Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Az orosz energetikai fegyver

Vlagyimir Putyin 2011/2012 folyamán számtalan alkalommal elmondta, hogy a Kreml gazdaságpolitikájának hála, hazája elkerülte a pénzügyi és gazdasági világválságot. Ez több vonatkozásban igaz – a legkevésbé azonban az orosz költségvetés számára létfontosságú energetikában, főleg a földgázexportban. A „kék fűtőanyag” kitermelésében, szállításában és értékesítésében domináns Gazprom az előző években többnyire kulisszák mögött folyó nemzetközi viták helyett a 2011. év második felétől késhegyig menő, nyilvános háborúk sorát folytatja korábbi pozícióinak megtartásáért.


A török energetikajátszma tétje


Konfrontatívvá vált egyebek mellett a szállítási útvonalak tekintetében rendkívül fontos, ráadásul az „arab tavasz” felemás eseményei folytán korábbi helyzeténél is jobban felértékelődött Törökország gazdasági kapcsolata is Oroszországgal. A törvényhozási és elnökválasztások előtt minden erővel látványos gazdasági sikerek felmutatására törekvő Medvegyev–Putyin vezetés több személyes látogatáson igyekezett bebetonozni az orosz energetikai szállításokat a török gazdaságba. Miniszterelnökként Vlagyimir Putyin még 2009 májusában megállapodott török kollégájával, Recep Tayyp Erdogannal, hogy meghosszabbítják az orosz földgázszállítás 1986-ban aláírt, 2012-ben lejáró egyezményét – ezzel mintegy ellensúlyozva, hogy gazdasági hintapolitikája jegyében Ankara néhány nappal korábban, a prágai Nabucco-értekezleten aláírta az Oroszországot elkerülő földgázvezetékről szóló közös nyilatkozatot.

A Kreml nem nézhette tétlenül, hogy az orosz földgáz harmadik legnagyobb importőre más potenciális szállítók felé nyit. Ezért elérte az Ankara által vállalt földgázmennyiség számottevő növelését, amire a lendületesen fejlődő török gazdaságnak valóban szüksége van. Emellett egy új vezeték, a tervek szerint Novorosszijszkból induló és Fekete-tenger török szakaszán haladó Kék Áramlat 2. megépítésére is ígéretet tett. A hasonló projektekhez hasonlóan ugyan ez sem valósult meg, máig napirenden van azonban a törökországi atomenergetikai tenderekben a Putyin által személyesen felajánlott orosz részvétel kérdése. Ez a szféra Bulgáriától Iránig számos geopolitikailag fontos régióban komoly ütőkártya Moszkva kezében.

Egy évvel a Putyin–Erdogan találkozóról kiadott diadalittas kommüniké után azonban, közvetlenül Dmitrij Medvegyev elnök 2010. májusi hivatalos törökországi látogatása előtt, részben a gazdasági együttműködés nagyrészt papíron maradt tervei miatt, feszültté vált a kapcsolat. Tovább romlott a helyzet, amikor Ankara bejelentette, hogy a magas árak miatt többé nem hajlandó orosz állami vállalatoktól vásárolni a földgázt, és az iraki földgáz potenciális tranzitországaként meglebbentette egy Európa irányában építendő új vezeték tervét. Az akkor nemrég üzembe helyezett Északi Áramlat minden – mégoly virtuális – vetélytársának felbukkanását felháborodottan fogadó oroszok ellenlépéseket helyeztek kilátásba.

Amire a feltehetőleg Brüsszelből és Washingtonból is ösztönzött válasz a 2011. november 17-én Isztambulban, gazdasági és energetikai témákban megrendezett Harmadik Fekete-tengeri Fórum volt. Az azeri SOCAR állami vállalatnak a nyilvánosság előtt gyakran szereplő elnöke, Rovnag Abdullajev bejelentette, hogy Transz-Anatóliai vezeték néven Azerbajdzsán is egy új földgázvezeték építését tervezi, a testvéri Törökországgal együtt. Ennek a projektnek talán egy hajszálnyival nagyobb volt a realitása, mint az előbb említett kezdeményezésnek, mivel két geopolitikailag növekvő jelentőségű ország közös nyugati orientációját jelzi. A válság ellenére finanszírozása sem látszott elképzelhetetlennek – feltéve ha a nyugati transznacionális cégek mélyen a zsebükbe nyúlnak a mostanában lejáró azeri szerződések újratárgyalásakor.

