Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Hogyan nem lett Budapest regionális központ?

Nemrégen ezeken a hasábokon A Malév kemény földet érésének tanulságai címmel egyebek mellett arról írtam, hogy a térségünkbe tartozó nemzetek közötti gazdasági versengésben az utóbbi időben teret vesztettünk (Magyar Szemle, 2012. 5–6. szám). Ha volt tehát olyan ambíciónk, hogy az egyenként kis-közepes méretű nemzetgazdaságok térségi központjának rangját megszerezzük, akkor azzal belátható időre jobb leszámolnunk. Megengedem, nehéz egyértelműen megállapítani, hogy melyik gazdaságnak mekkora a befolyása, vonzása egy adott térségben. Ennél egy fokkal világosabban lehet látni egy város nemzetközi vonzereje vagy annak hiánya dolgában, mert fogalmilag és statisztikailag jobban elemezhető ügyről van szó. A magyar tulajdonú légitársaság hirtelen felszámolásának taglalásakor már szóba hoztam fővárosunk fejlődésének ügyét; ennek a témának a részletesebb kifejtése olvasható az alábbiakban.

Kezdjük annak megkérdezésével: remélhette-e valaki komolyan, hogy a magyar főváros a kelet-közép-európai régió gazdasági vagy szellemi központjává válik? Hiszen Budapest metropolisznak kicsi, noha egy közepes méretű, tízmilliós lakosú országnak talán túl nagy.

Nos, igen, két évtizede még gondolhattuk azt, hogy Budapest néhány lényeges gazdasági vonatkozásban kiemelkedik a kelet-közép-európai országok fővárosainak sorából. Ami akkor nem is hangzott túlzottan ambiciózusnak, tekintettel a választékra. Pozsony? Az éppen akkor megszűnőben levő Csehszlovákia másodfővárosa, Bécshez vészesen közel, nem ígérkezett komoly versenytársnak. Talán Bukarest, a ceauşescui építészeti örökséggel megterhelve, elhíresülvén a kóbor kutyák nagy számáról? Varsó? Jellegtelenné homogenizálta a szörnyű pusztítások utáni újjáépítés a kommunista korszak elején. Belgrád? Ugyan, a haraggal széthulló Jugoszlávia romjain újjászervezett országukban a szerbek az 1990-es évek elején elnyúló gazdasági, társadalmi és politikai krízissel küszködtek, majd véres konfliktusokba keveredtek a térségükben, szembekerültek a Nyugattal, és nemsokára Duna-hidat bombázott le a NATO. Zágráb csak egy fokkal állt jobban; egy háborús feszültségben élő országnak volt a fővárosa. Ljubljana, az Alpok tövében? Kicsi, némileg kiesik a meghatározó földrajzi útvonalakból.

Maradt tehát Budapest, és persze Prága. De a cseh főváros – amint azt ott sűrűn elmondják – nyugatabbra fekszik Bécsnél: valóban közép-európai város. Az átalakuló, forrongó térség viszont keletebbre található. Márpedig a regionális központ fogalmilag azt jelenti, hogy közel esnek hozzá földrajzilag, érzésben, hangulatban, anyagi és szellemi infrastruktúrában azok a tájak, ahol a dolgok megtörténnek. Központ az, ahova a komoly üzletembernek és adminisztratív vezetőnek, politikusnak érdemes elmennie, ha befolyásos tényezőkkel akar találkozni; ahol a pénzt és a tudást birtokló személyiségek természetszerűen előfordulnak; ahol a fontos ügyek eldőlnek.

Mondhatja erre valaki: az igazán fontos ügyek ma sem a térségben dőlnek el, hanem távoli hatalmi központokban: Brüsszelben, Washingtonban, New Yorkban, Berlinben. Ez akár igaz is lehet nagy általánosságban, de a globális központok léte nem kizárja, mint inkább feltételezi az alközpontok meglétét. A gazdaság világában mindenképpen így van ez: a nagy, koncentrált pénzügyi piacok mellett (New York, London, Tokió, Frankfurt) tartósan fennmaradnak az olyan erős térségi kisugárzású alközpontok, mint Milánó, Barcelona, Amszterdam, vagy éppen Bécs.

