Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Wallenberg, a sors embere

Magyarországon 1948 után Raoul Wallenbergről hosszú ideig nem lehetett nyilvánosan írni vagy beszélni. 1984 novemberében, az Élet és Irodalom hasábjain először e sorok szerzője törte meg a tabut, és közölt cikket róla, Életmentés – politika címmel. Az 1944-ben tevékenykedő legendás svéd diplomata alakja persze ismert volt nálunk, elsősorban Lévai Jenő könyvéből.(1) A Szabad Európa és más nyugati rádiók adásaiból azt is tudtuk, mit lett a sorsa azután, hogy 1945. január 17-én Budapesten a szovjet titkosszolgálat emberei elrabolták, és Moszkvába hurcolták.

Közel negyven év után nem új, ismeretlen információk közlése volt a célom Wallenbergről, hiszen ezekkel magam sem rendelkeztem. Viszont felvázoltam egy olyan helyzetet, melyben az életmentés vált az egyedül követhető politikává. 1944-ben végrehajtották a vidéki zsidók deportálását, és már beteljesedőben volt a megmaradt budapesti zsidóság végzete is. Ekkor jött el a történelmi pillanata azoknak a hősöknek, akik félretéve minden taktikai megfontolást, az emberi életek megőrzését, a pusztulásra ítéltek megsegítését, a gyilkosok kezének lefogását tartották szem előtt.

2012. január 17-én, a Nemzeti Múzeumban rendezett Wallenberg-emlékkiállítás megnyitóján Martonyi János külügyminiszter hangsúlyozta: „A vészkorszak idején a magyar állam megmérettetett, és könnyűnek találtatott. Nem tudta megvédeni állampolgárait, elpusztításukhoz – igaz, megszállás alatt – segítséget nyújtott. Ez az egész nemzet tragédiája.” Hozzátette: „Wallenberg és több más, hozzá hasonló tevékenységet végző »hétköznapi ember« az életét kockáztatva mentette meg közeli és távoli ismerőseit, ismeretleneket. Sajnos, nem voltak elegen.” Németh Zsolt államtitkár ugyanakkor rámutatott: Raoul Wallenberg a 20. század kiemelkedő, jelkép értékű személyiségei közé tartozik, „a jog és az igazságosság szimbólumává vált”.

Wallenberg nagysága abból fakadt, hogy felül tudott emelkedni a korabeli politika szennyes áradatán, melynek örvénye végül magával sodorta, és a mélybe húzta. Ugyanakkor a svéd diplomata küldetésének is megvoltak a politikai előfeltételei. Abban, hogy a szovjet titkosszolgálat Pest felszabadulása után elrabolta, a sofőrjével, Lagerfeld Vilmossal együtt Moszkvába hurcolta, és kémként bánt vele, végül pedig meggyilkolta, szintén politikai szempontok játszottak közre. Igaz, ezek alapvetően irracionális természetűek, és a kortársak számára felfoghatatlanok voltak. Ezekre, az utóbbi évek történeti kutatásai által feltárt információkra is ki kell térnünk ahhoz, hogy születésének századik évfordulóján reális képet rajzolhassunk a legendás zsidómentőről.

Magyarországra a 20. század során csak ritkán, és rövid időre irányult a nemzetközi figyelem. Nemcsak azért szorult árnyékba, mert lakossága, gazdasági súlya európai mércével mérve nem volt jelentős, de azért is, mert az Osztrák–Magyar Monarchia „társállamaként” nem rendelkezett önálló külképviseleti joggal. Ugyan előfordult, hogy Bécsben, a Ballhausplatzon magyar nemzetiségű volt a külügyminiszter, de Budapesten nem működtek külföldi követségek. Az első világháborúban elszenvedett vereség után, az azt követő zavaros, vörös- és fehérterrorral terhelt időszakban, amikor a szomszéd országok csapatai jelentős területeket szálltak meg, az antantmissziók egyes tagjai voltak azok, akik szembesülve az önkényeskedéssel, aktivizálták magukat, és felléptek egyes, humanitárius jellegű ügyekben. Elég, ha itt megemlítjük Guido Romanelli tevékenységét. Az olasz alezredes a Tanácsköztársaság idején érkezett Budapestre. Sikerrel lépett fel a kommunisták által halálra ítélt katonák, arisztokraták, egyházi személyek érdekében, majd közreműködött a népbiztosok és családjaik külföldre menekítésében, és fellépett a fehérterror ellen is.

A második világháború kitörése után 1939–41-ben többek között japán és amerikai diplomaták Európa-szerte aktív részt vállaltak a zsidók mentésében, a kormányaiktól kapott utasításokkal szembeszegülve, illetve jelentősen túlterjeszkedve eredeti feladatukon. Chiune Sugihara, Japán Litvánia ideiglenes fővárosában, Kaunasban székelő alkonzulja 1940 nyarán mintegy hatezer lengyel és litván zsidót mentett meg. Úgy kerülték el a német megszállás után rájuk váró biztos halált, hogy a diplomata lehetővé tette: Japán érintésével harmadik országba utazhatnak. (Ebben az időszakban Litvánia szovjet megszállás alatt állt, s miután „felvételét kérte” a Szovjetunióba, 1940. szeptember elején Siguharának be kellett szüntetnie tevékenységét, el kellett hagynia az országot.) Sok életet mentett meg az Egyesült Államok marseille-i konzulátusa is, miután a németek lerohanták Franciaországot. Az amerikai külügyminisztérium engedélyezte, hogy megfelelő ajánlásra kétszáz vízumot adjanak a legjobb európai tudósoknak és művészeknek, és segítse áttelepülésüket az Egyesült Államokba. Hiram Binghamék és a másik alkonzul, Varian Fry olyan jeles személyiségeken segített, mint Max Ernst, André Breton, Hannah Arendt, Marc Chagall, Lion Feuchtwanger és a Nobel-díjas tudós, Otto Meyerhof. De a két amerikai alkonzul „terven felül” más menekülteket is vízumhoz segített, így összesen mintegy kétezer zsidó életét mentette meg. Ugyanekkor saját kezdeményezésére Aristide de Sousa Mendes portugál konzul Bordeaux-ban mintegy harmincezer embert juttatott kiutazást lehetővé tevő portugál vízumhoz, akik közül mintegy tizenkétezer volt a zsidó.