A vezeték megvalósítási esélyeitől függetlenül ez újabb jelzés volt Moszkvának, hogy az energetikai export–import és tranzit kérdésében az Ankara–Baku tengely elfordul Oroszországtól. Az isztambuli találkozón a vendéglátók ennek jegyében nyilvánosságra hozták, hogy az Amerikai Egyesült Államokból 17 energetikai nagyvállalat képviselőinek küldöttsége érkezik Ankarába, hogy tárgyaljon a török energetikai szférába történő beruházásokról. 11 vállalat ezek közül először kíván szerepet vállalni a török gazdaságban, az energetika hagyományos területein kívül a nap- és a szélenergia hasznosításában. Az orosz–török földgázszállítási szerződés 2009-ben bejelentett meghosszabbítása ellenben, mint az energetikai szféra számos nagy hangon bejelentett, majd elhalt kezdeményezése, csendben lekerült a napirendről.


Moszkva a „grúz forgatókönyvvel” fenyegeti Európát


A Gazprom időközben egy másik – még a Szovjetunió felbomlásával megnyílt – fronton is támadásba lendült a posztszovjet térségben. A 2011. decemberi állami dumaválasztások közeledtével Moszkvában egyre gyakrabban elhangzott, hogy a Kaszpi-tenger mélyi kőolaj- és földgázszállítás ügye háborús konfliktussá válhat. Ez azt követően merült fel, hogy a lelőhelyek hovatartozása miatt egymással perben-haragban álló Türkmenisztán és Azerbajdzsán 2011. november 20-án hathatós nyugati közreműködéssel megállapodást kötött a legértékesebb földgázlelőhelyeket rejtő Kaszpi-tengeri felségvizeken kitermelt földgáz türkmén területről Azerbajdzsánon át európai országokba történő szállításáról és ehhez a Transz-Kaszpi vezeték megépítéséről.

Igaz, a szovjet utódállamokkal való tárgyalásokon időről időre Moszkva érdekeit közvetítő Nurszultan Nazarbajev kazah elnök már másnap „ködösnek” nevezte a projektet. A nacionalista orosz sajtó azonban nem ilyen szemérmes, újólag bizonyítva, hogy az energetika exportja a Kreml számára sokkal több, mint anyagi kérdés: a Szovjetunió felbomlásával elveszített nagyhatalmi státusz visszaszerzésének egyetlen igazán hatékony eszköze. Egy Oroszországot elkerülő földgázvezeték éppen ezt fenyegetné, alapjaiban rengetve meg a Gazprom-szállítások dominanciáját. Ez az oka annak, hogy még a máskor mértéktartó, független Nyezaviszimaja gazeta is így fogalmazott: „A szakemberek egyenesen arra figyelmeztetnek, hogy a moszkvai álláspont ignorálása fegyveres szembenálláshoz vezethet…” S ha ezt bárki üres fenyegetőzésnek venné, a mondat második fele megmutatja, hogy nem az: „…a 2008. évi grúziai forgatókönyvhöz hasonlatosan”.

Ez elég félelmetesen hangzik. Még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy 2008 augusztusa óta gyökeresen megváltozott az orosz energetika érdekérvényesítő képessége. Különösen 2011 márciusától, amikor életbe lépett az EU harmadik energetikai csomagja, amelynek számos kötelező előírása kibékíthetetlen ellentétben áll az orosz kőolaj- és földgázszállítások gyakorlatával. Nem véletlen, hogy 2011 januárjában–februárjában Vlagyimir Putyin számos európai fórumon és a nyugati médiában ígéretekkel, főleg pedig fenyegetésekkel igyekezett megakadályozni a brüsszeli lépéseket. Arra ugyanis az oroszok biztosan nem fogják rászánni magukat, hogy az EU előírásainak megfelelően beengedjék állami kézben tartott – sőt, nem utolsósorban politikai és gazdasági hatalmuk biztosítására egyre inkább állami tulajdonba terelt – kőolaj- és földgázszállítási rendszerükbe a külföldi cégeket, vagy teljesítsék stratégiai nagyvállalataik kitermelő és értékesítő ágazatainak Brüsszel által megkövetelt szétválasztását.