Igen, Bécs vált valamikor az 1970-es éveket követőn olyan térségi központtá, ahonnan elérhető volt mind fizikai infrastruktúrával, mind emberi kapcsolatokkal az akkor még éppen csak erjedőben levő keleti térség. Ausztria ugyan még nem volt a nyugat-európai integrációs közösség tagja, majd csak 1995-ben kerül be az unióba, de gazdasági és kulturális értelemben egyértelműen a Nyugathoz tartozott, miután a szovjetek 1955-ben kivonultak. Ilyen minőségében Bécs ideális helyszíne lett azoknak a befektetőknek, elemzőknek, kutatóknak (és nyilván a hírszerzőknek is), akik a kommunista vezetés alatt álló térséggel foglalkoztak, és e társadalmak további megnyílását várták, arra készültek. A Nyugat utolsó állomása, ahonnan könnyen el lehetett érni a csak félig megnyílt keleti gazdaságokat. Innen nézve pedig a Nyugat első állomása volt Bécs: fejlett és rendezett ország, amely azonban megőrizte nehezebb sorsú szomszédai iránti affinitását, már csak a valamikori Monarchia nyújtotta közös múlt és gazdasági-szellemi keret miatt is. Az osztrák politikai és üzleti elit ügyesen kezdte építgetni keleti kapcsolatait, például az akkor már súlyosan eladósodott magyar kommunista rezsimnek nyújtott üzleti hitelekkel, vegyes vállalatok létesítésével. Az akkor kialakított kapcsolatok később nagy ugrást, gyors üzleti penetrációt tettek lehetővé a politikai rendszer megváltozása pillanatában. Bécs bankjai szorgosan forgatták a keleti államok ügyfeleinek tőkéjét; majd hamar eljött az a pillanat, amikor az osztrák bankok erős jelenlétet építettek ki az átalakuló keleti gazdaságokban.

De ezzel előrefutottam. Ausztria gazdasági fejlődése igazi sikertörténet: a nyugatnémet gazdasággal a háta mögött évtizedeken át gyorsan modernizálódik, és az 1995-ös uniós csatlakozást követően tovább gyarapodik. A legfrissebb (2011-es) adatok megmutatják, hogy európai mérce szerint is gazdag országról van szó: az Európai Unió átlagát száz százaléknak véve az osztrák egy főre jutó bruttó hazai termék (GDP) 129 százalék. Ez a német és holland szint, meghaladja a megfelelő francia, angol vagy belga mutatókat, és kétszerese a magyarnak. Az már inkább a mi gyengeségünket mutatja, hogy míg a rendszerváltozás környékén – történelmileg érthetően – az akkori osztrák szint felét sem értük el, majd lassan közeledni kezdtünk a fejlettebb szomszédunkhoz az 1990-es évtizedben, a kétezres évtized közepétől már megállt a magyar konvergencia. Ez része a nagyobb problémának, az egész magyar társadalom és gazdaság lendületvesztésének, de odatartozik a címben szereplő kérdéshez is. Budapest nem tud kiemelkedni, ha az ország egésze ütemet veszít, és megfordítva: sikeres főváros nélkül nyilván egyenetlen az ország fejlődése. Holott éppen Bécs és az osztrák példa mutatja, hogy a nagy, globális folyamatokban nyílik tér és alkalom a sikeres alkalmazkodásra.

Egyébként nincs különösebb titka a sikernek, mármint nehéz lenne megnevezni egyetlen olyan tényezőt, amely mindent eldönt. Ami látható: az osztrák gazdaság már évtizedek óta imponálóan szélesen diverzifikált szerkezetben képes nőni és gazdagodni. Feldolgozóipara, olajipara, építőipara, téli és nyári turizmusa, kulturális életének gazdagsága, pénzintézeteinek mind erőteljesebb terjeszkedése jelzi azt, hogy miként találta meg magának a sikeres gyarapodás modelljét az ország.

