Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

1944. március 19. 1. rész

 

A holokauszt áldozatai és a zsidómentő magyarok emlékére

I.

Út a német megszállásig

 

Hogy megértsük az 1944-es tragédiát, a kollaborálók, a passzívak és az ellenállók magatartását, általában azt a társadalmi miliőt, amiben 1944 borzalmai és bátor tettei végbementek, meg kell vizsgálnunk az előzményeket, az okokat. Az okok ismerete felmentést nem ad, csupán magyarázatot. Az 1944-es német megszállással tragikus végkifejletéhez jutott el a Trianon után önállóvá vált, de katasztrofálisan megcsonkított Magyarország sorsa. Sokak szerint egyenes út vezetett idáig az ellenforradalmi rendszer megszilárdulásától kezdve. De honnan indult el ez az út? Mi szabta meg futását oly végzetesen? A Horthy-rendszert két történelmi tény befolyásolta meghatározó módon: a 19-es proletárdiktatúra és a trianoni béke, illetve az azokra adott válasz.
Bethlen nevéhez fűződik egy példátlanul sikeres gazdasági újjáépítési program - de ebben az időben rögződnek a közgondolkodás súlyos kényszerpályái is.
A kommunisták - nem minden előzmény nélkül ugyan, de végül is - puccs segítségével vették át a hatalmat a polgári kormánytól. Uralmuk 133 napja maradandó emléket hagyott a magyar társadalom emlékezetében. A társadalom - és itt nem csak a gazdagokra vagy a középosztályra gondolunk - a nélkülözések mellett főleg a féktelen terror miatt emlékezett nagyon sokáig félelemmel az első kommunista időszakra.
Arra az uralomra, melynek nemcsak ellenségei voltak, hanem olyan hívei is, akik - éppen a tapasztaltak alapján - elfordultak tőle. Ezek közé tartozott sok értelmiségi és egyre több munkás. Sőt, a vezetők között is akadtak, akik igen súlyos kritikával illették a proletárdiktatúrát.
Weltner Jakab, a budapesti munkástanács központi végrehajtó bizottságának elnöke például ilyen elkeseredett hangú nyilatkozatot tett „székfoglalójában”: „Ezt a magas méltóságot csak addig veszem át, amíg a budapesti munkástanács teljes erővel küzd az egyéni akció, az egyéni fosztogatás, az egyéni erőszakoskodás ellen... Az ellenforradalmat a leghatékonyabban a korrupció, a fosztogatás és a rablás mozdítja elő.” Ezért volt könnyű az ellenforradalmi politikának fenntartani a kommunistaellenes közhangulatot.
Ide tartozik az antiszemitizmus megerősödése is. Jászi Oszkár a Magyar kálvária - magyar föltámadás című, forradalmakat elemző művében írja: „Az antiszemitizmust... nem a fehér terror kezdeményezte: az már a proletárdiktatúra utolsó heteiben fenyegetően izzott a parázs alatt.” Sőt még tovább megy: megállapítja, hogy „a mértéktelen antiszemitizmusban maga a zsidóság, sőt az egész magyar liberalizmus is bűnös.” Arra is rámutat, hogy a rekvirálások és a zaklatások (itt nyilván a terrorakciókra is gondol Jászi) mellett az is az antiszemitizmus malmára hajtotta a vizet, hogy „a kommunista vezérkarnak legalább 95%-a a zsidóságból” került ki.
A proletárdiktatúra hozadéka volt az a szociális félelem is, ami a hatalomra került politikai erőket eltöltötte. Ez aztán - eleinte - elnyomásban, később főleg szociális érzéketlenségben nyilvánult meg.
A félelem egyik legsúlyosabb következménye volt, hogy Bethlen István 1922-ben rendeleti úton megváltoztatta a választási rendszert. A 2200/1922. sz. kormányrendelet - Budapestet és tizenegy törvényhatósági jogú várost kivéve - nyilvánossá tette a szavazást. A választásra jogosultak körét is lényegesen megnyirbálta, s a tömegek nagy részét kizárta a politikai életben való aktív részvételből.
