Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Gondolkodjunk az örök nőiről 1. rész

AZ ÖRÖK NŐI KIFEJEZÉST GOETHÉTŐL VETTÜK KÖLCSÖN, és örömmel gondolunk Teilhard de CHARDINRE, aki használta e szavakat. Mítoszok, balladák, modern történetek szólnak a Nőiről, és kimondják: ami Női, az érzelmi, az titkos, az varázsos, az a túlvilági hatalmak virtuális képviselője. Talán azért gondolják így, mert a nő képes új életet kihordani a testében. Míg a férfi, a homo sapiens, a homo faber, a homo ludens, a fizikai erejével, praktikus szellemiségével, filozofikus alkatával inkább az evilági hatalom jelképes, és megtestesítője, a rációhoz kötődik. Mint a két agyfélteke együtt, a nő és a férfi kiegészíti egymást.

Ebben a mi érzékelhető világunkban évezredek óta a férfi az, aki szabadabban mozog, és a nő korlátozott eszközökkel él.

De talán a következő évezred a nők évezrede lesz, méghozzá az értelmiségi nők évezrede, de tágítsuk a kört: a tanult és értelmes nők évezrede.

A Női vonal erősödik létezésünkben. Ez az erősödés csak abban az esetben lehet szerencsés, ha a folyton tanuló és értelmes nők száma szaporodik. Erre vonatkozóan szerte a világban biztatóak az elmúlt évtizedek tapasztalatai.

Az értelmiségi nők száma emelkedik: 35-ször annyi 1980-ban, mint volt 1920-ban. Ezzel a 35-szörös emelkedéssel szemben a férfi értelmiségiek számának emelkedése csupán négyszeres. Mintha e század harmadik harmadában a Női princípium villámgyorsan pótolni és behozni akarná, amiben évszázadok, sőt évezredek óta nem volt része: a korhoz illő tanulás. Ez a tendencia világszerte megfigyelhető a statisztikában, a felsőfokú intézmények nőhallgatóinak számarányaiban. Persze az adott ország kultúrájára mindig jellemző az emelkedés nagysága, illetve a tanuló nők aránya. Ahol a nők elnyomásának és háttérbe szorításának hagyománya eleven és mély, ott más starthelyzetből indulnak. Például Japánban kilencesztendős távlatot nézve, 1975-84 között 16%-ról 20,7%-ra emelkedik a felsőfokú képzésben résztvevő lányok száma; az USA-ban ugyanekkor 52,7%-ról indul ez a szám és 61,1%-ra ugrik.

Az emelkedés a lényeg! A tudásbeli terjeszkedés. Magyarországon is drámai a lendület. 1938-ban az egyetemi-főiskolai hallgatóknak csupán 14,5%-a a nő, ma már a hallgatók mintegy fele. Hol vagyunk már attól, amikor nők számára numerus clausus volt az egyetemeken! A fehér kultúrában a nők világszerte elárasztották a közép- és felsőfokú iskolákat.

Ez a megrendítő tanulási terjeszkedés nem lehet véletlen. Jelentős egybeesések történhetnek itt létezésünk hátterében. A természetnek vannak eszközei az életlehetőségek fenntartásához és optimalizálásához. Gondoljunk arra, hogy ahol az élőlények túlzottan elszaporodnak, ott valami pusztító nyavalya vagy magatartásforma üti fel a fejét. Létezik spirituális szinten is „szabályozás”; miközben a végpusztulás felé vihet bennünket az atomháború veszélye, és ezzel szorosan karöltve az az erőfitogtatás és hatalommánia — ami az ún. férfias értékekhez sorolható —, talán lehetséges ezt ellensúlyozni A Női-vel. Aki nem hatalommániás, nem háborúmániás, aki az életet viszi a testében és életpárti. Talán az elmúlt évtizedekben már észlelhető, hogy spirituális válaszadás készülődik és történik: azok az egyedek kezdenek mentálisan erősödni, akik biológiai-életadó természetüknél fogva új szemléletet hozhatnak. A nők. Mentális és spirituális felnövekedésük, lehetséges, másképp határozza majd meg a jövőt.

Az ún. jellegzetesen férfias értékek az erő, a hódítás, a hatalom, a rámenősség, a dominancia-kényszer, az agresszivitás. Ezek kellettek a vadállatok és az ellenséges emberhordák megfékezéséhez, az izmokat szaggató földműves- és gyári munkához, de még a politikai, a gazdasági, a társadalmi sikerekhez is. Mindenféle harc-hoz!

A maszkulin értékek, tulajdonságok és TÖREKVÉSEK alkotó és konstruáló erőket is táplálhatnak, de manapság nagyon kiviláglik veszélyességük. A hatalom vágya, az okkupációs akarat, elfoglalni valamit — ha kell vérrel, vassal —, szeretni a fegyvert s azzal bánni tudni, eszelősen törni a győzelemre, beavatkozni, közben elleplezni a gyengédséget, nehogy gyöngeségnek lássék, leigáz- ni, támadni, megváltoztatni, átformálni: természetet, országhatárt, amit lehet. Mintha megbillent volna az egyensúly, mert ezenközben a feminin értékek satnyulnak: a gyengédség, az életadás, az élet védelmének ősi hivatása.

Lászlóffy Aladár Házsongárd című könyvében néhány sor megjeleníti a férfias értékeket: rohannak, rohannak, rohannak, sokszor fegyverrel a kézben rohannak... van valami kisfiús a csapatos rohanásukban, akármennyire komoly és véres az efféle indiánosdi, mintha valami zöld, kincstári pokróccal terítették volna le a Föld tájait, futnak egymás mellett, trappol a sok sáros, durva katonabakancs, akár kisfiúk, akár katonák, a hepehupák szerint hullámzik a mozgó emberfej-szőnyeg, úgy folyik szépen, lassan, vastagon, mint valami kása az abrosz széle felé, rohannak inuk szakadtáig, egyenként főve a masszában, nincs az az anyai kiáltás, sikoltás, amely ilyenkor a tömegből kiválaszthatja azt az egyetlent... csak rohannak...

