Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A búcsúzó költő jelenléte. Nagy Gáspár posztumusz kötetéről

Nagy Gáspár posztumusz kötete, a Sárfelirat versei alapján a költő búcsújáról kellene szólnom. Ehhez azonban a búcsúzás alanyáról, a költőről kell először valamit mondanom, meg kell határozni, ki is volt az a férfiú, akinek utolsó verseit áttekintve azzal próbálkozom, hogy összefoglaljam, miként nézett szembe az életének távlatot adó elmúlással.

Ezért a magam Nagy Gáspár-képével kezdem, előrebocsátva, hogy abban sok fölöttébb szubjektív vonás is lesz. Nemcsak azért, mert költőről valójában nem is lehet objektívan szólni, hanem mert – mint annyi más szerencsés társamat – engem is hosszas kapcsolat kötött hozzá: először a kora hetvenes években, debreceni egyetemi éveim elején, tehát majd négy évtizede találkozhattam vele. Rögvest hozzá kell tennem ehhez azt is, hogy barátjának nem merem magam nevezni. Akkor talán megtenném, ha élne, de így komolyan veszem Szabó Dezső intését, akitől tudjuk, a költő sírján dudva és barátok teremnek. Annyit azonban le kell szögeznem: a kapcsolat természete baráti volt, de térben és időben ezernyi oka volt annak, hogy a köznapi értelemben vett barátkozás elmaradt. Az okok között az idő hiányán túl egyfajta szemérem is volt. De a sok dedikáció, elmélyült vagy éppen könnyed beszélgetés emléke ezt a kapcsolatot így is máig elevenné teszi.

Első találkozásunk idején Nagy Gáspár versei sorozatban jelentek meg az Alföldben. Akkoriban nem volt szokás, hogy pályakezdő költők munkáit ilyen, határozott állásfoglalást jelentő mennyiségben adja közre egy folyóirat. Roppant intenzív indulás volt az övé, és ezt néhány évvel ifjabb kortársként nemcsak örömmel láttuk, hanem valamiféle megfoghatatlan biztatást is éreztünk e tényben. Ezt az érzést már akkor erősítette, hogy érzékelhettük azt a mély emberi és irodalmi barátságot, amely az akkor oktatói pályáját kezdő, oly sokunkra nagy szellemi és erkölcsi hatást tevő, ugyancsak kortársunknak érzett Görömbei Andrással kötötte össze. Az ő barátságuk akkor azt az utólag nem mindenben igazolható elképzelést erősítette bennünk, miszerint az igazi irodalom több, mint irodalom, és hogy csak az az igazi költészet, amelyiknek a tétje nagyobb, mint a versek. Amiben van igazság, de azt abszolútnak tekinteni persze túlzás. Utólag nehéz eldönteni, hogy mi volt vonzóbb: az irodalom vagy az irodalmon túli tét. Hogy ez utóbbi nem volt csekély, azt nemcsak a kortársi és baráti irodalomkritika érzékelte, de egy másfajta figyelem is.

A BRFK [Budapesti Rendőr-főkapitányság] III/III osztály adatai szerint [Nagy Gáspár] alaposan gyanúsítható ellenséges írói tevékenység kifejtésével, antimarxista nézetek terjesztésével, ellenséges célzatú illegális csoportok létrehozásával. Tevékenysége népköztársaságunk államrendje ellen irányul, elsősorban ideológiai és kulturális területen a fellazító politikában nyilvánul meg.” – idézte Görömbei András egy valahai szerzőtől, aki nem csekély érzékenységgel fogalmazta meg a maga állásából fakadó álláspontját.

A megállapítás ugyan alapvetően pontosan tükröz egy helyzetet, mégis minden elemében hamis. Ezt alighanem a szöveg szerzője is tudta. Ha ugyanis a megfogalmazott vádak tényszerűen bizonyíthatóak lettek volna, akkor Nagy Gáspár bíróság elé kerül, és igen súlyos büntetés vár rá. Rákosiék fénykorában egy ilyen tartalmú vádirat legalább két pontja önmagában is halálos ítéletet vonhatott maga után, nem szólva a megemlített „ellenséges célú illegális csoportok” résztvevőinek kiosztható, nem csekély büntetési tételekről.

