Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány

A madárnyelvű nép: a csángók

Minden madár éneke hozzájárul a világ harmóniájához. Hogy melyik madárdal szebb a másiknál, egyéni ízléstől is függ. Hogy a madár dala egyedi kommunikációs eszköz – szinte közhely, ám éppen ezért igaz megállapítás.
A csángókérdés a kisebbségi és nyelvpolitika állatorvosi lova. Megtalálható benne minden a tárgykörben lényeges probléma: a nyelv és identitás bonyolult összefüggéseinek kérdése, az állam és az egyház erősítette asszimiláció veszélye és az elhárítására tett kísérletek, az öntudatvesztés, a nyelvvesztés, a revitalizáció esélyei és kudarcra ítéltsége, az ősi kultúrához fűződő romantikus mítoszok, az anyaországhoz való viszony, az (ideológiától nem mindig független) tudománynak és a politikának a viszonyulása a kérdéskörhöz.
Tánczos Vilmos közelmúltban megjelent könyve alapján és okán néhány, a csángók helyzetére vonatkozó, ám azon – a jelenség általános volta miatt – túl is mutató kérdést mutatok be.

 
Identitás és nyelv

 
Az identitás és a nyelv kérdését illetően megoszlanak a vélemények. Vannak, akik szerint az identitás legfőbb hordozója a nyelv, míg mások úgy vélik, hogy az identitás megvallása nem kötődik az adott nyelv ismeretéhez. Mindkét nézetet számos példával lehet alátámasztani.
A csángók többségénél prenacionális identitás figyelhető meg. Ennek oka, hogy a „csángó népcsoport nem ment át a polgári nemzetté átalakulás folyamatán” (256), hiányoznak az olyan tudati tényezők, mint a közös eredettudat, a közös történelmi tudat, a közösen beszélt nyelv mint összetartó tényező, a közös népi kultúrához való pozitív viszonyulás.
Identitásukat nyelven kívüli jegyekkel határozzák meg: katolikus (azaz nem oláh) (256), vagy római katolikus, aki Romániában él (257). Mindemellett erős román hazafias öntudat jellemzi őket (257).
Emellett Tánczos Vilmos szerint az etnikai identitást lényegi módon határozza meg a nyelvismeret szintje is (28, 283).
Tánczos behatóan elemzi a csángók anyanyelvi, valamint etnikai tudatát, s mindkettőnek a hátterét. „A kétféle identitásszerkezet és nyelvi öntudat keveredése nagyfokú bizonytalanságot és határozatlanságot eredményez” (283).
Mindenekelőtt tudomásul kell venni, hogy a magyar anyanyelvű csángók már kisebbséget alkotnak a csángóság között, akik körében háromféle anyanyelvi tudat létezik: a „román” anyanyelvi tudat (260), „csángó” anyanyelvi tudat (260–261) és „magyar” anyanyelvi tudat.
A román anyanyelvi tudat kiváltó oka a felgyorsult nyelvcsere (a magyarul beszélők is kétnyelvűek), a román felülértékelt presztízsnyelv, amit helyenként erőszakos eszközökkel sulykolnak beléjük. Akik román anyanyelvűnek mondják magukat, azok etnikai és vallási hovatartozásukat is románként határozzák meg (román katolikusok).
A „csángó” anyanyelvi tudat újabban kialakult jelenség. Eszerint a csángó anyanyelvet a magyar nyelv szinonimájaként kellene számba venni. Ugyanakkor sokak véleménye szerint a csángó nyelvjárás nem valódi nyelv. A 2011-es népszámlálás kérdőívén a csángó anyanyelv nem kapott kódot – a csángó anyanyelvűek a „más kategória” besorolás alá kerültek (261). A romániai magyar érdekképviselet is elhatárolódott attól, hogy létezik a magyartól különböző csángó nyelv. Ennek a következménye, hogy a csángó anyanyelvűek a magyarság számára elvesztek.
A „magyar” anyanyelvi tudat háttere az elhatárolódó attitűd, ám csak kevesen határozzák meg magukat magyar anyanyelvűként.
Az etnikai tudat alakulásában a vallásnak meghatározóbb szerepe van, mint a nyelvnek (262).
