Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A Kossuth téri tömeggyilkosságról

 

Ma még csak tükörben homályosan látunk
Akkor majd színről színre
Most még csak töredékes a tudásom
(Szent Pál első levele a Korinthusiakhoz)



1956. október 25-én a 20. század második felének egyik legnagyobb európai tömeggyilkossága zajlott le a Kossuth téren. A tragédiáról három könyv jelent meg[1] s több publikációban is – legalább részben – elemzésre kerül az esemény. Ennek ellenére sem a politika, sem a „hivatásos” történész szakma mind ez ideig nem derítette fel kellő mélységben és alapossággal a történteket, a magyar igazságszolgáltatás – hasonlóan a többi sortűzperhez – elszabotálta a jogi eszközökkel való igazságfelderítést. A megjelent publikációk nem kis részben ellentmondanak egymásnak, vagy nem vesznek tudomást a többiről.

Pedig úgy vélem, minden megjelent írásban van több-kevesebb igazságtartalom; még a Kádár-korszakban keletkezett alapvetően hazug 56-os publikációkban is.[2]

A sok részpublikációból álló mozaikban vannak közös vonások; ennek alapján összeállítható egy teljesen új kép; mely nyilván vitatható, de talán közelebb visz a teljes igazsághoz.

 

Előzmények

 

A sortüzet feldolgozó művek viszonylag szűk terjedelemben foglalkoznak a történtek előzményeivel. Holott ezek ismeretében érthetőek lehetnek 1956 sokszor megmagyarázhatatlan eseményei – többek között az október 26-ig lezajlott összességében több mint 1000 áldozatot követelő nagy sortüzek. (Rádió, október 23., HM, október 24., Kossuth tér, október 25., Mosonmagyaróvár, október 26.)

Először észre kell vennünk, hogy több közös vonás van ezen eseményekben:

A tüntető tömeg mindenütt fegyvertelen – ez igaz a Rádiónál történtekre is hosszú ideig –, ennek ellenére minden helyszínen felfegyverzett alakulatok, harckészültségben várják őket.

A Rádiónál történteket leszámítva, nehezen kideríthető, mit is akar az adott helyszínre vonuló tömeg; minden helyszínen van adat arról, hogy mintegy „bevezetik”, „beterelik” az adott helyre a tüntetőket.

A vérengzésekről – a Rádió kivételével – minden helyszínen több vezető tud előre; néhányan közülük igyekeznek jószándékúan visszatartani az embereket a tüntetéstől.

Mindezek tükrében semmiféle ésszerű magyarázatot nem lehet adni arra, miért lőttek fegyveresek a fegyvertelen tömegbe; erre egy sztálinista hatalom tudatos provokációja lehet a közös mozgató, hogy az ennek nyomán keletkezett spontán ellenállást felszámolva, megsemmisítsék a „reformistákat”, s az ellenállókat. Itt közbevetőleg rögtön jegyezzünk meg valamit, a korabeli történetírás is tudatos provokációról beszél a Kossuth téri sortűz kapcsán, csak éppen ezt az „ellenforradalmároknak” tulajdonítja.[3] (Ami képtelenség, ld. később.)

Nincsen részletesen szó arról, hogy 1956. június 20-án a szovjet katonai és politikai vezetés – a magyar politikai és fegyveres vezetéssel együttműködve – haditervet dolgozott ki, a magyarországi „társadalmi béke” helyreállítására. Ennek keretében indultak meg a szovjet csapatok 1956. október 23-án jóval a fegyveres harc előtt, illetve érkezett Budapestre Szerov fegyveres KGB-sekkel, és 7 KGB-tábornokkal.[4] A haditerv részletei, illetve a KGB szerepe a forradalomban a mai napig ismeretlen.

A KGB aktív szerepét viszont jól példázza Kopácsi Sándor visszaemlékezése. Budapest rendőrfőkapitánya, akit a Nagy Imre-perben életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek, véleményem szerint az események hű belső krónikása – ennek ellenére a „hivatásos” történészek szinte alig hivatkoznak rá.

Kopácsi október 23-án Piros László belügyminiszternél találkozott Szerovval, a KGB vezetőjével; akkor, mikor a tüntetést még betiltották. Kopácsi felteszi a logikus kérdést; mi történik akkor, ha a tiltás ellenére mégis lesz felvonulás?

Szerov válasza; „A fasiszták és imperialisták csapatai kimerészkednek az utcára Budapesten, s önök között még van vezető, aki azon töpreng, szabad-e ellenük fegyvert használni?” „Most jött el az ideje annak, hogy a fasiszta alvilágot megleckéztessük.”

Mikor Kopácsi közölte, hogy nem „fasiszták és imperialisták készülnek felvonulni, hanem egyetemisták, Szerov dühösen elrohant.”[5] Emeljük ki, mindez még a tüntetés kezdete előtt történt.

Szerov jelenlétét röviden említi Horváth Miklós az októberi napokban,[6] viszont az, hogy a KGB Szerov vezetésével részt vett a megtorlásban, közismert. Ez szintén Kopácsi könyvéből is kiderül, kinek kihallgatását brutális módszerekkel a KGB vezette.

Szerov vezetésével a KGB tartóztatta le a Maléter Pál vezette magyar küldöttséget Tökölön november 4-én.[7]

Szerov szerepét az eseményekben jól érzékelteti Ságvári Ágnes visszaemlékezése, aki az október napokban gyorsíró volt az Akadémia utcai pártközpontban. Szerinte Szerov „abszolút szuverén módon vett részt az eseményekben”[8], tehát október 25-én az ott tárgyaló Mikojantól és Szuszlovtól is függetlenül cselekedett.

Hazánkban a történészek keveset foglalkoztak a magyar eseményekkel párhuzamosan futó lengyel történésekkel, holott sok a párhuzam, s komoly volt ennek a hatása is. 1956 júniusában, Poznańban tüzet nyitnak a tüntetőkre a belügyi alakulatok, melynek következtében kb. 70-en meghalnak. (Belügyi és a szovjet alakulatok egyébként is elkövettek hasonló tömeggyilkosságokat: pl. a balti partvidéken 1970-ben negyven halott,[9] Kelet Berlinben, 1953-ban 51 halott.[10])

Ezután Lengyelországban a „sztálinisták” október 16-án 700 „reformistát” akartak letartóztatni.[11] (Zárójelben jegyezzük meg; ugyanez megtörtént, mikor Rákosi Mátyás csoportja, a Politikai Bizottság 1956. július 17-én kívánta jóváhagyatni Nagy Imre és 400 „ellenzéki” letartóztatását, ezt a jelenlévő Mikojan és Szuszlov akadályozta meg, akik viszont erre ekkor váltatták le Rákosit.)[12]

A lengyel események – a magyaréhoz hasonlóan – 1956 októberének második felében váltak drámaivá.