Ezeknek a diplomaták által végrehajtott humanitárius akcióknak a második világháború elején az volt a jellemzője, hogy nem speciálisan az üldözött zsidók, hanem „háborús menekültek” kimentésére irányultak, akik között, tekintettel a náci Németország antiszemita politikájára, értelemszerűen sok volt a zsidó. De 1943 végéig sem Nagy-Britannia, sem pedig az Egyesült Államok nem vett tudomást a nácik által hangoztatott „zsidókérdésről”, a problémát a német háborús propaganda frázisának tekintette, illetve a gyakorlatban továbbra is „menekültkérdésként” kezelte. Sem Washingtonban, sem Londonban nem erősítették meg hivatalosan, hogy a nácik antiszemita politikája a megszállt Európában már 1941 őszétől fokozatosan radikalizálódott, és szervezett népirtásba csapott át. A nyugati hatalmak politikai és katonai vezetésének, mely Németország és Japán mielőbbi legyőzését tartotta szem előtt, nem állt érdekében tudatosítani a világ közvéleményében, hogy a hadseregek ütközeteivel egyidejűleg egy másik, egyenlőtlen háború is zajlik, melyet a nácik a fegyvertelen civil lakosság, mindenekelőtt a kelet-európai zsidóság ellen folytatnak. A holokausztról azért is nehéz volt nyilvánosan beszélni, mert a népirtást nem volt mihez hasonlítani, koncentrált, „ipari jellegű” tömeggyilkosságra addig még nem volt példa.

Raul Hilberg történész, a holokauszttudomány megalapítója jegyzi meg egy helyütt, hogy „1942 tavaszán a kelet-európai zsidóság mintegy nyolcvan százaléka életben volt, húsz százaléka esett áldozatul a tömeggyilkosságoknak. Egy évvel később ez az arány fordított volt.” Ez azt jelenti, hogy a nácik 1941 decembere után, vagyis a Moszkva előtt elszenvedett vereség után szánták rá magukat a „zsidókérdés végső megoldására”, melynek koordinálására 1942. január 20-án a Berlin melletti Wannseen politikai, katonai és rendészeti vezetők részvételével szigorúan titkos konferenciát tartottak. A konferencia jegyzőkönyvét Adolf Eichmann, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal alezredese, a holokauszt „karmestere” vezette, aki már akkor a „zsidókérdés” legnevesebb specialistájának számított.

A szövetségesek (köztük Szovjetunió) nem tudtak arról, hogy Wannseeban a nácik konkrét terveket készítettek a megszállt és semleges országokban élő mintegy 11 millió zsidó meggyilkolására. (A Wannsee-jegyzőkönyv egyetlen fennmaradt példánya a nürnbergi per iratanyagából került elő.) Bár Hitler formálisan soha nem adott parancsot a „végső megoldásra”, a fanatikus nácik gyors ütemben megkezdték a terv végrehajtását, melyet fontosabbnak tartottak a világháború megnyerésénél is.

Churchill és Roosevelt egyaránt diszkréten kezelték a különböző csatornákon, nem utolsósorban a semleges országok diplomáciai képviseletein keresztül szivárgó információkat a népirtásról, a szervezett deportálásokról, a németek által a megszállt Lengyelországban felépített „halálgyárakról”. Ennek számos oka volt, közöttük az is, hogy a hadat viselő államoknak, melyek elszánták magukat arra, hogy a hitleri Németország feltétel nélküli kapitulációjáig folytatják a háborút, valóban kevés eszközük volt a zsidók védelmére. Londonban és Washingtonban attól is tartottak, hogy a népirtás hihetetlennek tűnő részleteinek nyilvánosságra hozása világszerte ellenőrizhetetlen reakciókat váltana ki a zsidó közösségekből, fokozná a hóhérok dühét, és amennyiben repülőgépekről leszórt röplapokon lepleznék le az igazságot Auschwitzról és a többi haláltáborról, azt a németek háborús „propagandahazugságnak” minősítenék.

Ilyen viszonyok között bűnösen lassan érlelődött meg a felismerés az Egyesült Államokban, hogy a nyugati világ nem nézheti közönyösen milliók kiirtását. Csak 1944 januárjában alakult meg Washingtonban, Roosevelt elnök kezdeményezésére a War Refugees Board (WRB), mely az elpusztításra ítélt európai zsidóság megmentése érdekében két évvel Wannsee után végre célul tűzte ki a nemzetközi erőfeszítések összehangolását. Az amerikai kormányügynökség feladata lett „hatékony tervek és programok kidolgozása az ellenséges elnyomás áldozatainak mentése, szállítása és segélyezése céljából, továbbá ideiglenes menedékhelyek létrehozása az áldozatok számára”. Az ifj. Henry Morgenthau pénzügyi államtitkár utasítására létrejött WRB irodákat nyitott a semleges országokban, Svájcban, Svédországban, Törökországban, Portugáliában, és jelen volt Nagy-Britanniában és Olaszországban is.

Miután ekkorra egyértelművé vált, hogy a genfi székhelyű Nemzetközi Vöröskereszt a háborús Európában nem igazán alkalmas emberéletek megóvására, Svájc pedig, Törökországhoz hasonlóan elzárkózik a zsidók befogadásától, Svédország szerepe felértékelődött. 1942 őszén, amikor Norvégiából deportálták a zsidókat, egy részük átszökött a szomszédos semleges országba. A svédek közelről megismerkedtek a nácik módszereivel, melyekről a lapok beszámoltak. A közvélemény ezek után minden további nélkül tudomásul vette, hogy 1943 októberében a dániai zsidók is Svédországban kerestek menedéket a deportálás elől, és az akciót a dán ellenállási mozgalom szervezte meg.