Ezért írta joggal 1928-ban Szabó Dezső a Bethlen István miniszterelnökhöz intézett nyílt levelében: „... ha a magyarság nagy tömegeit nem fejlesztjük önsorsát intéző állammá (az én kiemelésem - T. B.),... a történelem közeledő igazságtétele el fog seperni bennünket.” Ugyancsak helyes Macartney véleménye Bethlenről: „Bizonyos, hogy joggal bírálható műve, mely uralmát gyakorlatilag áthatolhatatlanná tette az alkotmányos ellenzék számára.”
A jövő szempontjából hasonlóképpen károsnak bizonyult, hogy az egységes kormánypárt - „egy nagy és egységes többségpárt” (Gratz Gusztáv) - megteremtésével Bethlen hatástalanította a többségi kisgazdapártot, s mindezzel megakadályozta a demokratikus politikai élet kialakulását. Mennyire más lett volna a magyar társadalom magatartása például a háborúval, de különösen a zsidók deportálásával kapcsolatban, ha igazi pluralista demokráciában edződött volna politikai érzéke és gyakorlata. Azzal, hogy Bethlen „bebetonozta” a kormány parlamenti többségét, s ennek fennmaradását a későbbiekben is biztosította a választási rendszer, elütötte a magyar népet attól, hogy húsz éven keresztül tanulja és gyakorolja a demokráciát.
A másik súlyosan meghatározó tényező Trianon. A békediktátum okozta veszteségek közismertek. Két dologról azonban szólni kell: az egyik a csonka országra zúduló menekültáradat, a másik pedig az ország megcsonkítását követően kialakult irredenta szellem.
Több mint 200 000 magyar volt kénytelen elhagyni szülőföldjét, s többnyire mindenüket hátrahagyva menekültek a maradék Magyarországra, súlyosan megterhelve régi-új hazájukat. Lakásszükségletüket és állásigényüket az államnak kellett kielégítenie. Ez a körülmény a trianoni nehézségekkel együtt még jelentősen fokozta a békével az országra hárult súlyos gazdasági terheket.
Érthető, hogy Trianon megrázta az egész magyarságot, évtizedekig óriási hatással volt a társadalomra és az ország politikájára. Az ésszerű és valamennyire reális az lett volna, ha nem területben (ezeréves határok), hanem népben gondolkoztak volna a politikusok. Ezt javasolta az emigrációban élő Jászi Oszkár is, bár egy darabig még táplált illúziókat az utódállamok egyes politikusairól. Idézett művében ezzel kapcsolatban ilyen megállapításokat tesz: „A reváns gondolatáról úgy a magunk, mint Európa érdekében le kell mondanunk, de úgy a magunk, mint Európa érdekében soha meg nem alkuvó intranzigenciával követelnünk kell” (az eredeti szöveg kiemelése!), hogy az idegenbe szakadt honfitársaink „ne csak egyenrangú polgárai legyenek új államiságuknak, hanem magyarok maradhassanak nyelvben, kultúrában, teljes és zavartalan lelki kontaktusban azzal a hét-nyolcmillió magyarral, ki a régi anyaországban maradt.” Kifejti, hogy az erőszakos visszavétel nem oldaná meg az alapvető problémát, mert az „nem a terület kérdése, hanem a területen élő népesség kulturális, nemzeti és nyelvi autonómiájának és megszervezésének problémája”. Messzetekintő elképzeléseiben odáig jut, hogy kijelenti: „Egy gazdaságilag integrált és nemzetileg autonomizált Európában a határok kérdésének nem lesz nagyobb jelentősége, mint egy állam vármegyéi, grófságai vagy kerületei között.”
Sajnos ezt az állapotot még ma, az Európai Unió előszobájában sem értük el, sőt bent az unióban is harcolnunk kell érte. Pedig a legjobbak közül sokan mások vélekedtek így a két háború között. Mester Miklós, e jobboldali politikus, aki a náciellenes mozgalom egyik kiemelkedő alakja volt, s különösen a zsidómentésben tűnt ki, 1945-ben írt visszaemlékezéseiben - bírálva a Horthy-korszak külpolitikáját - megállapította: „A terület és nem a nép volt a trianoni Magyarország revíziós és irredenta propagandájának a központjába állítva.”
