Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Henriette

A folyópartra érni olyan érzés, mint amikor az ember helyet foglal a nézőtéren. A víz széle az első széksor. A cselekmény a víztükrön játszódik, a túlsó part a háttér a díszletekkel. Nyáron, ahol mi lakunk, a Duna, főleg kánikulában, nagyon mozgalmas. Az igazi színház hazugság, mert a színpadon csak egyetlen cselekmény tölti ki a teret, erre figyel mindenki. A vízen ellenben, vagyis a való életben egyszerre sok esemény zajlik. Régi igazság ez, az idősebb Pieter Bruegel Ikarosz bukása című képén már 1558-ban megfestette. Gyönyörű tengeröbölben, naplemente idején Ikarosz nagy tengerjáró vitorlás árnyékában észrevétlenül csobban a vízbe, a képen már csak az egyik kis kalimpáló láb látszik a hajó árnyékában, miközben paraszt szánt a parton, egy juhász pedig a birkái között, háttal Ikarosz lábának, az eget nézi. Hajók jönnek-mennek, messze egy nagyobb város kikötője.

A mi színpadunk előterében a finom homokos, rövid partszakasz sekély vizében az unokák hancúroznak az unokatestvérekkel és más környékbeli ismerősökkel. A cselekmény itt a csúszdázás és a homokvárépítés körüli bonyodalmakból szövődik, melyeket átszőnek a tragikus és a komikus elemek. Az őrző-védő felnőttek, hölgyek és urak nyári semmiségekről beszélgetnek. Hangsúlyozásuk azt fejezi ki, hogy az ördög az apró részletekben bujkál. Beljebb kajakok és kenuk jönnek-mennek, az igazi feszültséget azonban a folyó közepén száguldozó motorcsónakok és a vízisízők okozzák. Gyakran kettőt is húznak, vannak csónakok, amelyek gumikerekekhez hasonló eszközöket vontatnak, ezekben egy-egy utas ül és kapaszkodik. A cél az, hogy minél később boruljon fel. Dunai  rodeó. Még tavaly is zajlott. Ha igaz, ettől az évtől tilos már a vízisízés ezen a szakaszon, a Szentendrei-sziget melletti kisebbik ágban.

A motorcsónak látványa, sebessége, az általa keltett hang ereje, finomsága, az olykor hatalmas erővel sugárzott zene, utasainak száma és megjelenése, a vízisíző tartása, felkészültsége, öltözéke mind-mind a cselekmény részét alkotják. Van úgy, hogy látványos lassítással találkoznak össze, ilyenkor először köröket írnak le, majd a két csónak összesimul, ez a nagyjelenet, a nagy találkozás széles taglejtései mindkét parton jól kivehetőek, különösen ha hölgyekről van szó. Az egyik leggyakrabban látható csónak motorjának a hangját már messziről fel lehet ismerni, mert hangos és bömbölős. Utóbbi jelző az unokák megfogalmazása. Egy házaspár használja két gyermekével, évek óta mozognak előttünk fel és alá egy mindössze három kilométer hosszú szakaszon. A csónak neve HENRIETTE. Bordó csík húzódik a csónaktest közepén, ebbe van nagy fehér betűkkel beleírva.

A közelben szoktak partra szállni, az autójukra szerelt csörlővel engedik le lassan a vízre. A mama és a két gyerek narancssárga mentőmellényben már a parton beül a csónakba, az apuka igazi erőember, hatalmas tetovált bicepszekkel és széles mellkassal, feje kopasz, kockás bermudát visel mindig. Neki nem kell mellény, soha sincs rajta, és nem tudunk arról, hogy emiatt valaha is megbüntették volna. Talán két szezon is elmúlt, mire eszembe jutott valami, amit az említett, az ördög a részletekben hangsúlyozással megosztottam a társasággal. Akkor éppen csak a két gyerek volt vele. Azt fejtettem ki, hogy van ugyan felesége az erőembernek, de az igazi asszonya ez a csónak. Minden mozdulata ezt sugallja. A csónak szélén ül, egy kézzel kormányoz. Ő már győzött. Persze a fejemhez vágták, hogy mindig csak efféle ferde ötleteken jár az eszem, amelyek engem jellemeznek, nem a csónakost. A továbbiakban a HENRIETTE mégis hozzátapadt, sőt inkább őt jelentette. Megint itt van H.! H. ma csak a kisfiút vontatja. H. ma a kislányt is bezavarta a fiú mellé a vízbe stb.

