Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Egy nyelvcsalád jövőképe

A világban ma mintegy 6–7000 nyelvet beszélnek. A világ nyelvi sokszínűségének csúcspontját 10–15 ezer évvel ezelőttre teszik, amikor feltételezések szerint mintegy 15 ezer nyelv létezhetett. A világ nyelveinek fele az elmúlt fél évezred alatt tűnt el. Részben a globalizációs és az ettől nem független asszimilációs folyamatoknak köszönhetően az egy nyelvre jutó beszélők száma átlagosan tízezer alatt van. Ha arra gondolunk, hogy a skála egyik végén található – a természetesen nem egységes – kínai nyelv a maga egymilliárd beszélőjével, valamint számos több száz milliós nyelv, akkor a skála másik végén rengeteg olyan nyelvnek kell lennie, amelyeknek a beszélőközössége rendkívül kicsi. Ebből következik, hogy a nyelvek túlnyomó többsége ún. kis nyelv (s ez a megállapítás nem a nyelvek minőségére, hanem csak a beszélőközösség méretére vonatkozik). Ennek a helyzetnek a következménye a nyelvek igen gyors eltűnése. Nem véletlen, hogy még az optimista jóslatok szerint is legalább a nyelvek fele tűnik el ennek az évszázadnak a végére.
A pesszimista jóslatok szerint viszont a ma beszélt nyelveknek csak mintegy 10%-a marad fenn.

A világon beszélt mintegy 6–7000 nyelv zöme besorolható valamilyen nyelvcsaládba. Az ismertebb és alaposan kutatott nyelvcsaládok egyike a magyar nyelvet is magába foglaló uráli vagy közismertebb nevén finnugor nyelvcsalád. Az alábbiakban azt vizsgáljuk meg, milyen helyzetben vannak az uráli nyelvcsaládot alkotó nyelvek, mennyiben érinti őket a nyelvek jövőjére vonatkozó előrejelzés.


 

A finnugor nyelvek státusza


 

A finnugor nyelvcsalád nyelvei jogi státuszukat tekintve jelentős eltéréseket mutatnak. A három államalkotó finnugor nép, a magyar, a finn és az észt nyelve egyfelől az adott állam államnyelve, másfelől az Európai Unió hivatalos nyelvei közé tartozik. Szintén az Európai Unió területén beszélik a szinte kihaltnak tekinthető, mert már csak néhány fő által ismert – s az UNESCO által évekkel ezelőtt kihaltként feltüntetett –, a finnhez és az észthez közelálló lív nyelvet, amely az EU-tagállam Lettország őshonos nyelve. A lappok túlnyomó része a három skandináv állam területén él, s csak töredékük Oroszországban, a Kola-félszigeten.

A többi finnugor nyelv, valamint a szamojéd nyelvek Oroszországban őshonosak. Jogi státuszukat tekintve két csoportra oszthatók. Az oroszországi (tag)köztársasági besorolást kapott finnugor népek nyelve – a finnhez közeli karjalai kivételével – ún. regionális államnyelv, azaz az adott köztársaságban az orosz mellett hivatalos nyelv. Ezek a Mordvin Köztársaságban az erza és a moksa, a Mari Köztársaságban a mari (cseremisz), a Komi Köztársaságban a komi (zürjén), valamint az Udmurt Köztársaságban az udmurt (votják). (A Karjalai Köztársaságban a nyelvtörvényt nem sikerült elfogadni, mert a megfelelő föderációs törvény kimondja, hogy /regionális/ államnyelv csak az lehet, amelyet cirill betűvel írnak, márpedig a karjalai nyelvet hagyományosan latin betűkkel írják. Ez a törvény egyébként ellentmondásban áll azokkal a törvényhelyekkel, amelyek a nyelv szabad megválasztását biztosítják minden állampolgár számára a közéletben, a családi szférában, az oktatásban stb. Ez a gyakorlat alapvető emberi-nyelvi jogokat sért.)

