Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A nagy visszatérés. Vlagyimir Putyin harmadik elnöki ciklusa

Tévedés lenne azt hinni, hogy a két korábbi államfői ciklus után 2012 májusában ott folytathatta, ahol négy évvel ezelőtt, formálisan engedve az alkotmány előírásainak, abbahagyta. Ma már Oroszország is, Putyin is más, mint 2000. január 1-jén, amikor a világ által akkor még alig ismert, sápadt politikus riadtan kikísérte a rövid, drámai beszédben lemondott Borisz Jelcint a Kreml kapuján. És más, mint 2004-ben, amikor magától értetődő természetességgel őrizte meg pozícióját a világ egyik legfontosabb nukleáris hatalmának élén.

Putyin 12 évvel ezelőtti, puccs-szerű államfővé avanzsálását, amelyet hónapokkal később, már a teljes hatalom birtokában, egy merőben formális választás is megerősített, a lakosság döntő többsége megkönnyebbülten, fellélegezve fogadta, hiszen addigra már az oroszok milliói nemzeti szégyenként élték meg a részeg Jelcin nemzetközi és hazai botrányait. Nyolc éve Putyin ugyancsak konfliktusok nélküli, gördülékeny választás nyomán folytathatta regnálását.

Ma egészen más a helyzet. Aligha véletlen, hogy akad elemző, akiben az elnöki beiktatás amerikai mintára szervezett, egyszersmind bizánci pompája II. Miklós, az utolsóként uralkodó Romanov koronázási szertartását idézte fel: 1886. május 26-án a cár a modernizáció európai útjáról végzetesen letért, etnikai, politikai, társadalmi konfliktusoktól szabdalt birodalom gondjait kapta útravalóul – ezt azonban nem tudta, és nem is akarta megérteni.

Vlagyimir Putyin 2012 májusában alighanem mindent ért, a társadalmi elégedetlenség kezelésében azonban a jelek szerint csak tűzoltásra hajlandó. Kérdés, mennyire számol azzal, hogy az elnöki széket számára négy hosszú éven át melegen tartó Dmitrij Medvegyev óriási és alaptalan reményeket (ahogy koronázása alkalmával II. Miklós a Tver városából érkezett, helyi önrendelkezésért esedező városatyáknak odavágta a később oly sokat idézett szavakat: „talajtalan álmodozásokat”) ébresztett. „A szabadság jobb, mint a szabadság hiánya” – mondta Medvegyev négy esztendeje, elnökké választása küszöbén, és megígérte, hogy uralma alatt „Oroszország virágzó, demokratikus ország lesz, a legtehetségesebb, legigényesebb, kritikusan gondolkodó, önálló emberek hazája”. De késlekedtek és csak a társadalmi elégedetlenség első jeleire születtek meg a Medvegyev által ígért változások, így a pártalapítás egyszerűbbé tétele, a Putyin-korszakban elrendelt központi kinevezés helyett a régiókat irányító kormányzói helyek választás útján történő betöltése.

A modernizáció jelszavát, az innováció primátusát zászlajára tűző államfő négy évvel ezelőtt hitet tett a demokratikus intézményrendszer mellett, és törvényességet ígért az orosz vállalkozóknak, akik közül akkor már minden hatodikat rendőrségi-ügyészségi eljárással vegzáltak. Medvegyevnek voltak kisebb eredményei: a kormányhivatalnokok például az ő utasítására közzétették vagyonnyilatkozatukat, sőt az államfő rendeletére csökkentették a rendőrség létszámát, felemelték a rend őreinek fizetését, és fokozottan ellenőrizték intézkedéseiket. Az elnöki tevékenység hatékonyságát azonban rontotta a politikus látványos alárendelődése a miniszterelnöki stallum birtokában csaknem teljes hatalmát megőrzött Putyinnak. És az is, hogy mindenki tudta, megbízatása hamarosan véget ér – ez pedig az orosz/szovjet politikai kultúrában lényegében egyenértékű a bukott politikus státuszával.

Medvegyev örökségét nem a csinovnyikok által felében-harmadában végrehajtott törvények jelentik, hanem a szabadságjogok, az igazságos választások vágya, amely egybecsengett az államszocializmus béklyói alól felszabadult országok legtöbbjében tapasztalható trenddel. Szerepet játszik benne természetesen a globális világot meghatározó információs robbanás is, annak részeként főleg az internet óriási hatása. Putyinnak ezért új elnöki ciklusa során elsősorban nyomatékosítania kell, hogy visszatér az ő három oszlopon nyugvó értékrendje: egyrészt a mögötte álló fegyveres erők – főleg a titkosszolgálatok –, másrészt az elmúlt 12 évben sokmilliárdos vagyont felhalmozó érdekcsoportok érdekei és a tankok helyett az energiahordozók révén megvalósított terjeszkedés, vagyis az egész társadalom mozgósítását szolgáló birodalmi eszme. Ezt a hármasságot demonstrálta az elnöki beiktatás után 48 órával megrendezett világháborús emlékezés, Moszkva mellett több tucat vidéki városban megrendezett katonai demonstrációval, „az egész emberiséget megmentő” Vörös Hadsereg – kimondatlanul a véres sztálini rendszer – dicséretével.