Az osztrák bankok és biztosítók nagy lendülettel építették ki a jelenlétüket tőlük keletebbre és délre, kihasználva az akkor még elégtelenül monetizált valamikori tervgazdaságoknak a pénzügyi szolgáltatások iránti igényét. A magyar, román, szlovák, ukrán, szerb családok hamar felfedezték a fogyasztói és lakáshitelezés nagy előnyeit: a nyugati háztartásokhoz hasonlóan kezdtek eladósodni (csak éppen gyorsabban, és nyilván felkészületlenebbül). A piacgazdaság logikájának megfelelően a hitel iránti kereslethez hamar megjelent a pénzkínálat; a pénzügyi termékek nyújtásában az osztrák intézmények élen jártak. A főbb osztrák bankok nyereségének egyre komolyabb hányada származott már a valamikori kommunista térségből, a keleti kapcsolat egészen a 2008-as pénzügyi zavarokig komoly hasznot hajtott az osztrák gazdaságnak.

A minta azonban – mutatis mutandis – másolható. És kezdtük is másolni, hiszen ahogy az ÖMV belépett a térség szénhidrogén-iparába, a Raiffeisen és az Erste a lakossági és vállalati hitelezésbe, ugyanúgy néhány magyarországi nagyvállalat (meg egy sor kevésbé ismert kisebb cég) szintén hozzáfogott a környékbeli országok gazdasági adottságainak a kihasználásához. Az OTP terjeszkedésbe kezdett a Balkánon, a Mol a szomszédos országok olajiparában szerzett komoly részesedést, versenyre kelve az ÖMV-vel. A Richter Gedeon és számos más magyar vagy magyarországi központú nemzetközi hátterű cég idővel tőkeexportra vállalkozott. Tőkebeáramlás, tőkeexport – egymást nem kizáró, hanem éppenséggel erősítő mozgások.

Bár a politikai rendszerváltozás pillanatában még sokkal gyakorlatiasabb gondok kötötték le a gazdasági vezetőket és a politikai döntéshozókat, egyáltalán nem látszott reménytelennek, hogy Budapest hamar magára találjon, és néhány fontos vonatkozásban térségi funkciókat vegyen át Bécstől, azon felül, hogy a legnagyobb magyar városként és fővárosként sikerrel elhelyezi magát az új gazdasági-társadalmi rendben. 1990 után erős volt a hazánk iránti külföldi érdeklődés, a turisztikától a pénzügyi befektetésekig. A magyar bankszektor ugyan – történelmileg teljesen érthető módon – válságos éveket élt át a rendszerváltozás viharos első évei alatt, de azt is érezhettük, hogy a térségbeli országok közül így elsőnek kerülhet ki a megtisztító krízisből. Nem volt puszta álmodozás azt remélni, hogy a magyar főváros regionális pénzügyi központtá válik a rendszer politikai megváltozását követő első évtized végére. A tőke ugyanis mobil, és ha a feltételek jók, nagy sebességgel tud az ígéretes célpontokba áramlani. Hazánk már a kezdet kezdetén felkerült a komoly befektetési célországok listájára, Budapest pedig meghatározó arányban lett befogadója a külföldi tőkének.

Más összefüggésben problémákat is rejt magában a tőkeáramlás főváros-központúsága, de az mindenképpen tény, hogy az 1990 utáni gazdasági nyitás legfőbb haszonélvezője minálunk a főváros, illetve a Bécs–Budapest tengely. Ha az ipari nagyberuházásokat nézzük, a központi régió és a nyugat-magyarországi megyék fölénye nyilvánvaló, a pénzügyi szolgáltatások és kereskedelmi befektetések terén a főváros fölénye nyomasztó volt. Úgy is fogalmazhatunk némi túlzással, hogy az első évtizedben a külföldi tőke nem merészkedett be az ország keleti térségeibe, és különösen kerülte a zavaros Balkánnal érintkező megyéket is. Ezzel szemben minden külföldi pénzintézet, biztosító, kereskedelmi és ingatlanfejlesztési cég Pesten kezdte az országgal való ismerkedést.

Ennek következtében Budapestre már kezdettől fogva komoly külső pénzek áramoltak, miközben a főváros az állammal való jövedelemosztozkodásban sem járt rosszul. Ez persze nem így jelent meg a közvéleményben: a főpolgármester kezdettől fogva igyekezett fenntartani azt a látszatot, hogy az állam nem hajlandó elég pénzt adni a fővárosnak. Ami egyszerűen nem volt igaz, ám a demagóg politikus jól tudja, hogy kifizetődő a szavazókat szembeállítani a politikusokkal, politikával.

