Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Antall, a külpolitikus 3. rész

 

Szomszédsági kapcsolatok és szerződések(1)

 

1990-ben nehéz, de nem megoldhatatlan feladatnak tűnt a jószomszédi viszony és a kisebbségvédelem egyidejű előmozdítása. A kommunista korszak felülről deklarált barátságával szemben a diktatúra ellenfelei és áldozatai között természetes volt az őszinte rokonszenv. A demokratikus fordulat nyomán remélhető volt, hogy az új vezetők követni fogják a háború után Nyugat-Európában teret nyert megbékélés példáját, és ez ki fog terjedni a kisebbségek jogainak biztosítására. Egyfajta íratlan munkamegosztás alapján a miniszterelnök végiglátogatta a Nyugat vezető országait, míg külügyminisztere a szomszédos országokat kereste fel. Az Országgyűlés 1990. május 15-i határozata kötelezte is a kormányt, hogy „kezdeményezzen tárgyalásokat a szomszédos országok kormányaival a nemzeti kisebbségek jogainak védelméről szóló kétoldalú, illetve regionális szerződések kidolgozásáról”.(2) Az Antall-kormány Kossuth és a 30-as évek „népi írói” örökségeként, valamint a történelem tanulságai alapján törekedett a szomszéd népekkel kialakítandó őszinte jó viszonyra. Ugyanakkor a kapcsolatok megkerülhetetlen elemének tekintette a kisebbségben élő magyar közösségek jövőjét biztosító jogok garantálását.

Már az első kétoldalú találkozókon világossá vált, hogy a jelentős magyar lakossággal rendelkező szomszédjaink, ügyet sem vetve a nemzetközi elvárásokra, nem hajlandók méltányolni magyar nemzetiségű állampolgáraik és azok frissen megalakult pártjai nyelvhasználati igényeit, az autonómia gondolata pedig szemükben vörös posztó. Viszont reményt kínált a kisebbségi jogok kodifikálására és kötelező nemzetközi normává tételére az európai demokráciák közössége, a strassburgi székhelyű Európa Tanács. Biztató lépések után azonban jött a délszláv válság, és a felületes megfigyelők szemében ez kompromittálta a nemzeti alapú autonómia igényét. Emellett a nyugat-európai országok többségében a frissen bevándorolt tengerentúli, zömmel muzulmán, súlyos szociális és közbiztonsági problémákat gerjesztő, többmilliós kisebbségek okozta félelmek magyarázzák azt, hogy a jogvédelmet megerősítő folyamat lefékeződött, s az Európa Tanács miniszteri bizottsága elvetette az 1950-ben elfogadott Emberi jogok európai egyezményéhez kapcsolódó kisebbségvédelmi kiegészítő jegyzőkönyv, valamint saját parlamenti közgyűlése 1993-ban hozott 1201. számú ajánlásának gondolatát. E helyett született meg, hosszú vajúdás után, a szerény elvárásokat tartalmazó, 1994-ben elfogadott, de csak az évtized végén életbe lépő Kisebbségvédelmi Keretegyezmény. Ennél ígéretesebb volt az új tagok felvételi folyamata, az az elv, hogy a demokrácia alapfeltétele a kisebbségek jogainak biztosítása. A jelentkező államokat ebből a szempontból is gondos vizsgálatnak vetették alá, s ez némi esélyt adott a szlovákiai és romániai magyar kisebbség sérelmeinek orvoslására. Az érintett magyar közösségek is reménykedtek ebben.

Az 1992-ben tárgyalásos úton felbomló Csehszlovákia két utódállamának újra kellett folyamodnia a felvételért, így reflektorfénybe került a Mečiar-kormány magyarellenes politikája. Hazánknak nem az volt a célja, hogy gátolja északi szomszédjának felvételét, hanem az, hogy az ET segítségével változzék meg az elfogadhatatlan szlovák joggyakorlat. Sikerült elérni néhány kirívóan türelmetlen intézkedés (például a női nevek magyar formájú használatát betiltó rendelkezés) visszavonását, de a három szlovákiai magyar párt által kért törvényi változásokat és garanciákat a szlovák kormány elutasította. A magyar kormány ezért indokoltnak látta Szlovákia felvételének az elhalasztását, de a többi tagállam az aggasztó szlovák magatartás ismeretében sem vállalta ezt. Azzal áltatták magukat, hogy a tagság révén könnyebb lesz majd a kisebbségek iránti türelmesebb magatartásra késztetni a szlovák kormányt. Magyarország legfeljebb késleltetni tudta volna a felvételt, vétójog ebben nem létezett, de még olyan partnereink, mint Németország vagy Lengyelország is szinte ostromolták a magyar kormányt, hogy járuljon hozzá Szlovákia azonnali tagságához. A kormány utasítására ezért az Európa Tanácsnál akkreditált magyar nagykövet a következő nyilatkozatot tette: „Magyarország kormánya sajnálattal állapítja meg, hogy Szlovákia eddig nem teljesítette az ET-nek tett ígéretét. Ugyanakkor a parlamenti közgyűlés által az ajánlásban tett módosítások lehetővé teszik a szlovákiai folyamatok folyamatos figyelését és előmozdíthatják a szlovákiai demokrácia és a kisebbségi jogok jobb érvényesülését. […] Véleményünk szerint az ET parlamenti közgyűlése által is megfogalmazott célok megvalósulásának esélyeit jobban előmozdította volna, ha Szlovákia felvételére csak az általános megállapítás szerint szükséges szlovák lépések megtörténte után kerül sor. Így a döntés felelősségét magára vállalta az Európa Tanács. Magyarország a szlovákiai magyar kisebbség jövőjét az Európa Tanács védelme alá helyezi. […] A fenti megfontolások alapján Magyarország tartózkodni fog a szavazás során.”(3) Hasonló álláspontot foglalt el az Európa Tanács néhány hónappal később a román felvétel ügyében, mindazonáltal ennek érdekében Románia tett néhány kisebb gesztust mind Magyarország, mind saját magyar kisebbsége felé. Ez tette lehetővé a rendszerváltozás utáni első hivatalos magyar vezetői (külügyminiszteri) látogatást.(4)