A szöveg záró mondata azonban rögvest visszavesz a megelőző kijelentés súlyából. A „fellazító politika” a kor ideológiai és hatósági tolvajnyelvében kifejezetten azt az elsődlegesen a hidegháború korszakának vége felé kialakított nyugati politikát jelentette, amely a bolsevista rendszerek megdöntése helyett azok eróziójának gyorsítását célozta. Ennek folytán a fellazítóra semmilyen konkrét cselekmény nem bizonyítható, megnyilvánulásainak dinamikája, sugallata alkalmas arra, hogy gyöngítse a rendszer alapjait. Ekkoriban a Kádár-rendszer eresztékei már önmagukban is elöregedőben voltak. Így aztán a hatóság a verbális fogcsattogtatás ellenére is tudomásul vette, hogy a lázítás más, mint a lazítás.

Ám a fenti szöveg fogalmazója ettől függetlenül jól érzékelte, hogy Nagy Gáspár szelíd költészete mögött a hatalmi berendezkedés radikális elvetése húzódik meg. És ha a költő illegális sejteket nem is szervezett, a költészetének csoportképző ereje volt. Általa találkozhattak össze akik hasonlóan éreztek, gondolkodtak. Vagyis Nagy Gáspár verseinek költészeten túli jelentésük volt, ahogy az irodalom is határozott közéleti tartalmakat közvetített, bizonyos összefüggésben kvázi-politikai jelentést kapott. Nemcsak a III/III-asok, hanem a civilek számára is. Vagyis az éber szolgálatos megfigyelők okkal vették észre, hogy a dolgok az ő szempontjukból veszélyes fordulatot vettek. Nagy Gáspár versei (de, maradjunk Debrecenben, Görömbei András vagy éppen Tamás Attila némely órái) sokunk számára az irodalmat akkoriban közéleti, politikai, nemzeti, erkölcsi önmegvalósítás-pótlékká is tették, amely megfoghatatlanságában a hétköznapokban engedélyezettnél magasabb, bár nem ajándékba adott szabadságfokot biztosító térséget jelentett. Nem igazi szabadságot, de mégis olyan próbapályát, ahol meg lehetett próbálkozni a szabadságért folytatott harccal. Az akkori világ megosztottságában, ahol a mi és az ők fogalma, számomra legalábbis, nagyon világosan elvált egymástól, a kapcsolat Nagy Gáspárral azonnal a hivatalos elvárásokkal szemben egy másfajta értékrend alternatíváját jelentette, amely mellé állni felszabadító élmény volt. És nem kevesen álltak itt: Nagy László, Csoóri ugyanezt jelentette, de hasonlót éreztünk pl. Pilinszky vagy Weöres Sándor verseit olvasva is, annak ellenére, hogy az ő „alternativitásuk” egészen másként működött.

Az évek múltak, a rendszer csendesen kókadozott, a szellemi kapcsolatok rögzültek, jártuk a magunk útját. Nagy Gáspár írta a verseit, ütközött olykor a hatalommal, csendesen működött a „mi” és az „ők” (vagy „azok”?) megosztottsága.

Nagy Gáspárral e szerkezeten belül volt még külön okunk is a szolidaritásra: akkoriban kevesen viseltük ezt a napkeleti bölcsek egyikétől kölcsönzött nevet. Pszichológiailag bizonyított tény, hogy az ilyesféle névazonosság mással nem igazolható pozitív előítéletet kelt az emberekben. Ezt mi a szakma megerősítése nélkül is éreztük, igaz, hogy az összetartozás-érzetet más tényezők is megerősítették. Mindenesetre rendre el is játszottunk azzal a nem túl igényes szójátékkal, hogy pártot alapítunk. Ha mást nem is, de Gáspárt, sőt Gáspártot. (A tulipánt-tulipántot népi kifejezés mintájára.)

Ez idő tájt úgy gondoltam, és azóta is így látom, hogy Nagy Gáspár számára a kezdetektől kezdve nem igazán az irodalom, nem a költészet volt a világon a legfontosabb dolog. De ebben az összefüggésben nem kell feltétlenül és főleg nem kizárólagosan politikai tartalmakra gondolni. A politika csak (csak?) annyiban fontos, hogy esetenként az igazság felé vezető úton a legdurvább akadály. Ám ha valaki így gondolkodik irodalomról és költészetről, akkor az nem igazán „irodalmi költő”, és ez recepcióját is meghatározza.