A nyelvtörvény a finnugor köztársaságok területén az adott finnugor nyelvnek az orosszal egyenrangú jogokat biztosít. A törvény és a valóság azonban távol áll egymástól. Ennek oka egyrészt az asszimilációs nyomás, másrészt – bár az előzőtől nem függetlenül – a finnugor népek körében erősödő etnikai nihilizmus.

Az autonóm vagy nemzetiségi körzetben élő finnugor és szamojéd népek (manysik, hantik, nyenyecek) esetében az anyanyelvnek (regionális) államnyelvi státuszt biztosító törvény nem született. Ettől függetlenül lehet őket – ha erősen korlátozott mértékben is – használni az oktatásban, a kultúra olyan területein, mint a sajtó vagy a könyvkiadás.

A csak – és esetlegesen – helyi (községi) önkormányzatban képviselt finnugor és szamojéd népek (vepszék, izsórok, lappok, enyecek, nganaszánok, szölkupok) nyelvét szintén nem védi törvény, a családi szférán kívüli használati lehetőségeik még az előbb említett eseteknél is korlátozottabbak.


 

A nyelvek jövőjét befolyásoló tényezők


 

Az oroszországi finnugor nyelvek és valamennyi szamojéd nyelv a veszélyeztetett nyelvek közé tartozik. De veszélyben van vagy lehet az önálló államiságú finnugor népek nyelve, a magyar, a finn és az észt is, ha nem is az oroszországi rokon nyelvekéhez hasonló mértékben.

A nyelvek sorsának alakulását számos tényező befolyásolja. Tekintsünk át ezek közül néhányat, elsősorban az oroszországi finnugor népekre és nyelvekre vonatkoztatva.


 

A lélekszám alakulása


 

Az 1989-es, az utolsó szovjet időszakban tartott népszámlálás adatait összevetve a 2010-es népszámlálás adataival – néhány északnyugat-szibériai nép (manysi, hanti, nyenyec) kivételével – mindenütt jelentős lélekszámcsökkenés állapítható meg.

A nyugat-szibériai finnugor (manysi, hanti) és szamojéd népeknél tapasztalható növekedésnek a demográfusok szerint nem sok köze van a tényleges népszaporulathoz; sokkal inkább annak köszönhető, hogy az északi népeknek nyújtott támogatások elnyerése érdekében célszerű a gyermekeket valamely északi nép tagjaként anyakönyvezni még akkor is, ha a családban senki nem viszi tovább az adott nép nyelvét és kultúráját.

A lélekszámcsökkenés nemcsak a kedvezőtlen születési rátából fakad, hanem abból is, hogy az identitás gyengülésével egyre többen adják fel eredeti nemzetiségüket, s tüntetik föl magukat orosznak.

A létszámcsökkenés a magyarság körében is megfigyelhető Magyarországon, s még inkább a határon túli magyarok körében. Utóbbi esetben az asszimiláció is nagy szerepet játszik e negatív folyamatban.


 

A diaszpóra


 

Valamennyi oroszországi finnugor nép jelentős hányada él az etnikai hazán kívül. A legrosszabb helyzetben a mintegy háromnegyedmilliós mordvin közösség van, kétharmaduk él a Mordvin Köztársaság határain kívül. Ez a helyzet nem teszi lehetővé sem az egységes etnikai tudat, sem a kulturális közösség, sem az egységes nyelv megteremtését, illetve az egységes (állam)nyelv jogainak együttes érvényesítését.

A diaszpórajelenség nem oroszországi sajátosság, ismeretes Közép-Európában is. A magyar nép jelentős hányada él a trianoni békediktátum megszabta határokon kívül, kisebbségben.

A diaszpóralét felgyorsítja az asszimilációt, az anyanyelv feladását.


 

A tituláris finnugor nép aránya az etnikai hazában


 

A komi-permjákok kivételével valamennyi oroszországi finn-ugor nép kisebbségben él a róla elnevezett területen (köztársaságban, autonóm körzetben).