Bár a kilencvenes évek elején a kívánatos nagy áttörés nem következett be a szomszédi kapcsolatokban és a magyar kisebbségek helyzetében, hazánk kis lépésekkel is igyekezett javítani a kétoldalú viszonyt. Ennek legfontosabb eleme a határokon átnyúló sokoldalú együttműködés szorgalmazása volt, annak tudatában, hogy az intézkedés közvetlen haszonélvezői a határ menti körzetek lakói, azaz nagy többségben magyarok lesznek. Első lépésként a magyar kormány nevében a szlovák, az ukrán, a román és a jugoszláv határon kezdeményeztem a kommunista időkben megszüntetett határátkelők újbóli megnyitását. Ha egyes szomszédaink húzódozása és a pénzügyi feltételek korlátozottsága miatt a kívánatosnál lassabban haladt is e folyamat, négy év alatt az ukrán határszakaszon egy helyett négy, a szlovén határon egy helyett három helyen nyílt meg újra az addig átjárhatatlan határ, s a másik három ország felé is sikerült öt átkelőt újból megnyitni. Ennek köszönhetően megszűnt számos település és kistérség elszigeteltsége, zsákutca jellege, fellendült a kishatárforgalom, valamelyest javult az életszínvonal a határ mindkét oldalán, s kezdtek helyreállni a normális emberi és gazdasági kapcsolatok.(5)

Tudomásul kellett vennünk, hogy a kisebbségi jogok tekintetében a tételes nemzetközi jog nem eléggé határozott, általános elvek mellett csak ajánlásokat tartalmaz, illetve olyan „puha” kötelezettségeket, amelyek lehetővé teszik az eltérő értelmezéseket és kibúvókat. A szankcionálás jórészt hiányzik, illetve azt olyan nemzetközi szervezetekre bízza, mint az Európa Tanács és az EBESZ, amelyeknek jórészt csak erkölcsi eszközeik vannak, s azok alkalmazása konszenzust, azaz az esetleges jogsértők beleegyezését és közreműködését igényli. Ezért is kellett és kell a magyar politikának arra törekednie, hogy kétoldalú alapon, szerződések révén segítse elő a határain kívülre került magyar közösségek minél kedvezőbb jogállását és életfeltételeinek javítását.

E megfontolástól függetlenül is a kommunista rendszerek eltűnése után teljesen indokolt volt, hogy érvényüket veszítsék a Szovjetunió által az egyes csatlós országokra erőltetett – álszent és verbális – barátsági és együttműködési szerződések. Ugyanakkor Nyugat-Európában is teret nyert az a gondolat, hogy a Varsói Szerződés fölszámolása nyomán, Európa közepén létrejött hatalmi és katonai vákuumot az államközi szerződések új rendszerével, hálójával töltsék ki. Elsőként az újraegyesült Németország kötött szerződéseket, mindenekelőtt – a békeszerződés és a határmegállapodás pótlására – Lengyelországgal és Csehszlovákiával. Ebben szerepelt először az a formula, hogy az aláíró államoknak egymással szemben nincs területi követelésük, és ilyet a jövőben sem fognak támasztani. Németország minden belső vita és vihar nélkül kötötte meg ezt a két szerződést. Ugyanezt a megközelítést és ugyanezt a megfogalmazást alkalmazta Lengyelország az Ukrajnával, Oroszországgal, végül Litvániával 1991 és 1994 között megkötött és ratifikált államközi szerződéseiben. Lengyelországban semmiféle belpolitikai feszültséget sem okozott a történelem során századokon át Lengyelországhoz tartozó területek elveszítésének ismételt elismerése.

A kétoldalú szerződések új európai sorozata részeként az Antall-kormány – programjával összhangban – egyetértési („entente”), illetve barátsági és együttműködési szerződést kötött Olaszországgal, Franciaországgal, Németországgal, Spanyolországgal, az Egyesült Királysággal, Lengyelországgal és Japánnal. A Szovjetunióval 1991 nyaráig azért nem tudtunk új szerződést kötni, mert nem voltunk hajlandók elfogadni a szuverenitásunkat súlyosan korlátozó ún. Kvicinszkij-formulát, vagyis azt, hogy a Szovjetunió döntse el, Magyarország milyen szövetségekbe léphet be.
A moszkvai puccs meghiúsulása után ez az akadály elhárult, de ekkor Moszkvában már két hatalmi központ működött, s ezt korán felismerve külön szerződést készítettünk elő, majd kötöttünk meg (1991. december 6-án) a Jelcin vezette Oroszországgal is, sőt a függetlenségét akkor megteremtő Ukrán Szocialista Szovjet Köztársasággal is.

A kölcsönös kisebbségvédelem első, igen tartalmas szerződéses megállapodása az 1991. május 31-én, Kravcsuk ukrán elnök budapesti hivatalos látogatása alkalmából aláírt Magyar–ukrán Nyilatkozat és Jegyzőkönyv volt. Ez a dokumentum – többek között – elismeri a nemzeti kisebbségek egyéni és csoportos jogait, tiltja a nemzetiségi arányok megváltoztatását, garantálja a nyelvhasználati jogon belül „nemzeti keresztneveik és családneveik használatát” (az addigi szovjet gyakorlatot megváltoztatva), az anyanyelven tanulás jogát „az oktatás minden szintjén,” továbbá „a történelmi és kulturális műemlékek megőrzését és védelmét”. Implicite az autonómiát is megígérte: „olyan státusz megteremtését ösztönzik, amely biztosítja jogukat a hatékony részvételre a közügyekben, ideértve az identitásuk védelmével és fejlesztésével kapcsolatos kérdéseket, a lakóhelyüket érintő döntések meghozatalát és végrehajtását.” Végül a két fél kötelezte magát, hogy elősegíti „a nemzeti kisebbségek jogainak nemzetközi jogi kodifikálását”.(6) Mindennek a végrehajtására és ellenőrzésére vegyes bizottság létrehozását írta elő.

Ehhez a térségünkben úttörő dokumentumhoz 1992-ben Horvátország nyilatkozat formájában csatlakozott, amit a két ország 1995. április 5-én kétoldalú konvenció szintjére emelt. Tartalmában hasonló az 1992. november 11-én, Budapesten aláírt magyar–orosz kisebbségvédelmi nyilatkozat, amiben Jelcin és Antall között kialakult kiváló személyes viszonynak is szerepe volt. A mai napig a legrészletesebb és legtartalmasabb kölcsönös kisebbségvédelmi egyezmény az 1992. november 6-án aláírt magyar–szlovén szerződés, amelyben a felek kölcsönösen elismerték az egymás országában élő kisebbségi közösségek csoportos jogait, és létrehozták az azok gyakorlását garantáló vegyes bizottságot. Az egyezmény nem maradt papíron, új határátkelők, kétnyelvű hivatalos okmányok, magyar központ Lendván, garantált parlamenti képviselet igazolja az eredményeket.

