Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Válságlenyomatok

Az idei filmszemlén szerepelt két filmösszeállítás. A TT Filmműhely fikciós rövidfilmekből készítette a Magyarország 2011-et, a Magyar Dokumentumfilm-rendezők Egyesülete pedig a Töredékek 2010–11-et, amely lényegében dokumentumfilmtervek, be nem fejezett filmek részleteiből állt össze. Kizárt dolog, hogy a két műhely egyeztetett volna, mégis mindkettő bevallott célja az volt, hogy figyelmeztessenek a filmszakma tarthatatlan helyzetére. Voltak, lehettek persze más szándékok is, de azokról később szólnék.

A Magyarország 2011 rendezői többségükben a rendszerváltozás után feltűnt fiatalok, de szolidaritásból azért jelen vannak a „nagy öregek” közül is néhányan. Különös, de a rendezők mindannyian alulteljesítenek önmagukhoz képest. A legkevésbé talán Kocsis Ágnes, aki megható hajléktalantörténetét a tőle megszokott érzékenységgel, szigorúsággal, pontos karakterekkel jeleníti meg. S az ő története legalább fedi a címet, mert a hajléktalanokat érintő, vitatható rendelet valóban 2011-ben vagy 2010-ben készült. Pálfi György eredeti látásmódja, szarkasztikus humora most is működik. Ha filmet nem lehet csinálni, hát elkészíti a főcímet, áthallásokkal, beszélő nevekkel. Jeles András azonban gondolatfutamával egyszerűen átbújt a léc alatt.

Hogy ilyen brutális formában mi az aktualitása Mészáros Márta, a rendező által legalább fél tucatszor feldolgozott anyaság utáni vágy és csecsemőgyilkosság motívumának, azt meg nem mondom. A Moszkva tér ugyan 2010-ben lett Széll Kálmán tér, de Török Ferenc filmje mégis olcsó, harsányan elfogult politikai poén. A téren nap mint nap átvonuló elesett emberek képeit Orbán Viktor beszédrészleteivel poentírozza. Adódik a kérdés: szociális érzékenységét, a magyar társadalomért való aggódását ugyan miért nem fejezte ki az elmúlt években forgatott játékfilmjeiben – Isztambul, Overnight – a rendező? Azok miért voltak amolyan „euro-pudingok” – Andrzej Wajda kifejezése a koprodukciós filmekre –, amelyekben jelzésértékűen sem jelentek meg az itt és most gondjai?

Kérdésem volna Jancsó Miklóshoz is, aki etűdjét az Illatos úton forgatta, és azt mondja: „Itt nem forgatni, ordítani kéne.” Ugyan miért nem ordított az elmúlt évtizedekben, amikor egyik blődlijét a másik után forgatta? Az a valóban vérlázító telep ott áll ötven éve. Ugyan miért nem kérdezte sem Medgyessy Pétertől, sem Gyurcsány Ferenctől, hogy „Uraim, Önök mit hazudnak itten?” Miért hagyta, hogy a magyar filmgyártást a bankok kezére játsszák és lenullázzák?

Ráadásul mindez Tarr Béla égisze alatt zajlik. Nos, ez a legszomorúbb, hiszen ki ne tudná jobban, mint Tarr Béla, hogy amiket itt vetítenek – kevés kivétellel –, nem filmek. Hogy egy amatőr filmszemlén többségüket maga is kizsűrizné? Kilóg a lóláb vagy inkább a kecskeláb, mint Forgács Péter minősíthetetlen dolgozatában. „A szabad film is lehet rossz” – írja a Népszabadság cikkírója, s ez egyszer egyetértek vele. Nem is írtam volna a Magyarország 2011-ről, mert annyira ízlésem és szemléletem ellen való, ha nincs alkalmam ugyanitt vetítve látni a Töredékek 2010–11-et. A dokumentumfilm-kezdemények, részletek ugyanis anélkül, hogy ezt ráírnák a filmre, annyi felelősségérzetet, aggódást, alázatot mutatnak az ország sorsa iránt, hogy még inkább aláhúzzák a másik hamisságát, felületességét, végső soron felelőtlenségét.

A MADE megszerkeszthette, megszűrhette volna szigorúbban is a filmeket. Kevesebb több lett volna, bár érthető a szándék: megmutatni, mennyi minden vár megvalósításra a műhelyben. A lényeg, hogy vannak felejthetetlen percek. Dénes Gábor szervátültetésre váró, élni akaró fiatalasszonya akár egész estés dokumentumdráma lehetne. Mohi Sándor táborozó cigánygyerekei, Gulyás János a vörösiszap-katasztrófában hirtelen felnőtté vált gyerekei, Kisfaludy András uzsorásokkal szembeszálló polgármestere mind-mind megfilmesítésért kiáltó sorsok, s mind tükrözik, hogy miben élünk, milyen gondokkal küszködünk Magyarországon. Nem 2011-ben, de legalább két évtizede, amióta nem tudtunk, nem tudunk élni a szabadsággal. De kíváncsivá tesznek a többiek is. Dékány István megszállott amatőr filmesének élete vagy Péterffy András filmje Szőts Istvánról éppúgy megérdemelné, hogy elkészülhessen, mint Siflis Zoltánnak a szerbiai bombázások alatt rögzített, de máig be nem fejezett filmje. S ami nagyon fontos, bár mindkettő a gyengébb anyagokhoz sorolandó, hogy a MADE felvette a szólásszabadság melletti tüntetést s az Élőlánc Magyarországért demonstrációt is. Mert mindkettő Magyarországon történt 2010–11-ben. Nézve az összeállítást, a néző arra gondol, minden támogatást meg kellene adni, hogy dokumentumfilmek készülhessenek és juthassanak el a nézőkhöz. Döbbenetes a különbség a két összeállítás szemlélete között; hogy mennyi a „meg nem gondolt gondolat” az elsőben és mennyi a felelősség és az alázat a másodikban.

Talán mert a kultúráról és a hazáról nem lehet választási ciklusokban gondolkodni. Érvényesen biztosan nem.



« vissza