A komi-permjákok 59%-át tették ki a Komi-Permják Autonóm Körzet (AK) lakosságának, ám 2005-ben ezt a körzetet egyesítették az akkori Perm megyével – létrehozva így a Permi táj nevű közigazgatási egységet –, s ezáltal a komi-permjákok aránya 4%-ra zsugorodott. (Természetesen lehetséges lett volna a Komi-Permják Autonóm Körzetet az északi szomszéd Komi Köztársasággal is egyesíteni [a két nép etnikailag és nyelvileg azonosnak mondható], ám ekkor az őslakosság aránya az új Komi Köztársaságban a jelenlegi 25%-ról közel 40%-ra emelkedett volna, s ez politikailag valószínűleg nem volt kívánatos.)

Az etnikai hazában megfigyelhető kisebbségi lét nem kedvező a tituláris nép jogainak érvényesítése szempontjából. Annál is kevésbé, mivel a finnugor népek a regionális köztársaság politikai életében még népességi részarányuknál is csekélyebb mértékben vannak képviselve. A gazdasági életben pedig – pl. mint vállalkozók – úgyszólván egyáltalán nem vesznek részt. Mindez rendkívül súlyosan érinti a nyelvhasználat kérdését.


 

A közigazgatási rendszer átalakítása


 

Oroszországban folyamatban van a közigazgatási rendszer átalakítása. A jelenleg érvényes rendszer kialakításának egyik alapelve az etno-territorialitás volt, ami az őslakos népeknek bizonyos jogokat biztosított. Az Orosz Föderációt alkotó szubjektumok számát fokozatosan csökkentették, emellett létrehozták a föderális régiókat, amelyek több szubjektumot foglalnak magukba. Így pl. a Nyizsnyij Novgorod központú régió magában foglalja a Mordvin, a Mari, az Udmurt Köztársaságot, továbbá a Csuvas, a Tatár és a Baskír Köztársaságot, valamint több orosz megyét. Ha a föderális régiók teljes mértékben átveszik a szubjektumok ma még meglévő szerepét, akkor megszűnik az etnikai alapú területfelosztás, meg fog szűnni a (tag)köztársaságok (quasi-)államisága, a nemzeti érdekek képviselete, s megvalósul a kisebbségi ügyek utolsó (ti. 2004-ban megszüntetett hivatal) tárcanélküli miniszterének, Zorinnak az elképzelése, hogy az etno-territoriális rendszert a kulturális autonómiák rendszerének kell felváltania, lehetővé téve – a divide et impera elv diadalát hirdetve – valamennyi őslakos népcsoportnak valamennyi őslakos népcsoporttal való szembeállítását, akár kijátszását.

Egyes, jelentős nemzeti kisebbséggel rendelkező közép-európai államokban – amelyek egyébként az EU tagállamai – is hajlamos az uralkodó többségi nemzetrész a közigazgatási határok átszabására, különböző okokra hivatkozva, ám végső soron a kisebbségek érdekérvényesítési jogainak csökkenését elérve.


 

Hiányzó falupolitika


 

Az oroszországi finnugor népek zöme, az orosz lakosságnak pedig egyharmada falun él. Már a szovjet időszakban is százával nyilvánítottak őslakos – nem csak finnugor – területeken lévő falvakat „perspektívátlannak”, ami e települések fizikai megsemmisítését vonta maga után. A Szovjetunió felbomlása után megszűntek a szinte egyetlen megélhetést biztosító mezőgazdasági termelőszövetkezetek. A fiatalok vagy a városokba költöztek, ahol nagy részük lumpenizálódott és/vagy asszimilálódott, vagy maradt a falun, s élte kilátástalan életét. Egyik helyzet sem volt kedvező a nyelv és kultúra megőrzését illetően. A falusi életet ellátási zavarok is sújtják, mind a táplálkozás, mind az orvosi ellátás terén. A falusi lakosság körében lényegesen nagyobb arányban jelennek meg krónikus betegségek, mint városon. A reményvesztett élet fokozza az alkohol- és kábítószer-fogyasztást.