A független államiságát 1991. december 1-jén visszanyert Ukrajnát Magyarország az elsők között ismerte el, de még ezt megelőzően megkezdte vele a jószomszédi, bizalmi viszony kiépítését. A Visegrádi Együttműködés mellett ez a kapcsolat kínálta a legjobb garanciát a két világháború között Magyarországot gúzsba kötő ellenséges szövetség, a „kisantant” újjászületése ellen. Az Ukrajna és Magyarország által kötött kisebbségvédelmi nyilatkozat gyakorlati megvalósulásához is elengedhetetlen volt az államközi szerződés megkötése. A nemzetközileg érvényes és garantált határokkal még nem rendelkező, újjászülető Ukrajna valamennyi szomszédja esetében ragaszkodott ahhoz, hogy a területi követeléseket kizáró német és lengyel államközi szerződésekben szereplő formula kerüljön be a vele kötött kétoldalú szerződésekbe. Gyermeteg mese, hogy Ukrajna kész lett volna egyes területeket visszaadni Magyarországnak.(7) Megbocsáthatatlan hiba lett volna elszalasztani az alkalmat, hogy legnagyobb szomszédunkkal szövetséges jellegű viszonyt építsünk ki. Másrészt Magyarország nyugati integrációs törekvéseit veszélybe sodorta volna, szomszédainknak pedig kapóra jött volna, ha megkérdőjelezzük a fennálló határokat. Ráadásul az adott formula nem zárja ki a határ békés úton, népszavazással, vagy közös megegyezéssel történő megváltoztatását. Rendkívül fontos érv volt a szerződés mellett, hogy abba bele lett emelve az említett kisebbségvédelmi konvenció is. Ennek köszönhető, hogy a Kárpátalján a szovjet időkben minden tekintetben rendkívül rossz helyzetben élő magyarság(8) politikai helyzete jelentős mértékben javult, nemcsak a magyar nyelv és a magyar helynevek használata vált általánossá, de a nemzeti szimbólumok használata is, így a magyar többségű községek középületein az ukrán mellett ott lobog a magyar zászló is. A magyar népesség közérzetét azonban érthetően befolyásolta az infláció és a gyorsan romló gazdasági helyzet, ehhez az utóbbi években hozzájött az erősödő ukrán nacionalizmus, a magyar nyelvű oktatást korlátozó rendelkezések.(9) A Kárpátalja területének különleges gazdasági övezetté nyilvánítását igénylő 1991. december 1-jei népszavazás ellenére az ukrán parlament elvetette a kormány erre vonatkozó javaslatát, ez azóta lekerült a napirendről, s nincs előrelépés az ugyancsak népszavazással megerősített beregszászi magyar autonóm terület létrehozása ügyében sem, noha azt a magyar miniszterelnök és az ukrán államelnök 1993. április 30-i találkozójáról kiadott nyilatkozat is kilátásba helyezte.

A később kibontakozó rossz tendenciáktól ugyan tartani lehetett, de éppen megelőzésük érdekében is indokolt volt a szerződés. A ratifikáció körül 1993-ban kibontakozott vitában elhangzó ellenvélemények többsége naivságból, illetve tájékozatlanságból eredt, nem vette figyelembe, hogy e törékeny barátság mennyire segíti a Kárpátalján élő magyarság politikai és kulturális céljainak megvalósulását. A Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetségének vezetése éppen ezért támogatta a szerződés ratifikálását. A gyanús hátterű „ruszin ellenkormányt” és annak különféle ötleteit nagyfokú felelőtlenség volt egyesek részéről felkarolni. Néhány, a történelemben kevéssé tájékozott honfitársunk azzal vádolja az Antall-kormányt, hogy a magyar–ukrán szerződéssel „lemondott” Kárpátaljáról. Ezzel kapcsolatban számos alkalommal rámutattam, hogy a történelmi Magyarország jelentős területeit az 1920-as trianoni békeszerződés csatolta más államokhoz, a győztes hatalmaknak a döntését – a magyarság helyzetét és lehetőségeit felelősséggel mérlegelve – az a Simonyi–Semadam-kormány fogadta el és írta alá, amelynek a külügyminisztere Teleki Pál volt. A békeszerződést a magyar Nemzetgyűlés ratifikálta, s kihirdetését 1921. június 27-én Horthy Miklós kormányzó és Bethlen István miniszterelnök aláírásával rendelte el. A II. világháború után a lényegében a trianoni határokat visszaállító 1947-es békeszerződést pedig a demokratikus választások nyomán létrejött, Nagy Ferenc (Független Kisgazdapárt) által vezetett kormány írta alá, majd az 1945-ben választott, kisgazda többségű országgyűlés ratifikálta.

A magyar Országgyűlés ukrán vitája újra tápot adott azoknak a hazai és külföldi véleményeknek, amelyek Antall „15 milliós” kijelentése után a magyar irredentizmus veszélyével, új háborúkkal riogatták a közvéleményt. Noha a ratifikáláshoz a kormánypártok biztosították a többséget, a szerződés mellett szavazó ellenzéki pártok azt hirdették, hogy ők a felelős külpolitika letéteményesei. Szemére vetették a kormánynak, hogy nem köt hasonló szerződést a többi szomszéddal. Ez azonban nem Magyarországon múlott. Az Antall-kormány kész volt államközi szerződést kötni Romániával és Szlovákiával is, erről mindvégig folytak a tárgyalások. Ahogy az ukrán–magyar szerződés ratifikációs vitájában le is szögeztem: „minden olyan szomszédunkkal tartalmas szerződést tudunk kötni, akik készek a területükön élő kisebbségek jogait és a szülőföldjükön történő megmaradást, kultúrájuk megőrzését előmozdító intézkedéseket garantálni – összhangban az érdekelt kisebbség legitim formában kifejezésre jutó igényeivel”.(10) Azért nem került sor e két szerződés megkötésére, mert a két érintett kormány elzárkózott ama kisebbségi jogok biztosításától és szerződésbe foglalásától, amit az ott élő magyar közösség legitim, választott képviselői jövőjük biztosítása érdekében elengedhetetlennek tartottak. Alaptalan volt az a vádként itthon és külföldön gyakran elhangzó feltételezés, hogy a további szerződések elmaradásának oka a területi igényekről történő lemondást tartalmazó ún. határklauzula magyar részről történő elvetése, azaz a határok „lebegtetése” volt.(11) A rosszhiszemű feltételezések legfőbb alapja sajnos a magyar–ukrán szerződés ratifikációs vitája, az ellenzők retorikája volt.

