Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Műemléki kiállítás Budapesten 1942-ben

Hetven évvel ezelőtt, 1942 őszén (november 25 – december 8.) Budapesten a Nemzeti Szalonban „Magyar Műemléki Kiállítás” címmel a Műemlékek Országos Bizottsága számot adott az 1934. évi megalakulás óta eltelt nyolc év munkájáról. A kiállításon fényképeket, rajzokat, terveket – és tárgyakat is, így kőtöredékeket – egyaránt bemutattak. A kiállításhoz – katalógus helyett – mintegy húsz képpel illusztrált tájékoztatót adtak ki. Ennek szövegét Gerevich Tibor (1882–1954), a bizottság elnöke írta. A kiadványt felelősként Dercsényi Dezső (1910–1987) jegyezte. Ők a magyar műemlékvédelem egymást követő korszakaiban, egymást követő nemzedékek nagyjai.
A kiállítás érdemben a nyolc év munkájának súlypontjait ismertette. Néhányat közülük emeljünk ki:
Az ásatással feltárt szombathelyi Szent Quirinus római kori bazilika padlómozakjait és azoknak – korábbi szokásoktól eltérően – üvegtetőzettel védett elkülönítését;
a Székesfehérváron feltárt bazilika alapfalait, melyekhez az 1938. évi ünnepi megemlékezés alkalmából (Szent István halálának 900. évében) mauzóleumot építettek;
a Visegrádon feltárt királyi palota díszudvarát a Mátyás-kúttal.
az esztergomi királyi kápolnát (melynek munkáit éppen a kiadvány előszavát író Gerevich Tibor művészettörténész, egyetemi tanár irányította);
a kora középkori jáki templomon és a zsámbéki templomromon, valamint a pesti Belvárosi templomon végzett, fenntartást szolgáló munkákat,
az egregyi templomot és a veszprémi Gizella-kápolnát.
A kiállított munkák sorában különös hangsúlyt képeztek az 1938 után visszacsatolt területeken végzett műemlékvédelmi munkák. Ezek sorában szerepelt az 1228 előtt épített deáki bencés apátsági templom, a kassai Szent Erzsébet-székesegyház, a kolozsvári Szent Mihály-templom és az aranyosmeggyesi volt Lónyay-kastély. A kiállítás ezzel kívánta dokumentálni, hogy az Észak-Erdély tekintetében alig két éve történt visszacsatolással a műemlékvédelemre háruló feladatoknak ott is eleget kívántak tenni, ugyanígy az 1941-ben visszaszerzett muraközi Szent Ilonán levő Zrínyi Miklós költő és hadvezér sírkövének képe is. Nemkülönben annak említése, hogy Mátyás király kolozsvári szülőházának rekonstrukciójával a MOB éppenséggel Kós Károlyt bízta meg, aki az épületet megtisztította a századelőn végzett szakszerűtlen beavatkozás maradványaitól.
Noha az 1881. évi XXXIX. törvénycikkel már megvetették a magyar műemlékvédelem alapjait, mégpedig kiválóan, az első világháború és a következő évek a munkát megszakították. Az 1942-es kiállítás tájékoztató szövegének különös érdeme, hogy rávilágít a szemléletbeli különbségekre, melyek a kezdet óta eltelt és fél évszázadot is meghaladó időszakban a műemlékvédelmi munkákat jellemezték. Egyrészt fejlesztették, és – ha nincs is kimondva, de érzékeltetve lett – alapjaiban meg is változtatták.
A fejlesztés terén ki kell emelni, hogy míg a 19. század végén a műemlékvédelem az ókori és a középkori épületekre és a romokra szorítkozott, a 20. század közepén – amikor a budapesti kiállítást rendezték – már a reneszánsz, a barokk és a klasszicizmus stíluskorszakainak alkotásait is műemlékként értékelték és védték. (Mi tegyük ehhez hozzá, hogy a 20. század második fele szinte már nem ismer a műemléknek tekintett alkotások terén korhatárt. Így a szecessziót, melyet neves építészettörténészek még az 1950-es években is szívesen mellőztek, sőt hibáztattak /!/, ma ugyancsak nagyra értékeljük, nemkülönben a kortársak kiváló alkotásait is.)