 

Egy nép – egy nyelv?


 

Az oroszországi finnugor népek közül a karjalaiak, a mordvinok, a marik és a komik esetében merül föl a kérdés, hány (hivatalos [regionális állam-]) nyelve legyen egy népnek. Bár a karjalai nyelv regionális államnyelvi státuszáról nem született törvény (ld. fentebb), a Mordvin Köztársaságban az orosz mellett mind az erza, mind a moksa hivatalos nyelv, a Mari Köztársaságban ugyan csak a mezei mari a hivatalos nyelv, de a hegyi mari nyelvi változat a köztársaság nyugati részén quasi-hivatalos nyelvként használatos (oktatás, sajtó, színház). A komi és a komi-permják nyelv bár lényegében azonosnak tekinthető, mivel két külön szubjektum nyelve (volt), külön nyelvekként kezelik őket (bár a komi-permják nyelvről nem született nyelvtörvény).

Az egy nép – két nyelv elv alkalmas arra, hogy megossza a közösséget, akadályozza a nemzet kialakulását, s teret biztosít a divide et impera elv érvényesülésének, amit a politika rendszeresen ki is használ.

A magyar nyelvben – a határon túli magyarság nyelvének különböző államnyelvek hatására végbemenő változásai révén – széttartó, divergens fejlődés tapasztalható. Ez az egyébként természetes folyamat a szakszókincs területén nem kívánatos jelenség.


 

Az anyanyelv fejlettsége és a nyelvhasználat


 

A kisebbségi nyelvek jogainak korlátozása céljából gyakran elhangzik, hogy ezek a nyelvek fejletlenségük okán nem alkalmasak teljes körű államnyelvi funkciók ellátására, azaz arra, hogy az oktatás, a kultúra, a politika, a tudomány nyelvévé váljanak.

A nyelv mindig kiszolgálja a beszélő közösség igényeit. Amennyiben az igények meghaladják a nyelv aktuális fejlettségi szintjét – ez a speciális szókincset igénylő területek esetében előforduló jelenség –, tudatos beavatkozással (nyelvújítás, nyelvfejlesztés, terminológiaalkotás) ez a hiány megszüntethető. Az oroszországi finnugor nyelvek esetében az 1920–30-as években valamennyi fontos területen kidolgozták a szükséges szakszókincset, s a nyelvek egy-két évtizeden keresztül regionális államnyelvként működhettek. Az oroszosítási folyamat megerősödésével az oroszon kívüli nyelvek egyre inkább háttérbe szorultak, ezért az utóbbi egy-két évtizedben sürgető feladattá vált egy újabb nyelvújítás. Ez több nyelv (komi, udmurt, s néhány területen a mari) esetében meg is kezdődött. Számos területen kialakították a szükséges szakszókincset. Az asszimilációs nyomás miatt azonban egyre kisebb mértékben hajlandók a finnugor népek anyanyelvük széles körű használatára.

A helyzetből adódóan az oroszországi – s nemcsak – finnugor népek esetében sajátos diglossziát tapasztalunk: bizonyos helyzetekben (például családi körben) még a finnugor anyanyelvet használják, ám hivatalokban, a gazdaságban, a politikai életben, oktatásban automatikusan áttérnek az oroszra. Ez a nyelv térvesztését eredményezi, presztízsének csökkenését, s végső soron a nyelv feladásához vezet. Ezért arra kell törekedni, hogy a neologizmusok polgárjogot nyerjenek a nyelvben, legyen igény a nyelv széles körű használatára, s ne térjenek át – pl. politikai, tudományos témák tárgyalásakor – automatikusan az oroszra.

A három államalkotó finnugor nép magas színvonalú nyelvét illetően a probléma ott jelentkezik, hogy bizonyos területeken (elsősorban egyes tudományágakban, pl. természettudomány, műszaki és orvostudomány) a nemzetközi trendekhez való igazodás miatt egyre inkább áttérnek az angol nyelvre. Ezzel kezdetét veszi a nyelv eróziója, s a folyamatot nehéz lesz megállítani.