Teleki Pál miniszterelnök maga is hasonló gondolatokat fejtett ki 1940-ben, a második bécsi döntés után a felsőházban: „Megmondottam vezető államférfiaknak már régebben azt, hogy ha mint magyar embert kérdeznek engem, hogy mit követelek vissza, akkor csak egy szóval felelhetek: mindent! De ha mint felelős politikust és felelős államvezetőt kérdeznek, akkor tudom, hogy Európa érdekében, talán Magyarország érekében is s a szomszédállamok érdekében (az én kiemelésem - T. B.) kompromisszumra kell gondolnom, és kompromisszumra hajlandó is vagyok.” Tehát el tudta képzelni, hogy hazáját úgy is szolgálhatja, ha figyelembe veszi Európa és szomszédai érdekeit is.
De a magyar vezető réteg legjobbjai már a béke aláírása után nem sokkal rádöbbentek, hogy a békediktátum minden igazságtalansága és az utódállamok leplezetlen mohósága ellenére meg kell alkudni a kényszerű helyzettel. Teleki miniszterelnök és Gratz Gusztáv külügyminiszter már 1921 tavaszán leült tárgyalni Benessel, annak ellenére, hogy Csehszlovákia 1920-ban megkezdte a kisantant kiépítését, szövetségi szerződést kötvén a Szerb-Horvát-Szlovén Királysággal (1920. augusztus 14.). A megbeszélés nem járt eredménnyel. Tovább folytatódott Magyarország bekerítése, hiszen 1921.
április 23-án létre jött a csehszlovák- román védelmi szövetség, majd június 7-én a hasonló román- délszláv megállapodás. Ezzel a kör bezárult: megalakult a megcsonkított országot harapófogóba záró kisantant. Ennek ellenére június közepén újabb csehszlovák- magyar tárgyalások kezdődtek, ezúttal is eredménytelenül.
Ugyanígy eredménytelennek bizonyultak az elszigeteltségből való kitörési kísérletek, amelyekkel diplomatáink a győztes nyugati nagyhatalmaknál próbálkoztak. Csak 1927-ben - az ország szuverenitását korlátozó katonai és pénzügyi ellenőrzés megszűnése után - sikerült megkötni az olasz- magyar szerződést. Ezzel Magyarország kikerült a diplomáciai karanténból. Mozgástere azonban változatlanul igen kicsiny volt.
A kisantant csak 1938-ban - a német fegyveres agresszió árnyékában - állapodott meg hazánkkal, elismerve fegyverkezési egyenjogúságunkat (Bled, 1938. augusztus 22.). Ugyanakkor a szerződő felek lemondtak mindennemű fegyveres erőszak alkalmazásáról. Ebben az időben tartózkodott Berlinben Horthy kormányzó, Imrédy miniszterelnök és Kánya külügyminiszter. A megállapodás természetesen nem tetszett a németeknek, hiszen éppen egy Csehszlovákia elleni katonai akcióba akarták beugratni Magyarországot. Az ötletet a magyar vezetők - néhány nappal a bledi megállapodás után - természetesen nem tartották elfogadhatónak, ami újabb feszültséget okozott a tárgyalófelek között.
Nehéz helyzetben voltak, mert külpolitikájuk meghatározó eleme volt Trianon revíziója, de elvi és katonai okokból tartózkodtak a fegyveres fellépéstől. Nem volt könnyű nemet mondani, hiszen Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején az ország túlzottan közel került az akkor már náci Németországhoz, s ez a közelség az Anschlussszal földrajzi valósággá vált.
Növelte kiszolgáltatottságunkat az a körülmény is, hogy az 1937 májusában Nagy-Britanniában hatalomra került Chamberlain-kormány külpolitikáját a „be nem avatkozás” (appeasement) határozta meg. Két hónappal Ausztria bekebelezése után Sir Orme Sargent brit helyettes külügyi államtitkár egy feljegyzésben a következőket írta: „Magyarország nem tudja megőrizni függetlenségét Németországtól olyan gazdasági akciók révén, amit mi nyújthatunk... ezért nem szabad hagyni magunkat rábeszélni, hogy pazaroljuk energiánkat és pénzünket, megpróbálva menteni olyan országokat, mint Magyarország, ahol a játszma már eldőlt.” Hiszen már korábban elhatározták, és le is írták: „Mi nem dolgozunk németellenes blokkért Közép-Európában.” Mindez, ne felejtsük el, a Hitler- Sztálin paktum előtt alig egy évvel kerül papírra.
Az angolok már 1938-ban így ítélték meg a közép-európai helyzetet, a magyar diplomácia azonban tovább kereste a harmadik utat az egyre szűkülő külpolitikai térben. Ez különösen akkor lett nyilvánvaló, amikor 1939. február 16-án Teleki Pál lett a miniszterelnök.