Itt már személyektől és pártoktól sem tudunk eltekinteni: a budapesti sikertelenség számos tényezője között meg kell említeni Demszky Gábort, aki szinte örökös főpolgármester lett szabaddemokrata színekben, szocialista támogatással, amíg aztán két hosszú évtized alatt teljesen nem amortizálódott a rengeteg sikertelenségtől, kisebb-nagyobb botrányaitól, meg pártjának végleges hitelvesztésétől, a szocialisták népszerűségvesztésétől. Korai működését egy ideig közelről figyelhettem: azonnal kiderült, hogy a nagyváros vezetéséhez (és általában a menedzseléshez) nincsenek meg a képességei. Más vonatkozásban mégis figyelemre méltó, hogy a posztra való alkalmatlanságát – a mögötte álló csapat erős asszisztenciája mellett – hosszú-hosszú évekre el tudta leplezni a választópolgárok előtt a média hatásos alkalmazásával. Olyannyira sikeres lett ebben az egy vonatkozásban, hogy minden kihívóját legyőzte, még akkor is, amikor hivatalban időző polgármesterként egyre hamisabban hangoztak nagyívű fejlesztési ígéretei és az éppen aktuális kormányt okoló hivatkozásai.

Pedig rengeteg pénzen ült a főváros. Igaz, az alapok felhasználásában a kerületi polgármestereknek nagy befolyásuk volt; de a szétaprózódásnak talán az is mozgatója lett, hogy hamar kiderült: a fővárosi vezetés legtetején nincs valódi fejlesztési koncepció. Holott mindig lett volna mire alapozni az anyagi fejlesztést, mivel Budapesten az országos átlagnál jóval magasabb a bérszint, nagyobb a foglalkoztatási hányad, valamint a vállalkozási aktivitás, így a személyi jövedelemadóból hátrahagyott rész és az iparűzési adó stabil, komoly bevételt hozott a fővárosnak. De kapott Budapest a kormányzati forrásokból is, mégpedig arányait tekintve akkor sem kevesebbet, amikor a liberális-baloldali városvezetés ellenzékben volt. Mégis, valahogy elfolyt a pénz, holott semmilyen nagy, ambiciózus – és mint ilyen, veszélyes – vállalkozásba nem fogott a magyar főváros.

A Béccsel közös világkiállítás terve elhalt, később a Labdarúgó Európa-bajnokság, sőt az olimpia ötlete is felmerült, de – szerencsére – ezekből sem lett semmi. Ekkora vállalkozásnál sokkal kevesebbet sem bírt megoldani a főváros; ami a négyes metróvonal körül zajlott egy évtizeden át, sokat elárult abból, hogy miért is nem képes a magyar főváros lépést tartani nemhogy Béccsel, de a többi térségbeli fővárossal sem.

Eleve mutatja szomorú közállapotainkat, hogy az új metróvonal ígérete milyen erős vonzerőt fejtett ki a fővárosi szavazók egy jelentős körére, holott a tényleges helyzet és a várható folyamatok ismeretében egyre világosabbá vált a szakértők körében, de az érdeklődő és valamelyest gondolkodó nagyközönségben is, hogy a város közlekedési gondjai már nem ezt a megoldást követelik. Elmúltak azok az évtizedek, amikor százezrek keltek útra reggelente a lakótelepekről, hogy az állami üzemekben és hivatalokban munkába álljanak; mostanra nagyban átalakult a gazdaság és a munkaerőpiac szerkezete, az életmód és a vásárlási szokások meghatározó mintája. Rengetegen költöztek ki az elővárosokba vagy még kijjebb, az agglomerációba, és folyamatosan változott a magyar főváros gazdasági tevékenységeinek térszerkezete is.

A főpolgármester mégis minden választási ciklus előtt megígérte, hogy – mások pénzéből – megépíti az új földalattivonalat. Miközben semmi nem történt a föld feletti vasútvonalak ésszerű hasznosításával, holott a várost keresztülszelik a sínpárok. Az irdatlanul költséges metrótervről a kalkulációk ismeretében ki is mondta az első Orbán-kormány, hogy annak finanszírozását nem tudja az elődök által nagyvonalúan megígért módon vállalni – amivel nyilván sok szavazót vesztett a fővárosban. Mivel a forgalmi elemzésekből látszott a vállalkozás gyenge hatékonysága, így a remélt külső források is nehezen nyíltak meg, holott a nagy summára már nagyon számított a projekthez kötődő gazdasági kör. A számlát végül, mint mindig, az adófizetők állták. E sorok írásakor még mindig csak a főváros forgalmas csomópontjainak részleges lezárása formájában van jelen életünkben a nagy voksvásárló fejlesztés: iskolába járnak már azok a gyerekek, akik a Keleti pályaudvar előtti gödör kiásásakor születtek.