 

Viszony az anyanyelvhez


 

Az oroszországi finnugor népek körében végzett szociológiai, szociolingvisztikai vizsgálatok azt mutatják, hogy az anyanyelvhez való viszony függ az életkortól (az idősebbek nagyobb arányban vállalják s használják anyanyelvüket, mint a fiatalok), a lakóhelytől (a falusi lakosság jobban ragaszkodik az anyanyelvéhez, mint a városban élők) és az iskolai végzettségtől (minél magasabb végzettséggel rendelkeznek, annál kevésbé tartják fontosnak az anyanyelvüket, azaz annál nagyobb mértékben térnek át a többségi nyelvre). Természetesen vannak kivételek. Még nem tudni, mennyire általánosítható az a megállapítás, hogy a finnugor köztársaságok városaiban, így a fővárosokban is – szubjektív benyomások alapján ítélve – mintha bátrabban használnák a finnugor anyanyelvet, s a fiatalság bizonyos köreiben is terjedni látszik az anyanyelv használata. Ennek a jelenségnek a vizsgálata még várat magára. Mindenesetre a finnugor nyelvek jövőjének kulcsát már a finnugor népek 2004-es világkongresszusán Tallinnban tartott plenáris előadásomban is a fiatalokban láttam. Az utóbbi egy-két évtizedben felnőtt egy olyan egyetemet végzett nemzedék, amelynek egy része külföldön – Észtországban, Magyarországon – tanult, s közülük, aki hazatért, már más szemléletet képvisel, mint a korábbi generációk. A három finnugor nyelvű EU-tagállam országnak fokoznia kellene a finnugor köztársaságokban folyó humán egyetemi képzés támogatását, hogy egy új szemléletű nemzeti értelmiség alakulhasson ki, amelyik érti az anyanyelv és -kultúra megőrzésének fontosságát, s majd tudja is, mit kell ennek érdekében tennie. (Az észtek és a finnek egyébként jelentős részt vállalnak az oroszországi finnugor népek kultúrájának támogatásából, a magyar kultúr- és külpolitika – valószínűleg a lakosság széles körében tapasztalható finnugor-ellenesség miatt is – még nem ismerte fel e tevékenység jelentőségét. A közelmúltban megszűnt az ún. Göncz-ösztöndíj, amelynek révén az 1990-es évek közepétől évente öt oroszországi finnugor köztársaságból származó fiatal kaphatott Magyarországon egyetemi képzést.)

Az anyanyelvhez való negatív viszonyulást a vegyes házasságok is elősegítik. Gyakorlatilag minden finnugor-orosz vegyes házasságban az orosz az érintkezés nyelve. Alig hallani kétnyelvű családokról, azaz arról, hogy a vegyes házasságokban mindegyik fél a maga nyelvét használná a gyermekekkel való kommunikáció során. Annál többet beszélnek a kétnyelvűség állítólagos káros következményeiről.

Hasonló jelenséggel találkozunk a határon túli magyarság esetében is.

A kérdés azért fontos, mert az anyanyelv szoros kapcsolatban áll az identitással.


 

Feladatok


 

Bár Fishman fölállított egy, a nyelv visszaszorulásának, illetve eltűnésének fokozatait bemutató skálát (GIDS = graded intergenerational disruption scale, 1991), s elvileg ennek megfordításával a nyelvvesztés folyamatát is vissza lehet fordítani, nem beszélhetünk egységes megoldásról. Az asszimilációt, a nyelvek feladását megakadályozni képes feladatok függnek az adott nyelv politikai, jogi, társadalmi helyzetétől, a beszélőközösség akaratától.