Paul E. Lewine írja a svéd diplomácia második világháborús történetéről szóló könyvében,(2) hogy Albin Hansson svéd szociáldemokrata miniszterelnök kormánya fokozatosan változtatott a közelében zajló zsidóüldözéssel kapcsolatos álláspontján. Ezt évekig „német belügynek” tekintette, bár 185 ezer üldözött zsidót 1942 előtt is befogadott. „Svédország válasza a nácik zsidóellenes politikájának emberi következményeivel szemben átalakult. Amikor először szembesült velük, a külügyminisztérium lényegében hasonlóan reagált, mint a többi nyugati hatalom: erkölcsi közömbössége az emberi szenvedés iránt a zsidók iránt hosszú ideje fennálló magatartással és előítéletekkel függött össze, ezért bürokratikus akadályokat emelt azok elé, akik segítséget vártak tőle. Engell (Gösta Engell, a külügyminisztérium külföldi útlevélosztályának vezetője) személyes reakcióját a zsidók megítélése, az irántuk hosszabb ideje tanúsított magatartás támasztotta alá, melyben a svéd társadalom és a kormány is osztozott. De amikor a nácik zsidóellenes politikája »közelről érintette« a svédeket, vagyis amikor már Skandináviában is megnyilvánult, Engell képesnek bizonyult belátni, amit a nyugati demokráciák más vezetői nehezen fogtak fel, vagyis hogy a válság példátlan a modern Európa történelmében, ezért felül kell emelkedni a régi előítéleteken, és cselekedni kell, ami egyaránt szükséges és erkölcsileg helyes.”(3)

A svéd külügyminisztériumban, illetve a kormányban az amerikai kormányzat, illetve WRB partnerre talált, melynek segítségével kísérletet tehetett rá, hogy a háborús viszonyok között védelmet nyújtson Kelet-Európa egyetlen, még viszonylag sértetlen zsidó közösségének Magyarországon. Megjegyzendő, hogy a mentésre szakosodott amerikai kormányügynökség elnöke, John W. Pehle, illetve utódja, William O’Dwyer dandártábornok műveletei előkészítéséhez és végrehajtásához igénybe vette az Office of Strategic Services (OSS), az USA katonai felderítő szolgálatának eszközeit és kapcsolatait. (A propagandatevékenységgel, kémkedéssel, felforgatással és a háború utáni tervezéssel is foglalkozó OSS a második világháború után Central Intelligence Agency, CIA néven folytatta tevékenységét.) A WRB szorosan együttműködött a JWC-vel, (Jewish World Congress, Zsidó Világkongresszus), és mentőakcióinak finanszírozásához nagymértékben hozzájárult a JOINT (American Jewish Distribution Committee). Ezek után nem meglepő, hogy a szovjet felderítés, az „imperialista” kémektől és összeesküvésektől rettegő Sztálin, és a szovjet titkosszolgálat eleve gyanakodva szemlélte Wallenberg budapesti mentőtevékenységét, melyet nem humanitárius missziónak, hanem a Németország legyőzése után szovjet érdekszférába tartozó Magyarországon végzett „felforgató” tevékenységnek tekintett.

A WRB számára a mentés megszervezéséhez szükség volt jelentős számú, még eredeti lakóhelyén élő zsidóra. 1944 tavaszára ugyanis egyértelműen kiderült, hogy a lakóhelyükről elhurcolt, deportált zsidókon már nem lehet segíteni a németek által megszállt Európában, útjuk egyenesen a haláltáborokba vezet. A zsidóság, melyért még lehetett tenni valamit, Magyarországon élt. Nélkülözhetetlen volt egy, Németországgal, és a vele szövetséges országokkal jó kapcsolatokat fenntartó semleges állam, melynek hatóságai, mindenekelőtt a külügyminisztériuma, kész zsidómentés céljából az együttműködésre. (A hasonló akciók elől ekkor még elzárkózó Svájc nem jöhetett szóba. Törökország, Spanyolország és Portugália pedig nem rendelkezett a svédekéhez hasonló kapcsolatokkal Magyarországon.) Szükség volt egy jó szervezőkészséggel rendelkező, együttérzéssel megáldott, a veszélyt és a kockázatot vállaló emberre. Ez az ember az 1912-ben született Raoul Wallenberg volt, aki üzleti ügyekben már többször megfordult Magyarországon, és diplomáciai státuszban, a WRB támogatását, anyagi forrásait igénybe véve humanitárius missziót vállal a magyar zsidóság megmentése érdekében.

Az egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb svéd nagyiparos családba született Raoul kiváló nevelést kapott, építészmérnöki tanulmányokat folytatott az Egyesült Államokban, de kereskedő és diplomata nagyapja, Gustav támogatásával sem sikerült vezető álláshoz jutnia a „családi pénzintézetben” az Enskilda bankban. Ezért hosszas külföldi, részben üzleti jellegű utazásokat tett, melyek során Palesztinában is megfordult. 1941-ben, a háború kitörése után az unokatestvére, Jacob beajánlotta Raoult egy kis, magyar élelmiszerekkel kereskedő cégbe (Mellaneuropeiska Handels AB), amit a magyar zsidó Lauer Kálmán vezetett, és elsősorban magyar–svéd kereskedelemmel foglalkozott. Raoul hamarosan a kis cég „külföldi ügyekkel foglalkozó igazgatója” lett, és sokat utazott. Magyarországon először 1942 februárjában járt (három hétig), majd 1943. szeptember elejétől október 13-ig maradt. A cégvezetőnek rokonai éltek Magyarországon, akiket később vidékről deportáltak. Lauer számolt be munkatársának a magyar zsidók fokozatosan romló helyzetéről, és több tucat személyt ajánlott a figyelmébe, akikkel érdemes felvennie a kapcsolatot. Legalább ilyen fontos volt, hogy mielőtt a WRB-vel kapcsolatba került, Raoul megismerkedett a szintén zsidó származású Böhm Vilmossal, a svédországi emigrációban élő magyar szociáldemokrata vezetővel, akitől tájékozódhatott a magyar viszonyokról, és politikusok nevét és címét kapta. A budapesti feladatra Raoul Wallenberget az WRB és az OSS stockholmi ügynöke, Iver Olsen választotta, a gazdag hajózási vállalkozó, Sven Salen, a Mellaneuropeiska Handels AB tulajdonosa javaslatára. A választást a stockholmi amerikai követ, Herschel Johnson is jóváhagyta, és már az ő javaslatára fogadta el a svéd külügyminisztérium Raoul Wallenberg személyét.

Magyarország 1944. március 19-i német megszállása, Kállay Miklós és kormányának eltávolítása, majd Sztójay Döme kabinetjének megalakulása egyaránt váratlanul érte a hazai politikusokat és a nyugati közvéleményt. A német megszállást a német hadvezetés hivatalosan a „keleti front déli szárnyának biztosításával” indokolta. Hitler az olasz kiugrás megismétlődésétől tartott, nem bízott a nyugati szövetségesekkel titkos fegyverszüneti tárgyalásokat folytató, és azokat rosszul konspiráló Kállay-kormányban. De elég indok volt-e ez a Margaréta-terv végrehajtására? Valóban oka volt-e tartania Hitlernek 1944 márciusában a magyarok „kiugrásától”? Nem lett volna-e célszerűbb a Wehrmacht számára a „kétkulacsos” politikában tapasztaltabb Románia megszállása, melynek képviselői hosszabb ideje tárgyaltak Kairóban az angolokkal és amerikaiakkal?