Az új idők szavának megfelelően a Kreml a teljes médiát alárendelte Putyin visszatérésének. A „posztszovjet” elnöki beiktatások korábbi rendjétől eltérően ezért most nem három, hanem hat tévéállomás közvetítette az ünnepélyes eseményt, amelynek nyomán a régi-új államfő elfoglalta hivatalát. A lakosság túlnyomó többségének szemében ez nyilvánvalóan ellensúlyozta a választási manipulációk és a szabadságjogok csorbítása miatt a hatalmas Oroszország megannyi városából Moszkvába utazó tüntetők részvételével a beiktatás előtti napon „Milliók menetelése” néven, botrányos körülmények között megrendezett demonstráció hatását, karizmatikus vezető hiányában amúgy is kétséges politikai súlyát.

A még mindig fejletlen, egymástól független vagy egymással hadakozó csoportokra bomló civil társadalom mégis erőt jelent, amellyel valamilyen formában Vlagyimir Putyinnak és körének számolnia kell. A legkevésbé talán a belföldi problémák miatt a legtöbb orosz tudatában háttérbe szoruló külpolitikában. Ahol máris látszanak a „kemény vonal” félreismerhetetlen jelei. Egyebek mellett azon a konferencián, amelyet alig néhány nappal az elnöki beiktatás előtt rendeztek Moszkvában az amerikai rakétaelhárító pajzsról. Makarov tábornok, vezérkari főnök ez alkalommal a Brezsnyev-korszak hangvételét idéző kirohanással támadta Washingtont az Oroszországhoz közel, lengyel és román területen tervezett objektumok miatt. Mint mondta, a második világháború óta nem kerültek ilyen közel hazája határaihoz az általa nemes egyszerűséggel ellenségesnek nevezett erők. A tábornok sérelmezte, hogy ezek meg fogják bénítani az orosz rakéták harci erejét, mert elindításuk után azonnal megsemmisítik őket. S hogy a békeviselt világ számára lidércnyomással felérő prognózis hatását fokozza, Makarov kilátásba helyezte, hogy az orosz rakéták szükség esetén megelőző csapást mérnek majd az amerikai rakétapajzsra – vagyis az azokat befogadó országokra. Ilyen fenyegetés még soha nem hangzott el ebben a Moszkva számára rendkívül kényes kérdésben sem.

Ami az orosz gazdaságpolitika várható változásait illeti, egyelőre úgy látszik, megmarad a költségvetési bevételek 50 százalékát adó energetika primátusa. Ennek nem örülnek egyértelműen Moszkvában: jó néhányan figyelmeztetnek a nyersanyagexport túlzott részarányában rejlő veszélyekre, amelyek minden nappal távolabbra viszik az áhított modernizáció álmát. Még közvetlen környezetében is felzúdulást váltott ki a központosítást régtől fogva a gazdaságirányítás legfontosabb szervező erejének tekintő Vlagyimir Putyinnak az a terve, hogy a természeti kincseihez képest igen rossz helyzetben lévő Távol-Kelet és Szibéria gazdaságát egy külön e célra létrehozott, az Orosz Külkereskedelmi Bank tevékenységére emlékeztető állami monopólium irányítása alá rendelje. Az ötlettel még január végén a tuvai születésű Szergej Sojgu – 18 éven át volt „katasztrófaügyi miniszter”, 2012. május 11-étől a moszkvai terület kormányzója – hozakodott elő. A projektről kiszivárgott első kósza hírek után kiállt a grandiózus elképzelés mellett az immár hatéves elnöki ciklus előtt álló Putyin is.

