Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Szuverenitás vagy behódolás

Amikor Magyarország 1988–89-ben fokozatosan demokratikus berendezkedésű állammá vált, nemzeti függetlenségét is visszaszerezte. A KGST és a Varsói Szerződés felbomlott; a nemzeti kormányok nem szovjet politikai nyomás vagy katonai fenyegetés hatására, hanem szabad választásokon kerültek hatalomra; és politikájuk nem a keleti blokk, hanem saját országuk érdekeit tükrözte. Miután Magyarország visszanyerte nemzeti szuverenitását – az egyéni szabadság nemzeti szintű megfelelőjét –, élni is kezdett vele. Belépett a NATO-ba, amely szervezet alapító okiratának ötödik cikkelye egy NATO-tagot ért támadás esetén minden tagországot segítségre kötelez. Ám e nyilvánvaló kötelezettség tudatos és önkéntes felvállalásával Magyarország nem csorbítja, hanem gyakorolja szuverenitását. Az Európai Unióhoz való csatlakozás ennél bonyolultabb kérdést jelentett. Egyszerűen fogalmazva: az EU-tagsággal Magyarország egész sor olyan Brüsszel által hozott jövőbeni törvény elfogadását és végrehajtását vállalta, melyek szavazásakor maga esetleg az ellene voksoló kisebbséghez tartozik. Ez a szuverenitás részleges elvesztését jelenti. És amint nő a nemzetközi jogi szabályozás szerepe, szaporodnak a transznacionális szervezetek, a kiotói egyezményhez hasonló „kötelező erejű” szerződések, és terjed a „globális kormányzás” mindezt szentesítő ideológiája, a szuverenitás vélhetően tovább szűkül.

A globális kormányzás olyan forradalmi változást hozott a nemzetközi kapcsolatok terén, mint a vesztfáliai békeszerződés nyomán létrejött szuverén államok nemzetközi rendszere. Ám azzal, hogy a globális kormányzás ilyen gyorsan tért hódít, úgy tűnik, csak szószólói számoltak – legalábbis eddig. Most azonban John Fonte, a washingtoni Hudson Intézet jeles kutatója, Szuverenitás vagy behódolás című, frissen megjelent művében (Sovereignty or Submission: Will Americans Rule Themselves or be Ruled by Others? New York, Encounter Books) jelentős kritikát fogalmaz meg a globális kormányzás doktrínájával szemben. A könyv nagy port vert fel a külpolitikai vezetők és a washingtoni agytrösztök világában. Igen elismerőleg nyilatkozott róla többek között John Howard volt ausztrál külügyminiszter és Václav Klaus jelenlegi cseh elnök is. Dr. Fonte könyve igényes tudományos munka, sikerét ugyanakkor sokkhatásának is köszönheti. A szerző azon kevesek egyike, akik a tudós eszköztárával védelmezik a szuverenitás elvét. Az egyetemek, a média, a jog, a külpolitika, valamint az üzleti élet és a szélesebb politikai elit köreiben, továbbá – szinte elkerülhetetlenül – a nemzetközi és nem-kormányzati szervezeteket (NGO-kat) kiszolgáló apparátusok közegében ma már a globális kormányzás ideológiája az uralkodó szellemi irányzat. Az olyan tudósok, akik ezekkel a doktrínákkal szembeszállnak, vagy akár csak kételkedésüknek adnak hangot, tagadhatatlanul kisebbségben vannak. És mivel az egyetemek világában mind a kinevezések, mind a kutatások finanszírozása ezt az intellektuális ortodoxiát követi, a fenti kisebbség akár védett fajnak is minősíthető. Fonte most megbolygatta ezt az olajozottan működő rendszert.

Éppen ideje volt egy ilyen fordulatnak. A tudományos életnek ez az egyoldalúsága meglepően rövid idő alatt gyökeréig áthatotta az intézmény-alkotást, a diplomáciát és a politikai közbeszédet. Bár a mai értelemben vett globális kormányzás aránylag új – kezdete nagyjából a hidegháború lezárásának időszakára tehető –, mégis egyre több kormánydöntés, kétoldalú egyezmény és nemzetközi megállapodás, így például a Kiotói Jegyzőkönyv vagy a Nemzetközi Büntetőbíróságot létrehozó szerződés alapját képezi. Térhódítását alig gátolta olyanfajta szervezett, módszeres ellenállás, mint ahogyan a nyugati demokráciák 1947 után a szovjet kommunizmussal szembeszálltak. Ennek köszönhető a globális kormányzást különféle szempontokból támogató könyvek, kommentárok, jogi szakcikkek, konferencia-jegyzőkönyvek és tanácsadói jelentések napi áradata a nyomtatott és elektronikus sajtó hasábjain.

