Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Liszt Ferenc Chopin-könyve 85 év után ismét magyarul

Liszt Ferenc mint tevékeny romantikus író, hatalmas zenei életművének súlya mellett lényegesen kevesebb figyelmet kap. Írásait tanulmányozva Liszt különleges oldalát ismerhetjük meg. Olyan összefüggésekre lelhetünk, melyek szoros kölcsönhatásban vannak zeneműveivel és azon belül is egész életében hirdetett művészi eszméivel. Liszt Chopinről írott könyve a szavakba öntött munkái közül is kiemelkedik költőiségével, a hangulatok finom megjelenítésével. Bár Liszt és Chopin barátsága valójában romantikus legenda, pályafutásuk számos ponton mutat átfedéseket és párhuzamokat.

Mindketten közép-európaiak: Chopin 1810. március 1-jén a lengyelországi Zelazowa Wolaban, Liszt 1811. október 22-én Doborjánban (ma Döblingen) látja meg a napvilágot. A két gyermek szerencsés környezetben nőhet fel. Mindkét szülő nagyon korán felismeri gyermekük kivételes képességeit, és kellő intelligenciával és odafigyeléssel támogatják azok szakmai fejlődését. A két család áldozatkészsége is hasonló. Liszt Ádám – Liszt apja, és Mikołai Chopin – Chopin édesapja – az adott körülmények között nem kis anyagi terhet vállalva megfelelő hangszert és magas színvonalú magánórákat biztosít. Chopinék Varsóban találják meg a legjobb tanárokat Zywny és később Elsner személyében. E két zeneszerző – akikről Chopin élete végéig a legnagyobb tisztelettel beszél – alapvetően határozza meg Fryderyk zenei irányultságát és a művészethez való viszonyát. A Liszt-szülők minden vagyonukat feláldozva igyekeznek az elérhető legjobbat biztosítani zseniális fiuknak. Így válik Ferenc a Bécsben élő Carl Czerny tanítványává, ahol életre szóló zenei és zongorametodikai alapokat kap. Chopinhez hasonlóan Liszt tisztelete mestere iránt később is zavartalan marad. Számos jelentős zongoramű ajánlása mellett beszédes példa, hogy Belgiojoso hercegnő Párizsban az itáliai menekültek javára rendezett jótékonysági versenyén – melynek végeredménye a híres Hexameron – Liszt minden versenytársát parodizálja, kivéve Czernyt és Chopint.

Összevetve Liszt és Chopin tanulóéveit, Chopin az iskoláztatása szempontjából mégis szerencsésebbnek mondható, mivel húszéves koráig saját környezetében, folyamatos lendülettel és zavartalanul fejlődhet. Bár apja révén francia, mégis szíve mélyén ízig-vérig lengyel. Műveltségét teljes egészében átjárja a lengyel irodalom és költészet és a lengyel népzene. Az önként vállalt emigráció ideje alatt szülőföldjéhez kínzó honvággyal kötődve, családjával, barátaival mindvégig következetesen anyanyelvén lengyelül kommunikál. Liszt korán belecsöppen az „utazó csodagyermek” életmódba, amely nem teszi lehetővé, hogy ismereteit szisztematikusan gyarapítsa. Ezzel még fiatalon szembesülve, önképző módon szerzi meg a később híresen széles körű műveltségét. Tizenkét éves korától Párizsban él, így a francia irodalom és kultúra szellemisége alakítja érdeklődését. A francia nyelv lesz számára az önkifejezés legtermészetesebb eszköze, sokkal inkább, mint a német, ami valójában az anyanyelve. Mivel Magyarországon nem marad családtagja, és magyarországi barátokkal sem tarthat kapcsolatot, a magyar nyelv és öntudat átmenetileg szinte teljesen háttérbe szorul életében. Egészen az 1838-as árvízig, mikortól kezdve felfedezi magyarságát és a magyar zenét is.