Az oroszországi nagyobb – legalább 100 ezer fős beszélőközösséggel rendelkező – finnugor nyelvek (erza, karjalai, komi, mari, moksa, udmurt) esetében a teendők csak felsorolásszerűen:

a meglévő nyelvtörvény érvényesítése (a karjalai esetében annak megalkotása),

a lakosság meggyőzése az anyanyelv-használat értékéről,

a politika meggyőzése a két- és többnyelvűség, -kultúrájúság értékéről,

a nyelvek alkalmazási területének bővítése (pl. iskola, közélet, politika, gazdaság) – félrevezető kulisszák (stílszerűen szólva: Patyomkin-falvak) propagandisztikus építése helyett,

anyanyelvi alapú nyelvfejlesztés.

Az oroszországi kisebb finnugor és a szamojéd nyelvek sorsát kedvezőtlenül befolyásolja, hogy

nincs rájuk vonatkozó regionális nyelvtörvény,

nincs kellő létszámú lakosság, amely lehetővé tenné kellő súlyú, az anyanyelvét használó értelmiség kialakulását,

nincs elegendő, a finnugor/szamojéd anyanyelvét beszélő iskolás korú gyermek, valamint pedagógus.

Ilyen körülmények között ezeket a nyelveket rendkívül nehéz megtartani. Vannak ugyan egész kis létszámú nyelvi közösségek megmentésére irányuló, a beszámolók szerint sikeres akciók (pl. a finnországi Lappföldön élő, néhány száz lelket számláló inari-lappok körében), kérdés azonban, milyen szinten lehet megmenteni a nyelvet: az ún. konyhanyelvi szinten, vagy azon, amelyik lehetővé teszi a nyelv teljes körű használatát (iskola, közélet, irodalom, tudomány). Megítélésem szerint ez utóbbit még feltételezni is reménytelen álom.

Hasonlóan nem tartom szerencsésnek a nyelvi fürdő (immersion) – másutt beváltnak feltüntetett megoldását. Ennek lényege, hogy a veszélyeztetett helyzetben lévő nyelvet már nem beszélő fiatalokat hosszabb-rövidebb időre csak ezen a nyelven beszélő közösségbe viszik, ahol a gyermekek a nyelvet elég gyorsan elsajátítják. Ám ez a megoldás is – igaz, látványos – pótcselekvésnek bizonyul, ha hazatérve a nyelvet nem lehet használni sem a családban, sem az óvodában vagy az iskolában, sem a szűkebb és tágabb társadalomban.

A magyar nyelvet illetően – számos ország gyakorlatának megfelelően – nyelvvédő stratégiára van szükség (ld. az ún. Glatz-téziseket, Szépe György professzor kiegészítő javaslatait, Balázs Géza professzor erre irányuló tevékenységét stb.).

Nyelvstratégiára van szükség, amely átfogja az anyanyelv fejlesztésével kapcsolatos feladatokat, felvázolja az anyanyelv jövőképét (ezek megtalálhatók Balázs Géza több kiadványában).

Nyelvstratégiára van szükség, amely kitér a határon túli magyar nyelvállapotra – természetesen az érintett magyarság képviselőivel folytatott egyeztetések alapján (nem elfeledve, hogy a kisebbségi kérdés nem egy adott állam belügye).

Nyelvstratégiára van szükség, amely tartalmazza a hazánkban élő nemzeti kisebbségek nyelvének védelmét, a többségi nyelvhez való viszonyukat.

S nyelvstratégiára van szükség, amely szívem szerint foglalkozna – legalább a nyelvrokon – veszélyeztetett nyelvek megmentésének kérdéseivel is.

El kell érni, hogy a tudomány nyelve a magyar legyen (emlékezve arra, hogy a Magyar Tudományos Akadémiát 1825-ben a tudományok és művészetek magyar nyelven folyó művelése érdekében alapították meg). Finnországban hasonlóan aggasztó a helyzet – a tudomány nyelve egyre inkább az angol lesz. Erős az angol nyelv nyomása az észtre is – amit még csak fokoz az észt nép alacsony (egymilliós) lélekszáma.

Megfelelő külpolitikával el kell érni, hogy a határon túli magyarok esetében az emberi-nyelvi jogoknak megfelelő nyelvtörvényt alkossanak s azt tartsák is be.