A két gyerek már egészen kis korától vizisízett, és egyetértettünk abban, hogy nem igazán szeretik. Az apjuk azért erőlteti, mert így van indoka arra, hogy fel és alá furikázhasson a meghódított H. szélén ülve. A második évre azonban jól belejöttek, ügyesek voltak, a fiú már azt is próbálgatta, hogyan tud ráugrani az őt vontató csónak hullámaira. A harmadik évben, tavaly történt a baj. Éppen velünk szemben. Többen is láttuk, mondhatni páholyból. A szokott módon száguldoztak, hirtelen az amúgy is erős motorhang éles visítássá változott, és a csónak irányt váltva, merőlegesen nekiment a szemközti partnak. Felfutott a kavicsra, több métert tett meg rajta, majd a motor nagy reccsenéssel megállt. Kimúlt. Az erőember a folyó közepén lebegett, kiesett a csónakból. Leúszott a lányához, és a partra segítette. A kisfiúért viszont mi úsztunk be és húztuk ki magunk mellé. Hosszú ideig a parton ült felhúzott térddel, arra hajtotta a fejét, és csendben sírt, a mentőmellényt nem engedte levenni, és ellökte a csokit, amivel a mi gyerekeink kínálták.

Valószínűleg egy rossz szögből érkező hullám lökte meg a csónakot, a vezetője meg kibukott belőle. Szabálytalankodott, felelőtlen volt. A napsütötte parton egymás mellett feküdtek a fürdőzők, óriási szerencse, hogy a kormányozhatatlan motorcsónak nem egy napozó csoporton száguldott keresztül. Látva az állapotát, hamarosan két anyuka vette gondjaiba a fiút, vigasztalták, a kérdésre, hogy hol van a mamája, azt felelte, Pesten maradt. És nem tud semmit, tette hozzá. Később megjött az apuka a túlsó partról, valamilyen Janó. Azt kérdezte erős hangon a gyerektől, hogy nincs-e nála a mobilja.

Időről időre mindez eszünkbe jut, mert a látvány, az erős fény, a motorhang, a partba fúródó száguldó csónak és a vezetőjének a vízben alig kivehető kis feje, továbbá a közömbös környezet – például tőlünk ötven méterre már senki sem látott semmit – nem hagy nyugodni. Tanulságok? Azért történnek a dolgok, hogy tanulságaik legyenek?

Az apuka később elsétált előttünk, kézenfogta a fiát, akinek még a nevét sem kérdeztük meg, és eltűntek, kiléptek a képből – ez még megtörtént. Nem örökre tűntek el persze, mert idén újra siklik a HENRIETTE, de a motorja halk, a vezetője példásan ül benne, és két kézzel fogja a kormányt, vizisízni pedig, ugye, nem lehet.

Mi viszont hallgattunk ott és akkor, egy döntő pillanatban. Ez a csend kultúrája. Lapítottunk mind, miközben némán végigment közöttünk, még csak nem is biccentett. Hátha az a tanulság ebből, hogy a csend öli meg a közösséget. Nem emeltük fel a hangunkat. Rendezetlenül hagytuk a konfliktust. Nem álltuk körül, hogy a szemébe mondjuk, uram, ön felelőtlen, ön szégyellje magát, ön nézzen a tükörbe, ön majdnem embereket ölt. A háta mögött persze hajtogattuk, mekkora barom, pöffeszkedő, izompacsirta majom. Némának maradni ma gyakran erényt és értéket jelen, sőt, jó tulajdonságot. Ne legyen baj. Amikor ott, a parton szótlanul meghátráltunk, újabb téglával járultunk hozzá a beteges emberi csend templomának építéséhez.

Alkalmi tanulság, talán nem is időtálló. A partra szaladt motorcsónak emléke ellenben mindenkit követ, mert nehéz elfelejteni. Mintha a tévében láttuk volna. Jövőre majd másra lesz példa. Talán arra, hogy egy mobil végül előkerült, mégpedig azért, mert a Facebookon és a Twitteren is szóba került a baleset.



« vissza