Fejtő Ferenc „felülről irányított forradalomnak” nevezi a történéseket. Ennek során a szovjet hadsereg egységei megindultak Varsó felé, ahol felfegyverzett munkások és egyetemisták vártak harcra készen. A lengyel pártvezetés október 19–20-i ülésén Hruscsov és több szovjet pártvezető is kiegyeztek az „antisztálinista” Gomulkával.[13] (Gomulka a „lengyel Nagy Imre”, főleg abban különbözik tőle, hogy nem vitatta a szocialista alapeszméket, a Szovjetunióhoz való viszonyt s a Varsói Szerződést, Gomulka „antisztálinista” volt, és sajátos lengyel szocializmust akar – ez a feszült helyzetben belefért a szovjet vezetés toleranciaszintjébe.)

 

A tüntetés

 

A tömeggyilkosságot megelőző tüntetés létrejöttéről általában kevés szó esik. Azonban ha kissé alaposabban megvizsgáljuk az eseményt, látható, hogy nem „spontán tüntetésről” van szó, hanem szervezett provokátorok mintegy behajtották a fegyvertelen, békés tömeget több irányból a térre.

Már a Kádár rendszer-idején megjelent brosúrák is szervezett tüntetésről írtak; „ellenséges elemek elterjesztették a hírt: a Parlament előtt nagy tüntetés lesz.”; „Aki magyar, velünk tart, ez volt akkoriban az efféle toborzások jelszava.”; „Valójában a legszemérmetlenebb provokáció történt, amelynek a nyilvánvaló célja az állambiztonsági szervezetnek… a végleges befeketítése volt.”[14] „A férfiakból, nőkből és gyermekekből álló tüntető tömeg túlnyomó többsége becsületes szándékú ember lehetett… nyilván nem gondoltak arra, hogy aljas provokáció készül, hogy a tömegben több férfi fegyvert rejteget a felöltője alatt.”[15] „Valószínűleg a tüntetést szervezték is, több fegyveres csoport vezetőjéről is tudjuk, hogy részt vett benne.”[16]

A Kő András–Nagy Lambert könyvének hátsó borítóján szereplő helyszínrajz 5 különböző helyszínt jelöl meg, ahonnan a tüntetők szinte egy időben érkeznek a térre. Ez összehangolt szervezés nélkül lehetetlen. Az is elég érthetetlen, hogyan lehet a tüntetés vezetőinél címer nélküli nagyméretű magyar zászló (nem is kivágott a címer).[17] Mindezek a tények szervezettségre és nem spontaneitásra utalnak.

Megkérdőjelezhető az Astoria előtti szovjet tank szerepe is az eseményekben. A mai napig elterjedt nézet szerint a tank legénysége és az ott lévő gyalogosok között barátkozás kezdődött, a tankra – majd a csatlakozó szovjet páncélkocsira – magyar zászlós tüntetők ültek, s ekkor a szovjet páncélosok vezetésével megindultak a Parlamenthez.[18] A tömeget felbátorították a hozzájuk csatlakozó, őket vezető szovjet páncélosok. Egy korabeli tanú, aki a Szabadság téren lévő KGM-ben dolgozott, lekiabált az ott-tartózkodó tüntetőknek; „Ne menjenek a Parlament elé, mert az orosz páncélosok megszállták a Parlamentet!” Egy tizenhat éves lány nevetve visszaszólt: „Semmi baj az oroszokkal. Nincs baj. Az oroszok átálltak.” A tanú 2 orosz tankot és 2 páncélkocsit látott felkelőkkel megrakva.[19] Az Astoriától a szovjet tankokkal a Parlament elé vonuló dr. Kelecsényi Erzsébet 1999. március 14-én a Kossuth Rádióban egy riportban a következőket mondja: „Egy kérdés azonban sok éve, sőt évtizedek óta foglalkoztat. Az, hogy tulajdonképpen miért is mentünk mi akkor a Kossuth térre… Több sortűzperben is hallottam, most már tudjuk és tény, hogy embereket odatereltek… Érdemes lenne kideríteni, hogy véletlenül kerültünk mi akkor a Kossuth térre?” Erre utal Beke Katának dr. Kelecsényi Erzsébethez írt levele, kivel együtt lapultak az egyik „visszalövő” szovjet tank alatt a Parlament előtt: „Jó volna, ha mi túlélők a tömeggyilkosság elkerülhetetlen hibaszázaléka, összevonnánk emlékeinket…” „Egyébként egyre inkább úgy gondolom, hogy szándékosan tereltek bennünket a fegyverek elé, mint decemberben Salgótarjánban és másutt. Abba az esztelen logikába beleillik, hogy halottak százaival akarták megfélemlíteni a várost, az országot… Mostanában mesélte el valaki, hogy a Rákóczi úton, az áruházak táján is azt mondogatta néhány ember, hogy menjünk a Parlamenthez – de felolvasott pontok és felizzó tömeghangulat nélkül. Nem fértem fel a tankra az Astoriánál, így hát teherautóval mentem, sokakkal együtt – vajon véletlenül volt ott és azonnal néhány teherautó? A feltételezés hátborzongató, de hihető. És mintha ezt igazolná a csönd a parlamenti vérengzés körül, a sok hazugság, a sok félrevezető kicsinyítés.”[20] Kopácsi Sándor is a BRFK Deák téri épületéből észleli, hogy hatalmas tömeg vonul a Tanács körúton, s a tömeg élén három szovjet páncélos magyar zászlókkal és tüntetőkkel, köztük sok asszony és gyerek. Kopácsi két nép egymásra találásának nevezi a jelenetet.[21]

Egy másik tanú szerint, az egyik tank, amely „bevezette” a tömeget, megállt a Báthory utca sarkán (most Vértanúk terénél), majd kivette csövéből a magyar zászlót, s a tank lőni kezdte a Rákóczi-szobornál lévő tömeget.[22] (Ld. később.)

Hogyan értékeljük ezután azoknak a páncélosoknak a szerepét, melyek „bevezették”, „beterelték” a tömeget a Kossuth térre?

Először jelentsük ki, hogy nem szabad ezeket a páncélosokat azonosítani a Parlament előtt álló szovjet páncélosokkal, melyek védték a fegyvertelen tömeget! (Ld. később.)

Az ismeretek birtokában elképzelhetetlen ezen páncélosoknak az „átállása”. A katona „átállása” a szovjet hadsereg gyakorlata szerint biztos kivégzést jelentett, akár a helyszínen is! Ez volt többek között a politikai tisztek feladata, s ne felejtsük el, hogy szovjet statáriális bíróságok is működtek a forradalom napjaiban, melyek ismeretlen számú szovjet katonát is halálra ítéltek. Így a „bevezető” szovjet páncélosok nagy valószínűséggel parancsra cselekedtek, s a provokáció aktív részesei voltak.