Az utóbbi években John Fonte különös, némileg irigylésre méltó hírnévnek örvend. Ő lett a demokratikus szuverenizmus tudományos szószólója, a legkeresettebb vitapartner a globális kormányzás szellemi műhelyeiben. Ez részben annak tudható be, hogy – mint azt olvasói látni fogják – dr. Fonte igen udvariasan, jól informáltan és főként tisztességesen vitatkozik. Ez egyébként a globális kormányzás mellett érvelő nívósabb ellenfeleiről, például Peter Spiróról is elmondható. Korántsem igaz viszont minden ellenfelére, és ennek okaira is hamarosan kitérünk.

A szuverenista felfogást rengeteg támadás éri, melyekre alig válaszol. Dr. Fonte könyve az első komolyabb ellentámadás: későn érkezett, de örömmel fogadott kivétel.

Ugyanakkor egy nyugtalanítóan ismerős ellentmondást is példáz: magányos hang, mely sokak nevében szól. A szerző lépten-nyomon illusztrálja (és közvélemény-kutatások is újra meg újra igazolják), hogy a demokratikus nemzeti szuverenitás gondolata, valamint az erre épülő eszme- és intézményrendszer az Egyesült Államok és más fejlett demokráciák polgárai túlnyomó többségének meggyőződését tükrözik. Amerikaiak, ausztrálok, britek, olaszok és más szabad nemzetbeliek abban a hitben élnek, hogy népük autonóm, és belpolitikai ügyeit – például a szólásszabadság korlátait vagy a szociális ellátórendszer megfelelő szintjét – demokratikus vita és többségi szavazás útján dönti el. Persze néha szidják a politikusokat meg a politikát, de az elvvel alapjában egyetértenek. Minden bizonyíték szerint szembeszegülnének bármifajta nyílt próbálkozással, amely a demokráciát más politikai rendszerrel szándékozna felváltani.

A „globális kormányzás” ilyen másfajta politikai rendszer. Célja az, hogy a legfelsőbb politikai hatalmat (más néven a szuverenitást) a választóinak felelős demokratikus országgyűlés vagy kongresszus, azaz a szuverén állam kezéből kivegye, és bíróságokra, ügynökségi apparátusokra, nem-kormányzati szervezetekre és transznacionális testületekre ruházza, amelyek csak önmaguknak vagy más transznacionális testületeknek tartoznak felelősséggel. A jelenlegi politikai szisztémában még domináns, nemzetközi rendszerben a legitimáció folyamata a szavazóktól kiindulva halad fölfelé: a nemzetközi intézmények, melyek hatalma előre megállapított, jól körülhatárolt és korlátozott, a szavazók által választott szuverén kormány, illetve a kormány által kötött szerződések útján nyernek legitimitást. A globális kormányzás rendszerében viszont a legitimációs folyamat fölülről, a transznacionális intézmények és posztnacionális vezetők szintjéről nyílt szerződések útján kerül a posztszuverén kormányzatokhoz, melyek hatalma fölött transznacionális bürokraták és ügyvédek őrködnek, majd – legvégül – jut el a szavazókig.

Ez utóbbi rendszer támogatói azzal érvelnek, hogy a szavazók így több tényleges hatalommal bírnak, mivel egyéni szuverenitásukat „közös alapba gyűjtik” (azaz kiadják a kezükből) a nemzetközi kérdések területén nagyobb befolyással rendelkező transznacionális testületekben. Ám arra a támogatók érdekes módon nem tudnak rámutatni, valójában hogyan tudja a szavazó az így megnövekedett hatalmát érvényesíteni. Hogyan tud például egy nemzetközi törvényt módosítani? Vagy hogyan tudja szavazatával lemondásra bírni az Európai Bizottságot? Esetleg hogyan fellebbezhet a Nemzetközi Büntetőbíróság döntése ellen? Netán hogyan képes befolyásolni az Európai Unió diplomáciai hadjáratait, például azt, amelyiket a halálbüntetés eltörléséért folytat? A szavazó semmi ilyesmit nem tud elérni – sőt, kevesebbet, mint eddig –, mert hiányzik kezéből a legalapvetőbb demokratikus szankció: nem képes a (transznacionális) gazfickókat elkergetni a hatalomból. A megnövekedett szuverén hatalmat nem a szavazók, hanem a bíróságokat, nem-kormányzati szervezeteket és transznacionális testületeket vezető elitek gyakorolják bizottságok tömkelegének ülésein. Vagyis a globális kormányzás újból (számításaim szerint 1917 óta már harmadjára) azzal próbálkozik, hogy az elit uralmát a demokrácia – ez esetben igen áttetsző – köntösébe öltöztetve elfogadtassa.