Szervezési gyatraságok és vélelmezhető korrupció: ezek vették körbe a főváros és kerületei üzleti aktivitását hosszú éveken át. Nyilván más magyar önkormányzatoknál is van ilyen, és a külföldi nagyvárosok életéből is gyakran tudósítanak visszaélésekről az oknyomozó újságírók. De nekünk a magunk baja fáj, és különösen fáj azt látni, hogy ezen évtizedek alatt más fővárosok mennyit haladtak előre. Aki ismeri Pozsony, Prága, Varsó vagy tágabbra kitekintve Szentpétervár és Moszkva gyarapodását, az bizony érzi a magyar metropolisz pozícióvesztését, különösebb részletező mutatók nélkül is.

De nem lenne helyes néhány személynek felróni a sikertelenséget. A személyek mögött pártok álltak; a főpolgármestert és a kerületi polgármesterek többségét úgynevezett baloldali pártok adták két évtizeden át. A szocialisták és a szabaddemokraták működését e helyütt nem kívánom értékelni, de ami a budapesti tevékenységüket illeti, az eredmények – még inkább azok hiánya – szinte magukért beszélnek. Mindkét pártról az érződött (a szocialistáknál a kezdetek óta, a liberálisok pedig hamar asszimilálódtak), hogy a párt holdudvarába tartozó üzleti körök követeléseinek kielégítése a legfőbb döntési ismérv a közügyek intézésében. A közpénzekből mindig bőven jutott a kulturális, ideológiai hátországnak, a baráti médiumoknak is. A barátoknak, pártkádereknek csorgatott pénzek, valamint a tényleges korrupcióban érintett összegek nagy summára rúghattak, de az igazán súlyos árat a rossz, hibás döntések formájában fizeti a főváros lakossága, meg az egész ország, sőt a következő nemzedék is. Az utóbbit azért kell említenünk, mert nem csupán az esélyek elszalasztásához vezetett a baloldali pártok kormányzása az ország legnagyobb önkormányzata élén, hanem a jövő anyagi betáblázásához is. Elvégzetlen városfejlesztési feladatok tornyosultak fel idővel, miközben gyorsan növekedett a főváros és egy sor kerület eladósodottsága. Ebből sok gond hárul még a későbbi fővárosi vezetésre, és végső soron Budapest mai és jövőbeli lakóira.

A magyar politikai osztály gyenge teljesítménye mellett érdemes néhány objektív természetű tényezőt is szóba hozni. Abban például, hogy a magyar főváros nem tudott érezhetően beleszólni a pénzügyi piacok közötti globális versengésbe, több mélyenfekvő ok is közrejátszott. Az egyik a pénzügyi világban kifejlődő új trendekkel kapcsolatos: míg két vagy három évtizede valóban a legtöbb piacgazdasági rendszerű országnak volt (legalább egy) valamirevaló tőzsdéje, néhány piacvezető bankja és biztosítója, a 2000-es évek elejére nagyfokú koncentrációs folyamat indult be. Ez kiterjedt a tőzsdékre is, amelyek szövetségek létrehozásával vagy egyenesen összeolvadással reagáltak az információtechnológiai forradalomból fakadó új helyzetre. Ma már a budapesti tőzsde tulajdonosa a bécsi börze (amely egyébként maga is a kisebbek közé számít Európában).

