Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Nemzet és emlékezet. Pócza Kálmán könyvéről

Pócza Kálmán könyve nagy segítséget jelent a tájékozódni kívánó közönség számára abban, hogy felfedezhessék: az emlékezetpolitika máshol is kényes pont. Ráadásul a nemzeti emlékezet kérdéseiben a számunkra nemcsak gazdaságilag, de szellemi értelemben is meghatározó Németország meghasonlottsága kísértetiesen emlékeztet a hazai vitákra. A közös történelmi múlt miatt a viták alapkérdései hasonlóak: bűnös-e a társadalom vagy nem bűnös? Értelmezhető-e, használható-e egyáltalán a szó hagyományos értelmében vett nemzet fogalma, vagy pedig teljes újradefiniálásra van szükség?

Megalapozottnak tűnő vélekedés, miszerint az emberi lét egyik meghatározó jellemzője a hosszú távú memória, az emlékezet. Valamennyi emberi közösség, sőt emberi kapcsolat alapvető meghatározója (az érzelmi és az érdekazonosuláson túl) a közös élmények birtoklása, illetve azok értelmezése. Egy nemzet önmagáról alkotott képének, identitásának talán legmeghatározóbb alkotóeleme, hogy hogyan gondolkozik a közös élményekről, a közös tapasztalatokról, a közös múltról. A kiindulóponton túl az eredetmítoszok jelölik ki ugyanis azt a hozzávetőleges keretet is, amelyen belül a nemzet értelmezni tudja viszonyát a külvilággal, és a legfontosabb kérdésre, a „miértre” válaszokat tud adni. Ebből a szempontból tekintve a történetírás története nemcsak egyszerűen gondolkodástörténet, hanem a nemzeti sorskérdésekre adható (illetve adandó) válaszok története is. Így a történetírás néha szorosabban, néha pedig lazábban, de mindenképpen kötődik a politikához. Nem véletlen tehát a könyv címében szereplő „emlékezetpolitika” kifejezés. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a történetírás elszakadna a tudományos módszerektől – nem is szakadhat, hiszen a múltbeli valósághoz való lehetőség szerinti hűség a legbiztosabb módja annak, hogy a közösség a megfelelő válaszok irányában induljon.

A szerző a fentiek tekintetében logikailag vitatható állítást tesz, amelyet érdemes közelebbről is szemügyre venni. „A politikai nyilvánosság a kilencvenes években nem ahhoz járult hozzá, hogy a tudósok a legalapvetőbb rankei módszertant (forráskritika) megőrizve újrafogalmazzák a tudományosság kritériumait, hanem arra törekedett, hogy a tudomány a nyilvánosság kritériumait (új információ; provokativitás; botrány; személyes motivációk kutatása; könnyen érthető, monokauzális magyarázatok) vegye át. A szakma a kilencvenes évek közepén-végén megjelenő amerikai botránykönyveket (Goldhagen, Finkelstein) egységesen »kiátkozta«, mivel azok a látszat ellenére nem feleltek meg a szakma által bevett kritériumoknak.” A német–amerikai történeti kérdéseket csak a partvonal mellől ismerve, az egyébként igen gazdag bibliográfiát segítségül híva, hogy egyrészt Goldhagen Hitler készséges hóhérai, és Norman Finkelstein A holokauszt-ipar című könyveiről van szó. A két könyv teljesen eltérő szempontból íródott: Goldhagen jószerivel a teljes németség a tömeggyilkosságokban nemcsak tevőleges, de akaratlagos részvételét próbálta bizonyítani, míg Finkelstein a másik oldalról, a németségtől a holokauszt címén alaptalanul kizsarolt pénzekről írt. A második könyv nemzetközi vihart kavart, s az, hogy a német történészcéh igényeinek nem felelt meg, nem csoda: hiszen nem szigorúan vett történelemkönyvről van szó, hanem egy olyan tényfeltáró munkáról, amely inkább riportkönyv, mint történeti mű. A Goldhagen-könyv kapcsán folytatott vita azonban mélyebben érintette a német közvéleményt, és benne a történész szakmát is. A németség egészének bűnössége fokozatosan épült be az egész európai és az amerikai köztudatba, akár az olyan filmeken keresztül is, mint a Piszkos tizenkettő vagy a Becstelen brigantik (amely utóbbi abszurditása, képregényszerűsége nem nyilvánvaló mindenki számára). Hogy ez a német történeti gondolkodásban is mély nyomokat hagyott, azt mutatja, hogy a vitában jószerivel egy történész, Ernst Nolte magányos küzdelemre kényszerült, illetve a legjobban a Wehrmacht-kiállítás kapcsán kibontakozott vita. Két nem német történésznek kellett rámutatni a kiállítás fonákjaira, és a tudományosság szempontjainak teljes semmibevételére. Van benne valamiféle keserű irónia, hogy amikorra a második világháborús Nagy Szövetség nemcsak szétesett, hanem egyes résztvevői meg is szűntek, a német közvélemény egy olyan narratívát fogadott el vitaképesnek, amely a nemzeti létet alapjaiban kérdőjelezi meg. Ez részben a történetírás hibája is, hiszen ahogy a könyv szerzője is megállapítja, a „hatvannyolcasok” céljai közé a nemzeti mítoszokat romboló társadalomkritika, nem pedig egy pozitív kollektív identitás kialakítása tartozott.