Metaforikusan szólva: az agglegény szuverén hatalom, míg a házasember a közös alapba gyűjtött szuverenitás előnyeit élvezi.

Az ilyesmit nem könnyű eladni – különösen házasembereknek. Így aligha meglepő, hogy rejtett módszerekkel próbálják a liberális demokráciák nyakába sózni. Ez az alább ismertetett eljárás szerint történik. A globális kormányzás kisszámú, ám igen befolyásos, a nemzeti politika hatáskörén kívül tevékenykedő transznacionális elitek ideológiájaként lát napvilágot; hangjától visszhangoznak az egyetemi szemináriumok, viszont az országos politikai vitákban és a közmédiában alig vagy egyáltalán nem hallható. Támogatói a tudományos, jogi, üzleti és politikai szférából kerülnek ki, és eleinte szűk körben: szakfolyóiratokban, nemzetközi konferenciákon és jogi ítéletek formájában terjesztik álláspontjukat. Amikor azonban ezek a nézetek kellőképpen beszivárogtak a hazai kormányapparátusba és intézményeibe, a politikusok és kormánytisztviselők vonzó külföldi helyszínekre utaznak, és ott tárgyalják meg az új ortodoxia alapján álló szerződéseket. Ritka alkalmakkor – ilyen volt a Hillary Clinton vezette amerikai delegáció részvétele a női jogokról szóló pekingi konferencián – a szerződést nyílt tárgyalások útján kötik, és azt a hazai közéletben is heves vita övezi. Ettől lelassul a folyamat. Így leginkább valamelyik füstmentes genfi tárgyalótermet választják helyszínül, ahol a névtelen tárgyalópartnereken kívül csupán baloldali nem-kormányzati szervezetek lobbistái és önérdekelt multinacionális vállalatok képviselői vannak jelen.

Ám a többoldalú tárgyalások hosszas folyamatának lezárulása a globális szerződések pályafutásának csupán kezdeti szakasza. Nemes szándékokat sejtető feddhetetlen címszók alatt – például a nők védelmében, vagy a népirtás elleni tiltakozásul – köttetnek ezek a megállapodások. Ezután viszont alapos átértelmezés vár rájuk nemzetközi és nemzeti bíróságokon, sőt – az új nemzetközi szokásjog értelmében – jogtudósok konferenciáin is, akik transznacionális törvényerőt tulajdonítanak tanulmányaikban kifejtett álláspontjuknak. Ám ezek a szerződések még módosítatlan állapotukban is olyan kikötéseket tartalmaznak, amelyek jócskán túlmennek a címük sugallta célok hétköznapi értelmezésén. Megfigyelő és végrehajtó mechanizmusokat foglalnak magukban, amelyek a tárgyalt problémakörben a nemzeti kormányok helyett ENSZ-szervezetek és más transznacionális testületek kezébe adják a hatalmat. Ezen kívül az ország legbelsőbb belügyeibe is beavatkoznak – amit a bíróságok, hivatali apparátusok és nem-kormányzati szervezetek gyakran jó szemmel néznek, sőt szorgalmaznak is, mivel így alkalmuk nyílhat visszájára fordítani bizonyos döntéseket vagy eljárásokat, melyek vitájában a nemzeti politikai küzdőtéren alulmaradtak. Valójában a globális kormányzás egyik fő hajtóerejét az képezi, hogy az elitek ilyen kudarcok ellen bebiztosíthassák magukat.

Ezek a folyamatok nagyrészt a politika színfalai mögött, az NGO-k, lobbisták és érdekvédelmi csoportok között zajlanak. A szélesebb közvélemény sok esetben csak akkor szerez tudomást róluk, mikor egy országba ENSZ megfigyelő csoport érkezik, és a szerződésre hivatkozva változtatásokat próbál kieszközölni jogi, szociális vagy alkotmányos kérdésekben.

Íme néhány találomra kiválasztott példa a sok közül dr. Fonte könyvéből:

1. A faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről szóló ENSZ-egyezmény betartását ellenőrző bizottság 2001-ben felszólította az Egyesült Államokat, hogy változtassa meg alkotmányának a szólásszabadság védelméről rendelkező első módosítását, mert az akadályozza a bizottság által gyűlöletbeszédnek nevezett jelenség betiltását. (Szerződések tárgyalásakor egyesült államokbeli diplomaták többnyire ragaszkodnak „fenntartások” megfogalmazásához, ha úgy vélik, hogy a szerződés egyes kikötései esetleg nem összeegyeztethetők az alkotmánnyal. Ez a gyakorlat meglehetősen irritálja az ENSZ és más globális testületek képviselőit.)