Chopin és Liszt igen hamar nyilvános fellépéseken vesznek részt, és a korabeli sajtó azonnal, már gyermekkorukban összehasonlítja őket. A lipcsei Allgemeine Musikalische Zeitung 1823. januári számában így ír a bécsi 1822. december 1-jei Liszt-koncertről: „Ismét úgyszólván az égből pottyant közénk egy ifjú virtuóz, aki a legmélyebb csodálatra késztet bennünket. E fiú teljesítménye, tekintve korát, a hihetetlennel határos.” Néhány hónappal később Chopin 1823. február 24-i varsói koncertjéről ezt olvashatjuk a helyi Kuryer dla Peci Pilknejben: „Ez után az este után bizonyára nem kell többé irigyelnünk Bécset a Hochwohlgeborener Herr List (sic!) miatt, minthogy a mi fővárosunknak is van valakije, aki egyenrangú vele, vagy talán még nála is tökéletesebb: a Hochwohlgeborener Herr Chopin.”

Később Párizsban találkoznak, ahol Liszt jelen van Chopin 1832. február 26-án adott első Pleyel-termi koncertjén. Számos alkalommal lépnek fel együtt hangversenyen, jótékonysági esten, és produkciójuk mindig a figyelem középpontjában áll. A beszámolók a kor két legnagyobb virtuózaként említik őket, akik „egyformán magas szinten állnak és ugyanolyan mélyen átérzik a művészet lényegét”. Mindketten gyakori vendégei a híres párizsi szalonoknak. Együtt játszanak Adam Czartorisky hercegnél, a lengyel emigráció talán legfontosabb alakjánál, Delfina Potocka grófnő szalonjában, vagy Ausztria párizsi nagykövete, Apponyi Antal grófnál. Kialakuló művész-baráti viszonyukban kölcsönösen tisztelik egymás tehetségét. Erre az egyik ismert példa az az 1833 júniusában Ferdinand Hillernek címzett levél, melyet közösen jegyez Liszt, Auguste Franchomme és Chopin, aki ezt írja: „nem is tudom, mit firkál a tollam, mivel Liszt e pillanatban egyik etűdömet játssza, és eltereli figyelmemet becsületes gondolataimtól... szeretném tőle elsajátítani azt a módot, ahogyan az én tulajdon [etűdjeimet] visszaadja.” Egy másik híres levélben Liszt Chopin halála után huszonhét évvel így ír Carolyne Sayn-Wittgensteinnek: „Senki sem hasonlítható hozzá: magányosan, egyedülállóan ragyog a művészet égboltján.” A két művész viszonya 1835-ben romlik meg, amikor is az anekdota szerint Chopin távollétében, Liszt Ferenc Marie Pleyellel való találkákra használja barátja lakását. Chopint szoros barátság fűzi Camille Pleyelhez, ezért az eset roppant kellemetlenül érinti. Mivel Liszt 1835 nyarán Genfbe költözik, azután pedig Itáliába, Chopin és Liszt barátsága meglazul. Kapcsolatuk javulását a magánéletükben bekövetkezett változás sem segíti. Az élettársak, George Sand és Marie d’Agoult (írói nevén Daniel Stern) között hamarosan rivalizálás kezdődik, melynek során a két zeneszerzőt aduként használják fel egymás ellen. Érdekes és sorsszerű a párhuzam George Sand és Marie d’Agoult között. Mindketten egy romantikus szigetre, egy elhagyatott kolostorba – Valdemosa és Nonnenwerten – utaznak fiatalabb szerelmükkel, ahonnan aztán csalódottan kell távozniuk. A viszonyuk felbomlásának idején mind a ketten nyilvánvaló utalásokkal teli regényt írnak híres kapcsolatukról, ügyelve arra, hogy az összes felelősséget áthárítva magukat pozitív színben állítsák be. George Sand a Lucrezia Florianiban Karol herceget gyenge, labilis személynek, Marie d’Agoult a Nélidában Guermannt művészileg tehetetlennek, kisstílűnek ábrázolja.

A regények megjelenése botrányokat kavar, ádáz viták alakulnak ki a védelmezők és az ellentábor között. Mindeközben sem Chopin, sem Liszt nem hajlandó magát felismerni Karol, illetve Guermann alakjában.