Amikor filmeken ez a rohanás látható, azt gondolhatjuk, ölni vagy rabolni rohannak. És még azt is: csakis férfiakkal lehet ilyesmit elkövettetni. S nem azért nem szokás női hadsereget ilyen módon harcba vinni, mert valaha is kímélték volna a nőket. Szelíd butaság es képmutatás lenne a kíméletet elhinni. Nem volt még olyan kor és olyan társadalom, amely valóban kímélte volna a nők tömegeit. A földművelő parasztasszonyok, munkásnők milliárdjai férfimód dolgoztak vagy dolgoznak egy életen át, amellett gyerekeket hoznak a világra, idő előtt elhasználódnak, kiszolgáltatottak, öntudatlanok és engedelmesek, mert másképp megélni nem tudnak. Nem kíméletről van itt szó, hanem arról, hogy minden hadvezér mélységes tudással tudja: a nőket így, masszaként, ölni vinni lehetetlen. Képtelenség lenne gyepre terelni, tankokba és bombázókba ültetni seregestől őket az öldöklésért. Lehet kivétel, de hogy ismétlődően évezredeken át, újra és újra milliószámra odahajtani a halál elé, és gyilkoltatni velük, ez elképzelhetetlen. Nem mintha a nők jobbak lennének a férfiaknál, csak egészen másképpen vannak megalkotva. Az ősi női program az életadás; de ez korántsem csupán a biológiai életadásra vonatkozik. Ennél sokkal többről is szó van: a Teilhard de Chardin-i felfogás szerint a lelki-szellemi életadás, táplálás az emberi kapcsolatok különféle formáiban nem kisebb dolog, mint amikor az anya biológiai testet ad, és táplálja a gyermeket. A gyermekszülés csak egyik megjelenési formája az életadásnak.

Az Örök Női elvéről van itt szó, és nem a nőkről meg a férfiakról általában, hanem a más-más princípiumokról; amik maszkulin, illetve feminin tulajdonságok formáiban mutatkoznak bennünk. Nincsenek is kizárólagosan egyik vagy másik nemhez kötve ezek a princípiumok illetve tulajdonságok, bár természetesen a fiziológiai alap, az endokrinológiai háttér belejátszik a dologba.

Mindannyiunk érdeke, hogy a Női princípium erősödjék. Mitológiai példával: érdekünk, hogy Gaia okosodjék, tudatosabbá váljék.

EMLÉKSZÜNK talán AZ ŐSMONDÁRA: Gaiának, a földanyának a fia — Antaiosz — legyőzhetetlen volt, mert ha érintette a földet, akkor anyja oly sok erőt sugárzott belé, hogy ellenfeleit halálra fáraszthatta, miközben ő új erőre kapott. Héraklész rájött Antaiosz titkára, fölemelte a levegőbe, vagyis elszakította anyjától, a Földtől, és a levegőben megfojtotta. Megérinteni Gaiát, megújulni a sugárzásban... ez szép. Lehet dicsekedni, hogy lám a nők így vannak benne a világtörténelemben, hiszen Gaia nélkül Antaiosz nem bírja a küzdelmet. Ez igaz. Ám ha a nők mindig is befolyásolták háttérből a férfit, akkor nem jó irányba lökték őket előre, különben nem hatalmasodhatott volna el a világban ilyen mértékű gyilkolás és életpusztítás.

Csakhogy a nők tanulatlanok, elnyomottak és gyakran ostobák voltak ott a háttérben. Húzták az igát vagy a társasági életben csáboskodtak, rokkákkal és pelenkákkal voltak elfoglalva és a Solvej- gek beszűkült tudattal morzsolgatták a napokat a hegyen.

Pedig már 1693-ban Defoe lovagiasan megkérdezi: milyen alapon kárhoztatják a nőket ostobaságukért? Szégyenletesnek tartja, hogy a nőket nem képezik, nem oktatják (Essay upon Projects). Sürgeti képzésüket, azt mondja, női collage-okat kell alapítani. Bátorítja a férfiakat, hogy ne féljenek a tanult nőktől, mert a tanultság nem fogja veszélyeztetni a férfiak előjogait.

AZ PERSZE NEM OLYAN BIZTOS. De az biztos, hogy C. G. JUNGnak igaza van: a „férfi tudat”, amely inkább a tevékenységre irányul, csak akkor fejlődhet tovább, ha ezt utoléri fejlettségében a női tudat”. Ez utóbbi inkább szétszórt, viszont a létezésre irányul. Zseniális megállapítás ez, mert lassan elpusztulunk, ha a létezésre, a megtartásra, a védelemre irányuló tudat lemarad a fejlődésben.

A női alaptermészet a világrahozó, a megtartó. A létezésre irányuló, nem az életpusztításra. El kellene felejtenünk azt a régi idejétmúlt tanítást, miszerint a nő a férfi számára teremtődött. A nő a világ számára teremtődött. A Jung említette „női tudatot”, a létezésre irányítót, fejlettebb értelemmel kell felruházni, képviselni. Ezt tudatosabban kellene vallani és segíteni férfinak és nőnek. Az Örök Női így óriási jelentőségű lehetne. A köznapi gondolkodásban sajnos ma a Női kétféle formában van jelen: létezik a Kissé Lompos Háziasszony, aki nőnapon virágot kap, s egész évben elfogadják szolgálatait, de egyébként nem törődnek vele. A másik nő-formáció: a Szexis Csinibaba. Szemérmes és álszemérmes világunk őt nem tiszteli, de izgalmasnak tartja. A hiúbb férfiak szeretnek dicsekedni vele, mint egy merész kitűzővel. Az értelmiségi nő sajátos módon nincs igazán megbecsülve. Noha a valóságban — iskolákban, kórházakban — nagy terheket visz a vállán, ő is, mint nőtársai is többnyire a munkamegosztás piramisának alján helyezkedik el. Ez világjelenség: amelyik pályán a kereseti lehetőségek lecsökkennek, vagy eleve alacsonyak, a munkakörülmények rosszak, onnan kivonul az elsőrendű állampolgár: a képzett férfi. Majd kivonul a másodrendű állampolgár, a kevésbé rátermett és kevésbé képzett férfi. Oda benyomulhatnak a harmad- és negyedrendű állampolgárok, a nők, a cigányok, a bevándorlók.