A provokációs szervezettségére a tüntetésnek utal az, hogy a Kossuth tér közelében lévő épületekben többen tudtak a készülő tüntetésről, sőt akadtak olyan vezetők is, akik előre tudva a történésekről, igyekeztek visszatartani az embereket, hogy a térre menjenek.

Szűcs Ferenc az FM dolgozója volt 1956. október 25-én, s elmondja, hogy „a miniszter első emeleti titkárságáról kilenc és tíz óra között értesítettek minket, hogy az utcai irodahelyiségeket azonnal ürítsük ki, és mindenki vonuljon olyan szobákba, amelynek ablakai nem a térre vagy az utcára néznek! Hát mi össze is zsúfolódtunk az épület egyik oldalán.”[23] Hasonlóról számol be Somodi István is, aki szintén az FM dolgozója volt. „A hivatali szobákban nem tartózkodott jóformán senki, a tanakodó személyzet az épület belsejében, egy nagyobb teremben gyűlt össze.”[24] Kopácsi Sándort felhívja kétségbeesetten egy munkatársa a sortűz előtt, hogy nagy baj lesz, mert a tetőn ÁVH-sok vannak tüzelőállásban, s most rohant fel egy ÁVH-s tiszt; „Majd megmutatjuk nekik… erre parancsunk van.” Kopácsi nem hisz az információnak, mert korábban látta, hogy a tömeg békés, nők és gyermekek is vannak köztük. Kopácsi annak ellenére nem hiszi, hogy bármi baj lehet, hogy tudta, hogy október 23-án Nagy Imre beszéde alatt is felfegyverzett ÁVH-sok voltak a tetőkön.[25]

Bánrévy Gábor egy közeli tervezőintézetben dolgozott a Báthory utcában: „1956. október 25-én elterjedt a híre a vállalatnál, hogy a Kossuth téren nagy nőtüntetés kezdődik. Persze mindenki igyekezett kifelé az épületből. A Báthory utcai székház kapujában a párttitkár kétségbeesetten próbálta visszatartani az embereket, de ez reménytelen vállalkozás volt.”[26]

A tüntetők visszatartását, még a pártközpont köreiből is megpróbálta 1-2 ember – vagyis ott is tudtak arról, mi fog következni; „Orbán Lászlóné, a Központi Vezetőség osztályvezetőjének felesége, a Műszaki Egyetem pártbizottságának titkára telefonon próbálta meg riasztani az egyetemistákat, tartsák fel valahogy a halálba menetelőket… Benke Valéria, a Rádió elnöke – szintén a pártközpontban – Erdős Péter újságírót bírta rá a hasonlóan reménytelen feladatra.”[27]

A tüntetés három elemének összegzése alapján le lehet vonni a következő végkövetkeztetéseket:

A provokáció aktív résztvevője, az átállást színlelő négy szovjet páncélos, melyek így növelték a tömeg biztonságérzetét.

A hatalmi centrumokban a vezetők egy része tudott arról, hogy mi fog történni, s voltak közülük néhányan, akik sikertelenül próbálták feltartóztatni a tömeget.

Az embereket mintegy „beterelték” az irányítók és a szovjet harckocsik a térre.

 

A tömeggyilkosság és halottai

 

A térre érkezők létszámát a sortűz előtt a különböző források 3000–20000 főre becsülik. Ennek alapján kiindulópont lehet Horváth Miklós becslése alapján a tüntető tömeg 8000–10000 fős nagysága.[28]

A tüntetők nagy része a visszaemlékezők szerint a Kossuth tér kb. felét foglalta el az Alkotmány utca vonalától délre, részben kihúzódva a Vértanúk tere, Báthory utca felé. A tömeg – nyilván felbátorodva a „bekísérő” szovjet páncélosok korábbi támogatásától – odament a Parlamentet őrző szovjet tankokhoz, s ott is megkezdődött a barátkozás.

A szovjet tankosok meglepődtek, de ők is barátságosak voltak; felnyitották a harckocsikat, beszélgettek a tüntetőkkel.

Kideríthetetlen, mit is akartak a tüntetők a Kossuth téren. A tüntetésen leginkább azt kiabálták: „Vesszen Gerő”, és „Nem vagyunk fasiszták”, „Nem vagyunk csőcselék”, de az valószínűleg ismert lehetett, hogy a pártvezetőség a közeli Pártközpontban van, ezért egy Gerő-ellenes tüntetésnek kb. 300 méterrel arrébb, az Akadémia utcában lett volna a helye.

Elhangzott a Himnusz, folyt a barátkozás, nagy volt az öröm, a békés, barátkozó szovjet harckocsik láttán, de megkockáztatható, a tömeg hosszú percekig érkezése után nemcsak békés, hanem céltalan is volt.

Ekkor teljesen váratlanul elszabadult a pokol: a tér különböző helyeiről, az épületekből össztűz zúdult a gyanútlan, védtelen tömegre, tankokról, géppuskákkal, golyószórókkal és kézifegyverekből.

S itt álljunk meg egy pillanatra, az eddigi tanulmányok nagy része két véleménykör köré csoportosítható, az egyik szerint az Akadémia utca, illetve a Vértanúk terén álló szovjet páncélosok lőtték a tömeget, s nem szól arról, hogy máshonnan is lőhettek.[29] A másik véleménycsoport szerint az FM-ből lőtték a tömeget, s itt nem szólnak a szovjet tankokról.[30]

Mindkét szerző kizárja, hogy a másik nézetcsoportnak igaza lehet, holott véleményem szerint mindkettőjüknek igaza van, a két vélemény nem kizárja, hanem kiegészíti egymást. (Azzal kiegészítve, hogy nemcsak FM-ből lőttek, hanem több épületből is!)

Véleményem szerint leginkább Horváth Miklós közelíti meg a valóságot, aki egyrészt részletesen leírja a szovjet páncélosok tüzelését a tömegre, de bemutatja, hogy a tér szintjén lévő magyar határőregységek is lőttek, ugyanakkor nem zárja ki az FM-ből való tüzelést.[31] (A kik lőttek kérdését a következő fejezetben elemzem.)

Visszatérve a téren lévő tömegre, de a „barátkozó” szovjet harckocsikra is, „össztűz” zúdult számos helyről. A parlament körüli szovjet harckocsik legénysége vagy a harckocsikról, vagy azon kívül visszalőttek az épületekre, vagyis védték a tömeget. Rendkívül érdekes tény, hogy ezt Kő András és Nagy Lambert egyike sem közli idézett művében (1. jegyzet.), pedig a téren lévők egyértelműen beszámolnak róla,[32] sőt a Fehér Könyv is ír róla. (Igaz, úgy, hogy a szovjet katonák az épületekben lévő, „ellenforradalmárokkal – szemben védték a tömeget!)[33] A szovjet katonák között halottak is voltak! (A szovjet páncélosok ellentmondásos szerepét később igyekszem feltárni!)