Chopin 1841. április 26-án ismét hangversenyt ad a párizsi Pleyel-teremben, melyről Liszt is hosszú, a kicsengését illetően azonban többféle módon is interpretálható kritikát jelentet meg a Revue et Gazette Musicale-ban. Annak ellenére, hogy Liszt egyhangúlag kifejezi csodálatát művésztársa iránt, Chopin és baráti köre, továbbá a családtagok is Liszt szavait ellenkezőleg értelmezik, és bántónak találják. Sérelmezik, hogy Liszt nem méltatja Chopint, a zeneszerzőt, és említést sem tesz a koncerten szereplő művekről: op. 38-as F-dúr Ballada, op. 40-es A-dúr Polonéz, op. 39-es cisz-moll Scherzo. Chopin az 1830-as évek végétől egyértelműen idegenkedik Liszt műveitől és a zongorajátékában található színpadi elemektől. A hangszerválasztásban a kevésbé dinamikus, de annál különlegesebb hangszínek visszaadására alkalmas Pleyel zongora mellett voksol, míg Liszt a telt, gazdag hangzása miatt inkább az Erard zongorát tartja a legjobbnak. Ebben az időben futótűzként terjed a Liszt-„mánia”. Függetlenül attól, hogy nagyvárosi koncertterem, falusi kocsma, gyárnegyed vagy kikötő ad helyet Liszt játékának, semmilyen módon nem nevezhető szokványosnak a koncert. A szakma és a közönség az átütő egyéniség lehengerlő játékmódjának hatására az első percektől kezdve önkívületi állapotban ünnepel. Ilyen siker, ilyen mindent elsöprő diadalmenet csak keveseknek jut. Nem csoda, ha Chopin elzárkózása mögött valószínűleg némi féltékenység is közrejátszik, mivel fizikai állapota, de leginkább gyötrő lámpaláza következtében nagy közönség előtt sohasem ér el akkora hatást, mint Liszt. Ezzel minden bizonnyal tisztában is van, amikor azt mondja művésztársának: „Én nem vagyok arra való, hogy hangversenyeket adjak. Én, akit a közönség bátortalanná tesz... idegen arcok előtt elnémulok. De Ön erre van hivatva, mert ha nem tudja a közönséget megnyerni, van mivel agyonütnie azt.”

A féltékenység azonban fordítva is meglehetett. Liszt nehezen törődik bele, hogy kizárólag zongoravirtuózként tartja számon a világ, és művei, Chopinével ellentétben, mondhatni alig kapnak visszajelzést. A legújabb értelmezések rámutatnak továbbá egy, az intimitást előnyben részesítő szalonzongorista-kör és a tömegeket megmozgató pódiumzongorista-irányzat egyidejű jelenlétére és az azok közti szemléletkülönbségre is. A két művész utoljára 1845 decemberében találkozik. 1849 novemberében, Chopin halála után néhány héttel Liszt azonnal nekiáll, hogy a világon elsőként emléket állítson és önálló könyvet írjon művésztársáról.

A könyv létrejöttét több tényező is motiválja. Chopin halálával, Mendelssohn után a korai romantikus generáció újabb sarokköve esik ki. A Schumann, Hiller, Berlioz, Mendelssohn, Chopin és Liszt fémjelezte célkitűzések, az új művészjelkép-mozgalom az 1840-es évek végére széthullani látszik. Nem csoda, hogy Liszt úgy érzi, lassan egyedül marad, és egymagának kell az irányzatot képviselnie. A közgondolkodásban még nem általános a művészetek rangjának, a művészek hivatásának elismerése. Liszt korábbi írásait is figyelembe véve, mindig is központi téma a művészeti örökség fogalma, a művészet tanítása, a művész helyzete és a társadalomban betöltött szerepe. Feltett szándéka, hogy felszabadítsa a művészt a korlátok alól annak érdekében, hogy az szabadon követhesse az ihletet és ezzel betöltse küldetését. Megszállottan követeli, hogy a művészt komolyan kell venni, mert általa válik hihetővé az a romantikus nézet, mely szerint az emberiség aranykorából már csak egyetlen maradvány létezik: a művészet.