Jugoszlávia szétesését követően, még 1992-ben Magyarország államközi szerződést kötött Szlovéniával és Horvátországgal is. Noha e két államhoz is tartoznak területek, amelyek a történelmi Magyar Királyság részei voltak, ők nem igényelték a határok érvényét újból megerősítő határklauzula beiktatását a szerződésbe. Ezzel alátámasztották azt, amit Antall József a magyar–ukrán szerződés ratifikációs vitájában is hangsúlyozott: olyan országok esetében nem tartottuk szükségesnek a fennálló határok ismételt elismerését, ahol erről nemzetközi jogilag érvényes békeszerződés rendelkezett. A miniszterelnök mélyen átérezte a szerződésnek a körülötte támasztott vita nyomán fölerősödő lélektani vonatkozásait, de a nemzetközi figyelemnek is tudatában volt. Mindez tükröződött a vitában elmondott felszólalásában is. „Minden célunk csak az lehet, hogy a magyarság, a magyar kisebbségek a helyükön maradjanak. És nekünk azt kell elősegíteni, hogy a kisebbségi jogok védelmével a helyükön tudjanak maradni, a szülőföldjükön, ott, ahol a magyar történelem emlékei vannak, ott, ahol a magyar történelemhez kötődik annyi esemény, ott maradjanak, és ott mint magyar történelmi kisebbség álljanak helyt.” Ez volt Antall József utolsó parlamenti beszéde, ennyiben politikai végrendeletének is tekinthető. Szimbolikus, hogy ez a nemzet egyik elszakított részéről szólt.


 

Közép-Európa átalakulása


 

Mára a rendszerváltozás történelem, vitán felül egy új világtörténelmi korszak kezdete. Közép-Európa mint a kommunista világrendszer része, és maga a Szovjetunió a múlté, de 1990-ben még reális alapja volt annak a félelemnek (egyesek számára reménynek), hogy a változások visszafordíthatók. A nyugati demokráciák is attól tartottak, hogy a Szovjetunió keményvonalas kommunistái, tábornokai megbuktatják Gorbacsovot, és katonai erővel helyreállítják a birodalmat. Milosević Jugoszláviája 1991 elején kifejezetten számított is egy ilyen fordulatra: „Lelassult a Szovjetunió dezintegrációs folyamata. A napokban határozott intézkedéseket tesznek annak érdekében, hogy megállítsák a szeparatista tendenciákat. […] Jugoszláviában sincs vége a szocializmusnak és nincs is térdre kényszerítve. Megmaradtak a reális kilátások az országnak, mint föderatív szocialista közösségnek a megőrzésére. A Perzsa-öbölben az események nem a Nyugat és az USA kezdeti értékelésének és elvárásainak megfelelően alakultak.”(12) Ha a jugoszláv hadsereg tervezett és Janajev szovjet alelnök végrehajtott puccsa sikeres lett volna, az új demokráciák komolyan veszélybe kerültek volna. A NATO és a nyugati közvélemény nem volt felkészülve arra, hogy Közép-Európa szabadságáért háborút vívjon a szovjet szuperhatalom ellen. A moszkvai puccs kudarca és a Szovjetunió felbomlása a közvetlen veszélyt elhárította, de egy részleges visszarendeződés, „restauráció” belső feltételei kialakulóban voltak. 1992 tavaszára a rendszerváltoztató országokban általános lett a csalódás légköre, mert a várt jólét helyett infláció, jelentős áremelkedés és munkanélküliség sújtotta a lakosságot. Antall József pontosan ismerte és értette az átalakulás gazdasági és lélektani nehézségeit, látta a lehetséges következményeket. Súlyosbodó betegsége ellenére 1992-ben mind itthon, mind a nemzetközi fórumokon lankadatlan energiával és figyelemreméltó gondolatokkal járult hozzá az adott helyzet megértéséhez, és tett javaslatokat a jövőre nézve.

A miniszterelnök 60. születésnapja alkalmából Kohl kancellár meleg hangú személyes levélben fejezte ki jókívánságait. „Remélem és kívánom Neked, hogy az átalakulás e történelmileg kiemelkedő időszakában továbbra is változatlan energiával és sikerrel tudd szolgálni országodat.”(13) 1992. április és augusztus között Antall több fontos külpolitikai beszédet mondott. A témák nagyjából azonosak voltak, de a megfogalmazás mindig eltért, az adott közönséghez, illetve fórumhoz volt szabva.

Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) kormányzótanácsának budapesti közgyűlésén, 1992. április 13-án Antall miniszterelnök felidézte, hogy a II. világháború után Nyugat-Európa ugyanazokat a célokat tűzte ki maga elé, majd valósította meg sikerrel, mint amiket most a kommunista uralom alól szabadult országok követnek: a demokrácia és a szociális piacgazdaság elterjesztése. Ma olvasva még aktuálisabb akkori figyelmeztetése: „A verseny, a gazdasági szabadság nem problémamentes és nem könnyű út, de az egyetlen, amelyik tartós fellendüléshez és általános jóléthez vezet.” A nemzetközi pénzügyi szakemberek számára – érthető módon – a magyar átalakulás vitathatatlan eredményeit hangsúlyozta.(14)

A Visegrádi Hármak május 6-i csúcstalálkozóján a magyar kormányfő kifejtette, hogy az integrációs célokat nem egymással rivalizálva, hanem közös, összehangolt lépésekkel kell mielőbb elérni. „Bennünket együttesen könnyebben fogadnak el, és aki a külön utakat részesíti előnyben, az ki fog józanodni néhány hónapon belül.” (Mindenki tudta, hogy ez elsősorban a választási győzelemre esélyes Vaclav Klausnak szól.) Fontos az összeurópai szolidaritás a felbomlott Szovjetunió utódállamaival szemben követett politikában is, mert „naivitás lenne azt hinni, hogy sok évszázados politikai, külpolitikai aspirációkról egyik pillanatról a másikra mindenki lemond.”(15)

1992. május végén Thatcher utódja, John Major miniszterelnök Budapestre érkezett. A május 28-i közös kormánynyilatkozat – többek között – megerősítette, hogy az Egyesült Királyság „mind kétoldalú keretekben a Know How Fund-on keresztül, mind többoldalú keretekben a Nemzetközi Valutaalapon, a Világbankon, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankon és az OECD-n keresztül, valamint az EK segélyprogramjaihoz való hozzájárulásával” segíti Magyarországot, hogy mielőbb megvalósíthassa célját „az Európai Közösségben való teljes jogú tagságra, amit az ország az ezredforduló előtt kíván elérni.”(16)