Az „össztűz” kétszer kb. 15 percig tartott. A vérengzés azonban nem ért véget; az eddig védettebb helyre húzódó s ezután menekülni akaró sértetleneket és sebesülteket – s a sebesülteket mentőket – sorozat- és egyes lövésekkel lőtték. Simonffy András, aki gyerekként apjával élte ál a történteket, a lövöldözés teljes idejét másfél órára teszi.[34]

A halottak számát tekintve hatalmas a különbség az egyes források között. A Fehér Könyv szerint a halottak száma 22 volt, s a „lövöldözés megszűnte után a tömeg nyugodt körülmények között hagyhatta el a teret, a könnyű sebesültekkel együtt.”(?!)[35]

Mikojan és Szuszlov október 25-én küldött jelentésükben 60 halottról számoltak be.[36] Kő András és Nagy Lambert 76 halottat tud azonosítani, Körömi Teréz 238-at.

Ugyanakkor Kéri Edit 1000-re becsüli a halottak számát, s a helyszínen lévők is hasonló adatokat mondanak.[37] Kopácsi Sándor 2 teherautót küld külön a halottak és sebesültek szállítására, az angol nagykövetség szerint 12 teherautóval szállították el a holttesteket.[38] David Irving szerint az angol hivatalos jelentés 300–800-ra teszi a halottak számát.[39] Másnap Mikes Tamás a Kerepesi temetőben 820 máglyába rakott holttestet számol meg. Nem vitatja, hogy a téren lévők 100–200 halottat láttak, de szerinte az elszállított sebesültek között rengeteg lehetett a menthetetlen.[40]

Összegezve; a Kossuth téri tömeggyilkosság halottjainak számát 800–1000 főre becsülhetjük, figyelembe véve a későbbi sebesülthalálozást is.

A biztos számot nem tudjuk megállapítani több okból. Részben a teherautók ismeretlen helyre szállították a holttesteket, s lehetséges, hogy több halottnak elvették az iratait – akárcsak a HM sortűz halottaitól –, így „ismeretlen”-ként lettek valahol eltemetve. Nem zárható ki, hogy a halottak egy részét elhamvasztották, mivel Mikes Tamás a „használaton kívüli krematórium” mellett látta a holttest-„gúlákat”.

Teljességgel elfogadhatatlan viszont az az adat, mely az anyakönyvezésre támaszkodva az V. ker. anyakönyvvezető által 1956. október 25-i V. kerületi halálozáshoz köti a halottak számát, ez közel áll a Kő–Nagy-féle (76) számhoz.[41]

 

Kik lőttek, honnan lőttek?

 

A „honnan lőttek” kérdésére adott válasz több publikáció alapján úgy válaszolható meg: több helyről, több irányból egyszerre zúdult a védtelen, fegyvertelen tömegre az össztűz. Ezért véleményem szerint, téves Kéri Edit álláspontja, mely csak az épületekből leadott sortüzeket vizsgálja, de a szovjet tankok tüzelésével gyakorlatilag nem foglalkozik. De ugyanígy téves a Kő–Nagy szerzőpáros állítása is, mely kizárja az épületekből jövő tűzcsapást, s kizárólag a szovjet páncélosok vérengzéséről ír. Könyvükben ugyan számos túlélő beszámol arról, hogy lőttek az épületekből, a szerzők ezt azzal cáfolják, hogy a túlélők a szovjet tankok torkolattüzének visszatükröződését látták az ablakokon, s ezt vélték torkolattűznek.(!)[42]

Vagyis az egyik szerző kizárólag a magyarokat, a másik kizárólag a szovjeteket teszi felelőssé az eseményekért. Holott közös akcióról volt szó, mint a Kahler Frigyes vezette Tényfeltáró Bizottság is röviden leírta 1991-ben, viszont ekkor még kevés adat állt rendelkezésre.[43] E tekintetben jelentsünk ki egy logikus tényt: a tömeg a Kossuth tér különböző pontjain helyezkedett el, az egyes túlélők nyilván azt érzékelték, hogy őket honnan lőtték, s ez elől igyekeztek védelmet találni. Így a Parlament előtt lévők elsősorban az FM-ből jövő lövéseket észlelték, a Rákóczi-szobornál állók a szovjet páncélosok lövéseit.

A „honnan lőttek” kérdésére feltétlenül fel kell hívni a figyelmet egy eddig senki által nem közölt tényre: a Kossuth téren lévő épületeken s a Parlamenten jelenleg is látható lövésnyomokra. Az FM épületén nemcsak a kb. embermagasságban lévő rekonstruált lövésnyomok láthatók az épület egy részén, hanem az egész FM Kossuth téri oldalán embermagasságtól az első emeletig. A tér északi és déli oldalán az épületeken embermagasságban jelenleg is láthatók lövésnyomok, akárcsak a tér sarkán lévő épületek mellékutcai részén.

A Parlamenten különösen a déli oldalon nagyon sok lövésnyom látható embermagasságtól az első emeletig, akárcsak az FM-mel szemben lévő oldalon.

Ezek után vizsgáljuk meg konkrétan, mely helyekről adták le az össztüzet.

 

A Kossuth teret övező épületek

 

Itt hosszú ideje azon folyik a vita, hogy lőttek-e az FM-ből, vagy sem. A kutatások s a túlélők visszaemlékezései nyomán nemcsak azt vehetjük bizonyítottnak, hogy az FM-ből lőttek, hanem még legalább két épületből. Maga a Fehér Könyv közli, hogy lőttek az FM, az Építésügyi Minisztérium s az Országház Étterem épületének tetejéről.[44] Nagyon érdekes új elem, hogy az FM és az Állami Ellenőrzési Minisztérium Kossuth tér fele eső részét már a tüntetés kezdete előtt kiürítették, tehát innen is lőhettek, nem csak a tetőkről. Az épületrészek kiürítéséről számol be Somodi István és Czinki Imre.[45] Varga László szintén határozottan három épületet sorol fel. (FM. Építésügyi Min., Állami Ellenőrzési Min. – Ez a későbbi házasságkötő terem épületében működött.)[46] Ez a tény azzal egészíthető ki, hogy valószínűleg nemcsak az épületek felső szintjéről, hanem az alsóbbakról is lőttek. Érdekes módon az egyik legdöntőbb bizonyíték az FM-ből való sortűzre, magában az ezt a tényt cáfolni akaró Kő–Nagy-könyvben található. Gosztonyi Péter beszámol arról, hogy riportot készített Malasenko tábornokkal Moszkvában, aki az 1956-os Forradalom idején a budapesti szovjet katonaság parancsnoka volt. Az FM-ből a Parlamentet körülvevő tankokban lévő szovjet katonákat is lőtték – nemcsak a tömeget –, s a szovjet katonák visszalőttek az FM-re. Ez a tény ma már nem vitatható, de szovjet következményei meghökkentőek.