Milyen igaza van Marié LOUISE VON Frantz pszichiáternőnek, aki a Női mesealakokban azt írja: életében sok olyan nővel találkozott, akikben kétségkívül sejtelmes szellemi mélységek lakoztak, de nem voltak képesek ennek közlésére. Ebben része volt annak a sok ezer évnek, ami alatt a legtöbb nő számára hozzáférhetetlen maradt a szellem pallérozása. Nos, a világ nem áll olyan jól, hogy a nők szellemi és intellektuális erejüket és mélységeiket továbbra is kihasználatlanul hagyják. Nem beszélve arról, hogy a parlagon maradt, az emberben benne rekedt tehetség mérgező. Egy tehetséges nőből, aki jóval több belső energiával és talentummal jött a világra, mint amennyit egy szűk háztartás fölhasználhat, könnyen válik depressziós ember vagy lélekgyötrő hisztérika.

Defoe erről is mond valamit: a tanult nő kiváló teremtmény, de ha a nőt megfosztják a nevelés jótékony hatásától, beszédes, kellemetlen, szemtelen, rosszindulatú, lármás, veszekedő, haszontalan lesz, maga az ördög.

 

ŐSI MINTÁZATOK
 

MELYEK AZOK A LELKI-SZELLEMI VONÁSOK az Örök Nőiben, amelyek az ősi gyökereknél még megvoltak, sok mindent lenne jó újragondolni! Itt körünkben, az európai civilizáció két ősi forrásához érdemes visszafordulni: a görög-római és a zsidó-keresztény kultúrához. Mit mond ez a két kultúra a Női-ről, az Örök Női-ről?

Beszélhetnénk a szőke hajúakról is, az északi népekről, az ő kultúrájuk érintette a miénket, de kevéssé hatott. Talán része ez a skandináv sorsnak. J. L. BORGES mondja, hogy a skandináv sors olyan, mintha minden álomban történne. Például a vikingek KOLUMBUSZ előtt felfedezik Amerikát, és a világban ettől semmi sem változik, a regény műfaját, a sagában, az izlandiak rég kitalálják, de nem teljesedik ki a műfaj, olyan vallásbölcselőik és világméretű történelmi alakjaik vannak, akiket sose hozunk szóba, miközben ezeknél jóval kisebb formátumú alakokra, akik nem skandinávok, örökké hivatkozunk.

A Női jelenség körül hasonló a helyzet. A skandinávok ősi történéseiben a nők éppúgy jogosultak saját személyiségükben naggyá válni, akár a férfiak. Ez a szemlélet a történelem során szétfoszlott, mint az álom. A mi tájékunkon a görög-római és a zsidó-keresztény hagyomány lett a meghatározó. Ez van benne a csontozatunkban, a lelkünk mély rétegeiben, akkor is, ha nem gondolunk rá. E hagyomány és szokásrend szerint a nő személyisége nem igazán számított évszázadokon át, valakivé csak a férfin keresztül válhatott: ki volt az apja, kinek az anyja, kinek a felesége, kinek a szeretője — ezek döntötték el státuszát.

Azzal a ténnyel, hogy az ókori görögök és latinok több istent hittek és az istenvágyak sokféleségét tartották számon, gazdag mintázatot adtak a női szellemiség fejelődésének: Héra, Artemisz, Pállasz Athéné és a többiek körülhatárolt, de igen eltérő jellemek. Később, a zsidó-keresztény kultúrában mindez a gazdagság leegyszerűsödik, és a Mirjam-Mária alakban áll az európai nő elé. A legnagyobb tisztelettel, de ki kell mondani, hogy az eszmények leegyszerűsítése lélektani értelemben hátráltatta a nők fejlődését és lelkük-szellemük egyedi kiteljesítését.

Az a változatosság, amit az antik nőistenek és mitológiai alakok fölmutatnak, megfelel az emberi természetnek. Hiszen egyetlen ember is sokféle, és bűn belegyömöszölni sokféleségét Prokrusztész- ágyba, lemetszeni róla különösségeit. Ma is érvényes „kelléktár” a görög-római istennők serege, mint választható képlet-gyűjtemény. Mert tévedés azt hinni, hogy a külső hatások szerint csak úgy alakulunk és növekszünk, mint a dudva. Nem. Belül dőlnek el a dolgok, és a döntésekben mi magunk részt veszünk, választjuk magunkat. Ha egyik vagy másik istennő-figurában ráismerünk önmagunkra, az felér egy jó start-helyzettel, ahonnan elindulhat az ember önmaga megfogalmazásához.

Több istennőre is ráismerhetünk önmagunkban egyszerre. Ugyanis illúzió az, hogy a személyiség homogén lenne. Nem homogén. És hasadozott. Ami nem baj. Tudni kell, hogy ilyen. Ennek tudatában lehet bánni vele. Egyensúlyban tartani azt lehet, amiről tudjuk, hogy miféle egységekből áll. Nem csupán Hermann Hesse könyvének, a Pusztai farkasnak főszereplője Harry, érzi úgy, hogy benne egy ember és egy farkas lakozik, akik egymással harcban állnak. S amikor az ember-Harry valami nemeset gondol, akkor a farkas-Harry kineveti és elgáncsolja. Hesse ebben a férfiban egy krízis-helyzetet mutat be, egy kétségekkel teli kapálódzást az egységért. Valamennyiünkben harcolnak az ősök, ahogy SZONDI LlPÓT mondja, senki sem egységes, hanem bizonyos mértékig hasadt. S nem annyira a Harry-féle harc a dolgunk, mint inkább a különböző személyiségrészeink összebékítése.