2. 1997-ben a nők elleni hátrányos megkülönböztetés kiküszöböléséről szóló ENSZ-egyezmény ellenőrei kifogásolták, hogy „Szlovéniában mindössze a gyerekek 30%-a jár napközi otthonos óvodába”. Túl sok gyereket nevelnek a szülők otthon, mivel a szlovén kormány segélyben részesíti a főállású anyákat. A megfigyelők szerint ez erősíti a régi sztereotípiákat, és megfosztja a gyerekeket az óvoda nyújtotta oktatási, nevelési és szociális lehetőségektől.

3. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát megfigyelő ENSZ-bizottság 2000-ben kifogást emelt az ausztrál kormánynál az illegális bevándorlók fogva tartása ellen. Az Egyesült Államokat is megfenyítette a „fokozott katonai jelenlét miatt az országot Mexikótól elválasztó délnyugati határ mentén”. Végül aggasztónak találta magát az amerikai szövetségi rendszert is, mivel „a tagállamok túl nagy hatáskörrel rendelkeznek… büntetőjogi és családjogi kérdésekben”, és ez „az Egyezmény nem megfelelő alkalmazásához vezethet az ország egész területén”.

Az ilyenfajta beavatkozásokra szuverén liberális demokráciák belügyeibe egyből ráharap a bulvársajtó. Amint kitudódik például, hogy Kanada jóléti költségvetését a kormány hozzájárulásával olyan ENSZ-jelentéstevő fogja jóváhagyni, aki diplomataként egy hírhedt diktatúra képviselője, nyomban kitör a politikai botrány. A közvélemény felhorkan: „Mi az ördög zajlik itt?” A globális kormányzás híveinek válasza lényegében valami ilyesmi: „Nincs itt semmi látnivaló, emberek, menjenek a dolgukra. Csupán apróbb elvi földrengés és egynéhány jogfosztott.”

Némi vita persze lesz a dologból, amit azonban a soron következő „botránysztori” hamar elcsitít.

Ám az ilyen történetek egy idő után nyugtalanságot keltenek, amit már nem csillapít a globális kormányzás balzsama. Hosszabb idővel az észrevétlenül, vagy némi általános helyeslés közepette bevezetett radikális változások után azok, akik kitartanának a status quo – jelen esetben a liberális demokratikus kormányzás – mellett, rájönnek, hogy az átalakulás szuverén jogaikkal és fennálló intézményeikkel nem összeegyeztethető. Ebből valódi és gyakran heves vita kerekedik.

A komollyá váló, állandósult viták során a változásokat kezdettől fogva ellenzők nemritkán megvetésben részesülnek természetes szövetségeseik részéről. Burke Töprengések a francia forradalomról című könyvéhez írt előszavában Conor Cruise O’Brien kiemeli, hogy diákjai többnyire úgy vélték, Burke műve a terror alatt, illetve utána született. Valójában Burke számos szenvedélyes kirohanása évekkel korábbról datálódik. Legtöbb tájékozott angol kortársa, sőt közeli barátja túlzónak és arányt tévesztettnek tartotta Burke korai ellenszenvét a francia forradalom iránt. Úgy képzelték, Franciaország az általuk ismert brit alkotmányos liberalizmus modelljét követi. Nem látták meg a forradalom ideológiájának radikális vonatkozásait, így nem vehették észre, milyen véres, anarchiába torkolló útra lép. Burke azért tudhatta előre a terror bekövetkeztét, mert behatóan elemezte a forradalom első szakaszának liberalizmusát. A konzervatív és liberális angol gondolkodókat csak akkor győzte meg Burke szkepticizmusa, amikor jóslatait a végkifejlet beigazolta. Vajon hasonló folyamat elébe nézünk a globális kormányzás csendes forradalmával kapcsolatban is?