A szemlélet megváltozását pedig az jelentette, hogy a régi korok alkotásaira az évszázadok során átalakításokkal rárakódott kiegészítéseket is a kiállítás idején már értékelték. Gerevich már nem helyeselte a „stílustisztára” hántolást, amellyel sok esetben középkori emlékeket fosztottak meg reneszánsz és barokk toldalékoktól. Ugyancsak a szemlélet megváltozását jelentette, hogy szükség esetén – például a faltestek vagy a tartószerkezetek pótlásánál – megengedték az eredetiektől eltérő anyagok alkalmazását. Így üveg-, vasbeton vagy acélelemeket, klinkertéglát is alkalmaztak. Ez adott esetben jól láthatóan elválasztotta az eredetit a kiegészítéstől és ezzel is a történeti hűséget szolgálta. Előnye lett továbbá, hogy a laikus szemlélő is láthatta, hogy a helyreállított műemléknél mi az eredeti érték. Éppen Gerevich Tibor volt az, aki az esztergomi munkáinál ezt az elvet már a gyakorlatban is alkalmazta.
Különösen bátor és igaz a hetven évvel ezelőtti kiállítás számvetése, mely országunk néhány kimagasló értékű műemlékének a 19. század végén helytelen elvek alapján történt restaurálását és ezzel károsítását bírálta. Legelső példa erre a Szent István korában alapított, tehát kora középkori pécsi székesegyház, melyet a 19. század elején először Polláck Mihály, a magyarországi klasszicizmus legnevesebb mestere átépített: a középkori alkotás ezt követően már klasszicista épületként mutatkozott. Fél évszázaddal később a bécsi Friedrich Schmitt építész újból átépítette a székesegyházat. Ő vissza kívánta állítani azt a középkori román stílusba, de máig látható munkája mégsem felel meg a történeti hűségnek, eltér az eredetitől. Gerevich Tibor szerint: „a budavári Nagyboldogasszony templomot a zseniális Schulek Frigyes forgatta ki korának megfelelően eredeti jellegéből… …tornyát, kapuzatait önkényesen képezte ki, …a restaurált műemlék egyike a legnagyobb, helyrehozhatatlan tévedéseknek.” Ugyancsak helyteleníti a kassai székesegyház egykori restaurálását, amit éppenséggel Steindl Imre, a pesti Országház joggal máig ünnepelt neves építésze végzett. Munkája nyomán a gótika korában háromhajósnak épült templomtér öthajósra bővült, a csatlakozó régi Szent János-kápolnát elbontotta, és egy korábban nem létezett huszártornyot emelt. Megannyi középkori templomunknál (Ják, Lébény, a felvidéki Bártfán és Eperjesnél is) főleg német minták alapján vagy a restauráló építész fantáziája szerint építettek az eredetivel ellenkező tornyokat és képeztek ki más részleteket.
Gerevich említi, hogy ezek a hibák nem róhatók fel egyedül az építészeknek, a műemlékvédelemnél a később kiforrott, következetesebb, a történeti hűséget preferáló szempontok még nem voltak kötelezőek. Gyakran nem is elégítették volna ki az urbanisztikai fejlődés és terjeszkedés által kívánt reprezentációs igényeket.
Ez a hetven évvel ezelőtt megjelent kritika számunkra ma azért jelentős, mert bizonyítéka annak, hogy a két világháború között a hazai műemlékvédelem a tudományosan megalapozott restaurálásnak az útját választotta, sőt annak úttörője volt. Az 1942. évi kiállításon szemléltetett munkák a két évtizeddel később, 1964-ben lefektetett velencei karta előírásainak, illetve ajánlásainak már megfeleltek.
Mindössze egy hónappal a Nemzeti Szalonban megrendezett kiállítást követően a második világháború egyik legnagyobb csatája zajlott Sztálingrádnál és a Don mentén, ahol a magyar 2. hadsereg szinte teljesen odaveszett. Nemsokára a kiállításon szereplő több magyar építésű régi műemlék is visszakerült azokhoz az utódállamokhoz, melyeknek Trianon ítélte őket. A háborút követően pedig még közel egy évtizedre volt szükség, míg a magyar műemlékvédelem megújulva, hatékony szervezet keretében működve aktív és szépen gyümölcsöző működést fejthetett ki. A kiállítási katalógus felelős kiadója, Dercsényi Dezső ennek egyik legprominensebb szereplője lett.


« vissza