A román etnikai tudatúak – s ők alkotják a többséget – azonosnak tartják az etnikum és az állampolgárság fogalmát. Ez a csoport román katolikusnak vallja magát. Az egyház összemossa a romano catolic (’római katolikus’) és a român catolic (’román katolikus’) kifejezéseket, ami zavaró és félreértésekre ad alkalmat. A nyelvnek ebben a csoportban annyiban van szerepe, hogy aki nem beszél magyarul, nem vallja magát csángónak (263). A fiatalabb nemzedékek erősebben ragaszkodnak a román identitáshoz (277).
A csángó etnikai tudat, a csángó öntudat „a fiatal csángó értelmiség körében létezik” (265). Ennek nem feltétele a csángó/magyar nyelvismeret. A nyugat-európai vendégmunkások között sok a román anyanyelvű, akik csángó nemzetiségűnek vallják magukat.
A magyar etnikai tudatúak esetében a nyelvi és az etnikai identitás kérdése összefügg (265).
Minden soknemzetiségű és így soknyelvű országban lényeges a nemzeti ideológiákhoz való viszony kérdése. A magukat ideologikus alapon magyarnak vallók száma csekély (270). A magyarul beszélők között is többségben vannak a magukat románnak vallók. Ennek oka lehet az egzisztenciális függőség (268), a kenyéradó állam iránti hála, de az államtól való félelem is (269), azaz nem biztos, hogy meggyőződésből fakad. Ez a viszonyulás akár magyarellenességgé is fajulhat. Még a magát nem románnak valló erdélyi magyart is árulónak tekintik (271). Erdély státusza az ismeretek hiánya miatt bizonytalan – sokan Magyarországhoz tartozónak tartják.
Magyarországon az utóbbi időben elterjedt egy csángó nyelvet és kultúrát eszményítő ideológia. A „csángó reneszánsz” azonban magát a csángó társadalmat nem hatotta át.
Fontos kérdés, mi fogja felváltani a csángóknál a prenacionális identitásszerkezetet (272), meg lehet-e teremteni a posztnacionális korban a nemzeti integrációhoz szükséges eszmei hátteret.
Az identitáskrízis elmélyüléséhez a továbbra is propagált ún. Mărtinaş-elmélet is hozzájárult (116).
Ahogy Tánczos Vilmos megállapítja, a moldvai csángók között nemzeti ideológiák harca zajlik – az egyik a magyar, a másik a román nemzetbe igyekszik beépíteni a csángó közösséget. Emellett megjelentek posztnemzeti ideológiák is: az önálló csángó identitás erősítése.
A nyelvtudás szintje – amint azt számos kisebbségben élő nép esetében tapasztalhatni – függ a nemzedéki hovatartozástól és a lakóhely típusától: kedvezőtlen a nyelvismeret generációs megoszlása, továbbá a városokban élő generációk nyelvismerete rosszabb, mint a megfelelő falusiaké (97). Ugyanezt tapasztaljuk az oroszországi finnugor népek esetében: minél fiatalabb, minél magasabb iskolai végzettséggel rendelkezik, annál kevésbé érdeklődik szülei, nagyszülei nyelve iránt. A városokban felgyorsul az asszimiláció, a finnugor anyanyelvet szinte csak a falusi lakosság őrzi.
Moldvában 83 településen mintegy 62 000 katolikus „ismer és használ magyar tájnyelvet”, az etnikum ¾ része, mintegy 180 000 személy nyelvileg már elrománosodott (30). Az 1990-es évek közepétől gyökeres változások mentek végbe: felgyorsultak a modernizációs folyamatok, nagymérvű mobilitás figyelhető meg, eltűnik a hagyományos világ (31), kihalt a nyelvet és kultúrát hordozó idős nemzedék. A népesség számának csökkenéséhez hozzájárult a külföldre történő migráció, ennek következménye, hogy a népesség abszolút száma visszaesett. Kialakult egyfajta transznacionális tudat, azaz a különböző kultúrákban való egyidejű jelenlét. Ez a nyelv szempontjából azt jelenti, hogy váltogatják ugyanazon nyelv különböző változatait, szintjeit. Egyszersmind olykor ellentétes folyamatok is megfigyelhetők: a nyelvi tudatosság erősödése, a hagyományokhoz és a magyar nyelvűséghez való mentális viszony megváltozása – a magyar nyelv fel- vagy éppenséggel leértékelődése; fiatalok körében nyelvi romlás, ugyanakkor egyes csángó falvakban magyar nyelvű oktatás bevezetése (ez csak a gyermekek 10–12%-át érinti).
Általános megfigyelés, hogy felgyorsult a nyelvcsere (104).
 