A magyar tőzsde nemzetgazdasági súlya valójában nem igazán jelentős, részben amiatt, hogy ugyan az 1990-es évek elejétől kezdve erőteljes volt a külföldi működőtőke ideáramlása, ám a nagy külföldi befektetők hazai társaságai minálunk nem jelentek meg a tőzsdén. Tekintsük például a GE-csoportot, az egyik legnagyobb magyarországi munkaadót: ez tőzsdei cég, amely egy évszázada van jelen az amerikai tőkepiacon, magyarországi cégei azonban zrt. formát öltenek, vagyis a részvények nem forognak közkézen minálunk. Hasonlót lehet elmondani a nagy autóipari vállalkozásokról: ezek a magyar gazdasági struktúra igen komoly szereplői lettek, de a részvényeseik más országban élnek, a részvényekkel más tőkepiacon kereskednek. Az OTP, a Mol meg a Richter Gedeon részvényei számítanak minálunk meghatározó (’bluechip’) értékpapíroknak, de még a hazai központú társaságok papírjaival is jelentős hányadban a nagy forgalmú külföldi tőzsdéken kereskednek.

Létezik azonban olyan vonulata a pénzügyi világnak, amely már most több mint ígéretes, és Budapest, sőt tágabban a magyar gazdaság szempontjából nagy jelentőségű: ez a pénzügyi szolgáltatások ideköltözése. A bankok, brókercégek, biztosítók működésének egyik része az ügyfelekkel való érintkezést feltételezi: a ’front office’ ott van, ahol a meghatározó ügyfélkör található. A munka másik, legalább ennyire fontos és valójában több alkalmazottat igénylő felét azonban máshol is el lehet látni: ilyen a számlázás, könyvelés, munkaügy, adózási és jogi ügyek, számítástechnikai támogatás, adattárolás és -feldolgozás, elemzés és statisztika, telefonos ügyfélszolgálat. A ’back office’-ra tartozó műveleteket oda viszik a cégek, ahol az erőforrás-ellátottság, az adóklíma, a helyi bérszint és egyéb más szükséges helyi feltétel a legkedvezőbb, hiszen semmi sem indokolja, hogy a háttérszolgáltatásokat ugyanabban a városban végezzék, ahol a bankfiók található. Az ilyen pénzügyi műveletek szempontjából kínálja magát a mi térségünk: a nyugat-európainál sokkal alacsonyabb bérszint mellett általában jó minőségű munkaerő található, az infrastrukturális feltételek jók, az adózás rendszerint kedvezőbb, mint tőlünk nyugatabbra. Ázsiában persze rengeteg helyen sokkal kisebb a bér, és hatalmas a munkaerő-kínálat, de az időzóna-eltérés és a kulturális távolság komoly ellenérv lehet.

Végül is úgy alakultak a folyamatok, hogy hazánkban mára mintegy negyvenezer főt foglalkoztat vagy félszáz pénzügyi szolgáltató központ (’shared service centre’), nagyrészt Budapesten, de nem kizárólag ott. Ez is kiszervezés, olyan üzleti logika alapján, mint ahogy az autóalkatrészek gyártását vagy bármely cég számlázását a cégközponttól távolra el lehet vinni; esetünkben már nemzetgazdasági méreteket ért el.

Az üzleti szolgáltatások Budapestre településének előnyei igen jelentősek. Ha egy világcég ide hozza a működése szempontjából kritikus jelentőségű belső műveleteit, ezzel a ténnyel bizalmat szavaz a befogadó országnak. A helyi foglalkoztatás szempontjából igen nagy a jelentősége ennek az üzletágnak: meghatározó többségben szakképzett, mégpedig felsőfokú végzettségű munkatársakat foglalkoztatnak. Nem a telefonos ügyfélszolgálat alkalmazottaira kell gondolni elsősorban, sokkal inkább a pénzügyi, jogi, informatikai szakemberekre, akiket megfelelően megfizetnek az idetelepülő központok. A betanított munkást igénylő autóipari összeszerelő-üzemhez képest a szolgáltatóközpontok bérszintje (és így a helyi nemzeti jövedelemhez való hozzájárulás mértéke) jóval nagyobb. Ennek az ügynek a jelentőségével nincs tisztában a nagyközönség, de talán a kormányzat sem. Máskülönben nem válhatott volna oktatáspolitikai tézissé az, hogy úgymond túl sok közgazdászt, bölcsészt és jogászt képeznek minálunk, akikre nem tart igényt a nemzetgazdaság. A foglalkoztatási adatok szerint viszont igenis, van kereslet a nyelveket jól beszélő gazdasági, jogi szakmai végzettségű munkaerőre.

