Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Vesztesek kongresszusa

Joszif Sztálin szovjet diktátor (1878?–1953) élete és hatalomgyakorlása nehezen értelmezhető az euroatlanti világ értékei, szokásai szerint. A világháborús győzelem után megrendezett leszámolásokat követően, az 1952 októberében megrendezett XIX. pártkongresszuson néhány vezető politikus felszólalása azt a benyomást keltette, hogy némi enyhülés következik majd az ország életében. Valójában azonban ezzel ellentétes folyamatok zajlottak a kulisszák mögött. A hatalmához görcsösen ragaszkodó, testileg-lelkileg súlyosan beteg Sztálin az 1930-as évek Nagy Tisztogatását idéző több nagyszabású kirakatpert tervezett. Az uralmát biztosítandó belső leszámolások után régi szövetségesével, az Amerikai Egyesült Államokkal való fegyveres összecsapásra készült. A XIX. Pártkongresszus tehát nagyszabású porhintés volt, amely a figyelem elterelését szolgálta – illetve számos, csak Sztálinhoz hű fiatalnak a hatalmi gépezetbe történő bevonását, amellyel a zsarnok igyekezett eltávolítani a régi vezetést.

Sztálin a kongresszus után alig fél évvel különös körülmények közt halt meg agyvérzésben, és a közhiedelemmel szemben még haldokolt, amikor környezete leváltotta valamennyi fontos tisztségéből.

A kontinentális időjárás gyakran megtréfálta a Moszkvába látogató külföldieket. 1952 kora őszén is ez történt. A „vénasszonyok nyara” helyett október ötödikén az előrejelzések dacára zúzmara köszöntött a világ számos országából a szovjet fővárosba összesereglett vendégekre és tudósítókra. Ám a rossz időt szinte észre se vették azok, akik arra készültek, hogy egy korszakos összejövetel tanúi lesznek. Aznap késő délután ugyanis a Kremlben, Joszif Sztálin jelenlétében megkezdte munkáját a bolsevik párt XIX. kongresszusa. A szovjet diktátor egyik célja a rendezvénnyel az volt, hogy véget vessen a gyors leépüléséről egyre szélesebb körben terjedő híreszteléseknek.[1]

A tanácskozás összehívásának körülményei számos kérdést vetettek fel. Még a központi bizottság tagjai sem értették, hogy miért kellett várniuk több mint tizenkét évet erre a napra, noha a bolsevik párt szervezeti szabályzata kötelezte a mindenkori vezetést, hogy háromévenként rendezze meg a párt kongresszusát. Korábban csupán néhány hónapot, legfeljebb egy évet csúsztak ezek a tanácskozások, amelyek között szintén jelentős jogosítványokkal bíró, népes országos konferenciákra került sor.

A többnyire függetlenített pártmunkásokból, a felső szintű adminisztráció irányítóiból, valamint a hadsereg és a belügy magas rangú tisztjeiből álló központi bizottság tagjai persze soha nem merték volna megkérdezni Sztálint, hogy miért feledkezett meg ennyi évig a nyájáról. Ráadásul 1947 februárja, az előző központi bizottsági plénum összehívása óta, amelyen lemondott a katonai tárca irányításáról, Sztálin nem volt hajlandó megjelenni és beszédet mondani kipróbált mamelukjai előtt. Ezzel mintegy jelezte az állampárt vezérkarának, hogy már nem érdekelik a formaságok. Holott korábban mindig ügyelt rá, hogy a szabályoknak megfelelően szentesítse legfontosabb döntéseit a központi bizottsággal.

A XIX. pártkongresszus történetét nem lehet csupán a két vaskos kötetben kiadott jegyzőkönyv alapján, a sztálini korszak „víz alatti áramlatainak” figyelembe vétele nélkül rekonstruálni. Joggal vélekedett így Harrison E. Salisbury is, aki éveken át a New York Times szerkesztőségét képviselte a szovjet fővárosban. A neves újságíró jól átgondolt taktikát vélt felfedezni abban, hogy miközben Sztálin 1952 augusztusában nyilvánvaló módon előre menekült a rég várt tanácskozás összehívásával, annak leple alatt egyszerre több frontot is nyitott.