Kormányra jutásával tulajdonképpen megkezdődött a tudatos és szervezett náciellenes tevékenység. Sajnos akkor már - mint láttuk - szinte minden eldőlt. Teleki külpolitikai céljai között fontos helyet foglalt el a revízió (amelyet - mint láttuk - elvi meggondolások korlátozták), de még ezt is alárendelte fő céljának, mely az ország függetlenségének megőrzése és a fél évvel kormányra kerülése után kirobbantott háborúból való kimaradás volt. Az ország geopolitikai helyzete, az elődei által meghatározott irány s a Nyugat magatartása igen nehézzé tette e célok szolgálatát.
Hosszú ideig, talán a német- olasz- japán háromhatalmi egyezményhez való csatlakozásig (1940. november 20.) feltétlenül igaz a kiváló skót történész, C. A. Macartney értékelése, mely szerint a magyar külpolitika „nem hozott sem szorosabb baráti együttműködést a németekkel, sem tőlük való fokozottabb függőséget”, s méltán állapította meg Alexander Cadogan, a brit külügyminiszter állandó helyettese a magyar kormány külpolitikai tevékenységéről: „It is a masterpiece of diplomacy.” Mindez Teleki személyes bátorságának, eltökéltségének és találékonyságának volt köszönhető, valamint munkatársai lojális támogatásának.
Különleges, sokszor titkos külpolitikai tevékenységének szolgálatára felállította a miniszterelnökségen a Tájékoztató osztályt, melynek vezetésével régi tanítványát, majd barátját, Szent-Iványi Domokost, a tapasztalt diplomatát bízta meg. Ezt a szervezetet nyugati diplomáciai körökben mint Teleki „privát kabinet”-jét emlegették.
A professzor-kormányfő világosan látta a rendszer hibáit, és tisztában volt azzal, hogy belpolitikai tekintetben elsősorban nemzetnevelői feladatai vannak. Mint egyik munkatársa, Molnár Sándor írta: „...gondozásba kívánja venni a közszellemet, fel akarja világosítani a népet, hogy erős és ellenálló legyen a koreszmék és a háború várható viharában.” Ezért felállítja a Nemzetpolitikai Szolgálatot - ugyancsak a miniszterelnökség keretein belül, tehát az ő közvetlen ellenőrzése alatt.
A Nemzetpolitikai Szolgálat kifelé szociál- és irodalompolitikai tevékenységet folytat, titokban viszont megfontolt, kíméletlen náci-, német- és nyilasellenes propagandaháború műhelye. Keresztes-Fischer belügyminisztert kivéve még a kabinet tagjai sem tudnak róla. Maga Teleki is részt vesz a röplapok szövegének megírásában, de a külső munkatársak között ott találjuk az 1945 utáni demokratikus szakasz vezető politikusait: Nagy Ferencet és Kovács Bélát. Ez az igazi történelmi folytonosság, s ez is - többek között - hozzájárult a Kisgazdapárt 1945-ös választási győzelméhez. A terjesztésben részt vettek a katolikus és a protestáns ifjúsági szervezetek, sőt olyan egyházi személyiségek is, mint Pehm József zalaegerszegi lelkész (a későbbi Mindszenty József) vagy Varga Béla balatonboglári plébános, akire - nem véletlenül - a lengyel és más menekültek ügyét bízza Teleki.
Teleki Pál a Jugoszlávia elleni német támadás miatt kialakult helyzetben öngyilkos lett. Bárczy István miniszterelnökségi államtitkár visszaemlékezéseiben idézi egyik hátrahagyott levelének egy mondatát: „Talán önkéntes halálommal szolgálatot tehetek a nemzetnek.” Nemzetközi vonatkozásban annyit elért, hogy Nagy-Britannia nem üzent hadat (mint ígérte), de az 1946-47-es párizsi béketárgyaláson már nem emlékeztek önfeláldozó tettére. Belpolitikai szempontból halálának két következménye volt: kiesett a legelszántabb és legtudatosabb magyar államférfi az államvezetésből, de ugyanakkor áldozata a politikai elit legjobbjait a náciellenes függetlenségi gondolat elkötelezettjeivé tette.