Nem hiszem, hogy Nagy Gáspár valaha azt gondolta volna, hogy ő „az úr, a vers csak cifra szolga”. Nem gondolhatta, és nem mondhatta, mert mélyen megélt katolikus hite okán tudta, hogy Úr csak egy van, és a költő, meg a versei örüljenek, ha Őt szolgálhatják. Ennek, a saját személyiséget ugyan le nem fokozó, de az egyéni lét korlátait, esetlegességét is látó hitnek meghatározó szerepe lett költői látásmódjában. Elsősorban azzal a világlátással, hogy az ember a maga egyediségében, egyedi példány voltában is egy nagy egész része. Része a világ kozmikus rendjének, a földi létnek, az emberiségnek, nemzetének – és az e helyzetéből következő alázat nélkül még önmagáig sem juthat el.

Nagy Gáspár irodalmi pályaképében kifejeződő életútja eszerint alakult. A rendre elszoruló torkú kortársak között ő rendkívül termékenynek bizonyult. Ennek egyik oka az volt, hogy köznapi és szellemi élete eseményeire reflektálva (talán csak Juhász Gyuláéhoz hasonlítható gyakorisággal) nagyon sok, hagyományosan alkalminak mondható verset írt. Nem menekült egy konstruált világba, arról írt, ami körülvette. Akár egy olimpiaközvetítésben látott tornászlányról (lásd: Szaltószabadság, vagyis: Csak nézem Olga Korbutot), vagy írókról, költőkről, művész- és másféle barátokról, mesterekről, cimborákról, családról, a család krónikájáról. Ezek a versek, bár alkalmakhoz kötődtek, korántsem voltak esetlegesek. Olyan történésekhez, emberekhez, eseményekhez kapcsolódtak, melyek valamilyen módon belső életének részeivé váltak, ahova viszont csakis értékrendjének szűrőjén keresztül juthattak. Vagyis, miközben önmagának, lírai énjének az irodalomban szokásostól eltérően nem tulajdonított meghatározó jelentőséget, mégis minden szava, metaforája, sora személyiségéből nőtt ki. A verseiben megjelenő alkalom pedig maga volt az élet, az ő élete, az alkalmi versek pedig az élete margójára írt glosszák.

Azt hiszem, hogy Nagy Gáspár tökéletesen tisztában volt költészete természetével. Sohasem akart a szó irodalmias értelmében nagy költő lenni. Nem a hírt, a költői dicsőséget kereste, hanem a maga üdvösségének útját. A katolicizmusban nagyon fontos szerepe van az életszentség fogalmának, amely nem nagy tettekben, különleges teljesítményekben, mártíriumban mutatkozik meg, hanem a mindannyiunk számára elérhető tökéletesedésben, az emberben meglévő isten-képmás keresésében, megmutatásában. Az irodalomkritika, esztétika ezt a fogalmat nem ismeri, bár például valami hasonlóra Mikszáth utal egy kis írásában, amelyben arról tűnődik, hogy a nemzeti irodalmakban nem a korszakot nyitó, iskolát teremtő, született zsenik szerepe a döntő, hanem a kismestereké, a derékhadé, amelyek irodalmi kultúrát teremtenek. Például azt hozza, hogy ha Shakespeare szerbnek születik, és valami csoda folytán így is megteremti életművét, attól a szerb irodalom ugyanott tartana, ahol akkor (tehát Mikszáth idejében) tartott.

Nagy Gáspár nem akarta újjáteremteni a magyar költészetet, ellenben költői életszentséget hordozva, maradandó értékeket teremtve kultúrát épített. Verskultúrát is, hiszen annak a népi hagyománynak volt a folytatója, amelynek már nem a parasztiság, nem az irodalmi folklorizmus volt a tartalma, hanem a közösségi gondolkodás, a nemzeti örökség folytatása, a magunk értékeihez való hűség – mai nyelvünkön, bárki számára befogadhatóan. És ezzel az eszközrendszerrel olyan történeti, erkölcsi, metafizikai tartalmakat jelenített meg, amelyek eleve politikai jelentést is kaptak. Ezt a jelentést nem értelmezői magyarázták bele, hanem ő kényszerült rá, hogy végső soron és esetenként politikai tartalmakat jelenítsen meg. Ezek mindennapi önbecsülésünk megőrzéséhez elengedhetetlenül szükségesek voltak. Mert a költészetnek ugyan nem feladata a politizálás, de nem mondhat le az igazságról. És ha egy közösséget a hatalom hazugságra kényszerít, akkor az e közösséghez tartozó költőnek elemi kötelessége igazat írni. Nagy Gáspár ezt a feladatot magától értetődő hősiességgel vállalta. Költészetének művészi mérlegét ezért nehéz tisztességgel megvonni: mert tudatosan volt egyszerre több és kevesebb, mint pusztán irodalom.