Alig néhány órával azelőtt, hogy a Pravda közzétette a kongresszus összehívásáról kiadott közleményt, Moszkvában a legnagyobb titokban kivégezték a Szovjet Zsidó Antifasiszta Bizottság évek óta börtönben tartott vezetőit, akik ellen mindvégig embertelen kínzások közepette folyt az eljárás. A bejelentéssel közzel egy időben Sztálin meghívására a szovjet fővárosba érkezett Csou En-laj kínai kommunista pártvezető. A két politikus tanácsadói jelenlétében hosszú órákon át latolgatta, érdemes-e az észak-koreai rezsim vezetőivel karöltve továbbra is folytatni a háborút a Koreai félszigeten. Végérvényes döntést nem hoztak, de a nyugati hírügynökségek moszkvai tudósítói számára azokban a napokban ez volt a fő hír. Irodáikba eközben egyre több ellenőrizhetetlen hír érkezett arról is, hogy a szovjet birodalom legtávolabbi szegleteiben sokan háborognak „a csavarok meghúzása” miatt. A nem túl népes moszkvai nemzetközi kolóniában azt beszélték, hogy a szovjet belügyesek egyre több embert tartóztatnak le. A börtönökben ismét nincs elég a hely, a koncentrációs táborokban pedig újabb barakkokat húznak fel, jelentették hazai feletteseiknek a szovjet fővárosban tevékenykedő külföldi diplomaták. Számos nem-orosz etnikum fiait bevagonírozzák és távoli, kietlen tájakra deportálják, rebesgették a külföldiekkel titokban kapcsolatot tartó szovjet állampolgárok. Joszif Sztálin országában tehát új lendületet nyertek a háború előtti tömeges megtorlásait idéző leszámolások.[2]

A folyamatos megtorlásokról szóló hírek – főleg szovjet szökevények és baltikumi meg ukrán ellenállók révén – a vasfüggönyön túlra is eljutottak. Több regénybe illő történetet hallottam erről Abdurahman Avtorhanovtól, aki később könyvet írt a szovjet diktátor életének utolsó szakaszáról. Szerinte a bolsevik párt vezetése 1953 (1952?) nyarán hatalmas nyomással kikényszerítette Joszif Sztálinból, hogy hívja össze a XIX. pártkongresszust. Az egykori csecsen pártmunkás úgy vélte, hogy a Generalisszimusz régi munkatársai végső elkeseredésükben ráeszméltek: ha nem próbálják visszafogni az elszabadult hajóágyúra emlékeztető politikust, akkor vele együtt őket is elsöpri az elkerülhetetlen társadalmi felfordulás. E koncepció szerint a diktátor elleni fellépéshez kellett megrendezni a bolsevik párt országos tanácskozását, hogy annak küldöttei szavazataikkal legitimálják akaratukat.[3]

Avtorhanov feltételezése azonban több ponton téves – már csak azért is, mert az egyeduralomra és retorzióra épülő sztálini rendszerben Joszif Sztálinon kívül senki nem dönthetett a pártkongresszus összehívásáról. A titok nyitját, úgy hiszem, máshol kell keresnünk. Könyve megírásakor Avtorhanov még nem tudhatta: Sztálin már 1941 elején a XIX. pártkongresszus megrendezésére készült. A Szovjetunió elleni német támadás nyomán azonban a szovjet vezetés struktúrája lényegesen átrendeződött.

Az 1940-es évek közepén a kelet-európai szovjet gyarmatbirodalom kiépítése, a háború utáni hazai helyreállítási munkálatok összehangolása, végül a Nyugattal való hidegháborús kötélhúzás nyomán Joszif Sztálin prioritásai megváltoztak. Ráadásul a nehéz feladatok terhe mellett a pártvezető fizikailag egyre jobban „amortizálódott”, és ezért sok időt – néha egyhuzamban közel fél évet – töltött Moszkvától távol. A valaha energiától duzzadó, szívós grúzt élete alkonyán hatalmába kerítette az orosz „szicsasz” felfogása. Minden olyan feladatot félretolt, amelyet nem tartott életbevágóan sürgősnek.

A XIX. pártkongresszus összehívását késleltette továbbá, hogy a szovjet diktátor az e célra kijelölt csoport tagjaival eredetileg meg akarta íratni a bolsevik párt új programját és szervezeti szabályzatát. A dokumentumokat a politikai pályáját mintegy megkoronázó rendezvény ünnepélyes megnyitásán akarta ismertetni, bejelentvén, hogy a Szovjetunióban létrejött az össznépi állam. Szándékai szerint az volt az „üzenet”, hogy noha az osztályharc nem ért még véget, sőt egyre inkább éleződik, alapjában véve lezárult a korábbi évtizedek Sturm und Drang időszaka. Ezt jelezte volna a párt nevének megváltoztatása is. A „bolsevik” jelző tervezett elhagyásával – amint ez 1952 őszén meg is történt – Sztálin demonstrálni akarta még erőteljesebb eltávolodását a lenini hőskor szimbolikájától.[4]