1992. június 6-án került sor a Kelet- és Közép-Európa átalakulása – számvetés és perspektíva címen Budapesten rendezett nemzetközi konferenciára. Beszédében Antall rámutatott, hogy a parlamentáris demokrácia működésének „elengedhetetlen feltétele az, hogy a társadalom bizonyos gazdasági-szociális biztonságot érezzen”. A mi térségünkben még „nem alakultak ki megfelelően pártjaink keretei, szervezetei” sem. Tekintve, hogy „bár a világ várta a kommunizmus összeomlását, de nem készült fel rá”, az átmenet időszaka számos belső és külső veszéllyel jár együtt. Az egykori Szovjetunió térségében a reformerők visszaszorulhatnak, és belső konfliktusok is fenyegetnek. Ezért is rendkívül fontos a NATO fennmaradása, Amerika európai jelenléte, megőrizni „azt a szilárd szövetségi tudatot, amit korábban a közös veszély közepette kialakítottak”. Az egyesülő Európába most belép a szláv világ, és ezzel „számos új elem és új probléma kerül be a nagy Európába”, „megjelenik a nagy bizánci kultúra, más hagyományrendszerével, más gondolkodásmódjával és filozófiájával”. De az egész világ változóban, „eltűnt a hagyományos értelemben vett munkásosztály”, változik a pártok szavazóbázisa, mind a jobbközép, mind a szociáldemokrata irányzatoknak „meg kell küzdenie azzal a problémával, hogy mit jelent a tudományos-technikai forradalom és a társadalom átalakulása”. „Az elkövetkező időszakban a mi kormányzatunknak és politikai erőinknek az egész térségben arra kell törekednie, hogy az átalakulást megkísérelje továbbvinni, a gazdasági átalakulást következetesen végrehajtani, és az ezzel járó szociális feszültségeket kezelni. De nyugati, amerikai vagy bárhol lévő barátainknak látniuk kell, hogy ezekben az országokban az átalakulás rendkívül nagy veszélyekkel jár. A társadalom nem könnyen fogadja el az átmenet szükségszerű nehézségeit; megszokta a paternalista állam gondoskodását, ami ugyan nyugati szemmel nézve alacsony szinten történt, de mégis azt jelentette, hogy az egyes ember biztonságban érezte magát a munkahelyét illetően, a gyermekei ellátását illetően óvodától kezdve az egyetemig, egy nem magas szintű egészségügyi ellátást illetően. Az országok társadalma úgy élte meg ezeket az évtizedeket, hogy ha depolitizált állapotban volt és nem nyilvánított véleményt, akkor túlélhette a diktatúrát – legalábbis az utóbbi években –; és ez a társadalom ma csalódást érez. Úgy érzi, hogy minden korábbinak meg kellett volna maradni, ami számára az alapvető biztonságot jelenti, és ehhez kellett volna megkapnia azt, amit a nyugati fogyasztói társadalom, a nyugati piacgazdaság minden előnye adhatott volna.” E tökéletes diagnózis magyarázza, hogy a második szabad választásokon miért győztek gyakorlatilag mindenütt a kommunista pártok utódpártjai. Ez csak a következő hónapokban-években következett be, de Antall talán mindenki másnál korábban és jobban látta ennek esélyét. Mivel Európa két fele között a „jóléti fal”, „szociális vasfüggöny” – amitől Antall most is, korábban is óvott – bizony fönnmaradt, az adott társadalmi és lélektani folyamatok következményeként az első, nem kommunista kormányok veresége elkerülhetetlen volt. Nagyon szomorú, hogy ma a magyar társadalomban sokan – köztük Antall néhány egykori munkatársa is – azt hiszik, hogy az ok Antall politikájában kereshető, abban, hogy nem tudta eltüntetni, elvarázsolni a nyolcszázezer egykori párttagot és az egész Kádár-korszak mentális örökségét. A magyar miniszterelnök nem – de egyetlen térségbeli politikus sem – tudott változtatni azon, amit ő mondhatnánk megjósolt. „Illúzió lenne azt hinni, hogy a kommunista nómenklatúra – az egykori ’új osztály’ – attól, hogy a kormányzásból kiesett, megszűnt volna létezni ebben a térségben. Az a tény, hogy nem háború útján, hanem viszonylag békés eszközökkel történt az átalakulás, azt jelenti, hogy ebben a térségben a kommunista nómenklatúra – már hit és ideológia nélkül ugyan, de – pragmatikus értelemben mint érdekrendszer megmaradt. Megmaradtak a kapcsolatok egymással, megmaradtak az anyagi forrásaik. Tulajdonképpen más színezettel, néha más politikai legitimációt kölcsönözve, hosszabb távon egyáltalában nem tekinthetők veszélytelennek.”(17) Antall 1992-es és 1993-as megszólalásai nemcsak az országát és Közép-Európát fenyegető tendenciákról szóltak, de arról is, hogy amennyiben az Európa keleti felében jelentkező gazdasági és szociális problémákat nem sikerül megoldani, ez Nyugat-Európa jólétét is veszélyeztetheti. Az Észak–Dél problematikára, a gazdag és a szegény világ konfliktusának és az ebből táplálkozó vallási fundamentalizmus veszélyére is már ekkor figyelmeztetett.(18)

A Bush amerikai elnökkel kialakult bizalmi viszony jele volt, hogy Antall betegségének kiújulása kapcsán 1992. június elején az elnök telefonon érdeklődött magyar kollégájának egészségi állapota, valamint helyzetértékelése iránt. Antall ötoldalas levélben válaszolt, ennek megállapításai ma is érvényesek. „Az 1989–90-es esztendőben végbement változások Kelet-Közép-Európában tényleges történelmi fordulópontot jelentettek, de elsősorban lehetőséget adtak e térség népeinek és a világnak sok évtizedes, illetve évszázados problémák megoldására. […] A deformálódás olyan arányú volt a diktatúrák alatt, hogy az átalakulást megnehezíti. Az emberek megszokták a paternalista államot, és a gazdaság strukturális átalakulásával járó szociális problémákat rendkívül nehezen viselik el. […] Súlyos veszélyt jelenthet az egykori kommunista országokban, hogy a volt kommunista nómenklatúra (»új osztály«) sajátos értékrendszerével, tapasztalataival új erőre kap, s – kihasználva az átalakulás gazdasági, szociális problémáit – ismét vezető szerepet kap. Egyes országokban ki sem adta kezéből a hatalmat, csak átfestette magát, más országokban kiszorult a kormányzásból, de meglevő hadállásaival, a sajtóval együtt csalárd és céltudatos propagandával, szervezettségével komoly veszélyt jelent.” A szovjet utódállamok destabilizálódásáról és az ottani veszélyes tendenciákról szólva Antall megállapította, hogy „nagyobb szükség van a NATO-ra és az Egyesült Államok jelenlétére Európában, mint valaha”.
A délszláv helyzet elemzése után levelét azzal fejezte be, hogy „Magyarország ebben a forrongó térségben még stabil szigetnek tűnik, de kormányom mérhetetlen nehézségekkel áll szemben, és potenciálisan nem kerülheti el a fenyegetettség érzését. […] Úgy vélem, hogy a kelet-közép-európai átalakulás éllovasaiként, a mérséklet és a stabilitás híveiként mind kül-, mind belpolitikánkkal megmutattuk igazi szándékainkat.” Jól átgondolt politikai stratégia nélkül a többesélyes folyamatok valamifajta restaurációval is végződhetnek – figyelmeztetett a magyar miniszterelnök.(19)