Az antik görög hölgyek élnek tudattalanunkban, ellentmondásos vonásaikkal rendelkezünk, keverve vannak bennünk az istennők: egyik életperiódusunkban talán az egyikük, a másikban másikuk karaktere mutatkozik a sorsunkban.

Sokféle istennő van, itt most a férfi viszonylatában nézzük őket, önállóak-e vagy sem. Héra, Aphrodité, Perszephoné csakis a férfi viszonyrendszerben él. A férfi a sorsuk, őket is birtokolják, és ők maguk is óriási birtoklók. A birtoklás az emberi kapcsolatokban olykor iszonyatossá válhat. Elvehető vele a lélek legnagyobb adománya, a szabadság. A gondolkodó-értelmes nőknek jó lenne megszabadulni a birtoklás-mániától, ettől az iszonyatos vágytól. A beszorítottság és a beszorítás kényszerétől.

Ezzel nem a szerelmi-szexuális monogámiát kérdőjelezzük meg, nem arról beszélünk. Hanem a szellem és a lélek szuverenitásáról, szabadságáról. És amikor egy nő szélesebb körben szeretne élni, felszabadultabban mozogni, gondolkodni, akkor előbb ezt az „öröklött” birtokló tulajdonságát lenne jó megfékeznie.

HÉRA NAGY BIRTOKLÓ, ő a klasszikus feleség, Zeusz házastársa, és alaposan rátenyerel Zeuszra. Nem olyan békességesek ők, mint az ifjúsági regények apa-anya párosa. Gyakori a vita, a tettetés, a civódás, a családfő titkainak állandó fürkészése, gyanakvás, hatalmi harc, a másik kicselezése, a bosszúállás, a féltékenység, az örök szemrehányások.

Az Iliászban Héra vádolja Zeuszt: „Annak örülsz mindig te, ha tőlem messze vonulva, titkosan elgondolt dolgokban dönthetsz. Egyetlen nyílt szót sem mondasz soha nékem gondolataidról”.

Héra állandóan igyekszik jogot formálni férje minden szavára és minden ötletére. Birtokolni, rátelepedni, bekebelezni. Zeusz férfiválasza és ódzkodása így hangzik: „Csak gyanakodsz, titkom se lehet előtted. Mégse tehetsz semmit, csak messzebb lész szívemtől”. Hát ez az! Az eltávolodás és az eltávolítás a feleségek tragikuma. A Hérák állandó tragikuma. És ez a növekvő távolodás a birtoklók között gyakran véget vet a jó kapcsolatnak. Ám a Hérák pozíciója, mivel ők törvényes társak, elég erős, és a törvényadta biztonságban nagyon gyakran túlfeszítik a húrt. Héra és Zeusz veszekedése is sokszor a verekedésig fajult.

Olykor szenvednek egymás birtoklásától, Zeusz meg is bosz- szulja Hérát: „megcsapdoslak szíjjal...”, máskor a nagy erős Zeusz Héra kezét arany béklyóba veri és roppant szigorúan elnáspángolja. A viszály növeli a feleség esztelen harciasságát is. Az indokolatlanul nagy harciasságnak mitológiai ősképe éppen a mítosz homályába vesző amazonok egyik históriája. Héra egy alkalommal dü- hödten amazonná változtatta magát, telekolompolta egész Kis-Ázsi- át, hogy Héraklész el akarja rabolni az amazonok királynőjét — hirtelen dühében szolidáris lett a független nővel, az amazonnal és képes volt amazonná változni.

GYŰLÖLET ÉS SZERELEM EGY TÁLBAN. Feleség-dühök, feleség-háborgások, feleség-lázadások váltakoznak a nyugodtabb napokkal. A feleség szeretete egyszersmind mindig egy kicsit gyűlölet is, mert ő mindig csak fele! Alaposan tudatosítaniuk kell a Héra-alkatú nőknek, vagy akik Héra-korszakukban vannak, hogy súlyos belső szorongást okozhat (akár felismerik, akár nem), hogy őket csupán a zeuszi viszony határozza meg. Különben önmagukban nincsenek, nem léteznek. Hérának ezért az első, olykor egyetlen törekvése, hogy teljes egységben legyen a férjével. így tudja fenntartani, sőt megmenteni magát a nem-léttől.

WILLIAM Graham SUMMER írja: „A válogatás nélküli közösülés ösztöne sokkal erősebb a férfiakban, mint a nőkben, s nem vitás, hogy a férj sokkal gyakrabban jelent mindent a feleségnek, mint fordítva”. A nő pedig szorong, hogy elveszti férjét vagy élettársát. A birtoklás vágya növekszik, minél inkább szeretné kialakítani a teljes egységet a férjjel. A másik birtoklásának túlzó vágya összetörheti a kapcsolatot.

Vannak férj-lázadások. Sok férfi olyan, mint Konrad LORENZ meghatározásában bizonyos madárfajta: se szabadon, se a kalitkában nem érzi jól magát, legjobban szereti — mondja Konrad Lorenz ezekre a madarakra — ha a kalitka ajtaja állandóan nyitva áll, és ki-be lehet röpködni. Zeusz is ilyen... Furcsa, hogy a legtöbb férfi válás után újra és újra házasságot köt. Ennyire fontos a fériaknak a házasság? Ellenkezőleg. Nem a házasság a legfontosabb. A férfi igazi hajtóereje a házasságon kívül van: a tevékenység, a rombolás és építés, mindig tenni, tenni, tenni valamit. És ehhez kell az, hogy háta mögött legyen a barlang szája, visszamenekülhessen pihenni és feltöltekezni.