Malasenko beszámol ugyanis arról, hogy az FM-et lövő katonákat utóbb hadbíróság elé állították.

Nos, a szovjet hatóságok ezzel a ténnyel hatalmas baklövést követtek el, amit már jól megoldani nem tudtak. Ha ugyanis elítélik ezeket a szovjet katonákat, ennek csak az lehetett volna az alapja, hogy lőtték az épületekben lévő „magyar elvtársakat”. Ha felmentik őket, akkor ezzel összedöntik a magyar hatóságok évtizedekig hangoztatott koncepcióját, hogy az épületekből az „ellenforradalmárok” lőttek.

A szovjetek a nem mindennapi csapdahelyzetből az utóbbi kiutat választották, és felmentették az FM-et lövő szovjet páncélosokat, mondván, hogy ők „visszalőttek” a tér házaira, ahonnan „ismeretlen alakulatok lőtték a védtelen tömeget”.[47] Ezzel a szovjetek de facto megdöntötték az évtizedes magyar koncepciót, s elismerték, hogy „magyar alakulatok” lőtték a tömeget.

Nem vitatható, hogy szovjet páncélosok is lőtték a tömeget – de nem a Parlament körüli alakulatok. A tömeget lövő páncélosok két helyről lőttek; részben az Akadémia utca felől előrehúzódók lőtték a Kossuth teret, részben a Báthory utca Kossuth téri sarkáról a Rákóczi-szobor környékét. A helyszínen lévő túlélők mindkét helyről beszámolnak arról, hogy a tüzelés megkezdése előtt orosz vezényszavakat halottak. (Ld. később.)[48]

Viszonylag új elem Horváth Miklós kutatása alapján, hogy a tömeget a tér szintjén lévő magyar határőregységek is lőtték. (Ők voltak a „zöld ávósok”, akik nem keverendők össze a „kék ávósokkal”.)[49] Beszámol a határőrök jelenlétéről Juhász Tibor, aki a határőr-parancsnokság gépjármű alosztályát vezette. Szerinte a tér több pontján voltak határőrök és folyamőrök, sőt a Nádor utca sarkán lévő épületben az asztalra volt felállítva egy golyószóró, ahonnan határőrtisztek lőtték a tömeget.[50] Kaló József is beszámol arról, hogy a Báthory utca sarkán lévő épületből a földszintről „ugráltak ki a zöld ávósok”.[51]

Összegezve megállapíthatjuk, hogy a téren lévő több épületből, illetve a tér szintjéről fegyveresek és páncélosok lőtték a védtelen tömeget.

A kik lőttek kérdését nehezebb megválaszolni.

Bevezetőben könnyebb azt megállapítani, kik nem lőtték.

Teljességgel kizárható – bár a magyar források évtizedekig állították –, hogy a felkelők (a kor szóhasználata szerint „ellenforradalmárok”) lőttek volna a tömegre. Részben lehetetlen lett volna bejutniuk a szigorúan őrzött kormányépületekbe, részben alapjuk sem lett volna rá.

Ezt az álláspontot osztja Eörsi László is.[52]

Szintén kizárható a magyar honvédség részvétele, bár több magyar katonai vezető ott volt az HM-ben. Erre legdrámaibb példaként a HM Titkárság 1957 jelentését mutatjuk be. Ebben a magyar katonai vezetést – köztük Bata István minisztert – „analfabetizmussal, tehetetlenséggel” vádolják, miért nem léptek fel határozottan a felkelők s a tömeg ellen.

Erre az egyik példaként az október 25-én a HM-ben történteket hozza fel a beszámoló. „A szűkebb felső vezetés igazi álláspontja akkor mutatkozott meg, amikor október 25-én Tyihonov altábornagy Tóth Lajos vezérőrnagytól határozott parancsot követelt a magyar egységek tisztogató akciójára és követelte a feltétel nélküli tűzparancsot.” (!!)

Tóth Lajos vele szemben is kijelentette, hogy ilyen értelmű parancsot ő nem ad ki, s ő mint a vezérkar főnöke az eseményekért felelősséget nem vállal.”[53] (Hogyan? A szovjet katonai vezető „feltétel nélküli tűzparancsot követel” a tömegbe lövetésre a magyar vezérkar vezetőjétől?) Nem feladatunk védelmezni itt és most az 1956-os magyar katonai vezetést. Azonban nem lehet, hogy tudatosan, emberi érzéstől vezetve nem adták ki a tűzparancsot a tömegbe lövetésre, a felkelők elleni fellépésre? Ennek következménye lett Révész Géza altábornagy szerint, hogy „Batáék tehetetlenségét és a huzavonát kihasználva egyre jobban előtérbe került a HM-ben a Nagy Imre-szárny (Kovács István, Hegyi László, Váradi Gyula stb.). E csoport tevékenysége »akkor lett nyilvánvaló«, mikor a Katonai Bizottságnak a Corvin köz »likvidálására« készített tervét Nagy Imrén keresztül megakadályozták.”[54]

Emeljük ki, Nagy Imre ez időben Magyarország törvényes miniszterelnöke volt. Hozzátehetjük még azt is, hogy a HM-ben lévő „sztálinisták” katonai diktatúrát akartak bevezetni a forradalom első napjaitól, leváltva Nagy Imrét.

A vérengzés résztvevőinek elemzése előtt egyetértünk Varga Lászlóval; „Az elmondottak azt bizonyítják, hogy nem dilettánsok, hanem kiválóan képzett katonák irányították az akciót… „A vérengzés már csak mérete miatt is politikai döntésen alapult… A rendelkezésre álló szálak egyértelműen a Pártközpontba vezetnek… Az akcióban részes valamennyi alakulat felsőbb parancsnoksága a HM épületében volt.”[55] Ezért a későbbi „tűzpánikra”, „riasztólövésekre” vonatkozó vélemények teljesen megalapozatlanok.

 

A szovjet páncélosok

 

Horváth Miklós is beszámol róla, hogy a tüntető tömeg érkezése közben a szovjet pártvezetés (Mikojan, Szuszlov és a KGB vezetője Szerov) az Akadémia utcai Pártközpontban a magyar pártvezetőkkel tárgyalt. Szerov a megbeszélések alatt elhagyta az üléstermet és az épületet.[56] A tanácskozás alatt a szovjet politikai vezetők éles hangon felelősségre vonták Gerőt az eddig történtekért, s ezután leváltatták, vagyis a vérengzés időpontjában már nem Gerő volt az első titkár.