Bush elnök válaszában örömét fejezte ki, hogy rövidesen személyesen találkoznak Helsinkiben, az európai biztonsági szervezet csúcsértekezletén. „Helsinkinek a remény üzenetét kell küldenie elsősorban azok számára, akik azért küzdenek, hogy a kommunista rendszer romjain demokráciát építsenek föl. Nem szabad megengednünk, hogy a változás gyorsasága eltérítsen bennünket az üzenetünktől. […] Az Egyesült Államok nemzete számára, amely változásból született, nem idegenek a szabadság fejlődése során esetleg megmutatkozó nehézségek. Nemzetépítő gyakorlatunkban a mi intézményeinket is próbára tette a belső viszály és a gazdasági válság. Megértjük a szabadságukat nemrég visszanyert népek törekvéseit és türelmetlenségét, ugyanakkor hisszük, hogy a pozitív változás csak az emberi társadalom vágyai és korlátai közti egyensúly eredménye lehet.” A továbbiakban Bush elnök támogatásáról biztosította azt az elképzelést, hogy az EBEÉ, mint regionális biztonsági szervezet, súlyosabb válságok esetén vállaljon békefenntartó szerepet a NATO és a Nyugat-európai Unió közreműködésével. Üdvözölte „a konfliktusok alapvető okainak kezelésére” tervezett eljárásokat, mint „a holland kezdeményezés a nemzeti kisebbségek ügyével foglalkozó EBEÉ-főbiztos” kinevezésére.(20)

A fönti témákat Antall a Német Ipari és Kereskedelmi Kamara június 24-i nürnbergi konferenciáján is érintette. Annak érdekében, hogy Európa keleti fele valódi demokrácia és valódi piacgazdaság legyen, szükségesnek mondta a fejlett nyugati országok gazdasági és politikai támogatását, de óvott attól a közelmúltbeli gyakorlattól, hogy „az úgynevezett pragmatikus szellemű reformkommunistákra” hagyatkozzanak. Ugyanakkor a kedvező feltételeket megerősítve további magyarországi beruházásokra biztatta közönségét. Korábbi beszédeihez hasonlóan itt is vázolta, mennyire sürgős lenne határozott lépésekkel (máshol ki is mondta: katonai beavatkozással) véget vetni a volt Jugoszlávia területén zajló konfliktusnak, annál is inkább, mert a gazdasági embargó „fő terhét a délszláv térséggel szomszédos államok viselik”. Fontosnak mondta azt is, hogy békefenntartó erők küldésével akadályozzák meg a háború kiterjedését, és külön említette a Vajdaságot, ahol mi nagy aggodalommal követjük az ott élő magyarok sorsát.(21)

Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése az egykori kommunista országok között első ízben Budapesten ülésezett. 1992. június 30-án Antall a Schuman-díj birtokosához illő módon, nagy műveltsége mellett külpolitikai életlátásáról és víziójáról tanúskodó beszédben köszöntötte a képviselőket. Hangsúlyozta, mennyire fontos, hogy az új demokráciákban „a csalódás időszaka ne legyen tartós”, hogy ne válassza el őket egy szociális és gazdasági vasfüggöny a gazdag világtól, mert az a nemzetközi pénzügyi rendszert, az egész világgazdaságot veszélyeztetné. Figyelmeztetett annak a veszélyére, hogy Európa nyugati felében föléledhetnek a régi önző, nacionalista reflexek. Jugoszlávia példája nyomán a hagyományos követő, defenzív külpolitika helyett a stratégiai távlatokban gondolkodó, preventív gondolkodás szükségessége mellett érvelt.(22)

Jó héttel később, július 9-én, Helsinkiben, az EBEÉ csúcskonferenciáján a korábban „deformálódott gazdasági-társadalmi struktúrájú”, de az átalakulásban már jó eredményeket elért közép-európai országokról szólva Antall figyelmeztetett, hogy a változások még csak a siker lehetőségét kínálják, de segítség nélkül az eredmény elmaradhat. Magas rangú közönsége előtt különös jelentőséggel bírt azt hangsúlyozni, hogy kellően határozott lépésekkel sok konfliktus megelőzhető, hogy „a demokráciák bizonytalan lépései módot adtak a szerb nacionalista erőknek arra a félreértésre, hogy Jugoszlávia területi egységének – a ’stabilitásnak’ – a megőrzése fontosabb a világ számára, mint Jugoszlávia köztársaságainak és népeinek törekvése az önrendelkezési jog, a kisebbségi jogok érvényesítésére, a kommunista vezetés és a nacionalista elnyomás lerázására”. A rengeteg áldozat, a sok százezer menekült és a hatalmas pusztítás elkerülhető lett volna, mondta.(23) Megkockáztatom a feltevést, hogy pár évvel később, előbb a boszniai, majd a koszovói katonai beavatkozáshoz az akkor már nem élő magyar miniszterelnök szavai, érvei is hozzájárultak.