A barlang óriási szimbólum: anyaméh, kozmikus síkon az anya-istennő, a földanya méhének szimbóluma. A szerelem és a halál, a Shakespeare-szonettben leírt: tomb and womb, vagyis a sír és az anyaméh szoros viszonya („sírja lett az öl, melyben fogant...”). De ismert Héra kapcsolata a tektonikus erőkkel. A Földdel való közvetlen kapcsolatából szülte a Tüphon nevű szörnyeteget.

A születés helyének szimbóluma a barlang, barlangban született Mithras és Jézus. Barlangban született Ida hegyén Zeusz. Jézust barlangsírban temetik el, barlangból támad fel. Lázárt barlangsírból támasztja fel Jézus. Sőt, a szír Biblia szerint Ádámot egy „kincsesbarlangban” temették el...

PUSKIN AZT mondja, hogy a férfi az aktív alkotó, feltaláló, védő és harcos, a nő irányít, rendezkedik, határoz. Nem vesz aktív részt a férfi harcaiban, de része van a győzelemben. Otthona: a rend, a nyugalom helye, mely mentes félelemtől, veszélytől, küzdelemtől, viszálytól. Ha a nő is részt akar venni az élet küzdelmeiben, a külvilág prózaiságát nem szabad beengednie az otthon szentelt falai közé, mert abban a pillanatban lakhelye vagy munkahelye megszűnik „otthon” lenni a szó nemes értelmében. Ahová egy igazi bölcs nő belép — így Ruskin —, otthon van körülötte! Ez a nő igazi szerepe és hatalma! (mintha a régi kelta mítoszok levegője csapna meg bennünket).

Az otthon-szimbólum is egyfajta barlang. De ellentmondásos a barlang-szimbólum. Van olyan jelentésköre is, hogy a barlang kincsek, drágakövek, nemesfémek lelőhelye. De lehet a szörnyek, a boszorkák, a varázslók tanyája. Figyelemreméltó ez az ellentmondásosság, ha az otthonra, a házasságra vetítjük: lehet, hogy a férfi napról- napra kincseket talál otthon, megújul, onnan születik újjá. De az is lehet, hogy boszorkányt talál, és élőhalottá válik, elveszti férfiasságát és életerejét.

A Zeusz-férj ki-be röppenne, a Héra-feleség persze ezt nem tűri. Héra a kedveset is magában hordja, de a dühöt, a bosszúvágyat is. Ő a szülőanyja Arésznek, a háború istenének, aki közismerten legvadabb, legvérengzőbb istenség az Olümposzon.

Fontos tudni a Héra-dühről! Mert a többi női karakternél vagy nincs, vagy máshogy jelenik meg az erős bosszúvágy. Ha Zeusz nagyon megsérti Hérát, ha kiforgatja az együttes uralkodásból, akkor olykor szörnyeteg lesz, eltorzul, és vad dolgokat művel. Neki nincs saját világa. És fél: ha a férj világából kipottyan, akkor egész lénye, élete érvénytelen. Nem minden férfi Zeusz-alkat. GÁBRIEL Garcia MárqueZ: A tábornok útvesztője c. regényének főhőse: Simon Bolivár. Tevékenykedésből áll az ő élete is, alkotás és rombolás; feleségét fiatalon elveszti, de szinte megkönnyebbül asszonya halálakor. A nőkhöz való viszonya érdekes. Ö az a férfi, aki mögött nincs ott a barlangszáj. Nem is igényli. Bizonytalan kis barlangszájak, megszámlálhatatlanul sok női lény lebeg körülötte. Bolivár életeleme a háború, a szabadságharc, kicsit olyan, mint Arész. Modern mitikus figura, aki életveszély nélkül, különleges harci tettek nélkül, különleges nők sokasága nélkül nem tudott élni. Héra-feleség mellett nem bírta volna ki. Neki Aphroditék, Démétérek, Kirkék kellettek.

Aphrodité is csak a férfi viszonyában képzelhető el. Tudjuk, o lett a győztes, amikor az istennők szépségversenyt rendeztek. Mindig aranyfelhőben ábrázolják a szeretet finom melegében. A szenvedély és a szeretet valódiságát kell érteni Aphroditén. Szerelmi hajlandósága nem földízű baromi érzékiség, semmi trampli félprostitúció.

Erről szó sincs. Semmiféle magamutogatás, vagy nyegle riszálás. Aphrodité szerelmes és finom nőszemély.

Aphrodité személyében még nem hasadt ketté az agapé és az érzékiség, ami később sajnálatosan szétesik. Ez a bélelt, szerelmetes és bensőséges vonzerő, ami Aphroditéből árad, ez még nem jelzi a szétválást, ami majd később történni fog a keresztény középkorban. Az asztrológiában Vénusz hatóereje kétszintű: alsóbb szinten a szerelem bolygója, felsőbb szinten pedig a kreativitás, az alkotás legkülönbözőbb válfajainak a szimbóluma.

Aphrodité szenvedélye tiszta, de nem Mária-értelemben. A keresztény középkortól, sőt talán még korábbról, a női tisztaságot csak úgy tudták elképzelni — így is használták ezt a szót —, hogy szűz az illető. Ha - mégoly tisztességes módon is - feleségül ment valakihez, akkor már nem használták rá a „tiszta” jelzőt. Aphrodité esetében erről még szó sincs. Őt tisztának tartjuk, noha sok férfival volt dolga. A maga áttetszőségében, kedvességében, gyengédségében, odaadásában jelenik meg; mosolygó beteljesülésben, és nem tapad a szenny képzete hozzá. Kieszközli az istenektől az ember számára a szerelmi beteljesülést, de sohasem irigy. A nőkkel mindig szolidáris. A házasságok számára mindig is nagy áldás a nő aphroditéi tulajdonsága. Az ilyen aranyfelhős, derűs, bűbájos szerelemmel béleltséget jelenti az aphroditéi vonal, és sohasem a gépies szexualitás praktikumát.