A „grúz forgatókönyvvel” való fenyegetőzés mindazonáltal nagyon csúnya ügy volt. Ráébreszthette volna az európai országok kormányait, hogy 2008 augusztusában nem kellett volna néhány verbális „ejnye-bejnye” után napirendre térni afelett, hogy orosz tankok és harci repülőgépek megtámadták és lebombázták a jogilag szuverén Grúzia dél-oszétiai falvait, sőt az azoktól távol, grúziai területen áthaladó kőolaj- és földgázvezetékeket is.


Kísért a múlt


Az azeri–türkmén szövetség mégoly irreális terve azonban tucatnyi hasonló konfliktus rémképét vetíti előre. Hiszen az ellenérdekelt feleknek a Szovjetunió felbomlása óta eltelt húsz esztendőben nem sikerült megállapodni a mintegy négy Magyarországnyi kiterjedésű Kaszpi-tenger part menti vizeinek felosztásáról. Egyrészt Oroszország és Irán sajátos módon közös álláspontja szemben áll az azeri–türkmén követelésekkel. Másrészt azonban Türkmenisztán és Azerbajdzsán között is vita van, mivel Baku olyan lelőhelyek kiaknázásába kezdett, amelyek Ashabad (Asgabad) szerint a Kaszpi-tenger türkmén szektorába tartoznak.

A térségben érdekelt államok még arról is képtelenek megegyezni, hogy tó-e az 50 nagy sziget, 5 félsziget és 8 hatalmas öböl szabdalta, S-alakú, szeszélyes víztömeg, vagy a nemzetközi jogban egészen más megítélés alá eső tenger.

Márpedig ettől függ, hogy az 1990 óta létrejött független parti államok és Irán milyen arányban osztozhatnak a Kaszpi-tenger vizein. Többek között a ritka halfajtákon – így a világ legfinomabb kaviárját adó tokhal kitermelésének 90 százalékán – és a bizonyítottan tízmilliárd tonna kőolajtartalékon.

Az óra járása szerint, északról indulva Oroszország csupán 695, Kazahsztán 2320, Türkmenisztán 1200, Irán 724, Azerbajdzsán 955 kilométeres partszakasszal rendelkezik. A három volt szovjet köztársaság ennek megfelelő, részarányos tulajdon- és kitermelési jogot követel magának. Moszkvai közgazdászok azonban hosszú, harcias elemzésekben érvelnek a több mint ezer esztendeig – 880-tól a második világháborút követő békeszerződésekig – kimutatható orosz dominancia mellett. De a történeti jogra való, mindig kockázatos hivatkozást felülírja, hogy 1990-ben, a Szovjetunió felbomlásával érvényét veszítette a „zárt tengerről” Perzsiával 1921-ben, majd a jogutód Iránnal 1940-ben kötött, a tengerfenék és víz megosztására, a halászat és a hajózás minden részletére kiterjedő egyezmény.

Közel másfél évtized alkudozásai után, 2003 májusában Oroszország, Kazahsztán és Azerbajdzsán megállapodott a Kaszpi-tenger 64 százalékának 19–27–18 százalékban történő felosztásáról. Az „északi egyezség” résztvevői délen Iránnak csak az 1990 előtt érvényes mennyiség 14 százalékát hajlandók elismerni. Teherán viszont ragaszkodik az öt egyenlő részre osztáshoz, vagyis a 20–20 százalékhoz. Annak ellenére, hogy ehhez 80 kilométerrel északabbra kellene tolni az egykori szovjet határokat, ami nyilván számos új konfliktust váltana ki.

Teherán makacsságát érthetővé teszi, hogy ezen a területen találhatóak az Alov, az Araz és a Sarg kőolajlelőhelyek, amelyeken egy nemzetközi konzorcium végzi a kitermelést, az azeriekkel való megállapodás alapján. Bonyolítja a képet, hogy Sargra, valamint a komoly tartalékokkal rendelkező Csirag és azeri kitermelőhelyekre a türkmének is igényt tartanak, s ebben a kérdésben hajlandók szövetségre lépni Teheránnal (Iránnal) Baku (Azerbajdzsán) ellen. Amíg a szövevényes vita tart, szó sem lehet róla, hogy bármely ország kőolaj- vagy földgázvezetéket építsen a Kaszpi-tenger mélyén, a már meglévő Baku–Tbiliszi–Dzsejhan, Baku–Novorosszijszk, Baku–Szupsza, Atirau–Szamara vezeték mellé.