 
Önálló nyelv-e vagy nyelvjárás a csángó?

 
Mindkét nézetnek vannak képviselői. A magyar nyelvészek a csángót hagyományosan magyar nyelvi rendszerként írják le. Az utóbbi jó egy évtizedben elsősorban Sándor Klára képviseli azt a véleményt, hogy a csángó nem magyar nyelvjárás, hanem önálló nyelv. Ennek alapján megkérdőjelezi a csángómentés jogszerűségét, célszerűnek tartja egy önálló csángó koiné kialakítását (117).
Ez a felfogás számos kérdést fölvet, mindenekelőtt azt, minek alapján dönthető el, egy idióma meddig tekinthető nyelvjárásnak, s mitől kezdve önálló nyelvnek. A finnugor nyelvcsaládból idézek néhány példát, amelyek mind indítékukban, mind következményeik tekintetében eltérnek, különböznek egymástól.
Az Észak-Norvégiában élő kvének – bár finnül beszélnek – nem tartják magukat finneknek, hanem ragaszkodnak önálló kvén identitásukhoz. Svédországban a Botteni-öböl környékén élő, szintén finnül beszélő, magát meän kielinek (’a mi nyelvünk’) nevező népcsoport szintén önállónak, nem finn identitásúnak tartja magát. A Finnugor Népek Világkongresszusán külön képviselettel ren­delkeznek. (Ezzel szemben a csángók nem.)
Oroszországban a politika döntötte el még 1925-ben, hogy az etnikailag, kulturálisan és nyelvileg szinte azonosnak mondható komik és komi-permjákok két önálló nép, saját nyelvvel.
A mordvinok két csoportja, az erzák és a moksák szintén önálló népekként vannak nyilvántartva, mindkét csoportnak a nyelve regionális államnyelvi státuszt kapott. Csak az utóbbi egy-két évben erősödik a politikai nyomás, hogy a két csoportot az egységes mordvin nép két szubetnoszaként kell értelmezni. Még nem tudni, hogy a két nyelv fölött létrehozzák-e az egységes mordvin irodalmi nyelvet.