Aphrodité manapság alig létezik. Tisztességtudó utcalányok vannak, tisztességes odaadó szeretők is vannak, de a társadalom szemében ezek nem „tiszták”.

EGY HARMADIK NŐ PERSZEPHONÉ. Ő is csak a férfi-függelemben — életképes. A férfi nélkül „senki”. Perszephoné játékos és gyermeki. A tengerparton futkosott, virágot szedett, a mitológia többféleképpen leírja ezt a virágszedést. A nárcisz leszakítása közben megnyílt a föld, és Hádész, az alvilág ura felrobogott fekete-lovas szekerével. Elrabolta Perszephonét. De miért éppen őt? Miért nem a másik két szépség közül valamelyiket? Véletlen nincs. Ez itt lehet akár viktimológiai kérdés is. Az áldozat-lélektan foglalkozik azzal, milyen vonásokkal rendelkezik az, aki nagyobb valószínűséggel elrabolható, kifosztható, megerőszakolható, mint a másik. Mindenesetre itt Perszephoné az, akit el lehet rabolni. A férfi leviszi az alvilágba, és — mivel a mitológiai ideák mindig többet tartalmaznak, mint ami első pillanatra felfogható — úgy is értelmezhetjük, hogy ez a nász, és általában a nász valamiképpen halál. A nászágy valamiképpen sír.

Tomb and womb”, „l'amour et la mort”. Summertől tudjuk azt hogy a népszerű orosz lakodalmas énekek mind szomorúak, a menyasszony bennük még boldog gyermekként szerepel, aki szabadon élt apja házában, de most szomorú jövő vár rá... az eljegyzéssel megkezdődik a könnyek korszaka...

Amíg az anyja mellett él egy lány, addig gyermek. De meghal a gyermekiét szépséges és felelőtlen boldogsága, ha eljött a nász.

És ha nász után megmaradna a gyermekiét felelőtlen boldogsága, az annál rosszabb. Rossz, ha a nőben megmarad a gyermekiét felelőtlensége. Infantilis maradhat. Nem mer gyermeket vállalni, lelkileg éretlennek érzi magát rá, ez lélektani oka lehet a vetélésnek. Sok baj származhat abból, ha a nő csak úgy elrabolható, ha nem egészben szilárd felelősséggel éli az életét. Ha tudattalanul arra számít, hogy más — a férfi — vállaljon érte felelősséget.

Az elrabolhatóság sok nő számára varázsos. Ők szeretik dédelgetni magukban ezt a lehetőséget. Itt is a felelősség kérdése vetődik fel, mert lám helyettük döntött valaki, nem ők a bűnösök, hanem azok, akik levitték az alvilágba...

NEM VALÓSZÍNŰ, HOGY A PERSZEPHONÉ Nőket szeretnék a férfiak. A férfiak többsége azt a nőt szereti, aki erősíti férfiúi öntudatukat. Kellemes lehet visszamenni a nőnek az üde kislánykor gondtalan lubickolásába, amikor apuci déldelgetettje volt. Megvan a csábítása a Perszephoné-létnek. Felelőtlenek lehetünk, visszagyerekesedhetünk. Perszephoné válhat abból is, aki kislány korában hozzászokott, hogy apját ellágyítsa, az apa imádatát kihasználja, és rafinál tan tudja csodálni az apa erejét, ennek fejében védelmet kér és kap, meg babusgatást, ajándékot, eltartást. Mások öntudatlanul pótolni szeretnének valamit a kislánylélek mély rétegeiben, mert nem volt apjuk vagy rossz volt az apa-kapcsolatuk. Ezek is keresik a jó apát a férfiban. A mai Perszephoné-nőknek, akárcsak a Héráknak, ritkán van saját világuk. Ha férfi nélkül maradnak, senkinek érzik magukat. Nem olyan erőszakosak, mint a Hérák, inkább ravaszok, rájátszanak arra, hogy a férfi erős, ők kicsi-gyönge-kedves lények, akiket a tenyerén kell hordania a másiknak. Ez veszélyes magatartás, mert már ma sem, de a harmadik évezredben még kevésbé lehet ráhagyatkozni a férfiakra, már csak a gazdasági körülmények miatt sem. A hagyományos házasságban a férfi tartotta el a feleségét és a családot, de ez már lefutott életvitel.

A Perszephoné életvitelű nők képességeiket parlagon hagyják. Kislánykorukban lehet, nagyon jó adottságokat mutattak, de ezeket nem fejlesztik, mert a férfiakra támaszkodva élnek.

Most jöjjön Démétér, a nagy tápláló! A mitológia szerint ő Perszephoné anyja. Voltaképpen mindannyiunké, ha szimbolikusan nézzük, nem lehet csodálkozni, hogy lányának mellette igazi élete volt, és kicsit meghalt a lány, amikor elrabolták. Démétér növeli a füvet, a fát, a virágot, a magot, a gabonát, adja a tejet, minden táplálékot. Ő oktatta az embereket a földművelésre. Mindenkinek a dajkája, megetet, megitat, betakar és hagy élni! Démétér az ellen-Héra. ő nem birtokló, egyszerűen adja, amit adni tud. A mai Démétér-nők is erősek, és abban látható szuverenitásuk, hogy ha van férjük, ha nincs, ha van szeretőjük, ha nincs, nem ettől függ az, hogy miképp teszik a dolgukat. Nem a férfi dönti el kiegyensúlyozottságukat, munkakedvüket, életvitelüket. Álszenteskedés és pietizmus nélkül adnak. Magától értetődően nyújtják, amit tudnak, ezt nem verik nagy dobra és nem sandítanak közben arra, hogy vajon visszakapok-e ezért valamit. Nemcsak hogy van saját világuk, de ez a világ általában olyan, mint a természet: nagyszerű. A Démétér-nők felnőtt emberek. Távol áll tőlük az infantilizmus, tudnak felelősséget vállalni magukért és másért. A Demeter-nő nem birtokló, nem hisztérika, de ha meg kell valamit védeni, amit ő fontosnak ítél, akkor a végletekig elszánt, és hatalmas erőket mozdít meg.