Az Oroszország területének több mint egyharmad részét jelentő, de csupán nyolcmillió – egyre kevesebb – ember lakta, hatalmas régiókat eszerint rendkívüli jogosítványokkal fogják felruházni, tetemes adókedvezményeket és – ami Oroszország korszerű fejlődése szempontjából a legveszélyesebb – az államfőt, valamint legszűkebb környezetét leszámítva a központi szervektől való teljes függetlenséget biztosítva számukra. A gazdaságfejlesztési minisztériumban készült és április végén a Kommerszant című lap által ismertetett tervezet szerint az új gigaholding tevékenységét az elnök mellett egyedül a számvevőszéknek áll majd jogában ellenőrizni. A vállalatnak az orosz gazdaságban mind ez idáig példátlan – közelebbről nem részletezett – beleszólása lesz a Gazprom, a Transznyefty nevű energetikai szállítóvállalat, továbbá más stratégiai fontosságú cégek tevékenységébe, és mintegy 500 milliárd rubel értékű tulajdont kap az állami vasúttársaság, az oroszországi gyémántkitermelést koordináló Alrosz és más cégek vagyonából.

A Vlagyivosztok központtal létrehozandó, hat szibériai és kilenc távol-keleti régió fejlesztését koordináló gigaholding számos törvény alól mentesül. Vezetői egyebek mellett a másutt kötelező versenyeztetés nélkül bízhatják meg az általuk kiválasztott céget a föld mélyének kincsei, valamint az erdők kitermelésével. A holding teljességgel felmentést kap a jövedelem- és a vagyonadó fizetése alól, egyszerűsített eljárással szerezhet földterületeket, kaphat építési engedélyt. Az állam tíz esztendeig rendelkezésre bocsátja a Nemzeti Jóléti Alap bevételeit is.

Az összevonásokkal létrehozott állami gigavállalat önmagában nem új intézmény a Borisz Jelcin lemondása után, 2000 januárjában elkezdődött legújabb kori orosz történelemben, sőt ez Vlagyimir Putyin regnálásának visszatérő eleme. Amikor a politikus két elnöki ciklus után négy évre átadni készült a hatalmat a hűséges Dmitrij Medvegyevnek, az „Utódhadművelet”-nek nevezett, javarészt a színfalak mögött zajló előkészületek sorában 2010 októberében már több száz hadi és járműipari céget közös állami vállalatba egyesítettek a politikus egykori KGB-s bajtársa, Szemjon Csemezov irányítása alatt. A Rosztyehnologii néven létrehozott monstrum, mellette pedig az 1980/1990-es években magánvállalatokba kiszervezett, majd Putyin bizalmasainak irányításával állami tulajdonba visszaterelt Gazprom feletti ellenőrzés együtt biztosítékot nyújtott Putyin számára, hogy történjék bármi, az ő kezében marad a gazdaság gyeplője. A Rosztyehnologii mellett ilyen szerepet kapott a Vnyesekonombank (VEB), a nanotechnológiai kutatásokat irányító Rosznano, a 2014. évi szocsi téli olimpia beruházásaira létrehozott Olimposztroj, az országos lakásállomány megújítását célul kitűző, mindmáig rejtélyes holding, a nukleáris szférát ellenőrző Roszatom és a bankbetétek biztosítására létrehozott cég.

Dmitrij Medvegyev holdudvara már 2009 januárjától támadta a gigaholdingokat, kifogásolván, hogy kiiktatják a versenyt és a korrupciónak meg a szakértelemhiánynak a szovjet korszakból jól ismert melegágyai. Az 1990-es évek szentpétervári privatizációs dömpingjében szerzett jogtanácsosi tapasztalata révén működésükben a most leköszönt államfő maga is talált a hatályos törvényekkel ütköző mozzanatokat. Ami már csak azért sem volt nehéz, mert a mindenható cégbirodalmak vezetői rendre megengedték maguknak, hogy késve nyújtsák be a pénzminisztériumnak kötelező beszámolóikat, vagy „elutasítsák” a számvevőszék bírálatát. Ha a holding létrejön, Szibéria és a Távol-Kelet mesés természeti kincsei gyakorlatilag egy szűk csoport kezébe kerülnek majd.

Vajon hova vezethetnek a Moszkvában és más orosz városokban zajló tüntetések? Elképzelhető-e, hogy radikális politikai változások elindítóivá válhatnak? Mi az, ami a mi euroatlanti világunkban egy ilyen fordulatot eredményez? Mindenekelőtt az ismétlődő tüntetések, a társadalmi elégedetlenség szervezett kifejezése. Ez a szemünk láttára zajlik Oroszországban. Szükséges azonban egy másik mozzanat is, amely rendszerint észrevétlen marad, noha nélkülözhetetlen: valamely számottevő külső erő beavatkozása a folyamatba. Az oroszok a szovjet korszakban erre használták a tankokat (1956-ban Magyarországon, 1962-ben szitává lőve a Novocserkasszk városában sztrájkoló orosz munkásokat, stb.). Ma erre használják a kőolaj- és földgáz-„csapelzárást” (Ukrajna, Belorusszia, sőt Szlovákia, Bulgária esetében).