A Kossuth téren lévő szovjet páncélosok szerepét vizsgálva két csoportra lehet őket osztani véleményem szerint: voltak a provokációs merényletben részt vevő, illetve „be nem avatott”, áldozat páncélosok.

A „részt vevő” páncélosok körébe sorolhatók egyrészt a tömeget „bevezetők”, illetve az Akadémia utca, illetve a Báthory utca felől tüzet nyitók. Ezen páncélosok közelében álló túlélők egyértelműen hallották az orosz nyelven kiadott tűzparancsot. (Pl. Hanák Péter az Akadémia utcában.) Maga Tóth Lajos, a honvédség parancsnoka is egyértelműen a szovjet páncélosoknak tulajdonítja a történteket.[57] Ezen páncélosok akcióját a Parlament déli oldalán ma is látható számtalan golyónyom, illetve a Rákóczi-szobor környékén lévő számos halottról készült fényképfelvétel is bizonyítja. Az nem eldönthető, hogy a páncélosoknak ki adta ki konkrétan a tűzparancsot, viszont nem zárható ki, de nem is alátámasztható jelenleg, hogy a parancs kiadója a Pártközpont épületéből távozó Szerov volt. A szovjet parancs valószínűleg „jeladás” volt a magyaroknak is, vagyis a tüzelés több helyről szinte egy időben kezdődött.

A „be nem avatott, áldozat” páncélosokat eredetileg a Parlament védelmére rendelték ki az FM-mel szemben, de köztük volt egy olyan is, amely az Astoriától jött, s Kelecsényi Erzsébet szerint lőtte az FM-et. Legénységük barátkozni kezdett a békés tüntetőkkel, ekkor érte őket a tűz az épületekből. A szovjet katonák részben a tankokból, részben azonban kívülről lőni kezdték az épületeket. Ezen páncélosoknak halottaik is voltak. A helyzet abszurditását mutatja, hogy utóbb hadbíróság elé állították őket – mint korábban írtuk.

A legnehezebb kérdés annak eldöntése, kik lőttek az épületekből? Véleményem szerint ezt név szerint megállapítani jelenleg nem lehet több okból:

Valószínűnek mondható, hogy nem egyenruhás alakulat lőtt az épületekből (kivéve esetleg a „zöld ÁVH-s” határőröket, ld. korábban). Az épületekből „vegyes” személyek lőttek civilben, akik a HM épületéből vonultak át. A „vegyes” alakulatban lehettek a Partizánszövetség tagjai, civilben lévő ÁVH-s tisztek, leszerelt katonák. Röviden és vitathatóan mondva, a Nagy Imre-vonal ellenzői, vagy még rövidebben: a provokációs vérengzésben tudatosan részt vevő „sztálinisták”. A Partizánszövetség tagjainak részvételét állítja többek között Eörsi László és Kéri Edit.

Kizártnak tartható, hogy a százon felőli „önkéntes” névsort készített volna magáról, lehet, többen nem is ismerték egymást.

Konkrét források közül legtöbben a Partizánszövetség tagjait említik,[58] akik egy „vegyes alakulattal” szerepeltek együtt.[59] Ezt alátámasztani látszik Földes Lászlónak, a Partizánszövetség vezetőjének a Központi Vezetőség 1956. október 26-i ülésén elhangzott kijelentése; „Reggel 7 óra óta nem lőttünk a tömegekre.”

Maga Földes László később határozottan cáfolja, hogy ez a történtekben való részvételt jelentette volna. Viszont maga írja 1984-ben megjelent könyvében; „átmentünk a KV ülésére, majd visszamentünk a HM-be… A Partizánszövetség Beloiannisz utcai épületéből értesítést kaptunk, hogy igen sok régi elvtárs jelentkezett, harcolni akarnak. Átmentem értük és 80–100 elvtársat átvittem a HM-be. Fel is fegyvereztük őket. Sokféle akcióban vettek részt, így például szovjet csapatokkal együtt objektumok őrzését vállalták.”[60]

A Pártközpontban ezután valamiféle felelősségre vonás folyhatott le a történtek miatt október 26-án, mert Kádár János – immár első titkárként – első felszólalóként kijelenti; „Le kell kapcsolni a puccsistákat”, majd Nagy Imre – nyilván a Katonai Bizottság tagjainak címezve: „Magunknál a katonai szempont megelőzi a politikai szempontokat. Maguk a Politikai Bizottság ellenére adtak utasítást.”[61] Erre mondta Földes László az idézett mondatot, amit Hazai megerősít: „Csak a középületeket védtük.”[62] Földes László később több helyen cáfolta, hogy a Partizánszövetségnek köze lenne a Kossuth téri vérengzéshez.

A „vegyes alakulatot” támasztja alá Bánrévy Gábor visszaemlékezése is, aki elmondta, hogy munkahelyén egy 1953-ban leszerelt katonatiszt részeg állapotban dicsekedett utóbb azzal, hogy lőtt a tömegre.[63]

Fel kell hívni a figyelmet azonban egy érdekes körülményre. A városban azonnal terjeszteni kezdik, hogy az ÁVH (ez akkor a „kék” ÁVH-t jelentette) lőtt a tömegekre, ezt a nyugati rádióadók is bemondták. Ezt az „álhírt” valószínűleg szándékosan terjesztették, hogy a valódi résztvevőkről eltereljék a figyelmet. E körben logikusnak mondható a volt parlamenti „kék ÁVH-s” őrség jelentése, mely két szempontból tartja kizártnak, hogy ÁVH-sok (kék) lőttek volna: részben arról, hogy a környező épületekben ÁVH-sok lettek volna. Parlamentben lévő ÁVH-soknak tudni kellett volna, másrészt lehetetlen, hogy szovjetekre lőjenek ÁVH-sok.[64]

A vérengzésben részt vevő magyar határőregységekről („zöld ÁVH”) korábban írtunk. Esetükben azt tartjuk feltűnőnek, hogy szerepüket, a résztvevőket miért nem derítették fel pontosan, holott erre a Kossuth téri sortűzperben több indítvány is volt.[65]

Végül röviden érinteni lehet a Parlamentben történteket. Nem zárhatjuk ki, hogy innen is lőtték az FM-et és az Akadémia utcai szovjet tankokat, és a tömeget. Erre utal Dobrica Cosic szerb újságíró naplója, aki október 29-én járt a Parlamentben. Itt az épületen belül lövésnyomokat, elszórt töltényhüvelyeket látott. A kölcsönös tűzharcra utalhatnak a Parlamenten s az FM-en jelenleg is látható első emeleti lövésnyomok. Erre utal Somodi István beszámolója is, aki felhívta a Parlamenti őrséget az FM-ből, hogy hagyják abba a tüzelést. Megdöbbenésére azt a választ kapta, hogy az „Rendben van! Rakják le a fegyvereket, s akkor nem fogunk tüzelni rájuk.” Nagy József – aki a fényképek tanúsága szerint fehér ballonkabátban állt a Parlament előtti szovjet tankon – Stefka István tanulmánykötetében határozottan állítja, hogy a Parlamenttől is lőtték a téren lévőket.[66]

Összegezve a történteket, a következőket lehet nagy valószínűséggel megállapítani:

A Kossuth téri tömeggyilkosság közösen, tudatosan kitervelt, magyar–szovjet akció volt.