Helsinkiben Antall mind Bush amerikai, mind Jelcin orosz elnökkel beható különtárgyalást folytatott. Az utóbbin nagy lépést tettek a szovjet csapatkivonások holtpontra jutott pénzügyi vitájának rendezésére, a magyar részről kezdettől fogva szorgalmazott „nullszaldós” megoldás elfogadására, vagyis hogy Magyarország nem fizet az itt hagyott – jórészt semmire sem használható – szovjet létesítményekért. Antall a felbomláshoz közeledő Csehszlovákia elnökével baráti hangon tárgyalt arról, milyen viszonyt szeretne Magyarország kialakítani az állami függetlenség útjára lépő két néppel, és hogy ez hogyan hat ki a jövőben a szlovákiai magyar közösségre. Havelnek láthatóan nagyon jólesett, amikor Antall felidézte, hogy a cseh író és államférfi családja a két világháború között a cseh–magyar megbékélés szószólója volt. Teljes egyetértés volt a Walesa lengyel elnökkel folytatott megbeszélésen a visegrádi együttműködés fenntartásának és a külkereskedelmi forgalom jelentős növelésének a szükségességében, és abban is, hogy az orosz csapatkivonás ügyében és más kérdésekben is az álláspontokat egyeztetni kell.(24)

Július 18-án a Hexagonáléből Közép-európai Kezdeményezéssé átnevezett regionális együttműködés kormányfői és külügyminiszterei találkoztak Bécsben. Antall itt is kiemelte a gazdasági-pénzügyi stabilitás megteremtésének a fontosságát, mint ami elengedhetetlen a demokrácia működéséhez. A délszláv válság elől menekülők befogadása kapcsán rámutatott, mekkora veszélyt jelent, ha a világ elfogadja, beletörődik ártatlan emberek, egész közösségek kiűzésébe, egyes területek etnikai összetételének mesterséges megváltoztatásába. Ennek ellentéte a nemzetek önrendelkezési jogának és a kisebbségeket megillető jogoknak a tiszteletben tartása, aminek az egész közép-európai térségben érvényesülnie kell, hangsúlyozta a magyar miniszterelnök.(25) Erről a kérdésről fontos, ma is érvényes nyilatkozatot adott ki a magyar kormány az augusztus 20-i állami ünnep és a Magyarok III. Világkongresszusa előestéjén, augusztus 18-án. A dokumentum sajnálatosnak nevezi a nemzeti kizárólagosság és a kisebbségek elleni gyűlöletkeltés feléledését, ellenszerül pedig „a nemzeti és etnikai sokszínűség alkotmányos elismerését”, a különféle autonómiaformák elfogadását ajánlja.(26)

Mint láttuk, a magyar kormány és annak elnöke kezdeményezője és elkötelezettje volt a közép-európai szolidaritásnak, és a kétoldalú, szomszédi kapcsolatokban is ez az elv vezérelte. Két kérdés volt, ahol a magyar törekvések akadályokba ütköztek. Az egyik a magyar kisebbségek ügye, amelyben a nemzetközi intézmények kezdeti biztató, jogvédő és jogkiterjesztő magatartása egyre inkább puhult, és ezt érzékelve szomszédaink magatartása egyre jobban megkeményedett. A másik vitás ügy a dunai vízlépcső volt, amelyet a magyar társadalom jelentős része már a rendszerváltozás küszöbén ökológiailag veszélyesnek tartott, s elérte az építkezés felfüggesztését. Magyar részről a vitát igyekeztünk minden politikai jellegtől mentesítve tudományos-környezetvédelmi keretek között tartani, és ilyen alapon keresni a megegyezést, szükség esetén nemzetközi közreműködéssel, de mind a cseh, mind a szlovák kormány egyfajta presztízs-beruházásként kezelte, és ragaszkodott az 1977-ben megkötött államközi egyezmény végrehajtásához, tehát mindkét vízlépcső megépítéséhez. Antall József tisztában volt azzal, hogy a vízlépcsőügyben létezik egy pártok fölötti koalíció, amely eltökélt volt, hogy annak létesítéséhez még csonka formában sem szabad hozzájárulni, tehát kompromisszumnak nincs helye. Ez a csoport az Országgyűlésben akár a többséget is maga mögött tudta, ráadásul elhitte azt a téves szakértői véleményt, hogy az elterelés, a „C” változat csak blöff, fizikailag nem valósítható meg, célja, hogy a magyar kormány legalább a bősi építményhez járuljon hozzá. Ha a kormány valamilyen kompromisszumba (a „D” változat, amely elfogadta volna az üzemvízcsatornát, Dunakilitinél az erőmű „kulcsát” Magyarországnál tartva) belement volna, akkor készek voltak kormányt buktatni. Ez rendkívül leszűkítette a kormányfő mozgásterét. A cseh és a szlovák fél hajthatatlanságán sem a kijelölt magyar kormánybiztos (Sámsondi Kiss György), sem a tárca nélküli, ez ügyben kijelölt miniszter (Mádl Ferenc), sem több tárca együttes fellépése nem tudott változtatni. Antallnak Klaus csehszlovák miniszterrel folytatott levélváltása sem hozott eredményt,(27) így végül Magyarország javasolta, hogy a két ország vigye az ügyet a Hágai Nemzetközi Bíróság elé.(28) Antall és a magyar kormány azt remélte, hogy az Európai Közösség ismételt felhívásai és ajánlata, hogy mindkét fél tartózkodjék az egyoldalú lépésektől, amíg pártatlan szakértők meg nem vizsgálják a kérdést, megfontolásra készteti a szlovákokat, de ez nem történt meg. Utolsó kísérletként a magyar kormányfő szeptember 20-án Nürnbergben, a Duna–Majna–Rajna-csatorna megnyitó ünnepségén egy nagyon kemény hangú beszédben bírálta a tervezett egyoldalú szlovák lépést, mint ami „ökológiai szempontból veszélyes, gazdasági szempontból nem rentábilis, a politikai határokat megsértő terv… amit a kommunista kormányoktól örököltünk és amelyet szuverenitásunk hiányában kényszerítettek ránk”.(29) A magyar érvek azonban nemcsak a cseheket és szlovákokat, de a nyugat-európaiakat sem győzték meg, ahogy a későbbi eseményekből kitűnt. Sajnos a nürnbergi beszéd és további lépések sem tudták megakadályozni a Duna egyoldalú elterelését ugyanazon év októberében, bebizonyítva, hogy a „C” változat nem volt papírtigris, ahogy a Duna Kör állította, hanem Magyarországra nézve a lehető legrosszabb megoldás. Az elterelés után Antall az Európai Közösségnél először ugyan elérte, hogy felszólították Szlovákiát, engedje a Duna vizének 95%-át az Öreg-Dunába,(30) de Pozsony ezt eleresztette a füle mellett, az EK pedig szankciók helyett beletörődött ebbe. Végül az is eredmény volt, hogy Magyarország és Szlovákia megegyezett a vitának Hága elé terjesztésében, ez csökkentette a két szomszéd közötti feszültséget. Antall Delors-nak, az EK Bizottság elnökének és Kohl kancellárnak, valamint Mečiarnak írt levelei az elvi szilárdság mellett realizmusát tanúsítják.(31)


 

Jegyzetek:

 