Ellentmondásos a helyzet: a rendszer eredendő hibái következtében nő a szociális feszültség, ami a szélsőjobboldal táborát erősíti, ugyanakkor a különösen Hitler uralomra jutása után megerősödő demokrácia iránti vonzalom hasznosan befolyásolja a közhangulatot. A felvidéki határmódosítás növeli a német szimpátiát, a szovjet- német szerződés csökkenti, a lengyel háború megint negatív hatással van, a szovjetellenes harcok újra pozitív hatást gyakorolnak - a kommunistaellenesség okán - a közvéleményre, de ez ismét a németek ellen fordul, amikor kiderül, hogy Hitler nem tudja legyőzni Sztálint.
Bárdossy miniszterelnöksége alatt kényszerhelyzetben ugyan, de kormányzati hibák következtében is belekeveredünk a háborúba. A következő kormányfő, Kállay Miklós azonban a kiválás keresésének vállalásával fogadja el megbízatását. De a Nyugattal kapcsolatos remények egyre halványodnak (a németek azonban a vártnál nagyobb ellenállást fejtettek ki az olaszországi fronton), a Vörös Hadsereg meg egyre közelebb kerül az ország határaihoz. Titkos tárgyalásokon, melyeket Veress László folytatott Isztambulban, sikerül megegyezni a nyugatiakkal (1943. szeptember 9- 10.), hogy ha földrajzi közelségbe kerülnek Magyarországhoz, akkor a magyar hadsereg nem fog ellenállni.
Ez a lehetőség azonban irreális messzeségben volt.
Ilyen körülmények között alakul ki a Teleki Pál környezetéhez tartozó személyiségekből Szent-Iványi Domokos vezetésével a Magyar Függetlenségi Mozgalom. E következetesen náciellenes és jellegzetesen realista szemléletű társaság arra az elhatározásra jut, hogy egy olyan szervet hoz létre, amely független az államigazgatás minden intézményétől, ugyanakkor kapcsolatot teremthet bármelyik állami szervvel, mert közvetlenül a kormányzó alá tartozik. Sikeres előkészítés után 1944. január 1-jén megalakul a később Kiugrási irodának becézett hivatal, melynek vezetője ifjú Horthy Miklós lett, az ügymenetet ténylegesen irányító személy pedig Szent-Iványi Domokos, Teleki Pál régi híve és a függetlenségi gondolat elkötelezettje.
Ekkor a társadalom megosztott. Olyan, amilyen lehet a demokratikus politikai élettől megfosztott húsz esztendő után. Az arisztokrácia és a munkásosztály bizonyára Hitler-ellenes, „a parasztság és a kispolgárság legnagyobb része - miként Rajk László mondotta 1947.
április elején egy szovjet pártdelegátusnak - még mindig a 25 éves horthysta propaganda hatása alatt áll, amely fő vonásaiban angolbarát volt”. Tehát a nácik nem számíthatnak rájuk. Németbarátnak marad a hivatalnok réteg egy része és a svábság, valamint az egyes osztályok deklasszált, lumpen elemei. A helyzet legsúlyosabb eleme az, hogy a hadsereg vezérkarában nagyon sok németbarát tiszt van, ami nagyon megnehezítené a katonaság bekapcsolását egy németellenes akcióba.
Ugyanakkor az egész társadalmat nyugtalanítja a szovjet csapatok közeledése az ország határaihoz.
Ilyenek a politikai állapotok, amikor elérkezett a náci megszállás ideje. Hitler döntését megelőzte Veesenmayer német diplomata kétszeri magyarországi látogatása 1943-ban. Jelentéseinek az a lényege, hogy jobboldali hatalomátvételre nem lehet számítani, mert a szélsőjobboldalnak külső segítség nélkül nincs elég ereje a változás kikényszerítésére. Vagyis katonai beavatkozásra van szükség. A kormánynak voltak ugyan értesülései a készülő akcióról, a jelzéseket azonban nem vették komolyan. Így érkezett meg 1944. március 15-én Horthy Miklós kormányzó klessheimi meghívása március 18-ára. Itt közölte Hitler, hogy a Német Birodalom érdekében meg kell szállnia Magyarországot. A kormányzó az erőszak ellen nem tudott tenni, de a helyén maradt. A kíséretében lévő Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök megparancsolta, hogy a magyar honvédség ne akadályozza a németek bevonulását.