Hitler döntése mögött a „zsidókérdés végleges megoldásának” terve lehetett a legnyomósabb indok. 1944 tavaszán és kora nyarán még elég ereje volt a magyar zsidók deportálásának megszervezésére, míg a nagy területű, de kisebb zsidó lakosságú Romániára valószínűleg már nem tudta volna rákényszeríteni az akaratát. (A Wannsee-konferencia jegyzőkönyvében Romániából, Besszarábiát is beleszámítva, 342 000 zsidót akartak deportálni a nácik, míg Magyarországról 742 800 főt.) Figyelemre méltó tény, hogy a Margaréta-terv végrehajtását, melyre Hitler 1944. február 28-án adott parancsot, megzavarta a március 4-én megindult nagy szovjet offenzíva, mely a Kárpátok előteréig hatolt. A Vörös Hadsereg feltartóztatására egységeket kellett elvonni a megszálló erőktől, melyeket, miután a hatalomra jutott Sztójay-kormány mindenben alávetette magát követeléseiknek, rövid időn belül kivontak Magyarországról, és átdobtak a keleti frontra.

Sztójay Döme 1944. március 22-én alakította meg kormányát, melynek legfőbb célja a németek oldalán vívott háború folytatása és a „zsidókérdés megoldása” volt. Fanatikus antiszemiták kerültek kulcspozícióba: Jaross Andor lett a belügyminiszter, Baky László és Endre László pedig az államtitkárai. Ezek a később háborús bűnösként kivégzett szélsőjobboldali politikusok teljes mértékben együttműködtek Adolf Eichmann-nal és a népirtás megszervezésében már nagy tapasztalatot szerzett különítményével, mely kifejezetten a magyar zsidóság deportálására érkezett Budapestre. Előre elkészített forgatókönyv szerint, gyors ütemben zajlottak az események: felállították a nácikkal együttműködésre kényszerített Zsidó Tanácsot, elrendelték a zsidók számára a sárga csillag kötelező viselését, sorozatban hozták a jogfosztó kormányrendeleteket, Magyarországot körzetekre osztották, és a hitközségektől „bekért” lista alapján megkezdődött a zsidóság „koncentrálása”. A zsidók elleni összehangolt akciókban szinte a teljes magyar államapparátus részt vett. A zsidók összegyűjtését, őrzését csendőrség végezte, melynek „zsidóügyi referense”, Ferenczy László ezredes közvetlen kapcsolatban állt Eichmann stábjával. A magyar vidéki zsidóság útja a nagyobb településeken felállított gettókon keresztül a deportáló vagonokba, onnan pedig Auschwitz gázkamráiba vezetett. Először „hadműveleti szempontokra” való tekintettel Kárpátalja nagyszámú zsidóságát deportálták. 1944. július 6-ig összesen mintegy 430 ezer, a rendeletek révén állampolgárságától megfosztott zsidót szállítottak ki az országból, beleértve a Pest környéki településeken lakókat is. Példátlanul gyorsan, alig három hónap leforgása alatt óriási embertömeget deportáltak Magyarországról. Ennek több oka is volt. Mindenekelőtt az, hogy Eichmann stábja ekkorra már igen nagy tapasztalatot szerzett a népirtásban. A nácik, ellentétben áldozataikkal, pontosan tudták, hogy mit miért tesznek. A mérsékelt jobboldali és baloldali, az ellenállás megszervezésére képes politikusok elhurcolásával leszerelték az ellenállást, és saját megbízható embereiket helyezték kormányzati pozíciókba. A magyar társadalom nem volt képes a zsidók védelmére. A döntő jelentőségű német megszálláson túl ebben más okok is szerepet kaptak. A gazdasági és politikai antiszemitizmuson kívül a náci propaganda fölerősítette a vallási és faji előítéleteket. A németek mellé állást sokban megerősítette a háborús helyzet. A Vörös Hadsereg Kárpátokig nyomuló offenzívája világossá tette, hogy a világháború elveszett, és Magyarország sorsa Sztálin kezébe került. A szovjet rendszertől való, nem megalapozatlan rettegés hajtotta Hitler karjaiba, és tartotta ott, szinte az utolsó pillanatig a magyar középosztály jelentős részét, s különösen a tisztikart. Sokan úgy vélték: ha a németeknek szükségük van a magyar zsidókra, ám vigyék őket, ha ezen az áron megvédik Magyarországot a szovjetektől. Hozzá kell tenni, a haláltáborok léte titok volt és az ottani népirtás módszerei elképzelhetetlenek a közvélemény, sőt maguk a zsidók számára is. Hónapokba telt, amíg a politikai elit többségében világossá vált, hogy az állam iszonyú bűncselekmény végrehajtásában vált bűnrészessé.

Ehhez arra is szükség volt, hogy a Magyarországról történő deportálás és az ennek során alkalmazott brutális módszerek ismertté váljanak, nem utolsósorban a semleges államok Budapesten működő külképviseletei révén. A fordulathoz az információk megismerése kellett – nem csak Magyarországon. A budapesti svéd követség részt vállalt a két szökött szlovák zsidó fogoly által összeállított ún. Auschwitz-jegyzőkönyv nyugatra juttatásában is.(4)

Az amerikai zsidó szervezetek aktivizálódtak, és ösztökélték az amerikai kormányt, hogy végre tegyen valamit a szörnyűségek megakadályozására. Összehangolt akció kezdődött: belföldről és külföldről nyomást gyakoroltak Horthy Miklósra, hogy váltsa le a Sztójay-kormányt, vagy legalább távolítsa el tisztségükből Eichmann magyar munkatársait, és állítsa le a budapesti zsidóság deportálását. Június 25-én XII. Pius pápa, 26-án pedig Franklin D. Roosevelt amerikai elnök küldött a háborús bűnösként való felelősségrevonás lehetőségét felvető táviratot a kormányzónak, amit a szövetségesek sikeres normandiai partraszállása és franciaországi előrenyomulása támasztott alá. Tiltakozó levelek érkeztek a kormányzóhoz Anthony Eden brit külügyminisztertől, Canterbury érsekétől és az amerikai szenátustól, kormányzóktól, Nobel-díjas tudósoktól és New York katolikus érsekétől. V. Gusztáv svéd király is Horthyhoz fordult, abból a célból, hogy „megmentse a magyar zsidó népességet a teljes pusztulástól”.