A másik fontos kérdés a nyelvé. Itt nem is arra az ismeretelméletinek nevezhető problémára gondolok, hogy egyáltalán a jelenkori nyelv képes-e leírni a múltat, hanem arra, amit a szerző a „linguistic turn” fogalmával definiál. A könyv szerint Németországban nem ment végbe, pontosabban „Németországban alig érezhető hatással volt a történetírásra”. Megállapítható viszont, hogy Magyarországon egy másfajta linguistic turn a mai napig várat magára: a marxista történetírás nyelvezete, fogalmi rendszere még mindig uralja az egyetemi tankönyveket. Ismét csak a szerző megállapítására kell felhívni a figyelmet, amely részben a hazai helyzetet is tükrözi. Az említett fogalmi-nyelvi készlet használói lényegében a történelem vége felől magyarázzák a történelmet, társadalmi utópiák és absztrakt fogalmak alapján ítélkeznek a múlt (és a jelen) felett.

Mindenesetre a könyv szerzője nagy feladatra vállalkozott. A történetírás történetének kutatása nehéz kihívás. A szerző bemutatja az elmúlt két évszázad német történetírását, és nem különböző jelzőkkel illeti a történetírókat (mint ahogy az akár itthoni tankönyvekben olvasható: „haladáselvű”, „antiklerikális”, „nacionalista”), hanem engedi, hogy maguk a történetírók beszéljenek. Mindezt történeti kontextusba ágyazva teszi, így tehát az olvasó lépésről lépésre figyelemmel tudja követni a németek önmagukról alkotott képének változását.

Ebből a szempontból különös fontosságra tesz szert a könyvborítón látható, a német romantikát idéző kép (Horváth Krisztián festménye). Furcsa, vékony fagyökerekkel itt-ott összekötött hasadék egy havas, téli erdőben. A borító mintegy szimbolizálja azt a jelenséget, amely a könyv lapjain is felbukkan – azt, amely a hazai közéletben gyakran bunkósbotként jelenik meg: a megosztottságot. Gyakran elfelejtjük, hogy számos európai országban is megvolt az a szellemi kettősség, amelyet itthon a kádári népfrontos egység örökösei borzalomnak láttatnak. Gondoljunk Oroszországban a zapadnyikok és a szlavofilok vitájára, vagy a két Franciaország létezésére. És valóban, a történet eleje valószínűleg valahol Franciaországhoz, 1789-hez kapcsolódik. Nem véletlen, hogy a német történetírás megalapozását a könyv szerzője is a francia háborúk utáni korszakhoz kapcsolja. A 19. század első harmadától, Ranke munkássága nyomán bontakozott ki a német történetírás első nagy és sokáig uralkodó paradigmája, amelyet csak az 1945-ben észlelt nemzeti katasztrófa kérdőjelezett meg.

A „megosztottság” félrevezető fogalom: egyrészt alapkérdésekben, nehéz döntési helyzetekben, majd az emlékezet kezelésében lennie kell egy nemzeti minimumnak, de amíg ez kikristályosodik, a „megosztottság” vitái mutatják a közösség összetartozását, azt, hogy a közös dolgokat valakik rendezni akarják. Így a német történészvita is jelentős, rendezetlen kérdéseket hozott a felszínre. Hasonlóság áll fent itt Magyarország viszonylatában is: átfogó történészvita még nem volt, de viták igenis voltak. Emlékezzünk csak a „felszabadítás vagy megszállás” kérdéskörére, vagy egyes személyekhez kapcsolódó vitákra (pl. Kisbarnaki Farkas Ferenc rehabilitációja). Ezek a kisebb viták lényegében ugyanazokat az alapkérdéseket járták körbe. A két legnagyobb horderejű vita itthon kétségtelenül a sokáig parázsként lappangó ’56-os vita volt. („Kinek a forradalma?”), majd a Terror Háza Múzeum megnyitása kapcsán elemi erővel kirobbanó, többéves harc. Ebben a tekintetben a magyar közvélemény és a szakma jobban vizsgázott: a vitát kirobbantó Nolte szinte teljesen magára maradt, bár a vita utáni rendeződés – talán a Wehrmacht-kiállítás polarizáló hatásának is köszönhetően – elindult. Pócza a történészvita három fő kérdését a következőképpen látja: „1. A kommunista és náci diktatúra közötti kauzalitás kérdése. 2. A kommunista és náci diktatúrák összehasonlításának lehetségessége és szükségessége. 3. Egy pozitív nemzeti öntudat kialakításának lehetségessége és szükségessége.” (70.) Az, hogy ezekben valamiféle rendeződés elindult, a történelemről folytatott németországi közbeszédet csak felületesen ismerők számára mindenképpen megnyugtató közlés. Aktuális áthallásai vannak egy korábbi német történészvitának, amelyet Martin Broszat módszertani útkeresésnek szánt eredetileg. Ennek lényege a mikrotörténet-írás és a generalista megközelítés közötti különbségek. Az egyéni élethelyzetek vizsgálata és az egyes döntések morális értékelése a jelenlegi „ügynökvita”, azaz a magyar állambiztonsági múlt rendezése kapcsán kétségtelenül fel kell hogy merüljön.

A könyv erőssége éppen az, ami látszólagos gyengesége: az, hogy nem rövid és tömör – azaz áttekinthető. Nem fóliáns méretű, a tudományosság kritériumait sokszorosan túlteljesítő munka, amiben el lehetne veszni, hanem ahogy a szerző talán felesleges szerénységgel megjegyzi: „kismonográfia”. Ha valaki rövid úton és gyorsan tájékozódni akar a német történetírás változásairól, állapotáról, akkor a könyv friss szemlélete és érthető stílusa nyomán megteheti. Így tisztább képet nyerhet a máig élő, kétféle interpretációról és a köztük húzódó, egyelőre áthidalhatatlan árokról.



« vissza