 

A megszállás kérdései

 

1. A magyar hadsereg passzivitása

 

Helyes volt-e, hogy a hadsereg nem állt ellen a náci agressziónak? De miért volt Németország számára Magyarország okkupálása, vagyis az ország politikai, katonai és gazdasági erőforrásainak birtoklása olyan fontos? Szent-Iványi szerint „a németeknek komoly okuk volt Magyarországgal szemben erélyesen fellépni”. Mester Miklós ezt így fejti ki: „Magyarországot sikerült legkésőbb és legnehezebben a német hadigépezetbe, illetőleg a háború szolgálatába beállítani, vallotta Ribbentrop volt náci német külügyminiszter a nürnbergi pörben. Valóban valamennyi csatlós állam az utolsó emberét mozgósította, amikor Magyarország még csak kisebb egységekkel vett részt a háborúban. A magyar csapatok főként a megszállásban vettek részt, és sokkal emberségesebbek voltak, mint a németek. Nem egy helyen örült a lakosság - különösen Lengyelországban, sőt Ukrajnában is - , amikor megtudta, hogy nem németek, hanem magyarok érkeznek a községbe vagy városba. A csatlós államok közül egyedül Bulgária nem vett részt fegyveresen a háborúban, de olyan fontos katonai bázist nyújtott a németeknek, amely nélkül a balkáni rendkívül fontos hadjáratot megnyerni alig lehetett volna. A belpolitikában - az egy Finnország kivételével - Magyarország alkalmazkodott a legkevésbé a nácizmus barbár alapelveihez. A többi csatlós államok német mintára a politikai ellenzéket mindenütt elhallgattatták, kíméletlenül felszámolták.
Magyarországon az ellenzék, élén a másutt - Finnország kivételével mindenütt - megszüntetett Szociáldemokrata Párttal, élénk tevékenységet fejtett ki.
A zsidókérdésben a többi csatlós állam követte Németország példáját.
Magyarország is tett német nyomásra tessék-lássék intézkedéseket, de ez a németeket korántsem elégítette ki. A németek még 1944 első hónapjaiban is úgy emlegették Magyarországot, mint 'Zsidó múzeumot'...”
Ehhez hozzátehetjük, hogy az angolszászok terveiben újra és újra felmerült egy közeli balkáni partraszállás, s ennek előcsapásaként a Mester Miklós által is említett bulgáriai bázis, jelesül Szófia ellen februárban nagy légitámadást intéztek. A bolgár fővárost „a szövetségesek a felismerhetetlenségig lebombázták”. Az elterelőnek bizonyult hadművelet - sajnos - Magyarországra terelte a német csapatokat.
De miért nem állt ellen a magyar honvédség a behatoló németeknek?
Abból, ami a megszállás után történt, világos, hogy egy esetleges katonai ellenállás és annak leverése után Hitler szélsőjobboldali hívei veszik át a hatalmat. Hősies akció lett volna ez az önvédelmi harc, de következménye: a magyar zsidóság és a baloldal gyors likvidálása lett volna. Ebben az esetben - a végül mégiscsak szovjet - okkupáció egy lefejezett országot kap, ami egyébként tökéletesen megfelelt volna Moszkva elvárásainak, hiszen az emigráns kommunistákkal új „fejet” szándékoztak adni Magyarországnak. Egyébként a katonai ellenállás olyan látványos akció lett volna, melyet csodálattal szemlél a szabad világ, de amit később ugyanúgy elfelejt, mint a lengyelek hősi harcát a két diktatórikus nagyhatalom szorításában. S akkor nemcsak 1947 után, hanem már 1944-45-ben belesimul az ország a szovjet hatalmi rendszerbe.
Mindez nem jelenti azt, hogy a Kállay-kormány mindent megtett a megszállás elkerülésére, illetve a katonai ellenállás megszervezésére.