A távirat szövege, melyet Carl Ivan Danielsson svéd követ adott át a kormányzónak június 30-án, a következőképpen hangzott: „Miután tudomást szereztünk azokról a különlegesen durva módszerekről, melyeket az ön kormánya Magyarország zsidó lakossága ellen alkalmaz, engedje meg, hogy személyesen forduljak Főméltóságához és az emberiesség nevében felkérjem, tegyen lépéseket azoknak a megmentésére, akik ebből a szerencsétlen népből még megmaradtak. Erre a felhívásra az ön országa iránti régi barátság érzése bírt rá, és az, hogy őszintén aggódom Magyarország jó nevéért és híréért a nemzetek közösségében.”(5)

Ilyen előzmények nyomán, és kihasználva azt, hogy jelentős német katonai erők távoztak a frontokra, váltotta le Horthy július 6-án Baky Lászlót és Endre Lászlót államtitkári tisztségéből, és állította le a budapesti zsidók deportálását Koszorús Ferenc páncélosainak segítségével. Nyilvánvaló volt ugyanakkor, hogy a veszély nem múlt el végleg. Az auschwitzi halálgyár „csúcsra járatva” üzemelt, és a nácik nem akarták kiengedni a markukból áldozataikat.

Ennek megakadályozására, a zsidók védelmére július 9-én érkezett Budapestre a feladatra önként jelentkező Raoul Wallenberg újonnan kinevezett követségi titkár, a svéd és az amerikai kormány támogatásával. Itt a nagykövet mellett Per Anger, a svéd követség vele egyidős másodtitkára fogadta, aki már 1942 novembere óta Magyarországon tartózkodott, és 1944. március 19-étől kezdve aktív szerepet vállalt a zsidók mentésében. 1938 óta a Svéd Királyság kulturális attaséjaként működött a már régebben Magyarországon élő Valdemar Langlet nyelvész és egyetemi lektor, akit 1944 májusában Károly királyi herceg, a Svéd Vöröskereszt elnöke magyarországi főmegbízottjának nevezett ki. Ő rögtön a német megszállás után, saját kezdeményezésére védelmébe vette üldözött barátait, ismerőseit. Nem tudni pontosan, hogy Valdemar Langlet vagy Per Anger találta-e ki, hogy Svédország a háború idejére érvényes, beutazást biztosító svéd útleveleket bocsásson ki az üldözöttek számára. Bár a dokumentumok érvényessége vitatható volt, a magyar hatóságok svéd állampolgároknak fogadták el azokat, akik felmutatták őket. Svédországnak nagy volt a tekintélye nálunk. A vele fenntartott jó kapcsolat létfontosságú volt a mindenkori magyar kormányok számára, hiszen a háborús viszonyok között a semleges Svédország képviselte Magyarország érdekeit a vele hadban álló országokban.

Botos János Raoul Wallenberg magyarországi kapcsolatrendszerével foglalkozó tanulmányában(6) feltérképezte a svéd diplomata gazdasági, diplomáciai, katonai, közigazgatási, illetve személyes jellegű kapcsolatait. Megmaradt, és a szovjet hatóságok által később visszajuttatott budapesti naptára szerint, mely Ember Mária Wallenberg-könyvének alapjául szolgált,(7) a svéd diplomata üzletemberekkel, a zsidó hitközség vezetőivel, kormánytisztviselőkkel, diplomatákkal és arisztokratákkal keresett kapcsolatot. És már július 10-én beszélt dr. Soos Gézával, a Külügyminisztérium miniszteri tanácsosával, aki egy amerikai orientációjú polgári ellenállási csoport vezetője volt. Azon a listán, melyet Böhm Vilmos adott át neki Stockholmban, negyvennégy szociáldemokrata politikus, továbbá Bajcsy-Zsilinszky Endre is szerepelt. Velük azonban, minthogy a Gestapo a német megszállás után nyomban letartóztatta őket, illetve illegalitásba vonultak, rögtön nem találkozhatott. De augusztusban és szeptemberben már a szociáldemokratákkal, a kisgazdákkal és a németellenes magyar katonatisztekkel, az ellenállási mozgalom tagjaival is érintkezésbe lépett.

Wallenberg lényegében átvette és kiterjesztette elődei kezdeményezését, amikor nagy számban nyomtattatott színes borítójú svéd oltalomlevelet (Shutz-Pass) a zsidók számára, mely az „ideiglenes svéd útlevél” továbbfejlesztett változata volt. Ezen a kibocsátó felkérte az illetékes magyar hatóságot, hogy „szíveskedjék a nevezettet érintő esetleges intézkedéskor azt a körülményt, hogy az illető, amint utazni lehet, beutazhat Svédországba, jóindulatú szíves figyelmére méltatni”. Viszont a „védett házak” intézményét Wallenberg vezette be Budapesten, az amerikai zsidók által rendelkezésre bocsátott hatalmas összegekből, feltehetően a WRB szakértőivel való egyeztetés után.

A svéd diplomáciai státuszt élvező humanitárius megbízott Magyarországra érkezésétől a nyilas államcsínyig, majd egészen Pest felszabadulásáig nagyszabású szervezőmunkát végzett. Románia kiugrása után, amikor Horthy kormányzó leváltotta a Sztójay-kormányt és augusztus 29-én Lakatos Géza vezérezredest nevezte ki miniszterelnöknek, a budapesti zsidók sorsa átmenetileg könnyebb lett, úgy tűnt, fejük fölül elmúlt a közvetlen életveszély. Wallenberg ekkor létesített irodát az oltalomlevelek kiosztására, humanitárius osztályt és szociális osztályt szervezett, gyermekotthonokat állított fel, élelmiszert, gyógyszert és kötszert vásárolt és raktározott. Továbbá szükségkórházat, konyhákat, szállítási részleget állított fel, melynek nagy létszámú, túlnyomóan zsidókból álló személyzete különleges védettséget élvezett. Wallenberg szeptember elején, a Lakatos-kormány kinevezése után Svédországba látogatott, és 12-én Stockholmban beszámolt erőfeszítéseiről a WRB és a svéd külügyminisztérium illetékeseinek. A fennmaradt jegyzőkönyv tanúsága szerint ezt mondta: „a deportálásokat kétségtelenül leállították, és az útlevelekkel folytatott munka majdnem befejeződött”. Október elején azonban nyugtalanító hírek érkeztek Magyarországról, és ő, bár lehetősége lett volna rá, hogy biztonságban, otthon maradjon, visszatért Budapestre, hogy személyesen segítsen a zsidókon. 1945. január 10-én, amikor utoljára találkozott Per Angerrel, ezt mondta neki: „Számomra nincs más választás. Elvállaltam ezt a megbízást, és soha nem tudnék úgy visszatérni Stockholmba, hogy nem tettem meg minden tőlem telhetőt azért, hogy a legtöbb zsidót mentsem meg.”(8)