Mi sem mutatja ezt pontosabban, mint az, hogy legismertebb versének, verseinek elemi erejét a politikum adja. Ezáltal lett nemzedékének legismertebb költője. Azt, hogy valaki ilyesmit írt le, hogy „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI” – olyanok is hallották, akik iskolai tanulmányaik végeztével többé egyetlen verset sem olvastak…

Aztán eljött az itt említett temetés ideje, némely gyilkosok megnevezése – de az a társadalmi katarzis elmaradt, amit a vers olvasói annak idején megéltek. Ez a hiány már maga is egy kis halál volt. És elveszett az a megtalált és megszenvedett szerep, amelyben a diktatúra világában a költő szél ellenében is tudott vitorlázni. Posztumusz kötetében Csoóri Sándor betegágya mellől tudósítva (Éjjel a megváltó hó) számol be Nagy Gáspár a költőbarát gondolatairól, arról a kínról, amibe bele kellett betegednie: „a szenvedés gyökerét kereste / amikor azt mondta: a diktatúrát / a tiltásokat el lehetett ép lélekkel viselni / de ezt az elmúlt tizenöt évet… / az árulások csalódások hegyláncai alatt / össze lehet roskadni…”

Arról nem ír, mit jelent, ha nemcsak barátnak hitt szövetségesek válnak árulóvá, hanem az ellenfelek is. Van annál rosszabb, hogy meghitt társak köpenyegük fordítását követően idegenek lesznek: az, ha valahai ellenfelek csak úgy, tényleges változás nélkül egyszer csak küzdőtársaknak mutatják magukat. Az ilyen győzelem rosszabb a vereségnél, mert visszamenőlegesen vonja kétségbe a harc és az áldozatok értelmét.

Azt hiszem, hogy röviden így tudom összefoglalni annak a költőnek világát, lényét, gondolkodását, akinek posztumusz kötete kapcsán a búcsújáról szerettem volna szólni. De ez a kötet nem a búcsúzásé: talán néhány sor van benne, ami erre utal, az is ténymegállapítás. Ezt a könyvet nem lehet odailleszteni a magyar „halálköltészet” hagyományához, a közelmúlt olyan elköszönéseihez, mint amilyen Petri Györgyé vagy Orbán Ottóé volt.

Nagy Gáspár búcsújában az a fölemelő, hogy nem búcsúzkodik. Sőt: ő búcsúztat, ahogyan annyiszor. A maga halálával keveset foglalkozik. Igaz, posztumusz kötetében nemcsak az utolsó év versei kaptak helyet, az az év már fizikailag sem nagyon tette lehetővé, hogy sokat írjon, a könyvben jó néhány korábban született (néhány szoros kivétellel), kötetben meg nem jelent költemény olvasható.

Egészében a Sárfelirat világa nem különbözik a költő más köteteiétől. Témái, nálam szorgalmasabb vagy ráérőbb ember talán ki is tudná számolni, nagyjából ugyanúgy szóródnak, mint más köteteiben. Szerelem, búcsúztatók, közéleti és más aktualitások, politikum és – mondhatnám természetesen, sorsának kötelezettségét teljesítve – 1956 amelynek fél évszázados jubileuma közelgett. Néhány kép a gyermekkorból, a szülőfalu világából, azzal az elemző pontossággal, amely olyan nagy sikert hozott a Halászóembert közreadó Oravecz Imrének. Egészében véve, ha a kötet élén, a cím alatt nem állna ott, hogy posztumusz versek, ha nem intene erre a fekete előzéklap és a könyvjelző, akkor nem sok okunk lenne, hogy e könyvben a búcsú motívumát keressük. A címet is utólagos, máshonnan való szomorú tudásunk értelmezteti ebben az összefüggésben, noha az maga nagyon is illik a költő metaforateremtő nyelvi játékosságához, gondoljunk pl. csak a Mosolyelágazásra vagy a Szabadrabokra. És ha a versek hangütését nézzük, a Tudom, nagy nyári délután lesz sokkal inkább mutatkozhatna halálközeli kötetnek, mint a Sárfelirat. Ha Nagy Gáspár búcsújáról, az életről való leszakadást vizsgáló verseiről, azok gondolatiságáról, metafizikájáról általában akarnék (egyszer talán még akarok is) értekezni, akkor nem ez a kötet volna a kiindulópontom, sokkal inkább a halála előtt egy évtizeddel született verseinek világa. Egyébként emlékszem is egy akkoriban, a Kortárs szerkesztőségének bejáratában állva folytatott hosszas beszélgetésünkre. Arról beszélt, hogy rettenetes hónapokat él: majd minden héten érkezik egy-egy gyászhír. Ebből az időszakból való az a verse, amelyből nem állom meg, hogy legalább ennyit ne idézzek: „Naponta jönnek rossz jelek / barbár és szelíd figyelmeztetések / hogy nem vagyunk halhatatlanok – / mindegyikünk vénen s akár fiatalon / már a végső szörny torkában ragyog.” Szívem szerint idézném tovább is. De annak érzékeltetésére ennyi is elég, hogy lássuk: a halál akkor is alkalmas költői téma, ha nincs még túl közel. (Igaz, mindig nagyon közel van.)