 

Egy lehetséges megoldás


 

A fentiekből kitűnhetett, hogy a finnugor anyanyelv jövője attól függ, sikerül-e elérni, hogy magas presztízsű helyzetekben tömegesen használják. A nemzetközi tapasztalat azt mutatja, ha egy nyelv az oktatás nyelvévé válik, emelkedik a presztízse.

Az iskola annál is inkább az utolsó mentsvár, mivel a családokban egyre kisebb mértékben használják a finnugor nyelveket. S amióta a nemzeti iskolákat még az 1960-as években megszüntették, csaknem nullára csökkent a finnugor nyelven folyó oktatás.

Egy 2010-ben a Collegium Fenno-Ugricum által kezdeményezett és eszmeileg Pusztay János által vezetett, de gyakorlatilag Oroszországban megvalósított egyéves lefolyású projekt – a Terminologia scholaris – keretében kidolgoztattuk az öt legnagyobb oroszországi finnugor nyelven (erza, komi, mari, moksa, udmurt) tíz – már fél évszázada csak oroszul tanított – iskolai tantárgy szakszókincsét, hogy ezáltal lehetővé váljon valamennyi tantárgy finnugor anyanyelvű oktatása. A projektet – az oroszországi Regionális Fejlesztések Minisztériumán keresztül – az Európai Unió támogatta. (Csak zárójelben: a magyar tudományos élet támogatására hivatott fórumon a projektet elutasították.)

A projektben négy oroszországi finnugor tagköztársaság (Komi, Mari, Mordvin, Udmurt) egyeteme vett részt – Marina Fegyinának, az idő tájt még a sziktivkári (Komi Köztársaság) egyetem tanszékvezetőjének koordinálásában, Alekszej Rodnyakovnak, a szaranszki (Mordvin Köztársaság) egyetem munkatársának közreműködésével.

A munka fázisai: valamennyi érintett nyelven szakértői munkacsoportok kialakítása; a jelenleg használatos orosz nyelvű tankönyvekből a szakszavak kiírása, orosz nyelvű annotációval való ellátása; az anyag megküldése a négy köztársaságban működő koordinátoroknak; a szakszókincs elkészítése, az annotációk lefordítása; az elkészült terminológiai kisszótárak benyújtása az adott köztársaság terminológiai bizottságának; jóváhagyás után technikai szerkesztés, végül az 50 kisszótár kinyomtatása.

A kisszótárak szerkezete: valamennyi kötetben megjelent a projekt eszmei irányítójának a projekthez fűzött előszava; a szótári részben az első hasábban közöltük a terminust az adott finnugor nyelven, a második hasábban a terminus orosz fordítását, a harmadik hasábban a terminushoz fűzött annotációt az adott finnugor nyelven. A szótárakat egy orosz–finnugor nyelvű regiszter zárja.

A projekt választ ad néhány, a nyelvek állapotát, illetve a szakembereknek az anyanyelvükhöz való hozzáállását firtató kérdésre. Az 50 kisszótár anyagának nyelvészeti elemzése folyamatban van, az eredmények 2012 őszén megjelennek. Már első áttekintésre is látszik, hogy a komi és az udmurt nyelvfejlesztés, terminológiaalkotás magas színvonalú. Valamelyest elmarad ettől a szinttől a mari nyelv fejlesztése. A két mordvin nyelv (erza, moksa) állapota aggasztó, alig néhány százalékban fordul elő anyanyelvű terminológia. Nincs kizárva azonban – az annotációk nyelvezete alapján feltételezve –, hogy a szakemberek lelkiismeretlen hozzáállásának tudható be a rossz eredmény. A két mordvin nyelv esetében újra kell írni a szótárakat. Ha e nyelvek állapota ténylegesen ennyire kedvezőtlen, akkor nyelvújításra van szükség. Az elemzésben megadjuk a többi oroszországi finnugor nyelvből véve a megoldási mintákat. Amennyiben erre nem kerül sor, a két mordvin nyelv egy-két nemzedéken belül teljesen kiszorul a használatból, közkeletű szóval: kihal.