A pártprogram előkészítését Andrej Zsdanov, a szovjet diktátor akkori általános helyettese kapta feladatul. A főideológus gazdag hagyatékában fennmaradt fogalmazványok szerint az irányítása alatt álló kis létszámú kollektíva már közel jutott a tervezet végső megszövegezéséhez. Az sem volt véletlen, hogy az 1947. februári központi bizottsági tanácskozáson– a szovjet diktátorral való előzetes egyeztetést követően – éppen Zsdanov mondta meg a megjelenteknek a XIX. pártkongresszus közeli összehívásának dátumát, az 1947-es esztendő végét, esetleg 1948 elejét jelölve meg.[5]

A Lenin és Sztálin műveiből vett idézetek és a többi szokásos frázis mellett az új pártprogram szerzői kidolgozták – mai kifejezéssel élve – a szociális védőháló részleteit. A 20-30 éves távlatra tervező dokumentum értelmében az ekkor – és még hosszú évtizedekig – javarészt lerobbant társbérletek egy-egy szobácskájában élő, sokadmagukkal a közös konyhán és mellékhelyiségen osztozó szovjet családok ingyen kaptak volna önálló lakást és gépkocsit.[6] A közszolgáltatások ugyancsak alanyi jogon jártak volna az ország állampolgárainak. A tervezetben az szerepelt, hogy az állami elosztókból az emberek ingyen vihetik majd haza a húst, a tejtermékeket és pékárut.

A kínosan irreális, hazug program létrejöttének hónapjaiban a vidéki városok boltjai még a Sztálin-titkárságra eljuttatott belügyes hangulatjelentések szerint is gyakran kongtak az ürességtől. A rubel folyamatosan leértékelődött, és több millióan még ekkor, évekkel a háború után is földbe vájt üregekben, vályogkunyhókban, barakkokban, munkásszállásokon éltek. A tömegek nélkülözését, elkeseredését egyebek mellett növekvő bűnözés jelezte.[7]

A dokumentum a szovjet diktátor életében végül egyetlen egy hivatalos határozatba sem épült be. A XIX. pártkongresszus küldöttei csak Joszif Sztálin A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban című munkáját jelölték meg a pártprogram fő forrásának. Az elvetett koncepció ötletgazdája, Andrej Zsdanov ekkor már több mint négy esztendeje marginalizálódott a politikai életben, majd a túlhajszolt munka és a kóros alkoholizmus következtében viszonylag fiatalon meghalt. A nagy pompával eltemetett főideológus munkatársait – azokat is, akik részt vettek a kongresszusi előkészítő munkálatokban – leváltották. Közülük nem egyet bebörtönöztek.

Sztálin sietett újraosztani a stallumokat a „láthatatlan hatalom” többi képviselője között. A pártvezetés második emberévé avanzsált Georgij Malenkovra bízta, hogy szervezze meg a küldöttválasztással egybekötött köztársasági és regionális pártrendezvényeket. Az ott mandátumot szerzett küldöttek nagyrészt ahhoz a negyvenes–ötvenes korosztályhoz tartoztak, amely a Nagy Terror idején került előtérbe. Tagjai alig várták, hogy az őket egykor bizalmával kitüntető, szeretett Sztálin közelébe kerüljenek.

A diktátor számára eközben újabb várakozással teli hónapok, sőt évek következtek. Végül Malenkov értesítette az apparátust, hogy megkezdődhet a pártkongresszus szervezése.[8] Több mint fél évtizedes szünet után, 1952 (?) augusztusában a központi bizottság tagjai testületileg ismét átléphették a Kreml kapuját. Az események hallatlanul felgyorsultak. A kongresszusi küldötteket már szeptember végén felhozatták Moszkvába, ahol kiscsoportos foglalkozást tartottak számukra a Malenkov köréhez tartozó instruktorok.

Október ötödikén elérkezett a nagy nap: a több száz küldött átszellemült arccal, a hatalomhoz való fizikai közelségtől megittasultan, véget nem érő tapsorkánnal köszöntötte a tanácskozás elnökségében közönyösen maga elé meredő szovjet diktátort. Akadt persze küldött, akit a hosszú várakozás hónapjaiban elfogott a kétely: „Hogyhogy még mindig nem született döntés? Hívatnak minket a Kremlbe, vagy sem? Ő bizonyára már elfáradt… Már nem a régi…”

A Sztálin iránti rajongás azonban a megnyitás perceiben felülírta ezeket a bűnös gondolatokat. A küldöttek ritka kivételtől eltekintve korábban nem látták közelről a „Gazdát”, így a meghatottság könnyei elhomályosították a tekintetüket. Pedig a tömegpszichózis – no meg a félelem – hatására az üdvrivalgást abbahagyni képtelen embereket imádatuk tárgya arra sem méltatta, hogy a szó szoros és átvitt értelemében – leereszkedjen hozzájuk. A korábban megszokott rítustól eltérve nem is fényképezkedett néhány kiválasztottal, és gyorsan otthagyta a tanácskozást.