 
Asszimiláció, nyelvcsere

 
A világ nyelveinek túlnyomó többsége kis lélekszámú beszélőközösség által használt nyelv, amelyek ki vannak téve az asszimilációs folyamatoknak és azok következményeként a nyelvhalálnak. Ahogy Tánczos megállapítja, a liberális felfogás szerint a nyelvi asszimilációs folyamatok természetesek (206), mint ahogy a nyelvhalál is természetes a „laissez faire” elvének doktriner alkalmazása alapján (207). Ez a felfogás a szabad piac törvényeit érvényesíti a nyelvek esetében, nem véve tudomást sem a nyelv szimbolikus értékeiről, sem a hatalom erőszakos lépéseiről, amelyek előidézhetik vagy felgyorsíthatják az asszimilációs folyamatokat. Ez a gondolkodás összefügg a nemzet, a nemzeti gondolkodás elvetésével is.
A nyelvek „szabad piaci versenye” következtében századunk végére eltűnhet a ma beszélt nyelveknek akár 80%-a is. Az egy- vagy kevés nyelvű világ egyrészt az emberiség eddig felhalmozott szellemi kincsének elvesztését hozza magával, másrészt sokáig nem is lesz fenntartható, mivel az egyelőre még létező helyi nyelvek és nyelvi gondolkodás hatására a világot lefedő nyelv(ek)nek helyi változatai alakulnak ki, s egy új – de most már ismert „alapnyelvű” – divergens folyamat veszi kezdetét. (Analógiaként ld. az angol nyelv különböző helyi változatai közti jelentős eltéréseket mind a kiejtésben, mind a szókészletben.)
A 16–18. században végrehajtott vallási konverziók, amelyekre a történelmi források alapján következtetni lehet, hatékonyan szolgálták az asszimilációt (20–22), csakúgy nagyobb lélekszámú ortodox vallású román lakosság jelenléte egy katolikus közösségben (42).
Ez utóbbihoz hasonló jelenséget tapasztalunk az oroszországi finnugor népek körében is. A 19. század végén Kazányban abból a célból képeztek ki pópákat (és tanítókat) a Volga–Káma-vidék finnugor és törökségi nyelveket beszélő őslakosai számára anyanyelvükön, hogy elősegítsék a lakosság pravoszláv hitre térítését. A jelenség megismétlődött a Szovjetunió megalapítása után: az őslakosság értelmiségi rétegének képzését, a nyelvek fejlesztését azért szorgalmazták, hogy az oroszul még nem kellően tudó őslakosságot az anyanyelvén keresztül lehessen megnyerni a bolsevik ideológiának. (Az ideológiai háttértől eltekintve ez a program nagymértékben hozzájárult számos őslakos nép nyelvének fejlődéséhez, fennmaradásához.)
A nyelvcserét előidézheti a megfélemlítés is (204). A jelenség – mint évszázadokon keresztül ható lélektani nyomás – ismert az oroszországi finnugor népek körében is.
A modernizációs folyamatok felszámolják a hagyományos csángó nyelvet és kultúrát (199). Ez a jelenség – esetenként tragikus végkimenettel – Nyugat-Szibériában is megfigyelhető azon népek körében, amelyeknél a szóbeliség és nem az írásbeliség kultúrája virágzik. Hagyományosan a halász-vadász-gyűjtögető életmódot folytatják, ami akadályokat gördítene az olaj- és gázkitermelés elé. Ezért ezeket a népeket megfosztják eredeti lakóhelyüktől, úgymond modern civilizatórikus körülmények közé – összkomfortos lakónegyedekbe – telepítik őket, ám elveszítve életterüket, az értelmetlen élet miatt hamarosan a szellemi-fizikai megsemmisülés vár rájuk. Ez a hagyományos nyelv és kultúra elvesztésével is együtt jár. (Van olyan csángómentő ideológia, amelyik a modernizáció révén akarja megmenteni a csángó nyelvet [198].) Azoknál a finnugor népeknél, amelyeknél kialakult egy egységes irodalmi nyelv, ilyen veszély nem áll fenn, bár a nyelvhasználatban a diglossziának az a változata megfigyelhető, hogy különböző élethelyzetekben különböző nyelveket használnak, s ez megint csak nem szolgálja az anyanyelv fennmaradását. A csángók körében kevert kétnyelvűségről, Péntek János kifejezésével, kevertnyelvűségről lehet beszélni (107).
 