Dr. Fonte és más szuverenista demokraták – a hazájukban liberális demokráciát, külföldön a szuverén államiságot támogatókat jelöli ez a kissé nehézkes terminus – a legutóbbi időkig hasonló helyzetben voltak, mint a korai Burke. Nemigen tudták polgártársaikat meggyőzni, hogy okuk lenne bármi aggodalomra. Részben azért, mert a globális kormányzás fogalma meglehetősen sok magyarázatot igényel. Akárcsak a marxizmus, ez is olyan szerepben tetszeleg, mintha a liberalizmus, demokrácia és internacionalizmus beteljesülése, és nem mindezek tagadása lenne. Hiányzik belőle az az elrettentő nyíltság, amellyel a marxizmus, a nácizmus és a dzsihadizmus szemrebbenés nélkül kifejezésre juttatja, hogy uralma nem tűr alapvető ellenkezést. Viszont céljainak megfogalmazásakor ugyanolyan kifejezéseket használ – emberi jogok, béke, nemzetközi jog –, mint a demokraták és internacionalisták. Sokakat félrevezet és megnyugtat ez a ködösítés.

Dr. Fonte viszont az ideológiák leleplezésének úttörő mestere. Első antropológusként osztályozta és elemezte a „transznacionális progresszivizmus” korai megnyilvánulásait. Hasonló szakértelemmel tárja fel a globális kormányzás ideológiájának későbbi szakaszában használt, kifinomultabb eufemizmusok valódi jelentését is. (Könyvének első fele az utóbbi négyszáz év politikaelméletének élvezetes útikalauza, és mint ilyen igen olvasmányos, a főtémától némileg független politológiai bevezetés.) A szerző a szakértő könnyedségével bizonyítja be, hogy a „közös alapba gyűjtött szuverenitás” a szuverenitás elvesztését jelenti, mivel a közös alapba gyűjtéssel új, a közös alapot létrehozó nemzetek felett álló szuverén hatalom létesül. Ezt követően dr. Fonte rámutat, hogy olyan szerződés megkötése, amely más nemzetekkel szemben pontosan körülírt kötelezettségeket tartalmaz (legyenek ezek akár nagy horderejű kötelezettségek, mint a NATO 5. cikkelye értelmében vett hadüzenet), a szuverenitás gyakorlásának minősül; ugyanakkor egy posztnacionális entitással kötött szerződés, amely a szerződő felet akármiféle követelés teljesítésére kötelezheti, a szuverenitás feladását jelenti. Az első típusú szerződés az internacionalizmus, a második a transznacionalizmus elvét példázza. A transznacionalizmus pedig nem valamiféle csúcsra járatott internacionalizmus, hanem éppen annak ellentéte, mivel lényegében szemben áll vele. Az internacionalizmus szuverén nemzetállamok közötti együttműködésen alapszik, amit lebéklyóz, és végül szép csendesen megfojt a transznacionalizmus szabályzatrendszere. Lényeges, hogy a két struktúra közül csak az internacionalizmus egyeztethető össze a demokráciával a nemzeti belpolitika területén.
A transznacionalizmus meggondolatlanul henceg „visszafordíthatatlan” mivoltával, hiszen a demokrácia a megfontolás, a választások biztosította újragondolás elvén alapul.

Dr. Fonte újra és újra végigköveti a fenti gondolkodásmód logikájának útját – és az minden esetben egy megközelíthetetlen, megdönthetetlen, antidemokratikus, agyonszabályozott Leviatánhoz vezet.

De hát minek bíbelődni a hőmérővel, amikor úgyis látjuk az időjárást – különösen, ha épp most csapott belénk a villám? Ma már nemcsak az elmélet a kalauzunk. Európában a globális kormányzás hívei létrehoztak egy intézményt, melyben sok dédelgetett rögeszméjük jól megfigyelhető módon testet ölt: az Európai Uniót. Ez ízelítőt ad abból, milyen lenne a globális kormányzás gyakorlata. Walter Russell Mead szavaival élve: „Képzeljünk el egy globális léptékűre nagyított Európai Uniót; ebben a Globális Unióban a nemzeti kormányok és törvények megmaradnának ugyan, de körbefonná őket a közös megegyezés alapján született törvények és normák egyre sűrűbb keretrendszere, és át- meg átszőné a globális intézmények mind szövevényesebb hálója, melyek által módosulna, illetve sok esetben megszűnne a nemzeti kormányok autoritása.”