Az oktatás más vonatkozásban is lényeges a témánk szempontjából. Egy nagyváros a mai világban nemcsak a bankjai, árupiacai, turisztikai vonzereje vagy különösen feldolgozóipari súlya alapján számíthat központi helyzetűnek az adott térségen belül, hanem oktatási (valamint az azzal rendszerint együttjáró kutatási és kulturális) képességei miatt is. A vezető egyetemek anyagi értelemben is sokat számítanak a város életében, mivel a hallgatók és az oktatók tízezrei már a maguk fogyasztásával hatalmas (és eléggé stabil) keresletet támasztanak, továbbá az egyetemek intellektuális kisugárzása és eseményteremtő képessége egy sor gazdasági ág számára jelent olyan pluszt, ami megjelenhet nagyobb üzleti eredményben, versenyképes együttműködői körben, tovagyűrűző pozitív hatásokban.

Nos, a magyar főváros a felsőoktatás szerkezeti okai miatt eleve oktatási központ, a maga nagy és erős egyetemeivel. De vajon van-e, lehet-e regionális jelentősége? Ha az itt tanuló külföldi hallgatók arányszámát tekintjük, akkor ma még nehéz lenne igennel válaszolni. Bár mondjuk az orvosképzésre érvényes a pozitív minősítés: a Semmelweis Egyetemet kilencezer magyar hallgatója mellett 2800 külföldi hallgató látogatja. Ez az orvosegyetemi ügy azonban mégis kivételnek számít. Más budapesti intézményeknél is növekszik a külföldi diákok aránya az utóbbi években, ám ebből csak nagy óvatossággal szabad következtetéseket levonni fővárosunk nemzetközi vonzerejére nézve, hiszen a külföldön tanuló magyar fiatalok száma is nő: egyszerűen a mai oktatási gyakorlatnak (és a fiatal korosztály jellemző életútjának) része lett a külföldi képzésben való részvétel.

Sorolhatnánk a társadalmi és gazdasági vonatkozásokat, amelyek alapján értékelni lehet egy nagyváros nemzetközi súlyát, hogy tisztán lássunk a magyar főváros másokhoz viszonyított helyzetében. Nyilván található olyan mérce, amelyen elhelyezve, Budapest továbbra is jól áll. Közbiztonsági viszonyai elég jók; drágának sem mondható. Az infrastukturális feltételek is megvannak, noha éppen az említett Malév-csőd a közlekedési adottságok terén jelentős visszaesést hozott. A korábbi autópálya-építkezések és a hídépítések miatt az utóbbi időkre sokat javult a helyzet.

E téren viszont a kilátásaink nem rózsásak: az eladósodott magyar állam és a nem kevésbé kiköltekezett önkormányzatok egy ideig újabb fejlesztésekbe aligha fognak belevágni. A magánpiac is pang: a lakásépítkezések történelmi mélypontra estek, a vállalatok beruházási kedve évek óta lanyha, a kereskedelmi láncok esetében pedig kormányzati építési stop van érvényben, ami alól ugyan jó magyar gyakorlat szerint valahogy mégis lehet felmentést kapni, ám akkor is fékezően hat. Az egész magyar gazdaságra jellemző sajnos a beruházási hányad hosszabb ideje tartó mérséklődése, és ebben a trendben a főváros is benne van. Márpedig a tegnap és ma elmaradó beruházás gyengíti a holnapi és azutáni gazdasági növekedést.

A közvetlenül belátható időtávon túl természetesen javulhatnak a magyar főváros esélyei. Reménykedhetünk abban, hogy a belső tényezők valahogy jóra fordulnak: javulnak a morális viszonyok, például a korrupció visszaszorulásával, továbbá az oktatási és egészségügyi intézmények hatásfoka emelkedésnek indul, a hazai vállalkozói kedv élénkül, és visszatérnek a nagy külföldi befektetők. A külső tényezők között reálisan is számolhatunk az EU déli kibővülésével és az abból adódó potenciális keresletnövekménnyel a magyar gazdaságra és fővárosunkra nézve. Hogy azután a remélt kedvezőbb viszonyokból tud-e majd profitálni (a többieknél jobban) a magyar főváros, az a jövő zenéje.



« vissza