Wallenberg együttműködést épített ki más követségekkel és külföldi szervezetekkel, például a Nemzetközi Vöröskereszttel, melynek Budapesten tartózkodó megbízottja, Friedrich Born már 1944 májusától közbenjárt a zsidók érdekében. Wallenberg Carl Lutzcal, a svájci követség alkonzuljával és a Vatikán követével, Angelo Rotta apostoli nunciussal együtt igyekezett politikai nyomást gyakorolni a nyilasokra, amikor a háború már Magyarország területére ért, és 1944. október 15-e után újra „teljes sebességre” kapcsolt a népirtás gépezete.

Szálasi Ferenc „nemzetvezető”, aki Horthy meghiúsult kiugrási kísérlete után német támogatással átvette a hatalmat, kiáltványban reagált a semleges országok addigi zsidómentő akcióira. Első dolga volt érvényteleníteni a svédek és más semleges országok által a zsidók számára kibocsátott menleveleket. „Nem ismerek el semmiféle menlevelet vagy idegen útlevelet, melyet magyar állampolgárságú zsidó bárhonnan vagy bárkitől kapott. Az e pillanatban Magyarországon élő zsidók a magyar állam ellenőrzése és irányítása alatt állnak, s ebbe a kérdésbe sem belföldről, sem külföldről senki bele nem szólhat. Ne higgye tehát egyetlen zsidó fajú sem, hogy idegenek segítségével kijátszhatja a magyar államhatalom törvényes rendelkezéseit!” A következő napokban újabb, egészen részletes zsidóellenes intézkedéseket bocsátottak ki a nyilasok. Felhívásokat tettek közzé, melyben felszólították a zsidókat, németországi munkavégzés céljából jelentkezzenek a KISOK pályán, és a józsefvárosi pályaudvarról újra megkezdődött a deportálás. Megszervezése érdekében Adolf Eichmann, akit Himmler augusztus végén Romániába küldött az ott élő szászok kitelepítésére, október 17-én Budapestre érkezett, és 50 000 munkaképes zsidó férfi kiállítását követelte Szálasitól, „erődítési munkákra”. A „nemzetvezető” beleegyezett, és az első halálmenetek november 6-án indultak el a nyugati határ felé. Pesten állították fel a gettót, melyben szörnyű körülmények között mintegy hetvenezer embert, jórészt nőket, gyerekeket és öregeket zsúfoltak össze.

Wallenberg 1944 utolsó hónapjaiban emelkedett a helyzet magaslatára: vakmerő bátorsággal védelmezte a zsidókat a Szálasi-kormány később kivégzett tagjainál, például Kemény Gábor külügyminiszternél vagy Vajna Gábor belügyminiszternél is. Egyidejűleg személyesen járt közben a svéd menlevéllel rendelkező, a nyilasok által elhurcolt zsidók kiszabadításáért, a józsefvárosi pályaudvaron a vagonokból emelt ki sok száz embert, akiknek utólag állíttatott ki menlevelet. Gépkocsijával a Bécs felé tartó „halálmenetek” nyomába eredt, élelmet, gyógyszert vitt a legyengült zsidóknak, visszahozatta őket Budapestre. Wallenberg erről a december 8-i Stockholmba küldött jelentésében számolt be: „Különböző beavatkozásoknak köszönhetően a bevagonírozások vagy az elszállítások során körülbelül 2000 személyt sikerült visszahoznunk, ebből 500-at Hegyeshalomról. Ez utóbbi mentési formát sajnos le kellett állítanunk, miután az Eichmann-kommandó tagjai azzal fenyegettek meg bennünket, hogy erőszakkal lépnek fel ellenünk.”(9) Állítólag Eichmann személyesen jelentette ki, hogy „lelövöm Wallenberget, a zsidóknak ezt a kutyáját”.

Wallenberg példát mutatott a többi zsidómentő diplomatának. Ángel Sanz-Briz spanyol ügyvivő, a „budapesti angyal” menlevelek százait osztotta ki a zsidóknak. Amikor 1944 novemberében visszarendelték állomáshelyéről, Giorgio Perlasca olasz kereskedő lépett a helyébe, és vakmerően folytatta a zsidók mentését. Sampaio Garrido és Carlos Branquino portugál diplomaták is iratokkal segítették a zsidókat, már a német megszállástól kezdve, de még egy Castellanos nevű salvadori diplomata is menleveleket adott ki az országa nevében. De ezek az akciók nagyságrendjüket tekintve nem voltak hasonlíthatók a svéd Wallenberg jelentős forrásokra építő hírszerzői és logisztikai támogatásra támaszkodó erőfeszítéseihez. Ő és munkatársai számos házat béreltek, melyeket a svéd és a nemzetközi vöröskereszt védelme alá helyeztek. A Wallenberg, illetve a svéd követség által az Újlipótvárosban bérelt házakat 1944. november közepén „nemzetközi gettónak” minősítették. Miközben a szovjet hadsereg elérte, majd körülzárta Budapestet, elszabadult a nyílt terror, mely a svéd házak lakóit, a menlevéllel rendelkező zsidókat sem kímélte. Mégis, Wallenberg dokumentumai, melyeket nagy mennyiségben hamisítottak is, az utolsó pillanatig nyújtottak bizonyos védelmet a felfegyverzett nyilas csőcselék ellen, mely a kerületi nyilasházakba hurcolta, megkínozta, majd kivégezte az elfogott, bujkáló zsidókat.