Igaza van Szent-Iványinak: „A Kállay-kormány annyira jóhiszemű volt, hogy könnyelműségnek minősíthetően semmiféle óvintézkedést nem tett meg arra vonatkozóan, hogyha a németek valamilyen erőszakos lépésre határoznák el magukat. Pedig, hogy a németek valamire készülődnek, megállapítható volt a kormányhoz befutó különféle jelentésekből.”
A könnyelműségre nincs mentség, de a katonai ellenállás elmaradása, mely végső fokon Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök állásfoglalásának következménye volt, a helyzet reális értékelése alapján indokoltnak tekinthető. Érdemes idézni a katonai erőviszonyokról Czebe Jenő és Pethő Tibor 1946-ben megjelent Magyarország a második világháborúban című könyvét:
Ha „az ország mindennek ellenére az aktív ellenállásra szánja is el magát, s ha a német támadás időpontjában a hátországban rendelkezésre álló összes haderők mozgósítása (8 gyalog-, 1 lovas-, 1 páncélos hadosztály és 2 hegyidandár) befejeződött volna, 'papírforma' szerint az ellenállás még ez esetben sem kecsegtetett volna sok sikerrel, mivel a Magyarország megszállására összpontosított seregek mind számszerűleg, mind felszerelésben határozott túlerőben voltak. Magyarország fenyegetésére a németek a nyugati határ mentén 4- 5 német hadosztályt, az északi határ mentén és Kassa környékén 1 német és 1 szlovák hadosztályt, a délkeleti határ mentén kb. 10 román hadosztályt, a déli határ mentén Belgrád körzetében 4- 5 német hadosztályt, ettől nyugatra nem túl jelentős horvát erőket vontak össze. Az ország a döntő pillanatban éppúgy a Kis Entente gyűrűjébe kerül, mint ahogy ezt annak idején Trianonban elgondolták, azzal a különbséggel, hogy a Kis Entente haderők ebben az esetben kifejezetten német utasításra mozdultak volna meg. Nem kétséges, hogy ezek a haderők Magyarország meglepetésszerű lerohanására elegendők voltak, különösen olyan esetben, amelyben a magyar legfelsőbb vezetés kikapcsoltnak tekinthető, s a magyar csapatok békelétszámon, békehelyőrségeikben tartózkodtak. A helyzetet csak súlyosbította az a tény, hogy az ország fontos vasúti és híradó gócpontjait, repülőtereit és országútjait, a már korábban beszivárgott német kiképző keretek biztosították, s a még meg nem szállt repülőtereket pedig német ejtőernyős csapatok meglepetésszerűen birtokba vették. Az ellenállásnak jelentős akadályát képezte az is, hogy mind a politikai, mind a katonai vezetésben igen jelentős számban voltak képviselve a svábság vagy németbérenc társaik félig asszimilált vagy teljesen disszimilált kreatúrái.”
Kádár Gyulának, a honvédvezérkar kémelhárítási osztálya (Vkf 2.) vezetőjének ez a véleménye: „Szép, de tragikus eseménye lett volna a magyar történelemnek a fegyveres ellenállás. Szovjet támogatás nélkül semmi haszna, semmi értelme nem lett volna.” Ami pedig a szovjet segítséget - mint reális lehetőséget - illeti, a Szovjet Hadsereg 1944 márciusában sokkal távolabb volt a magyar határtól (nem is szólva Budapestről), mint augusztusban Varsótól, amikor ott kirobbant a lengyel ellenállók katonai felkelése. Bár a Visztulánál voltak már, tétlenül nézték a lengyelek élethalálharcát. Miért segítettek volna minket? Sztálin - Gyilasz és mások írják - a magyarokat éppúgy nem szerette, mint a lengyeleket.