És ez még meglehetősen enyhe megfogalmazás. Az euró jelenlegi válsága az ilyen jellegű struktúrák két további szembeszökő veszélyére hívja fel a figyelmet: elsőként arra, hogy a demokratikus felelősségre vonhatóság hiánya kedvez a megfontolatlan és népszerűtlen irányelvek elfogadásának; másodszor pedig arra, hogy nyilvánvaló kudarcaik ellenére az ilyen irányelvek a demokratikus felelősségre vonhatóság hiányában többnyire változatlanul érvényben maradnak. Továbbá a régóta sikertelenül működő közös agrárpolitika (KAP) – amely az EU kiadásainak mintegy 40 százalékát költi arra, hogy az élelmiszerárakat az európai termelők számára magasan tartsa, tönkretéve ezzel a harmadik világbeli kisgazdák exportkilátásait – azt példázza, hogy az ilyenfajta esztelenségek szinte akármeddig folytathatók (vagy legalábbis addig, amíg a pénz elfogytával a rendszer bedől). A politikai elitek jóval nehezebben adják fel légvárnak bizonyuló elképzeléseiket, mint a gyakorlatiasabban gondolkodó egyszerű szavazók (részben azért, mert az ilyen utópiák negatív hatásaival nem az elitek szembesülnek). A globális kormányzás diadala magával hozná annak kockázatát, hogy az EU sokat kritizált kudarcai világméretekben és óriási költségek árán megismétlődhetnek.

A globális kormányzás azonban szerencsére nem elkerülhetetlen végzet sem Amerika, sem más népek számára – bár hitvallói, a marxistákhoz hasonlóan, szeretik ilyen színben feltüntetni. Csupán többfajta lehetséges jövő egyikéről van szó. A könyv második részében dr. Fonte azt vizsgálja, miféle geopolitikai választások állnak a politikus rendelkezésére egy olyan világban, amelyben – Francis Fukuyama szavaival élve – véget ért a történelem. A szerző négy esélyes jelöltet lát az uralkodó globális kormányzati filozófia posztjára.

Az első ilyen ideológia a szuverén nemzetállamok együttműködésén alapuló internacionalizmusé. Erre épül az Egyesült Államok kormányzati rendszere, és egészen a legutóbbi időkig ez volt a nyugat-európai államok egyik legfontosabb alkotmányos alapelve is. Ám pozíciója kissé megingott, amikor a kommunizmus igáját levető közép- és kelet-európai nemzetek csatlakoztak a „nyugathoz”. Úgy hitték, egy liberális demokratikus berendezkedésű rendszerhez csatlakoznak, ehelyett félúton találták magukat a globális kormányzás felé. A britekhez hasonlóan – bár eltérő okokból – ezeknek a nemzeteknek nincs ínyükre az ilyen rendszer: túlságosan emlékezteti őket jobb pillanataiban a Habsburg, kétségbeesettebb időszakokban a szovjet birodalomra. Ha a liberális demokráciára épülő internacionalizmus – Fonte nyelvén szólva a „philadelphiai szuverenitás” – vezető ideológiává válik a nemzetközi politikában, az európai államok többsége vélhetően abbahagyja majd a posztnacionalizmussal és posztdemokráciával való kacérkodást, és visszaszerzi Brüsszeltől demokratikus autoritásának jó részét.

Ebben az esetben a legtöbb olyan állam is, amely szakít az autoritarianizmussal, a liberális demokrácia alapelvein építi majd újjá kormányzati rendszerét. Ezek a rendszerek természetszerűen – mint minden demokráciában – magukon viselnék az illető társadalom alapvető, elsősorban vallási jegyeit. Következésképpen az „arab tavasz” utáni közel-keleti rezsimek, amennyiben a demokratikus utat választják, valószínűleg inkább Törökországhoz, mint Amerikához lesznek hasonlóak. A demokratikus szuverenitás támogatóinak ezen nem kell sem csodálkozniuk, sem elképedniük, inkább alkalom lehet arra, hogy megerősítsék elkötelezettségüket. Mint dr. Fonte rámutat: a demokrácia intézménye csakúgy, mint az állam és egyház szétválasztása, mind Amerika, mind Franciaország számára alapvető, a „burka betiltásáról” mégis másként vélekednek, mert a szekularizmussal kapcsolatos hagyományaik némileg különbözőek. A demokrácia alapján álló világrend távolról sem akarna uniformizálni, a különbségek azonban nem valamilyen központilag előírt, ideológiai töltetű jogszabály, hanem az egyes népek eltérő döntései nyomán keletkeznének.