Az említett „szelíd figyelmeztetések” nagyon is szigorúak: barátok, neves és névtelen, közeli és távolibb ismerősök halála. A másoké, akiknek elvesztése nemcsak mindennapos hiányt jelent. És, ahogyan azt annyian megírták, a saját halálnál, ami után már nem fáj semmi, nagyobb hiány, amit mások elvesztésével él meg az ember. (Igaz, ez a sok veszteség készíti fel saját halálára is.) Nagy Gáspárnak országnyi baráti köre volt: ráérzett erre a III/III-as jelentés empatikus szövegezője, amikor valaha egyenesen illegális csoportok létrehozójaként mutatta be. Ha jogilag nem is állt így a helyzet, az embereket összehozó, világképükben, vágyaikban rokon egyénekből a belé vetett bizalomban eggyészervező ereje sokak barátjává tette: így sokakat veszített el, majd sokak vesztették el őt is.

A halál élménye amúgy Nagy Gáspár költészetében a kezdetektől jelen volt, ahogyan az olyan, gondolkozásmódjának hagyományait még őrző közösségben, mint amelyben ő is felnőtt, a halál természetes része volt a mindennapoknak. Ugyanezt sugallta a keresztény gondolkodás is. De a korai versekben a halál mégis inkább általános tényező, nem közvetlen fenyegetés. A fordulópontot Nagy Gáspár költészetében e téren az a sokszor megírt megrendülés hozta, amely Kormos István halálát követte. Kormosról tudjuk, hogy mind emberi, mind költői-irodalmi értelemben meghatározó szerepet játszott Nagy Gáspár pályájának formálódásában. Hirtelen halála ugyanilyen hatást gyakorolt egyik legfontosabb emberi élménye, a halálélmény alakulásában is: a sokkoló veszteség feldolgozásában Kormos filozófiája, kesernyés életszeretetének síron túli sugárzása is segített neki. Az élet múlékonyságának természetességét már tudomásul vette addigra, de Kormos arra is figyelmeztette, hogy „minden nap ajándék”. Nemcsak az élet vége felé, hanem már akkor is, amikor az ember még nem fordult evilági pályája célegyenesébe…

Kormosnak ez a tanítása az utolsó év verseiben is megjelenik, így a kötetet nyitó H betűvel jelölt költemények első darabjában is: „Amióta tudván tudom a sorsom / hallgatólagosan egyezséget kötöttem / a Halál angyalával (vagy ördögével) / ő nem említi a nevem /s én sem beszélek róla senkinek” – kezdődik ez a vers. Érdemes volna alaposan végigelemezni, de csak egyetlen fordulatára hívom fel a figyelmet. „Tudván tudom” mondja sorsáról, ami egyfelől azt jelenti: az az ismeret, amelyet betegsége diagnosztizálásával kapott, nem volt új számára, csak hirtelen különös aktualitást nyert. Másfelől a konkrét betegség kimenetelével kapcsolatosan sem voltak illúziói: ami nem jelentette, hogy ne akart volna meggyógyulni. Egészében azonban nem a vég, hanem letagadhatatlanul és így várhatóan közeli időpontja volt számára új ebben a helyzetben.

Sokan emlékezhetünk arra a 2006. májusi napra, amikor éppen Németh László első egészalakos szobrának avatóján lett rosszul. Utána napokig, talán hetekig aggódva vártuk a kórházi híreket. Eközben úgy tűnt, és ezt a Sárfelirat versei is megerősítik, hogy csak egyvalaki maradt nyugodt: az, akinek hátralévő ideje volt a tét. Ebből a tartásból sugárzott az a fölény, amellyel a hívő ember kiszolgáltatottságában is sorsa ura marad.

