertelen és az embertelen istentelen, tehát nekünk, világban élő keresztényeknek a feladatunk az, hogy az egyház társadalmi tanításának a fényében, a lelkiismeretünk alapján, ezt a társadalmi tanítást konkretizáljuk.



« vissza