Két másik feltörekvő rivális a világ uralkodó ideológiájának posztjára a dzsihadizmus és a szuverén autoritarianizmus – az al-Kaida (és más szervezetek), illetve Kína (és más államok) által képviselt ideológia. Fukuyama elmélete szerint a történelem nem abból a szempontból ért véget, hogy megszűnnének a háborúk, a trónutódlás, a választási győzelmek és hasonló „események”, hanem olyan értelemben, hogy a nyugati demokráciának mint uralkodó kormányzási ideológiának nem lesz igazi vetélytársa. Vélhetően a fent említett két világszemlélet egyike sem cáfolja meg ezt a tételt. Mindkettő nagymértékű rombolást végezhet a világban terrorizmus, fegyverkezési verseny vagy általános zavarkeltés révén, ám valószínűleg egyik sem lesz képes elegendő elfogadottságra, még kevésbé támogatásra szert tenni ahhoz, hogy a nemzetközi kapcsolatokat és a globális intézményeket saját képére formálhassa. A dzsihadizmus teokratikus kormányzáson alapuló világuralmi törekvései alapjában elfogadhatatlanok a világ nyolcvan százaléka számára, akik nem a muszlim vallás követői – de nem sokkal népszerűbbek a fennmaradó muszlim húsz százalék körében sem. A szuverén autoritarianizmus, még ha anyagi értelemben igen sikeres is, mint például Kínában, komoly legitimációs problémákkal küzd: ezért próbálják kínai szóvivők úgy igazolni rendszerüket, hogy az a demokrácia gyakorlati előnyeit nyújtja, csak másképp. Mindkét ideológia csupán szűk körben – az azonos hitűek, illetve az autoritárius uralkodó osztály tagjai között – lehet igazán népszerű, távolabbra alig terjed a hatósugaruk. Mindkettőre halálos ítélet vár – az al-Kaidára konkrét, a szuverén autoritarianizmusra átvitt értelemben. Ha ezek a nyugati típusú demokrácia fő riválisai, Fukuyama jogosan állítja, hogy nincs esélyük a győzelemre.

Azt viszont nem jósolta meg kellőképpen Fukuyama elmélete – világít rá dr. Fonte –, hogy a nyugati típusú demokráciával szembeni legkomolyabb kihívás belülről, a liberális demokrácia saját berkeiből érkezik. A globális kormányzás ideológiája, akárcsak a marxizmusé, pontosan ilyen jellegű kihívást jelent. Ez az eszmerendszer a nyugati társadalom vezető rétegeinek szellemi termékeként látott napvilágot, és látszatra megoldást kínál olyan globális problémákra, amelyeket – szerintük – demokratikus szuverén államok nem tudnak nemzetközi együttműködés útján (azaz „önállóan”) megoldani. A demokrácia beteljesítőjének nevezi magát – egy mélyebb, igazi demokráciát ígér, nem a politikai pártok és táborok hitelét vesztett acsarkodását. Ezzel szemben lépten-nyomon aláássa a demokratikus felelősségre vonhatóság és a kormányzottak egyetértésének elvét, és arra törekszik, hogy a demokratikus intézmények kezéből egyre több hatalmat ruházzon át a nem-kormányzati és globális szervezetekre, amelyek az elitek nézeteit és érdekeit képviselik. Posztdemokrata körökben valószínűleg megéljenezték a GONGO-k (kormányzat által létrehozott nem-kormányzati szervezetek) megalakulását – mivel ezeket a transznacionális testületek ihlette és pénzelte apparátusokat azzal a céllal hozták létre, hogy még több hatalmat szipkázzanak el a kormányoktól, és így megvalósíthassák a szavazók és a kormány által „elmulasztott” (vagyis leszavazott) reformintézkedéseket.

A négy rivális eszmerendszer bonyolult francianégyest táncol a diplomáciai hegemóniáért folytatott harcban. Nap mint nap látjuk, hogy dzsihadista szimpatizánsok és autoritárius kormányok a globális kormányzás doktrínáit használják eszközül, például abban a „jogi hadviselésben”, amellyel az Egyesült Államok terror elleni harcát és egyéb erőfeszítéseit próbálják megakadályozni. Viszont az új, feltörekvő nemzetállamok, akár demokratikusak, akár nem – például Kína, India, Brazília vagy Indonézia – valószínűleg nem fogják elfogadni, hogy kül- és belpolitikájukat valamilyen ENSZ-ügynökség meghatározhassa, vagy akár meg is vétózhassa egy olyan szerződés vélt interpretációjára hivatkozva, amelyet egy jelenleg ellenzékben lévő párt kötött. A sodró lendületűnek híresztelt kiotói folyamat ma már csak vánszorog, mert elmozdíthatatlan akadályt állított útjába Kína és India ellenállása. Könnyen lehet, hogy a globális kormányzás támogatóinak ehhez hasonló kudarcok egész sorával kell még számolniuk. Amint az ázsiai, afrikai és latin-amerikai szuverén hatalmak a nemzetközi közösség teljes jogú tagjaivá válnak, a globális kormányzás elveszti presztízsét, provinciális ideológia lesz belőle – a hanyatló posztmodern Európa utolsó kísérlete egyfajta békés neokolonializmusra, vagyis arra, hogy a transznacionalizmus álcája alatt hatalmát jogi és bürokrata eszközökkel kiterjessze.