A térség energetikai tartalékai, azok megoszlása körül egyébként még rengeteg a balladai homály. Jelenlegi tudásunk szerint 20 kőolaj- és földgázlelőhelyen folyik a kitermelés, de ezen kívül még mintegy 250 perspektivikus lelőhelyet tartanak számon. Feltárásukat a tisztázatlan jogi státusz mellett az is akadályozza, hogy ezekben csupán 15–20 százaléknyi az esélye a kereskedelmi méretekben hasznosítható energetikai források meglétének. Ám még így is 24–26 milliárd tonna kőolajról (a világ 270 és 400 milliárd tonna között hullámzó éves kitermelésének mintegy 10 százalékáról), valamint 8300 milliárd köbméter földgázról van szó.

Szédítő perspektíva ez, amelynek ismeretében a nyugati szaksajtó gyakorta „a második Perzsa-öböl” néven emlegeti a Kaszpi-tengert. Orosz szakemberek szerint azonban a ma még főleg az azeri szektorban érdekelt amerikaiak rendre megtévesztő becsléseket publikálnak. Korántsem alaptalan feltételezés, hogy a nyugati befektetők előtt így akarják minél vonzóbbá tenni az amúgy hosszú távú bizonytalansági tényezők – etnikai, törzsi konfliktusok, politikai instabilitás, az iráni helyzet, az iszlám fundamentalista expanzió – terhelte régiót.

Moszkvában állítják, hogy a feltételezett azeri szakasz potenciális tartalékait az amerikaiak a valós érték 400 százalékában jelölik meg. Az oroszok azért is igyekeznek lehűteni a vérmes reményeket, hogy az amerikai szirénhangoknak időről időre engedő közép-ázsiai vezetőket jobb belátásra késztessék. „Nincs is annyi vagyonotok, mint gondoljátok”, sugallják. „Jobb, ha ránk bízzátok az üzletet.”

A Kreml félelme nem alaptalan. Gurbanguli Berdimuhammedov türkmén elnök beiktatása óta minden csúcstalálkozón odaígéri éppen aktuális vendégének (vagy vendéglátójának) hazája fantasztikus földgázkincsét. Nurszultan Nazarbajev kazah elnök pedig 2006 végén Washingtonban, az ellentmondásos körülmények között megszületett ún. „houstoni kezdeményezés” keretében előtte felcsillantott, tíz év alatt 200 milliárd dollár értékű amerikai befektetés reményében határozott ígéretet tett vendéglátóinak az Oroszországot elkerülő kőolaj- és földgázszállításokra.

Az ellencsapás nem váratott magára sokáig a Kaszpi-tenger feletti dominanciáért a kulisszák mögött folyó orosz–amerikai küzdelemben. Putyin elnök 2007 tavaszán Aktauban, a partvidék ökológiailag talán legszennyezettebb városában a türkmén és a kazah elnöktől kierőszakolt egy megállapodást, amellyel Moszkva megkaparinthatta a térség csaknem teljes energetikai vagyonát. Az ott született megállapodás úgy szól, hogy a földgáz egy északi irányban épített vezetéken, orosz területen halad majd. Főleg pedig meghatározó orosz tulajdoni részvétellel. Mivel Moszkva idáig a térség kőolajának csak 10, földgázának mintegy 8 százalékát termelte ki, elmondható, hogy az orosz gazdasági diplomácia alapjaiban megváltoztatta a Kaszpi-tenger energetikai kincséből való részesedés arányait.


Virtuális földgázvezetékek vetélkedője


Az azeri és a türkmén elnök nyugati közbenjárásra 2011 végén egy időre félretette a Kaszpi-tenger felosztása ügyében a két ország között kialakult ellentétet. Közölték, hogy mivel az Európába vezető földgázvezeték a türkmén és az azeri szektor mélyén halad majd, abba az oroszoknak semmilyen beleszólása nem lehet. A gyenge lábon álló érvet Brüsszelből jóval keményebb fenyegetéssel toldották meg. Günther Ettinger, az EU energetikai biztosa kilátásba helyezte, hogy ha Moszkva akadályt gördít a Transz-Kaszpi vezeték építése elé, akkor Brüsszel hasonló lépéseket tesz a Déli Áramlat útvonalával kapcsolatban. A jelek szerint azonban ez a kijelentés is a verbális hadviselés része maradt.