Emlékszünk Démétér óriási és tipikusan démétéri tettére: amikor leányát elrabolta Hádész, és a lány hiába sikoltozott, sírt, a hegyek bár visszaverték zokogását, de mire Démétér odaérkezett, addigra összezárult a föld. Démétér ekkor könyörgött Zeusznak, adja vissza Perszephonét. Zeusz sandán eloldalgott, halogatta a dolgot, mert az alvilág urával megegyezett titokban, hogy az nyugodtan raboja el Perszephonét, ő, Zeusz, nem fogja visszakövetelni. Hádész, ugyanis valami szerelmi kalandot ígért Zeusznak cserébe. Démétér úgy elkeseredett, hogy megparancsolta a magvaknak, gyászoljanak, ne keljenek ki tavasszal. Fagyos maradt az egész föld, esztendőkön át nem virágoztak a fák, nem érlelődött a gabona. Az emberek kezdtek éhenhalni, már-már kockán forgott az egész emberiség léte, amikor Zeusz észbekapott. Ki fogja őt dicsőíteni, ha az emberek kipusztulnak? Ekkor jött a nagy kompromisszum, megegyezett Démétérrel, hogy Perszephoné az esztendő felét az alvilágban tölti, másik felét idefenn. Ősszel, mikor megtörténik a betakarítás, álomba borul és megfagy a föld, Perszephoné visszamegy. És Démétér csak akkor engedi meg a kikeletet és a virágbaborulást, amikor Perszephonét tavasszal felengedik az alvilágból.

Ennek a történetnek furcsa adaléka még, hogy Perszephoné nem maradt a légies, az elrabolható kislány.

Mint ahogyan NEKÜNK, mai NŐKNEK is lehet a személyiségünkben perszephonéi vonal, ami később változhat, Perszephoné jelleme is nagyot változott; úgy jelenik meg mint az alvilág urának fenséges hitvese, az alvilág nagyasszonya, az erinniszek borzasztó édesanyja. Általában úgy ábrázolják, mint szigorú alakot, férje oldalán ül a trónuson, fáklyát tart kezében, néha mákgubót, ennek altató hatása a föld téli álmát szimbolizálja. Ezeken az ábrázolásokon érdekes módon elfelejtik az év másik felét, a tavaszt meg a nyarat, amikor Perszephoné fönn van az anyja mellett és ismét virágzó ifjú lány. Mintha a mítoszteremtők tudnák, amit az előbb mondtunk, hogy végig gyermekként maradni képtelenség és nem természetes. Perszephoné férjének a foglya, őhozzá idomult külsejében és magatartásában.

Kirké. HOMÉROSZ szerint „nemző és félelmetes”. Bűvös mérgétől átalakulnak az emberek, át tudja változtatni az élőlényeket. Ő a femme fatale! A vamp, aki képes kiforgatni eredeti valójából a férfit. A bizonytalanság érzését kelti benne. Izgalmas, mert soha sem lehet tudni, mit talál ki, honnan fog „támadni”. Ő a csábító, a behálózó, nem egyszerűen csak ügyeskedik, hanem mágikus hatalma van. Olyan, akár a Kék angyal szereplője, aki kiforgatta személyiségéből

Emmanuel Rath tanár urat, és a szigorú, vaskalapos férfi lezüllött... Végül elhomályosult tudattal az orfeumban kukorékolt...

Kirké körül a varázslat rosszindulatú, erejét saját hatalma eszközeként használja és a másikat megfosztja szabadságától. Aphroditének is nagy a varázsa, de ő nem arra használja fel, hogy a férfit letapossa. Ő szerelmeskedik. A Kirké-lány független, saját világa van, tudja, kit változtathat disznóvá, kivel mit kezdhet, kitől mire számíthat, milyen gazdag ajándékot kaphat... vagyis Kirké szuverén, de nem sportszerű. Héra sportszerűnek mondható: ő az egységet akarja és a hűséget. És ez valamiképpen tiszteletreméltó.

 

ARTEMISZ ÉS PÁLLASZ ATHÉNÉ
 

Artemisznek nincs sok köze a nemiséghez és a szerelemhez. Pállasz Athéné sorsában pedig ezek egyáltalában nincsenek is benne. A mai Artemisz-nők sem mindig vállalják a nemiséget, mint sorsmotívumot.

Az Artemisz-karakter nem tűri a kiszolgáltatottságot és a megalázottságot. Márpedig ha egy nőt akarata ellenére lemeztelenítenek, vagy meztelenül meglesnek, az számára a megalázottság helyzete. Mert mi is történt szegény Aktaiónnal? Nagyon szépen mondja el a történetét OVIDIUS, a Metamorfzóisokban. Szelíd szavú ifjú volt, a thébai király unokája, társaival vadászott, és délidőn megpihentek a fenyők és ciprusfák sűrű ligetében, Artemisz istennő szent helyén. Volt itt egy barlang, habkőből és könnyű tufából formázta a természet, források csörgedeztek benne, itt szokta az erdők istennője felüdíteni tagjait. Aktaión amint bóklászott a ligetben, sorsa a forrásokkal teli barlangba vezette, és megcsodálta a fürdőző, meztelen Artémiszt. Az meg szégyenében elpirosodott, „Most te elmeséled, hogy meztelenül láttál engem” — szólt vészjóslóan. „Ha ugyan még el tudnád mesélni”. S mivel íja távolabb volt tőle, vizet szórt Aktaión arcába, és amint behintette, Aktaión homlokán szarvasagancsok nőttek, füle kihegyesedett, szarvassá változott szegény, és amint futott a hegyen, szétmarcangolták saját vadászkutyái. Artemisz haragja csak akkor csillapult, mikor Aktaión elvérzett.