Ilyen külső erő ma Oroszországban nem tud érvényesülni. Pedig a volt szovjet érdekszférában az ezredfordulón hatékonynak bizonyultak az amerikai PR-szakemberek által kitalált „egy szótagú jelszavakkal”, nonprofitnak nyilvánított szervezetek pénzén megrendezett „narancsos”, „tulipános” és egyéb posztszovjet „forradalmak” is, a Balkántól a stratégiailag fontos Moldova „twitterforradalmáig”.

Ilyen típusú befolyásra, amely nélkül az elmúlt negyedszázad tapasztalatai szerint általában nincs komoly politikai fordulat, Oroszországban nincs mód. Az persze egyelőre rejtély, honnan veszik a mai tüntetők a pénzt a moszkvai vonatjegyre, és ki fedezi a sátras-ellátásos tüntetések tetemes költségeit. Idő kérdése, hogy kiderüljön. De a politikai érdekérvényesítés támogatására alkalmas nonprofit szervezeteket Oroszországban Putyin uralomra jutását követően egy törvénnyel gyakorlatilag betiltották. A nyugati támogatások Garri Kaszparovtól Grigorij Javlinszkijig magukat liberálisnak mondó, az égvilágon semmilyen társadalmi támogatottsággal nem rendelkező politikusokhoz kerülnek.

Az oroszországi változásokhoz szükséges külső nyomásgyakorlás harmadik forrása a mai feltételek között az Európai Unió lehet. Láttuk is, hogy Magyarországgal szemben miként érvényesítik ezt az erőt. Moszkvával azonban Brüsszel lényegében kudarcot vallott: a 2011. március 1-jén életbe léptetett harmadik energetikai charta a várakozások ellenére nem tudta megtörni a Kremlt. A tüntetésekre (a belpolitikai fordulathoz vezető első feltételre) is reagált Putyin azzal, hogy általános megdöbbenést keltve rögtön a beiktatása után lemondta a G8-ak tanácskozásán való részvételt. Ezek a barátságtalan gesztusok mostantól rendszeresek lesznek, nem kis részt az oroszországi demonstrációkra adott válaszul.

A tüntetések nyomán bekövetkező politikai fordulathoz szükséges harmadik mozzanat az, amit 2011/2012 folyamán Európában látunk: a külső erők által is generált tüntetések hatására lemond a kormány, és választások nyomán vagy választások nélkül új kormány alakul. Oroszországban ez teljesen elképzelhetetlen. Két okból: egyrészt mert Putyin és köre a nukleáris nagyhatalom minden fegyveres, katonai, rendőri ereje felett rendelkezik ennek megakadályozásához. Másrészt Oroszországban erre a forgatókönyvre még soha nem volt példa. Forradalom ebben a hatalmas birodalomban az elmúlt két évszázad alatt csak felülről kezdődött. Ilyenek voltak az 1860-as évek általános tankötelezettséget, egyetemi autonómiát és a modernizáció megannyi más feltételét lehetővé tevő csodálatos cári reformjai, amelyek alapjaiban felforgatták a cári birodalmat: Oroszország mindmáig nem érte el a 150 esztendővel ezelőtti jogbiztonságot. De ilyen volt a kevésbé csodálatos bolsevik hatalomátvétel, később pedig Borisz Jelcin Gorbacsovot legyőző „forradalma” is.
A felülről indított forradalmaknak egyetlen közös jellemzője van: előbb-utóbb mind zsákutcába torkollnak, és kudarcot vallanak. Az orosz történelem még egy forgatókönyvet ismer: a lázadásokat. Sztyenka Razintól, Pugacsov parasztfelkelésétől az első világháború előtti véres zsidópogromokig és földesurak kardélre hányásáig ez jó néhányszor megtörtént. A 21. században nem fog.

Mindennek alapján azt a következtetést kell levonnunk, hogy az orosz városokban folyó tüntetéseknek a világ szempontjából nincs igazi jelentőségük. Nem vezethet érdemi változásokhoz, már csak azért sem, mert nincs, aki végrehajtson ilyen változásokat. Igen, az internet, a globális világ számos más technikai csodájával együtt nagyrészt megszüntette az egymástól többnapi járóföldre lévő orosz települések elszigeteltségét. Ez azonban nem elégséges egy politikai fordulathoz. A kágébés érdekérvényesítés primátusán felnőtt, az erőszakra szocializált vezetésben csak az egymással szembekerült csoportok harca és a társadalommal szemben alkalmazott gyeplőengedés-gyeplőszorítás jelenthet némi változást.



« vissza