Pedig az Ettinger szavaihoz hasonló kijelentés még nemigen hangzott el a nagy nyilvánosság előtt. Csakhogy a jelek szerint Moszkva is folyamatosan fenyeget, és nemcsak a legfelső szinten: a FÁK tagországok ügyeivel foglalkozó intézet osztályvezető-helyettese, az orosz szaksajtóban gyakran idézett Mihail Alekszandrov például elmondta, hogy más felelős tisztségviselőkkel, köztük az Nemzeti Energetikai Biztonság Intézetének igazgatójával együtt hónapok óta járja a nyugati országok moszkvai követségeit, igyekezvén megértetni a diplomatákkal, hogy „vegyék komolyan az orosz részről kilátásba helyezett katonai fellépést”.

A német követ egyik ebédjén, az EU közép-ázsiai képviselőjének jelenlétében például a moszkvai vendég elmagyarázta, hogy „Oroszország fegyverrel is kész megakadályozni a Transz-Kaszpi vezeték létrehozását. Nem annyira gazdasági, mint politikai és katonai okokból”, tette hozzá. „Ezért, ahogy Grúziát katonai fellépéssel kényszerítettük a békére, úgy – ha másból nem értenek, akár légitámadásokkal is – Ashabaddal és Bakuval is ezt tesszük. Azután, amit a NATO Jugoszláviában, Afganisztánban, Irakban és Líbiában művelt, sem erkölcsi vagy jogi megfontolásokból nem támadható, ha Oroszország erőt alkalmaz.”

Miközben a Transz-Kaszpi vezeték egyelőre virtuális objektum, és még sokáig az is lesz, az orosz katonai erő nagyon is valóságos. Az orosz Kaszpi-tengeri flottilla arzenáljában a szárazföldi célpontok megsemmisítésére alkalmas, hangnál sebesebb szárnyas rakétákkal felszerelt fegyverek, 300 kilométerre lévő célpontok megsemmisítésére alkalmas Jahont szárnyas rakéták vannak, és 2011 végéig még két korszerű támadófegyvert kapnak. A 2002 óta az orosz haditengerészet részét képező Tatarsztan őrhajót, a Kaszpi-tengeri flottilla ékességét ugyancsak új rakétarendszerrel látják el. Három Bujan-M és Grad Szvijazsszk típusú hadihajóval bővül az orosz arzenál, a nyilván valamennyi fél részéről folytatódó verbális háború nyomatékosítására.

A látszatdemokrácia jegyében, ám autoriter módszerekkel lebonyolított törvényhozási, majd elnöki választás 2011/2012 fordulóján újabb lendületet adott a Kelet–Nyugat szembenállásnak, hiszen a merőben formális szavazás előtt a Putyin-körnek hatalma legitimálásához szüksége volt a gazdasági szférában elért nemzetközi sikerekre. Ezekhez pedig a kül- és belföldi hatás érdekében látványos fellépéseket kellett szervezni. Első lépésként a Gazprom nemzetközi szerepvállalását a saját elnökválasztási kampányának szolgálatába állító Vlagyimir Putyin bejelentette, hogy személyes közbenjárásával sikerült elérnie a török beleegyezést a Déli Áramlat nyomvonalához.

Alig néhány órával később az orosz miniszterelnök ezt a meglepő fejleményt Kijev zsarolására használta fel. Szó szerint azt mondta, Ukrajnától függ, hogy megvalósítják-e a projektet. Az évek óta folyó iszonyatos moszkvai nyomásgyakorlás ismeretében tudni lehetett, mi a feltétel: a Kreml az ukrajnai földgázhálózat tulajdonjogát követelte a Gazprom számára. A stratégiailag létfontosságú vezeték orosz kézre kerülése tenné lehetővé a Julia Timosenko volt miniszterelnök 2009 januárjában Putyinnal folytatott tárgyalásának „köszönhető” és azóta az ukrán gazdaságot megbénító magas ukrajnai importvám csökkentését.

Mivel az európai energiabiztonság növelése céljából a katasztrofálisan leromlott állapotú vezeték tulajdonjogára Brüsszel is igényt tart, a két oldalról megzsarolt ukrán döntéshozók azóta sem tehetnek mást, mint folyamatosan „közepeznek” a két erő között, fenntartván a Viktor Janukovics elnök hivatalba lépésekor nyilvánosságra hozott ajánlatot, hogy a romjaiban is kincseket érő hálózat egyenlő arányban legyen Kijevé, Moszkváé és Brüsszelé. Ez gazdasági szempontból abszolút logikus. A geopolitikai érdekek felől nézve viszont elfogadhatatlan.