A „védett” házakban élő zsidóknak biztosították az élelmezését, megszervezték az egészségügyi ellátását. Wallenberg a katonai ellenálláshoz fűződő kapcsolatai révén igyekezett védelmet biztosítani az ott lakóknak a nyilas terrorral szemben.(10)

Wallenberg minden bizonnyal szerepet játszott a pesti gettó megmentésében is. A nyilasok és a náci „zsidókommandó” egyes itt maradt tagjai arra készültek, hogy lemészárolják a pesti gettóban összezsúfolt, mintegy hetvenezer zsidót. (Maga Eichmann december közepén visszatért Németországba, mielőtt Budapest körül bezárult a szovjet csapatok ostromgyűrűje.) A tervezett akciót a budapesti német csapatok parancsnoka, August Schmidthuber tábornok hiúsította meg, akit Szalai Pál, „átállt” magas rangú nyilas vezető látogatott meg 1944 karácsonyán. Meggyőzte őt, Wallenbergre hivatkozva, és valószínűleg az ő megbízásából, hogy a Wehrmacht nem szennyezheti be magát a tervezett tömeggyilkossággal. Így a pesti gettó volt az egyetlen Európában, melyet a szovjet csapatok 1945. január 17-én felszabadítottak.

Naplója tanúsága szerint Wallenberg kapcsolatban állt a katonai ellenállás két fontos alakjával. Az egyik Ocskay László reaktivált tartalékos százados volt, aki zsidó barátai kérésére vállalta el a 101/359 számú ruhagyűjtő kisegítő munkásszázad parancsnokságát. Ennek székhelye az Abonyi utcai volt zsidó gimnázium épülete volt, ahol mintegy 2500 üldözött életét mentette meg. A katonai ellenállás másik kiemelkedő egyénisége Mikó Zoltán vezérkari százados volt, aki az élelmiszer- és gyógyszerszállítások biztosítására magyar csendőröket küldött Wallenbergnek. Mikó megbízásából dr. Parádi István csendőr százados novembertől kisebb csendőrosztaggal segítette Wallenberg akcióit. Az emberei többször, eredménnyel léptek fel a nyilas erőszakosságokkal szemben. Ők látták el az Újlipótvárosban november derekán létesült nemzetközi gettó védelmét is, ahová a semleges államok védőirataival vagy védőútlevéllel ellátott zsidók költöztek be.
A csendőrök a Pozsonyi út környékén léptek fel a vérszomjas nyilasok ellen, és számos életet megmentettek. A humanitárius akció – általában megfizetett – fegyveres védelmezői között Bognár és Dömötör csendőr őrmesterek neve maradt fenn. Parádi csendőr százados kapcsolatban állt Gidófalvy Lajos főhadnagy ellenálló csoportjával is. Ők a Kisegítő Karhatalom kötelékében – többek között – zsidó árvaházat, menhelyeket oltalmaztak meg. Ők biztosítottak személyi védelmet Wallenbergnek a mind kockázatosabb autózások alkalmával is, amikor a nyilasok már „vadásztak rá”, sőt, a svéd követség Gyopár utcai épületét meg is támadták.

Mikó Zoltán, akit a szovjet hatóságok Budapest felszabadulása után letartóztattak, majd 1945 augusztusában Ogyesszában agyonlőttek, kapcsolatban állt egy vagy több bujkáló lengyel diplomatával. Egyikük Adam Meissner volt, az emigráns lengyel kormány pénzügyminiszterének megbízottja, a Lengyel Vöröskereszt magyarországi vezetője. Wallenberg az ő kérésére helyezett iratokat a Magyar Nemzeti Bank trezorjába, köztük lengyel földalatti szervezetek dokumentumait is. Bondor Vilmos, a katonai ellenállás tagja, akit Mikóval együtt tartóztattak le az oroszok, 1955-ös szabadulása után írt, és csak a rendszerváltás után megjelent emlékirataiban(11) azt állítja, a Wallenberg által elrejtett dokumentumok között az 1940. májusi, Katyńban történt tömeggyilkosságot bizonyító iratok, hivatalos boncolási jegyzőkönyvek voltak. A szovjet hatóságok által Sztálin közvetlen parancsára elkövetett gyilkosságot az oroszok ugyanúgy végig tagadták, mint Wallenberg elrablását és meggyilkolását. Bondor szerint Wallenberget a szovjet titkosszolgálat azért „tüntette el”, mert tudott Katyńról, illetve megfordultak a kezében a tömeggyilkosság bizonyítékai.

De Wallenberg végzetére más magyarázat is elképzelhető. Figyelmet érdemelnek a magyar arisztokratákkal, nagybirtokosokkal fenntartott kapcsolatai. Ezen a szálon is érdemes elindulni, ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy a szovjetek miért rabolták el, és ölték meg őt. Figyelemre méltó, hogy 1943. augusztus 17-én, amikor Olaszország „kiugrott a háborúból”, a következő politikusok tanácskoztak Horthyval Magyarország átállásáról a szövetségesekhez: Bethlen István gróf, Esterházy Móric gróf (ő lett volna a németekkel szembeforduló kormány miniszterelnöke), Károlyi Gyula gróf és mások. Jó néhány magyar arisztokrata vállalt 1944-ben aktív szerepet az ellenállási mozgalomban, állt összeköttetésben az illegalitásba vonult politikai pártokkal, mindenekelőtt a legitimistákkal és a kisgazdákkal. „Amennyire szórványos – bizonyára különlegesen óvatos – feljegyzéseiből következtetni lehet, a svéd diplomata igyekezett kapcsolatba kerülni a hazai ellenállás vezető politikusaival – s elképzelhető, hogy ők is keresték vele a kapcsolatot, hiszen a »svédtől« szükség esetén védelmet lehetett remélni. A kölcsönös érdeklődés természetéről elárul valamit egy néhány soros jegyzet 1944. szeptember 8-ról, gróf Dessewffy Gyuláné naplójából: »Kisgyuri (ifj. Pallavicini György őrgróf) és Józsi (Pálffy József gróf) jönnek Danielsson svéd követ részére leírni a Magyar Front vezetőinek pontos névsorát«.”(12)

Wallenberg 1944. december végén, amikor a nyilasok le akarták tartóztatni, egy ideig Dessewffy Gyula (1945 és 1947 között a Kis Újság kiadója, aktív kisgazda politikus, majd brazíliai emigráns) házában bujkált. Az arisztokrata kapcsolatok a zsidómentés szempontjából is rendkívül hasznosak voltak Wallenberg számára, hiszen ezek a kiváló politikai összeköttetésekkel rendelkező, tekintélyes urak ingatlanokat és járműveket bocsátottak a rendelkezésére, szükség esetén a birtokaikról élelmezni tudták a menekülteket. Jonny Moser osztrák zsidó fiatalember ebben az időszakban Budapesten élt, és Wallenberg környezetében teljesített futárszolgálatot.(13) Moser „a külső munkában nagy segítséget jelentő” személyautók kapcsán tesz említést Wallenberg arisztokrata barátairól. „Ők tudták, hogy a háború Magyarország, de Németország számára is elveszett (…), a szovjet üldöztetés elől svéd menedékben reménykedtek.” Ugyanakkor ezek az arisztokraták, mint ifjabb gróf Pejácsevich és Apponyi Virginia grófnő, aki Wallenberget, vagy herceg Eszterházy Pál és Perényi Katalin bárónő, aki a zsidómentő Harald Fellert segítette, ameddig lehetett, még partikra jártak, társasági életet éltek. Ezeken Wallenberg is részt vett, ezért is terjedt el róla, hogy „az aranyifjak életét éli”.