Magyar részről a Gerő–Rákosi-féle ekkor még hatalomban lévő „sztálinista” pártvezetők, illetve a HM-ben lévő szovjet és magyar végrehajtóik tervezték, illetve hajtották végre a tömeggyilkosságot.

Céljuk a vérengzés nyomán várhatóan fellépő ellenreakció – ami a Köztársaság téren be is következett, noha sokkal kisebb mértékben – elleni hatalmas megtorlás, illetve a Nagy Imre-féle „reformisták” felszámolása volt. Nagy Imre tényleges szerepe a forradalomban, majd a megtorlás során valószínűleg nincs teljesen felderítve. Donald Rayfield nagyszabású munkájában a következőket írja; „Berija utolsó kivégzett emberének Nagy Imrét lehet tartani, aki Berija pártfogoltja volt, és az 1956-os felkelés idején Magyarország miniszterelnöke. Galád hazugsággal csapdába csalták, majd 1958. június 16-án kivégezték.”[67] Nagy kár, hogy a szerző csak egy rövid lábjegyzettel érinti a kérdést.

A tragédiáról véleményem szerint Nagy Imre és Kádár János előzetesen nem tudott – hiszen a cél az ő megbuktatásuk is volt. Mikojan és Szuszlov azonban valószínűleg észlelték október 25-én a Gerő-féle „sztálinisták” teljes kudarcát, ezért került sor Gerő Ernő leváltására. A beindított eseményeket, a Parlament felé hömpölygő tömeget már nem lehetett leállítani, nem tartom kizártnak, hogy a Pártközpontból kiinduló sikertelen kísérletek a tömeg leállítására esetleg tudatosak voltak. (Hasonló lehetett a helyzet, mint Lengyelországban, ahol a szovjet vezetők a „sztálinista” Bieruttal szemben az „antisztálinista” Gomulkát segítették hatalomra. Nagy Imre – többek között – azért nem lehetett a „magyar Gomulka”, mert túllépte a szovjetek által még tolerálható határokat.) Így az „utcán” a forradalmárok küzdöttek a világ legerősebb hadserege és magyar kollaboránsaik ellen, addig a hatalmi szerveken belül a tömeggyilkos „sztálinisták” akartak leszámolni a „reformistákkal.”

A vérengzést megelőző tüntetés nem spontán volt, hanem az embereket mintegy „beterelték” a Kossuth térre, melyben a szovjet páncélosok is aktív szereplők voltak.

A halottak számát 800–1000 főre becsülhetjük, beleértve a sebesülthalálozást is. (Ezért félrevezetőek a magyar sajtóban az elmúlt 20 évben közölt fényképek, melyek csak a Rákóczi-szobor körül fekvő halottakat mutatják. Valójában a Kossuth tér felét s a tér déli oldalát a Parlament felől sűrűn borították a halottak és a súlyos sebesültek, a túlélők szerint.)

A magyar résztvevőket személy szerint, véleményem szerint jelenleg nem lehet felelősséggel azonosítani, a „civilek” részéről. Ebben segítséget nyújthatnak az esetleg később előkerülő önéletrajzok, kitüntetési javaslatok. Biztosnak látszik a határőregységek („zöld ÁVH”) részvétele, személyük pontos azonosítása eddig szintén nem történt meg.

Az „össztűz” a tér különböző helyeiről s a környező épületekből szinte egy időben indult, valószínűleg szovjet parancsra.

A téren lévő szovjet páncélosok egy része, aktív része a vérengzésnek, a Parlament körül lévők, „beavatatlan” áldozatok, akik visszalőttek az épületekből a rájuk is tüzelőkre.

A történések pontos felderítése eddig nem történt meg, a politika, a történészek s az igazságszolgáltatás részéről. Ebben nagy segítséget jelenthetne az eddig ismeretlen szovjet iratok kutatása – például a „visszalövő” katonák elleni nyomozás és a per iratai, az épületekből tüzelők önéletrajzai, s kitüntetési javaslatai.

 

 

Jegyzetek:

 

[1] Kő András–Nagy Lambert: Kossuth tér 1956. Teleki László Alapítvány, 2001. Kéri Edit: Kik lőttek a Kossuth téren 1956-ban? Magyarok Világszövetsége, 2009. Róth Miklós–Szerdahelyi Szabolcs: A Kossuth téri sortűzper, Magyar Ház. 2006.

[2] Pl. Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben. (Az ún. Fehér Könyv.) Kiadta a Magyar Népköztársaság Tájékoztatási Hivatala. én. Hollós–Lajtai: Drámai napok. Kossuth, 1986. Gyurkó László: 1956. Magvető, 1987. Ez történt. Népszabadság, 1981.

[3] Ld. a 2 alatt. Fehér Könyv. 3. kötet 121. 2 alatt Hollós Ervin–Lajtai, 115–118. Gyurkó László: 1956. 172–173.–igaz, ő már árnyaltabban is fogalmaz a 174. oldalon: „Nem valószínű, hogy a felkelők tüzeltek. Elképzelhető, hogy ugyanazok szervezték a tüntetést, akik fegyveres osztagot vezényeltek a Kossuth téri épületekbe. (!!!) De kik voltak ezek, s honnan állt a rendelkezésükre ilyen fegyveres erő?” (Hiába, 1987-ben más történelmi szeleket is lehetett már érezni.) Ezenkívül ld. 2 alatt, Ez történt. 38.

[4] In: Jobbágyi Gábor: Provokáció? Magyar Szemle, 2011. október és Horváth Miklós: 6 alatt.

[5] Kopácsi Sándor: Életfogytiglan, I. U. S. 1989. 98–99.

[6] Ld. Horváth Miklós: 1956 hadikrónikája. Akadémiai Kiadó, 2003. 104.

[7] Ld. 5 alatt 201. és 212.

[8] Ld. 1 alatt Kő–Nagy: 197–221.

[9] A kommunizmus fekete könyve. Nagyvilág, én. In: Andrzej Paczkowski: Lengyelország az ellenséges nemzet. 393.

[10] Ld. 9 alatt 450.