Megoldási javaslatok

 
A kérdés, megállítható-e az asszimiláció. Valószínűleg csak akkor, ha a kétnyelvűség előidézésének valamennyi tényezőjét figyelembe veszik, s azokat megváltoztatják. Erre kevés az esély.
A nagyobb létszámú, legalább százezer fős oroszországi finnugor népeknél kíséreljük meg a nyelv megmentését azzal, hogy a szükséges terminológia létrehozásával megteremtjük az anyanyelven folyó oktatás nyelvi feltételeit. A további lépések megtétele – a tankönyvek elkészítése, a tanárképzés, az anyanyelvű oktatás újbóli bevezetése – már a politikától, s az adott nép akaratától függ.
A csángók esetében – ahogy Tánczos Vilmos fogalmaz – három nyelvre van szükség: a csángóra (a szűkebb közösségben, hagyomány nyelveként), a magyarra (a nemzeti műveltség nyelveként) és a románra (környezeti nyelvként) (182).
Ezzel szemben Kontra Miklós és Sándor Klára szerint nem kell a magyar irodalmi nyelvet tanítani a csángó falvakban, mert az leértékeli az amúgy is alacsony presztízsű csángó nyelvjárást, illetve a standard magyar tanítása diglossziát teremtene a csángó és a magyar között (183). Sándor Klára szerint célszerű volna a csángó nyelv kodifikálása (208).
Ezzel szemben Péntek János a megoldást abban látja, hogy a (csángó)magyar nyelv eróziójának megállítása végett biztosítani kell a magyar irodalmi nyelv jelenlétét és hatását, s ez egyszersmind élesztheti a szunnyadó nyelvi öntudatot.
A csángókérdés megoldását illetően – a laissez faire szemlélet és a nyelvi jogvédők között – ideológiák feszülnek egymásnak. Tán­czos Vilmos keményen és egyetértésünket kivíva fogalmaz. A liberális szemlélet hívei szerint „az ún. »csángómentők« lesznek azok, akik nyelvi agressziókat követnek el, a kollektivizmust szem előtt tartva az egyént elhanyagolják, kihasználják, archaizmusokat őrző csángó »vademberként« kezelik; gyakorlati tevékenységük nem hatékony, utópisztikus eszmeiségen alapszik, tudományosnak mondott szemléletük korszerűtlen, dilettáns stb. Ez az ideológia ugyanakkor alkalmas önmagunk heroizálására és martirizálására is, hiszen ebben a paradigmában a népek és nyelvek békés egymás mellett élését és egyenlőségét hirdető européerek, a haladó eszmeiséget képviselők lesznek a hősök, az egyenlőtlenségi helyzet felmutatói pedig a retrográdok, a nacionalisták, a maradiak, a haladás kerékkötői, akiknek a történelem süllyesztőiben volna a helyük, de akik veszedelmesek, tehát a velük folytatott harc legitim.” (209–210.)
Visszatérve szakmai kérdésekre: a nyelv megmaradásában, presztízsének növelésében a terminológia nagy szerepet játszik. Az új tárgyakat, jelenségeket jelentő szavak egyenlőtlen (mert egyirányú) kölcsönzése a nyelvvesztést, „a modern fogalmak jelölésére szavakkal nem rendelkező tradicionális nyelv eltűnését készíti elő” (177). Ezen a helyzeten szakmailag nézve nem nehéz segíteni (lásd az említett finnugor projektet, amelyet egy éven belül hoztunk tető alá), „mindössze” azt kell eldönteni, milyen nyelvű – magyar vagy csángó – legyen a terminológia.
Sok nyelvész véli, hogy „az egyetlen teendő a kihalás előtt álló nyelv megörökítése” – ez a leíró nyelvtudomány feladata. Nemzetközi tapasztalatok is mutatják, hogy alapítványok (pl. a Volkswagen-Stiftung) éppen ilyen célból adnak jelentős kutatási támogatásokat, ahelyett, hogy olyan projekteket támogatnának, amelyek révén ezt a helyzetet el lehet kerülni. Nem csak Oroszországban látom, hogy az állam is akkor nyújt látványos segítséget, amikor már szinte biztos, hogy egy nyelv nem támasztható fel, ám amíg a nyelv működőképes s azt használják is, számos eszközzel akadályozzák.