Ukrajna tehát 2011 végén nem mondott igent Putyin ajánlatára, miszerint Kijev döntésétől függ Moszkva lemondása a Déli Áramlatról. Az orosz miniszterelnök ekkor „tizenkilencre lapot húzott”, bejelentvén, hogy nem 2013-ban, hanem még 2012 végén elkezdődik a Déli Áramlat építése (amire egyébként a projekt akkori állapotában sem volt esély). (lábjegyzet: elkezdődött, vagy sem?”)

Időközben a geopolitikai, katonai, sőt most már energetikai szempontból is hallatlanul felértékelődött Törökországban Taner Yildiz energiaügyi miniszter – kimondatlanul cáfolva Putyin szavait – úgy nyilatkozott, hogy Ankara nem vesz részt a Déli Áramlat kiépítésében. Alig négy nappal később, 2012. január 30-án viszont szóvivője útján közölte, hogy a török kormány úgy döntött, többé nem támogatja a Brüsszel és főleg Washington által a Déli Áramlat – általában a Közép- és Dél-Európa energetikai biztonságát veszélyeztető orosz függés – ellenében szorgalmazott Nabucco földgázvezeték létrehozását.

Yildiz kijelentésének sokkoló előzménye az volt, hogy az amerikai kőolaj- és földgázvállalatok érdekeinek fő lobbistája, Richard Morningstar az Ukrajna energetikai jövője és a földgáz címmel megrendezett kijevi konferencián kételyeit fejezte ki mindkét rivális földgázvezeték célszerűségével kapcsolatban. A Déli Áramlatról a politikus azt mondta: „egyedül orosz barátaink tudják, mire kell nekik”. (Azért ezt más is tudja, hiszen a több évszázados hagyományokban gyökerező orosz birodalmi reváns egyes számú célpontja Ukrajna. Az ország „megfenyítésének” pedig nyilvánvalóan az volt és ma is az a leghatékonyabb eszköze, ha új útvonalra terelvén a szállításokat, a 300 éves orosz uralom után elnyert önállóságához erősen ragaszkodó országot megfosztják a költségvetés legfontosabb bevételi forrását jelentő tranzitdíjtól.)

Az évek óta az egykori szovjet érdekszféra kőolaj- és földgáztartalékkal rendelkező utódállamai között ingázó Morningstar Kijevben ekkor először adott hangot a nyilvánosság előtt annak, amire világszerte régen figyelmeztetnek a szakemberek: a Nabucco csakugyan diverzifikálhatta volna az európai földgázimportot, de semmi biztosíték nem volt arra, hogy a megbízhatatlan türkmén vezetés, a nyugati világgal való leszámolásra készülő Irán és a színfalak mögött követhetetlen hintapolitikát folytató Azerbajdzsán szállítja majd „a kék fűtőanyagot”. Más számottevő forrás viszont nem volt.

Morningstar hozzátette, hogy Európának gondoskodnia kell a földgázimportra legjobban rászoruló dél-európai országok ellátásáról. Ez jogos igény volt, hiszen a Kreml Ukrajna elleni háborújának részeként három egymást követő évben elrendelt januári földgáz-„csapelzárást” mások mellett Szerbia is csak a MOL segítségével tudta túlélni. A Balkán és Közép-Európa energetikai biztonságát azonban nehéz a szükséges mértékben növelni, ha a geostratégiailag kulcsfontosságú Törökország és az Európai Unió között – főleg a bevándorlás visszaszorítása szerint Ankara távoltartására törekvő Berlin és Párizs ellentmondást nem tűrő álláspontja miatt – tovább romlik a viszony.

Ebből a szempontból kedvező fejleménynek lehet minősíteni, hogy a gigaprojektek helyébe ma már kisebb és reálisabb földgázvezetékek terve lép. Az azeri, grúz, román és magyar részvétellel korábban létrejött AGRI nyomában a két testvérnép, Azerbajdzsán és Törökország összefogásával elindult a TANAP (Transzanatóliai projekt). Bakuban lázasan elemzik a politikailag kissé meglepő török–görög–olasz ITGI interkonnektor lehetőségeit is. A földgázhálózat-háborúknak a korábbiaknál nem kevésbé viharos 21. századi történelmében minden jel szerint új rövidítéseket kell megtanulnunk.



« vissza