A negyvenes években a budapesti arisztokrata társaság tagja volt Mihail Tolsztoj-Kutuzov gróf is. Az arisztokrata az 1917-es forradalom után elhagyta Oroszországot, és a szovjet titkosszolgálat ügynöke lett. Az orosz gróf a második világháború idején együtt dolgozott Budapesten Wallenberggel. Anatolij Prokopenko, egy orosz levéltár elbocsátott vezetője nemrég, 2012 januárjában az AP amerikai hírügynökség tudósítójának elmondta,(14) hogy 1991-ben látott egy vastag dossziét Tolsztoj-Kutuzov jelentéseiből, amelyekben több utalás is történt Wallenbergre. Prokopenko feltevése szerint a sztálini titkosrendőrség feltételezte, hogy Raoul Wallenberg részt vesz a nyugati szövetségesek és a nácik közti titkos kapcsolattartásban, és szeretett volna erről többet megtudni. Az egykori levéltáros szerint KGB-tisztek magánbeszélgetésben elmondták neki, hogy Wallenberget azért ölték meg, mert nem volt hajlandó együttműködni a szovjet titkosszolgálattal, amelynek számára így tehertétellé vált. „Szabadon nem engedhették, likvidálniuk kellett”, jelentette ki Anatolij Prokopenko.

Eszerint a szovjet hírszerzés Budapestre érkezése óta azért figyeltette meg a svéd diplomatát, mert gyanússá vált a számára a nagyszabású zsidómentő akció, melyre addig a németek által megszállt Európában sehol nem került sor. Értesülhettek arról is, hogy Wallenberg magyarországi küldetésének hátterében az amerikai WRB, illetve az OSS áll. Feltételezhették, hogy a háttérben egy különmegállapodás húzódik meg, melyet a nyugati szövetségesek kötöttek Hitlerrel, vagy a környezetében lévő befolyásos náci vezérekkel. Ezért vitették Moszkvába Wallenberget.

Wallenberg sorsa nem volt egyedi. A budapesti zsidók mentésében részt vevő svájci diplomatát, Harald Feller követségi titkárt a szovjet hatóságok 1945. február 12-én Budán elfogták, és Max Meirer irodavezetővel együtt Moszkvába „internálták”. Innen a svájci kormány követelésére 1946 januárjában Berlinbe szállították, a svájci missziónak adták át. A két diplomatáért cserébe Svájc a területére szökött szovjet dezertőröket szolgáltatott ki a szovjet hatóságoknak.

Fel lehet vetni, hogy ha 1945 és 1947 között a svéd kormány ügyesebben tárgyal Wallenberg sorsáról Moszkvával, és hasonló „fogolycserére” vállalkozik, mint a svájci kormány, megmenthette volna Wallenberg életét. Ennek ellentmond, hogy a legendás svéd zsidómentő jóval ismertebb volt, mint a két svájci diplomata. Tevékenysége nagyobb szabású és kiterjedtebb volt, az amerikai támogatásnak köszönhetően. Szabadon engedésével a szovjetek elismerték volna, hogy ők tartóztatták le. Ez csaknem ugyanakkora presztízsveszteséget jelentett volna a számukra, mint a Katyńban elkövetett tömeggyilkosság beismerése, amiről Wallenberg nyilvánvalóan tudott. Nem Wallenberg esetében fordult elő először, hogy a szovjetek az elkövetett bűnt egy másikkal igyekeztek eltussolni…

Wallenberg hősi, emberfölötti küzdelmet vívott az egyik totalitariánus rendszer áldozatainak megmentéséért, és egy másik, hasonló természetű rendszer áldozata lett. Több tízezer magyar zsidó életét mentette meg hat hónapos budapesti tartózkodása alatt, igazi lendületet adott a mentési erőfeszítéseknek. Legendává vált, a sorsa eltűnése után évtizedekig foglalkoztatta a világ közvéleményét. Elrablásának és meggyilkolásának bűnét a szovjet rendszer nem tudta lemosni magáról.


Jegyzetek:

 

1 Lévai Jenő: Raoul Wallenberg regényes élete, hősi küzdelmei, rejtélyes eltűnésének titka. Budapest, Magyar Téka, 1948.

2 Paul E. Lewine: From Indifference to Aktivism, Swedish Diplomacy and the Holocaust, 1938–1944, Uppsala, 1998.

3 Paul E. Lewine: 89.

4 A páratlan dokumentum útját részletesen feldolgozta Haraszti György: Auschwitzi jegyzőkönyv. Budapest, Múlt és Jövő, 2005.

5 Paul E. Lewine: 274.

Üldöztetés – embermentés – újrakezdés, Budapest, Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány kiadása, 2007, 8–46.

7 Ember Mária: Wallenberg Budapesten, „A város arcai”, Budapest, Városháza, 2000.

8 Ez a híres Wallenberg-idézet volt a Magyar Nemzeti Múzeumban rendezett svéd emlékkiállítás mottója. Összeállították: Stina Hansfeld és Bengt Janfeldt történészek.

9 Ember Mária: 105.

10 Lásd erről Szita Szabolcs Wallenberg 1944. október 15-e utáni mentőakcióit leíró, megjelenés előtt álló könyvét, melyet volt szíves eljuttatni a szerzőnek.

11 Bondor Vilmos: A Mikó-rejtély. Mikó Zoltán és Raoul Wallenberg kapcsolata a magyar ellenállásban 1944–1945. Budapest, Püski Kiadó, 1995.

12 Ember Mária: 62.

13 Jonny Moser: Wallenbergs Laufbursche. Jugenderinnerungen 1938–1945. Wien, Picus Verlag 2006.

14 Megfigyeltethette Wallenberget a KGB. Index/MTI 2012. január 27., péntek, 15:07.



« vissza