 

A csángókérdés román és nemzetközi összefüggésben

 
Minden több nemzetiségű államban el kellene érni, hogy a politika megértse, a kisebbségben lévő őslakosság, illetve a nemzeti kisebbségek – ahogy Tánczos Vilmos fogalmaz – „nem veszélyt jelentenek, hanem sokkal inkább kulturális értéket képviselnek” (232).
A tényleges magyar nyelvismeretre általában nem lehet a hivatalos felmérésekből következtetni. Ennek oka a sajátos etnikai és nyelvi tudat, valamint hogy a hivatalos román felmérés nem akarta megjeleníteni a romántól különböző identitásokat (24). A hivatalos szervek hasonló hozzáállásával az oroszországi finnugor népek esetében is találkozunk.
Európai fórumokon (Európai Unió, Európa Tanács, Európa Parlament) nemegyszer hangsúlyozzák, hogy a kisebbségek ügye nem tekinthető egy állam belügyének. Ebből az alapállásból kiindulva az Európa Tanács 2001-es 1521. számú Ajánlása „Románia számára kötelezővé teszi a moldvai csángó hagyományos kultúra és nyelv védelmét”, ám ennek előfeltétele, hogy a csángó népcsoport is ragaszkodjon ezekhez az értékekhez (34., 234.). Magam is nemegyszer tettem szóvá nemzetközi és finnugor rendezvényeken, hogy egyetlen népet sem lehet akarata ellenében megőrizni.
Tytti Isohookana-Asunmaa, korábbi finn miniszter, majd az Európa Tanácsban Finnország egyik képviselője kiemelkedő szerepet játszott abban, hogy a csángókérdés nagy nyilvánosságot kapott, s a csángók számára kedvező döntés született. Isohookana-Asunmaa az ajánlás elfogadása után is foglalkozik a csángók sorsával. 2012 őszén jelent meg angol nyelvű könyve a csángókról, amely egy nagyon színes, élvezetes kultúrtörténeti kismonográfia.
 
 
Végül

 
A könyvben szereplő írások – melyeknek nagyobb része korábban már megjelent tanulmány – két fejezetre oszlanak:

Tanulmányok:
A moldvai csángók nyelvcseréje történeti perspektívában (9–28.); A moldvai csángók magyar nyelvismerete 2008–2010-ben (29–108.); A moldvai csángók nyelvészeti kutatása (109–185.) – itt jelenik meg először –; Csángó nyelvideológiák (187–209).

Esszék, egyéb írások:
Az Európa Tanács raportőrével a moldvai csángóknál (213–234.); Hozzászólás a moldvai csángó „magyarórák” kérdéséhez (235–241.); Etnográfusi történetek a csángó nyelvi identitásról (243–251.); „Hát mondja meg kend, hogy én mi vagyok” – A csángó nyelvi identitás tényezői: helyzetjelentés a 2011-es népszámlálás kapcsán (253–284.) – itt jelenik meg először.
A kötet végén gazdag szakirodalom-jegyzék (285–324.), településjegyzék és -mutató (325–330.), a korábban közölt írások megjelenési helyének adatai (331–332.) és a moldvai csángók által lakott települések térképe található (333.).

Tánczos Vilmos legalább másfél évtizede foglalkozik a csángók helyzetével. Tanulmányain kívül magyar és német nyelvű könyve is jelent meg (pl. Keletnek megnyílt kapuja – Kolozsvár, 1996; Aufgetan ist das Tor des Ostens, Csíkszereda, 1999). A legújabb, a témába vágó tanulmánykötet: Lehel Peti–Vilmos Tánczos: Language Use, Attitudes, Strategies. Linguistic Identity and Ethnicity int he Moldavian Csángó Villages. Cluj-Napoca, 2012.

 
(Tánczos Vilmos: Madárnyelven. A moldvai csángók nyelvéről. Kolozsvár, 2011. 332 o. Térképmelléklettel.)


« vissza