A lengyelekkel ellentétes, a miénkhez hasonló magatartást tanúsított lényegében azonos helyzetben Csehszlovákia. Erős, jól felszerelt hadsereggel rendelkeztek, hátuk mögött a nyugati hatalmak és a Szovjetunió segítségnyújtási kötelezettségével és szimpátiájával, mégsem álltak ellen Hitler csapatainak, s mégis „győztesként” kerültek ki a háborúból. A magyar honvédség Közép-Európa legrosszabbul felszerelt hadserege volt, de még ennél is nagyobb baj, hogy tisztikarában igen erős volt a németek iránti elfogultság, ráadásul a kommunistaellenesség nemcsak a hadsereget, hanem az egész országot jellemezte. S ezt tudták a Szovjetunióban is!
Az orosz hadsereg közeledtével azonban nemcsak a szovjetellenesség fokozódott, hanem erősödött a Szovjetunió elfogadásának a szándéka is. S ez nemcsak reálpolitikai meggondolásokon alapult. A kívánatos szövetséges (Anglia, Amerika) szubjektíve is elfogadhatóbbá tette az ő szövetségesüket, az egyre erősödő befolyással rendelkező kommunista világhatalmat. Ráadásul - nyilván a jól hangzó hivatalos szovjet megnyilatkozások, a jó szovjet propaganda és a beépített emberek hatásos működése következtében - egyre nőttek a Szovjetunióval kapcsolatos illuziók (nem akar világforradalmat, nincsenek hódító törekvései, a szovjet hazafiság hangoztatása demokratizálódást is jelent stb.). Czettler Antal említi Kállay külpolitikáját elemző könyvében, hogy „gróf Sigray Antal, a legitimisták vezére 1943. őszi felsőházi felszólalásában arról beszélt, hogy Sztálin marsall vezetésével nagyarányú polgárosodás indult meg a Szovjetunióban”.
A Magyar Függetlenségi Mozgalom vezetőitől, így természetesen Szent-Iványitól is távol állt az ilyen naiv elfogódottság. O és baráti köre a reálpolitika szemüvegén keresztül nézte a dolgok alakulását, s a tényeket elfogadva helyeselte, illetve készítette elő a Szovjetunióval a tárgyalásokat és a megegyezést. De éppen azzal, hogy az októberi fegyverszüneti tárgyalások alkalmával még Molotov előtt is hangoztatta Teleki politikai örökségének a vállalását, félreérthetetlenné tette, hogy a Szovjetunióval mint a nyugati demokráciák Hitler-ellenes szövetségesével tárgyal, s ezzel nem a szovjet birodalomhoz tartozást, hanem a német birodalomtól való elhatárolódást dokumentálta. A magyar polgári ellenállást, a Magyar Függetlenségi Mozgalom küzdelmeit, harcait ez a reálpolitikai elv határozta meg első pillanattól kezdve.
Tehát az első kérdésre igenlő választ kell adnunk: helyes volt a katonai ellenállás megtiltása, hiszen a hadsereg hősies ellenállása úgyis megtört volna a túlerő hatására, s a megtorlás ezután még nagyobb lett volna.
(Folytatjuk)



« vissza