A projekt folytatásaként sürgősen meg kell kezdeni a tantárgyak anyanyelvű tankönyveinek elkészítését a terminológiai szótárak felhasználásával – a két mordvin nyelv kivételével. Ezzel egyidejűleg hozzá kell látni a pedagógusok továbbképzésének, hogy készek és képesek legyenek tantárgyukat anyanyelvükön tanítani. (A projekt gyakorlati eredménye, hogy egy-két köztársaság néhány iskolájában kísérletképpen megkezdődött néhány tantárgy anyanyelvű oktatása – s a beszámolók szerint a kísérlethez mind a pedagógusok, mind a tanulók lelkesen viszonyulnak.)

Kívánatos volna, ha Magyarország – Észtország és Finnország példáját követve – a jelenleginél lényegesen nagyobb támogatást nyújtana az oroszországi finnugor népeket támogató programokhoz. A tankönyvprogram támogatása jelentős hozzájárulás volna a világ nyelvi-kulturális sokszínűségének megőrzéséhez. A finnugor népekkel való kapcsolaterősítés pozitív szerepet játszhatna a magyar–orosz kapcsolatokban is. A tankönyvprogram támogatása – figyelembe véve a mai kor technikai lehetőségeit – nem igényel nagy költségeket. Elegendő volna, ha a már meglévő és használatban lévő orosz nyelvű tankönyveket lefordítanák a finnugor nyelvekre, és elektronikus formában terjesztenék, rengeteg nyomdaköltséget takarítva meg. A támogatással Magyarország – ha már a program hazánkból indult – jelentősen növelné presztízsét a finnugor népek körében, s nem kerülne e kezdeményezés erkölcsi haszna más országokba.

Ha a projekt az előbbiek szellemében folytatódhat, akkor elkerülhető lesz egy újabb, ezúttal nem az oroszok által épített Patyomkin-falu keletkezése, s az előállított nyelvi anyag nem csupán arra lesz jó, hogy terminológus szakemberek számára elemzendő anyagként szolgáljon.


 

Jövőkép?


 

A fentiekben nem egy nyelv, hanem egy egész nyelvcsalád helyzetét mutattam be vázlatosan. A jövőkép nem rózsás.

A világban tapasztalható sajnálatos tendenciáknak (globalizáció, asszimiláció) köszönhetően nyelvcsaládunk számos, Oroszországban ma még valamilyen mértékben beszélt nyelve belátható időn belül eltűnik.

A viszonylag nagyobb lélekszámú, legalább 100 ezer fős közösségek nyelve még megmenthető, vagy legalább lassítható az asszimilációs folyamat.

A veszély még az önálló államiságú finnugor népek nyelvét is fenyegeti. Mivel ezekben az esetekben a politikai körülmények, továbbá a nyelv fejlettsége és széles, bár nem hiánytalan alkalmazási köre biztosítva van, s van elegendő nagyságú beszélőközösség, a veszély elhárítható. Az észtek már kidolgozták a nyelvstratégiájukat (az elsőt a szombathelyi Uralisztikai Tanszék adta ki, az újabbat Pomozi Péter – megfelelő kommentárokkal ellátva).

A magyarnyelv-védő stratégia megalkotása kötelességünk. Magyarország egyszersmind mintaadó szerepet is játszhatna a veszélyeztetett nyelveket támogató programokkal, segítve ezzel a világ nyelvi-kulturális sokszínűségének megőrzését, amelynek a biodiverzitásra is jelentős hatása van. Nem beszélve arról, hogy ezzel a támogatással rokon nyelvek megmentéséhez járulhatunk hozzá.

Az itt bemutatott projekt meggyőző minta lehetne mind Oroszországban, mind a világ más tájain a veszélyeztetett nyelvek asszimilációs folyamatának lelassítására, netán megállítására.


(A vitaindító előadás szövege a Finnugor Népek VI. Világkongresszusán, mely 2012. szeptember 4–8. között lesz Siófokon.)



« vissza