[11] Fejtő Ferenc: A népi demokráciák története. Magvető, 1991. II. kötet. 90.

[12] Ld. Kopácsi Sándor 5 alatt. 92–93.

[13] Ld. Fejtő Ferenc: 11 alatt. 86–92.

[14] Ld. Ez történt. 2 alatt. 138.

[15] Ld. 2. alatt Fehér Könyv III. 119 

[16] Ld. Gyurkó László: 2 alatt. 170–171. (Kiről tud? Az említésre sem érdemes Gyurkónál.) Néhányat ugyan megnevez később: Bakancsos forradalom 1956. Kossuth, 2006. 131., de máshol nincs adat erről.

[17] Ld. 1 alatt. Kő–Nagy: a hátsó borítón és a 259. 21., 25. Kéri Edit: 1 alatt 148., 145.

[18] Ld. Kő–Nagy: 1 alatt. Fényképek 17–27., fényképek és visszaemlékezések.

[19] Orbán Éva: Igazságot 56-nak. Szent László Király Alapítvány Kiadó, 2011. I. kötet. Bálint János visszaemlékezése. 51.

[20] Ld. 1 alatt. Róth–Szerdahelyi: 69. és Beke Kata levele dr. Kelecsényi Erzsébethez.

[21] Ld. Kopácsi: 5 alatt. 127–128.

[22] Kő–Nagy: 1 alatt. T. S. visszaemlékezése, 139–143.

[23] Ld. Kő–Nagy: 1 alatt. 83.

[24] Somodi István: Kossuth tér 1956. október 25. Hitel, 2009. október. 61.

[25] Ld. Kopácsi: 5 alatt. 128.

[26] Bánrévy Gábor visszaemlékezése. Kézirat.

[27] Ld. 1 alatt. Róth–Szerdahelyi: 85.

[28] Ld. 6 alatt. Horváth: 76.

[29] Ez a véleménye az 1 jegyzetben megjelölt Kő–Nagy szerzőpárosnak s véleményüket osztó szerzőknek és véleményt mondóknak.

[30] Ez a véleménycsoport az 1 alatti Kéri Edit könyvében megjelölt csoport.

[31] Ld. 6 alatt. Horváth: 76–81.

[32] Ld. pl. Róth–Szerdahelyi: 20 alatt. Dr. Kelecsényi Erzsébet visszaemlékezése 67., de erről számol be Nagy József is. Ld. Stefka István: Ötvenhat ötven éve. Kairosz, 2006. 124–125. és dr. Kelecsényi Erzsébet, Kő–Nagy: 1 alatt: 320–321., Pákh Tibor nyilatkozata Stefka Istvánnak cit: Kéri Edit 1 alatt: 83., Stefka István: 56 arcai. Kairosz, 278–279., Bill Lomax beszámol róla, hogy a szovjet katonák védték a tömeget, és sok szovjet katona is meghalt. Bill Lomax: Magyarország 1956. Aura K., 1989. 139–141., Kopácsi Sándor is beszámol arról, hogy a szovjetek lőtték az FM-et. Kopácsi: 5 alatt. 129.

[33] Ld. 2 alatti Fehér Könyv. 120–121.

[34] Simonffy András: Rozsda ősz, Magvető, 1990.

[35] Ld. 2 alatt. Fehér Könyv. 120.

[36] A „Jelcin-dosszié”. Századvég, 1993. 50.

[37] Ld. Kő–Nagy: 1 alatt. 257. és Kéri Edit: 1 alatt. 121–127.

[38] Ld. Kopácsi: 5 alatt. 129. Bill Lomax: 32 alatt. 141.

[39] Pl. Bánrévy Gábor: 26 alatt, s Pákh Tibor: 32 alatt, ill. Jobbágyi Gábor: „Szevasztok, én meghalok”. Kairosz, 2010. 45– 46. David Irwing: Felkelés. 621.

[40] 56-ról 86-ban. Századvég–56 Int. Konferenciakötet. 2011. cit: Kéri Edit: 1 alatt. 56.

[41] Ld. 1 alatt. Kő–Nagy: 256–257. és Varga L.: 48 alatt.

[42] Ld. 1 alatt. 256–257.

[43] Igazságügyi Minisztérium Tényfeltáró Bizottsága–Antológia Kiadó, 1993. I. kötet. 9.

[44] Ld. 2 alatt. 119–120. és Ez történt. 38.

[45] Ld. Somodi István 24 alatt és Köröspataki Kiss Sándor: Kettőkor már csak a halottak voltak. Új Tükör, 1989. 10. 22. 11.

[46] Varga László: A magányos tömeg 1950–1956. Cserépfalvi, 109–110.

[47] Ld. 1 alatt. Kő–Nagy: 334.

[48] Ld. 1 alatt. Kő–Nagy több helyen

[49] Ld. Horváth Miklós: 6 alatt. 77–79.

[50] Ld. Kő–Nagy 1 alatt. 334.

[51] Ld. 1 alatt. Kő–Nagy: 99.

[52] Eörsi László: Véres csütörtök. Századvég, 1991. 241–253.

[53] Kahler Frigyes–M. Kiss Sándor: Rejtett dokumentumok. Mundus, 2006. 84–85.

[54] Ld. 53 alatt. 86.

[55] Ld. Varga László: 46 alatt. 109–111. és 116.

[56] Ld. Horváth Miklós: 6 alatt. 77.

[57]Ld. Varga László: 46 alatt. 1115. és Kő–Nagy: 1 alatt. 139–141. és 234–236.

[58] Ld. pl. Kéri Edit és Eörsi László: 55 alatt.

[59] pl. Somodi István: 24 alatt. Hegedűs Árpád (!) cit. Varga László 49 alatt. 111. és maga Varga László is: 49 alatt. 110–111.

[60] Sub clausula 1956. Közlöny Kiadó, 2006. 547. Földes László: A második vonalban. Kossuth 241–242.

[61] Pl. ld. 60 alatt. 530., 546.

[62] Ld. 60 alatt. 547.

[63] Ld. Bánrévy Gábor: 26 alatt.

[64] Ld. Fehér Könyv 3 alatt. III. kötet. 121.

[65] Ld. Róth–Szerdahelyi: 1 alatt.

[66] Ld. Dobrica Cosic: 7 nap Budapesten 1956. október 23–30., Bethlen Gábor Kiadó, 1989. Naplórészlet. Új Tükör, 1989. okt. 22. 16. és Somodi István: 24 alatt, ld. Stefka István: 32 alatt. 127.

[67] Ld. Donald Rayfield: Sztálin és hóhérai. Park Könyvkiadó, 2011. 551. és talán az lehet a háttérben, hogy a szovjetek ideiglenes, rövid átmenetnek tekintették Nagy Imre miniszterelnökségét.



« vissza