Ezért nem tűnik valószerűnek, hogy a globális kormányzás erőinek sikerül valamiféle globális hatalmat, vagy az általuk elképzelt „globális jogállamot” létrehozniuk. Az viszont lehetségesnek látszik, hogy ezeknek az erőknek az őket pragmatista alapon támogató multinacionális vállalatok segítségével sikerül jelentős, akár a kritikus tömeget is elérő hatást gyakorolni a nyugati demokráciák (és az Egyesült Államok) véleményformálóira és vezetőire. Az sem kizárt, hogy ez a hatás az elitgondolkodásba beépülve annak alappillére lesz, és a marxista teoretikus, Antonio Gramsci fogalmával élve „ideológiai hegemóniává” válik. Ez a folyamat már elkezdődött.

Ha a folyamat nem állítható meg – vagyis ha a demokrata észjárás globalista érvek csapdájába esik –, akkor a jelek szerint nem a globális kormányzás diadala, hanem a liberális demokrácia öngyilkossága következik be mind a belpolitikai autonómia, mind a terrorizmussal vagy nem-demokratikus szuverén államokkal szembeni önvédelem területén. Ennélfogva a globális kormányzás nevű projekt, bár önmagát nem képes sikerre vinni, lényegében lefegyverezheti és lebéníthatja a demokratikus államot. Fukuyama szkepticizmusa ellenére, ha a liberális demokrácia túl sokat iszik a globális kormányzás poharából, megmérgezi magát.

A liberális demokrácia ilyenfajta öngyilkossága feltehetőleg lépésenként, fokozatosan történne. Könyve hatodik fejezetében dr. Fonte megvizsgálja, hogyan vezet lassú öngyilkossághoz az a folyamat, melynek során a nyugat-európai liberális demokratikus nemzetállamok az Európai Unió nemzetek feletti jogrendszerébe alárendeltként betagolódnak. A folyamat még tart. És az „öngyilkosság” elősegítésében az európai nemzetállamok igazságszolgáltatásának legfelsőbb szintjein dolgozó bírók is közrejátszanak, mivel kulcsszerepük lehet a globális jogrendszer kialakításában.

Ezért nem csekély vigaszul szolgál az a növekvő ellenállás, amellyel a közös kormányzás még készülőben levő, antidemokratikus tervezetét Európán belül fogadják. A választók és adófizetők nemcsak a szavazófülkékben, hanem az utcákon is tiltakoznak az ilyen felelőtlen hatalmi struktúrák ellen, melyeknek működését pénzügyi válság, magas munkanélküliség és kudarcot vallott intézkedések sora övezi. Ha a globális kormányzást saját hátországában továbbra is annyi vita és támadás kíséri, mint ahogy azt jelenleg különböző szinteken tapasztaljuk, akkor jó okkal hihetjük, hogy a folyamat megállítható és visszafordítható.

A szkeptikusok táborának helyzete viszont még egy, talán döntő szempontból is kedvező: a globális kormányzás olyan ideológia, amely nem meri néven nevezni magát. A szemináriumi termekben hirdetett tanait a tévé nyilvánossága előtt tagadnia kell. Vívmányait, mint azt a KAP esetében láttuk, tanácsosabb rejtegetnie. Csak nyelvi trükkök segítségével képes elérni, hogy szabályzatai és intézményei liberális és demokratikus színben tűnjenek fel, holott távolról sem azok. Általában véve a globális kormányzás ideológiájának állandó kelléke a hazugság és a színlelés.

Ezzel nem is volt baj, amíg senki sem figyelt oda rá: úgy tűnt, a globális kormányzás a vitán kívül mindent túlél. Fonte könyvének megjelenésével azonban ez a helyzet megváltozott. A szerző gondoskodott róla, hogy a szuverenitás kérdése végre kimerítő vita tárgya legyen nemzeti és nemzetközi fórumokon. Leleplezte a mellébeszélést, szépítgetést és jogi köntörfalazást. Szellemi fegyverzetet adott, amellyel – akár kívülről támadják, akár belülről próbálják aláásni – meg tudjuk védeni az alkotmányos liberális demokráciát.

Fonte mindent megtett, amit egy politikai szerző megtehet. A többi az olvasókra vár.

Fordította: Walkó Zsuzsanna



« vissza