Chopin értékrendje, zongoraműveinek szakmai elismertsége újabb kézzelfogható bizonyíték egy meggyőző példa demonstrálására ebben a fontos kérdéskörben. A cím is üzenetértékű: Chopin. Így, önmagában mint egy védjegy, megkérdőjelezhetetlenül. Chopin életét bemutató könyve megírásához Lisztnek hiteles információkra van szüksége, ezért kérdőívvel fordul Chopin nővéréhez, Ludwikához. Az egykori kritika, a George Sand és Chopin magánéletét firtató kérdések, de leginkább a szerencsétlen időzítés – két héttel Chopin temetési szertartása után – oda vezet, hogy a gyászoló család visszautasítja az együttműködést. A kérdések megválaszolását Ludwika Jane Stirlingre, az egykori Chopin-tanítványra, a „hivatalos özvegyre” hárítja, aki azonban érdemi adatokat nem közöl. Liszt franciául írott könyve, bár tartalmaz Chopinre vonatkozó életrajzi utalásokat, megfelelő ismeretek hiányában sokszor pontatlan, ezért Liszt írását inkább egy sokoldalú, helyenként szónokias, patetikus stílusú, költői jellemrajznak kell tekintenünk.

Viszont lenyűgöző Chopin egyéniségének és az őt körülvevő világnak ihletett és képszerű ábrázolása a Liszt-könyvben. Hemzsegnek az asszociációk, a romantikus hangulatok, rejtett összefüggések, tájleírások és irodalmi idézetek. A különleges jelzők, a felsorolások, az ellentétek hangsúlyozása mind a korabeli francia romantika szellemének hatásai. Az antik világ, Dante, Petrarca, Tasso, Shakespeare, Goethe, Byron, Miczkiewicz műveinek érzékletes példáival, a közmondások, bölcsességek tömörségével és a képzőművészeti utalásokkal Liszt nem csupán kifejtendő gondolatait, hanem saját műveinek alapinspirációit is láttatja. Könyve megírásában Carolyne Sayn-Wittgenstein, Liszt második élettársa is közreműködik – leginkább a lengyel történelmi háttérre vonatkozó leírásokkal. A megjelenés előtt Liszt elküldi a kéziratot barátjának, Sainte-Beuve-nek, arra kérve, hogy szerkessze meg, de Sainte-Beuve udvariasan elhárítja a feladatot. Az elkészült művet a La France Musicale című folyóirat közli először folytatásokban 1851 februárja és augusztusa között, majd könyv formában 1852-ben az Escudier kiadásában jelenik meg. 1874-ben a Breitkopf&Härtel kiadó a Chopin-könyv új kiadását javasolja Lisztnek, aki néhány egyeztetés után Carolyne-re bízza az átdolgozást. Az 1876 és 79 között alaposan kibővített, az első verzióval alig rokon második kiadás ellenőrzését az állandóan úton lévő Liszt nem tudja elvégezni, ezért a könyv megjelenése később félreértésekre ad okot. Elhatárolódni érthető okokból nem tud, de úgy nyilatkozik Frederick Niecksnek is, hogy a második kiadást „Carolyne írta”.

A Gondolat Kiadó gondozásában a 2010-es nemzetközi Chopin-év tiszteletére, a Liszt-év küszöbén megjelenő új magyar kiadás az első, 1852-es változatot tekinti mérvadónak, ezért az 1873-ban Wass Ottilia grófnő magyar fordításában Chopin. Liszt Ferencz után címmel megjelent könyvet adja közre a korabeli nyomdahibákat, illetve néhány kifejezést korrigálva. A nyelvezet, a hangvétel a mai beszélt nyelvhez képest első látásra távolinak, nehézkesnek tűnhet, mégis, úgy érzem, hogy ez áll legközelebb a liszti korszellemhez, ahhoz a romantikus világhoz, melynek meghatározó alakjai Chopin és Liszt. A kiadás utolsó oldalain található függelékében, a korlátozott terjedelmet figyelembe véve, csak a legszükségesebb, tájékoztató adatokat, melyek segítséget nyújthatnak összefüggések mélyebb megértéséhez. Ezt az érdekfeszítő könyvet ajánlom mindazoknak, akik egy sajátos chopini világ olvasása közben egy összetettebb Liszt-képet is keresnek.



« vissza