Artemisz dühét az is fokozta, hogy Aktaión egyszer világgá kürtölte: ő sokkal ügyesebb a vadászatban Artemisznél. Ezt nem viselte el az istennő.

Az Artemisz-karakter büszke sokféle képességére, és nem tűri, hogy érdemeit és tudását kicsinyítsék. Homérosz Aphroditéhez írt versében azt mondja, hogy „aranyrokkás, csengő szavú Artemisz, ... nyilakat szeret ő..., vadat ölni a bércen, lant hangját, táncot, sivítóan tiszta kiáltást, árnyas berkeket és várost, hol igaz szívek élnek”. Artemiszről még azt is tudni kell, hogy a fiatal állatok töretlenségében éppen úgy benne van, mint a szülés borzalmaiban.

Többfajta Artemisz létezik idő és helyek szerint. Kevés a köze a szerelemhez, de van. Kíméletlenül és szédületes gyorsasággal lenyilazta és megölte azokat, akik méltatlan szerelem szándékával közeledtek hozzá, talán ezért volt ő a hirtelen halálokért felelős istennő. De volt egy másik, az epheszoszi Artemisz. Róla meg azt mondták: „távol attól, hogy visszautasítsa a szerelmet, gátlástalanul odaadja magát, és tejtől duzzadó temérdek emlőjével táplálja az embereket meg a földet”, a születés és az emberi növekedés istennője- ként tartják számon. Artemisz-Szeléné a termékenység szimbólumának ciklusához tartozik, olyan formában, hogy ellenséges a férfiak túlkapásaival szemben, kíméletet követel a nőknek és védelmezi őket. Talán ő lehetett az első egyenjogúságért harcoló nőszemély.

MAI ARTEMISZ-NŐK akkor is megjárják az emancipáció útját, ha körülöttük senki sem emancipált. Az angliai szüfrazsettek között sok Artemisz-nő lehetett. Szükség volt fékezhetetlenségükre, hiszen nagy kihívás lehetett a múlt század és e század elején szüfrazsettnek lenni. Megverték, kinevették, esetleg börtönbe csukták őket. Valószínűleg a mai Artemiszek igen összefogott gondolkodásmódot fejlesztenek ki magukban és megtanulnak céltudatosan élni és gondolkodni. Bizonyára büszkék, függetlenek, saját jövedelműek. Nem hiszem, hogy egy Artemisz-nő képes lenne az ibseni babaházba bebújni. Ha vállalják a családi életet és a nevelést, akkor a férfival teljes egyenrangúságban élnek. Ha ez nem sikerül, akkor a házasságuk sem sikerül.

Pállasz Athéné, a szellemi erő. Férfiasán női. Még csak nem is nőtől született, hanem Zeusz fejéből pattant ki. Zeusz vele osztja meg hatalmát, nem Hérával, a feleséggel. Athéné súlyosabb egyéniség, mint Artemisz. Homérosz Aphroditéhez írt himnuszában írja róla: „ezt az istennőt nem lehet szerelemre fogékonnyá tenni”, ő a tettekre törekszik, a harci tudományokra, a szépművesség istennője, a mai Pállasz Athénéket nem lehet egykönnyen figyelmen kívül hagyni. Az a nőtípus, aki nemcsak önmagáért vagy családjáért érez felelősséget, hanem nagyobb távlatokban gondolkodik, s a világ dolgaiért felelősnek érzi magát.

Az antik világ polgárainak csodálatos nőisteneik voltak, és a mindennapi élet asszonyait másod- vagy harmadosztályú állampolgároknak tartották. Mintha a nőistenek valami aranykor szellemi szublimációi lennének. A budapesti Pénzügyminisztériumban van egy ún. sub rosa nevezetű terem, ennek a faberakásos mennyezetén a figuratív jelenetek duzzadt izmú férfiakat, háborús jeleneteket, málhák rakodását, építkezést ábrázolnak. Körben ez a latin felirat olvasható: „minden ami szép, minden ami jó, a férfiúi lángelme szüleménye”. A férfi számára a harc, a párharcok, a személyes vívás volt az élet lényege, az ókorban a békét valami poshadt időszakként élhették meg. Odüsszeusz visszatért Pénelopé mellé, de nem bírta ki sokáig a békés ithakai életet. A férfi harcostársak egymás közti barátsága lényeges volt, míg a nők a „szélre sodródtak”, testi gyengeségük miatt a harcban sem vehettek részt, jelentéktelennek tarthatták őket. És a háborúknak megvolt az a káros következménye is, hogy sínylődött és hervadt a férfi-nő kapcsolat. Háborús helyzetben nincs mód a tartós, a békés házaséletre. Odüsszeusz és Pénelopé házassága szimbolikus értékű itt, olyan házasság keresztmetszete, melyben csak a feleség vállalja a hűséges hitves szerepét. Hervadékony, tiszavirág életű a szerelem háborúk idején. Több oka lehet annak, amiért az antikvitás idején alacsonyabbrendű volt a nő. Az egyik, hogy a sok véres és hosszantartó háború miatt a férfit, a harcost tartották csak fontosnak.

De a legyőzhetetlen Pállasz Athéné belép a férfiak harci közegébe. Nem akárhogyan! A harcban a Nőiségével van jelen, vagyis a háború borzalmai között megköveteli az emberiesség szempontjait, az értelmet képviseli a nyers erővel szemben. Ez a beállítottság a szophiai-jellegre hajaz

(Folytatjuk)



« vissza