Mert hiszen „tudván tudva” nem volt már sok kiszabott idejéből. És ennek jegyében is tudott úgy élni, olyan méltósággal, mint tette egész életében. Az maradt, aki volt, ekkor is ugyanolyan tiszta szívvel siratta el az előresietőket, mint hosszú évtizedeken át. Mert a mások halála veszteség, fájdalom – a hívő ember saját halála azonban egy másfajta, teljesebb létbe való átmenet. Ezért nem elmúlásról, hanem (el)válásról beszél a H sorozat 10. versében. A válás első jelentése szerint élők elszakadása: van, aki még marad, és van, aki már egy másik életbe kezd. Aki nem értené rögvest, annak el is magyarázza: „…a megválást gyakorlod / és csak erre a semmiségre / maradt gondod / hogy átkelj átérj / oda ahová / kezdettől készülődtél”.

Nem kellenek ennek kifejezésére nagy szavak: nagy hit kell. Az élettől való megválás csak annak ilyen egyszerű, aki számára bizonyosság Jézus biztatása: „Atyám házában sok hely van, ha nem úgy volna, megmondtam volna, hiszen azért megyek, hogy helyet készítsek nektek.”

Ez is egy külön kutatási téma lehetne: az evangéliumi utalások Nagy Gáspár költészetében. Ezeknek a természetessége a legszembeötlőbb: olyan maguktól értetődően jelennek meg, mint az anyanyelv legegyszerűbb kifejezései. Így lesz német fordítójából „a magyar irodalom szolgálóleánya”, így jelenik meg sok helyen a háló motívum, amely nemcsak az emberhalász apostolokra, nemcsak az őskeresztények Krisztus-szimbólum halára, hanem az irodalomban önálló életet nyert jelképre is utal (gondoljunk először József Attilára, Pilinszkyre). De félreérthetetlen a H (8)-ban is: „Szakadatlan lengnek, / ringnak a hálók: / Oldani? Kötni? / Bezárni? Kinyitni? / Szakadatlan… a hálók: / drága kötelmek.

Ezekben a versekben összeér az Evangélium, annak nyelvteremtő és a magyar nyelvet is termékenyítő ereje – és az, ahogy mindez az irodalomba épült. Így jelenik meg az utalásokban, ajánlásokban Dsida és Kosztolányi, egy gyermeki hitet őrző és egy szabadgondolkozóból az Úrhoz hajló költő.

Azt hihetnénk, hogy a halni készülő a búcsúzást vagy a hagyatkozást tekinti végső feladatának. Ez a kötet, csak ismételni tudom, nem ezt mutatja. Persze, a közhelyek ereje hatalmas: mi sem kézenfekvőbb, mint az, hogy rávetítjük ezt az értelmezést egy posztumusz kötetre. Így minden gyermekkorára való emlékezést, minden társadalmi, történeti üzenetet hordozó vers egy lehetséges testamentum részeként kap értelmet. De e megoldás választása előtt gondoljuk meg: minden valamirevaló vers végső összefoglalás, és mint ilyen, az elmúlással szembeszegülő monumentum. Ezért indokolatlannak tartom, hogy a búcsú gondolatának túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítsunk a búcsú idején született versek értelmezésekor. Ha nem tudnánk, amit tudunk, hogy milyen kötet van a kezünkben, aligha gondolhatnánk, hogy valamiféle végső összegezés tanúi vagyunk, hogy elmúláson túli palackpostának tekintsünk verseket. És akkor egyszerűen olvasnánk őket, és tetszenének, vagy elégedetlenkednénk, vitatkozni akarnánk velük. És hatásuk alatt akár arra is biztatnánk a pályája zenitjére jutott, de még nem őszikéire, hanem a nagy összefoglalásra készülő költőt, hogy csak folytassa gyermekkora emlékeinek versbe töltését, hogy bátran kísérletezzen a különös hangulatú, üzenetű politikai apokrifek írásával, és így tovább. Tennénk ezt azért, mert ez a sokféle vers, a maga természetes alakulásával nem a halálközeli létről, hanem a pusztuláson, sérüléseken, a mindennapi halálokon diadalmaskodó életről szól.



« vissza