1 Az elmúlt években kötött fontosabb kétoldalú szerződések szövege megjelent a Külügyi Évkönyv aktuális köteteiben, illetve kisebbségvédelmi és területi rendelkezéseiket közli a Kolozsvárt megjelenő Magyar Kisebbség, 1996. 4. és 5. sz., Bakk Miklós bevezető tanulmányával, Ankerl Géza, Jeszenszky Géza, Pataki Gábor Zsolt, Szilágyi Zsolt, Zala Tamás, Zsigmond Barna, Valentin Stan, Törzsök Erika és Tőkés László hozzászólásával. Vö. Jeszenszky Géza: Magyarország és a kétoldalú szerződések. Magyar Kisebbség, 1996/4. 6–15.; Magyarország kétoldalú szerződései a szomszédos országokkal és a kisebbségi kérdés. In: Ars boni et aequi. Tanulmányok az ezredvég nemzetközi rendszeréről Bokorné Szegő Hanna 75. születésnapjára. Budapest, A BKÁE nemzetközi kapcsolatok tanszéke, 2000, 450–469.

2 A Tamás Gáspár Miklós (SZDSZ) által benyújtott és ellenszavazat nélkül elfogadott, 46/1990 sz. országgyűlési határozat többek között megállapította: „Alapvető fontosságú a nemzeti kisebbségek identitásának védelme és fejlesztése, a térségben élő nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogainak törvényes biztosítása, a közéletben és saját ügyeik eldöntésében való részvételük, önszerveződésük és önkormányzatuk keretei, így kulturális autonómiájuk törvényes garantálása, a nemzetiségi igények kielégítése az anyanyelv használata, az oktatás, a kulturális élet, a vallásgyakorlás és a tájékoztatás terén.”

3 A történetet összefoglalja Marinovich, i. m. 161–164. Vö. Langendoen, M.: The admission of the Slovak Republic to the Council of Europe. MA thesis at Leiden University, kézirat, 1999.

4 Jeszenszky Géza nyilatkozata a Rompress hírügynökség számára, 1993. szeptember 14. Jeszenszky, Géza: Romania and Hungary in Post-Communist Europe. Current Policy, 1993/23.

5 Lásd a határ menti együttműködés és a regionális politizálás gazdasági és külpolitikai jelentőségéről szóló esettanulmányok gyűjteményét: Zsinka L. (szerk.): Modernizáció és regionalitás. A külpolitika térbeli összefüggései. Budapest, Közszolgálati Tanulmányi Központ, 1996; Éger György: Regionalizmus, határok és kisebbségek Kelet-Közép-Európában. Budapest, Osiris, 2000.

6 MKE 1991, 212–217.

7 1993-ban Zacsek Gyula és Torgyán József adott hangot ilyen képzelgéseknek, újabban pedig Raffay Ernő, ld. Magyar Hírlap, 2008. december 3., válaszom uo. december 10.

8 Több visszaemlékező írás mellett az Egyesült Államokban élő Várdy Béla foglalta össze a megpróbáltatások krónikáját: Kárpátaljai magyarság csehszlovák és szovjet uralom alatt, in A Magyar Találkozó Krónikája, szerk. Nádas János és Somogyi Ferenc, 23. köt. Cleveland: Árpád Könyvkiadó Vállalat, 1984, 78–94., ill. The Hungarians of the Carpatho-Ukraine: From Czechoslovak to Soviet Rule, in: The Hungarians: A Divided Nation, ed. Stephen Borsody. New Haven, CT: Yale University Center on International and Area Studies, 1988, 209–227. és Soviet Nationality Policy in Carpatho-Ukraine since World War II: The Hungarians of Sub-Carpathia, in: Hungarian Studies Review, vol. 16, nos. 1–2 (Spring-Fall 1989), 67–91.

9 Gabóda Béla: A kárpátaljai magyarság politikai szervezettsége és törekvései. Valóság, 2003. november XLVI. évf. 11. sz.; Jeszenszky Géza: A viharszünet vége Kárpátalján? Trianoni Szemle, 2009. július–szeptember, 100–103.

10 Országgyűlési Napló, 1993. május 11. Jeszenszky Géza felszólalása.

11 Az utóbbi tételt állítja Meiszter Dávid és Dunay Pál, Sikerek és kudarcok között: magyar külpolitika 1990–1994. Társadalmi Szemle, 49. (1994. aug–szept.): 35–52. és uo 50. (1995. jan.): 62–67. Az Antall-kormány külpolitikájának átfogó és rendkívül elfogult bírálata Dunay Pál: Az átmenet magyar külpolitikája. Mozgó Világ, 2004/2. 51–65. Erre adott válaszaim: Jeszenszky Géza: Tanulmányok a szuverén Magyarország külpolitikájáról, Külügyi Szemle, 4 (2005/1–2), 274–290. és Válasz egy doktrinernek, Külügyi Szemle, 4 (2005/3–4), 290–293.

12 A Jugoszláv Néphadsereg 1991. január 24-én minden kaszárnyában felolvasott napiparancsának részlete, a Borba január 31-i száma alapján.

13 Kohl szövetségi kancellár levele Antall Józsefnek, 1992. március 27. Másolata birtokomban.

14 MKÉ 1992, 179–185.

15 Uo. 192–194.

16 Uo. 213–216. A tárgyalásokról részletesebben beszámol Mari­novich, i. m. 196–198. Ez kitér Antall és II. Erzsébet királynő találkozásaira és az uralkodó részleges magyar származásának részleteire.

17 Uo. 224–236, a hosszabb idézetek helye: 232. és 233.

18 Uo. 235–236.

19 Antall József levele George Bush elnöknek, 1992. június 10. Másolata birtokomban.

20 Bush elnök levele Antall Józsefnek, 1992. július 6. Másolata birtokomban.

21 Uo. 242–248.

22 Uo. 249–258.

23 Uo. 258–261.

24 E négy beszélgetésről készült feljegyzés a birtokomban.

25  MKÉ 1992, 263–268.

26 Uo. 272–274.

27 Antall József levele Václav Klaushoz, 1992. május 19., Klaus válasza, 1992. augusztus 6., másolata birtokomban.

28 Antall József levele Václav Klaushoz és Vladimir Mečiarhoz, 1992. augusztus 28. Közli MKÉ 1992, 288–289.

29 MKÉ 1992, 307–310.

30 Jegyzőkönyv a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer ügyében Londonban sorra került háromoldalú tárgyalásról, 1992. október 27. MKÉ 1992, 330–331.

31 Antall 1993. február 5-i leveleinek másolata birtokomban.



« vissza