Mi azt hittük, hogy ez ismét a ’győztesek kongresszusa’ lesz”, idézte fel nekem a delegátusok akkori reményeit Alekszej Szurkov, aki egykor annyi patetikus verset szentelt Sztálinnak. „De csőstül jöttek a bajok, és a tanácskozás vége felé páran már érzékeltük, hogy valami nincs rendben. Az újonnan megválasztott központi bizottság legelső plénuma csupán fokozta aggályainkat. Persze távozóban nem mertük kimondani, hogy a vesztesek kongresszusáról ballagunk haza. Ha feljegyzi szavaimat, ezt írja csupa kisbetűvel. Mert ha a Gazda tovább élt volna, sokunk élete rámegy az eszelős terveire. Érzékelhető volt, hogy gyutacsnak használ minket egy külső, de főleg egy belső háborúhoz. Nagyon nehéz lett volna elkerülni, hogy kitörje nyakunkat, ahogyan annyi barátommal tette ezt a háború előtt. Mert a tehetetlenségi nyomatéknak engedve ismét mérhetetlen hatalommal ruháztuk fel őt.”

A költő azt is felidézte, milyen bizonytalanul, kacsázó léptekkel ment fel a tribünre a szovjet diktátor, mintha attól félne, hogy valaki kinyújtja a lábát, és ő belebotlik. Rövid szónoklatában erős grúz akcentussal köszöntötte az auditóriumot. És csak a végén látszott többé-kevésbé lelkesnek, amikor a békét és a népek szolidaritását éltette. A szovjet pártvezér egyik akkori kedvence, Dmitrij Sepilov, videokamera előtt lezajlott moszkvai beszélgetésünk során szinte ugyanezekkel a szavakkal emlékezett a jelenetre: „Az arcáról nem lehetett leolvasni, milyen érzelmeket táplál. Néha egyik lábáról a másikra állt. Mutatóujjával a bajszát simogatta, az állát birizgálta. Párszor felemelte a kezét, mintegy kérlelve hallgatóságát, engedje meg, hogy megkezdje beszédét. De az ilyen pillanatokban megtízszereződött az ováció.”

Akárcsak máskor, halkan és kifejezéstelenül beszélt”, olvashatjuk Selepin memoárjában. „Számos szónokot volt alkalmam meghallgatni az orosz és a nemzetközi kommunista mozgalom vezetői közül, de egyikük se látszottolyan hidegnek és hányavetinek a beszéde közben, mint Sztálin (ezen a tanácskozáson – K. M.)”.[9]

Minden bizonnyal az is a jelenlévők lekezelésének a jele volt, hogy a szovjet diktátor szónoklata csupán a kongresszus legvégén, 1952. október 14-én hangzott el, mintegy a tanácskozás záróakkordjaként. A diktátor sajátos életritmusához igazodó, késő délutáni megnyitó ülést leszámítva Sztálin szinte nem is vett részt a tanácskozáson, ahol pedig mindenki főleg őt kereste tekintetével. Amikor pedig először beült az elnökségbe, felrúgta az előre gondosan kijelölt ültetési rendet. Több küldött felidézte később, milyen furcsa benyomást keltett, hogy a tanácskozás napjaiban távollétével tüntető Gazda a csúcsvezetés tagjait is feltűnően kerülte. A szónoki emelvény közelében egy félreeső helyet szemelt ki magának, ott telepedett le a jegyzetfüzetével és jókora töltőtollával.

A Kreml ura élete vége felé már alig hallott, ezért a beszédek alatt olykor kétrét összegördülve előrehajolt, és tenyerét a füléhez tette. A politikai bizottság tagjai közül a Gazdához legközelebb ülő Lazar Kaganovics ilyenkor felé fordult és kutyahűséggel leste mozdulatait. A szovjet diktátor többször is barátian intett neki. Pedig ekkoriban éppen terhelő bizonyítékokat gyűjttetett régi híve állítólagos cionista kapcsolatairól: a készülő új tisztogatások egyik fő áldozatának szemelte ki Kaganovicsot, akkori baráti körének egyetlen zsidó tagját. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy őt bízza meg a szovjet állampárt leendő programjáról tartandó előadással.[10]

A külföldi megfigyelőkre a szovjet diktátor nagyon levert, máskor meg túlmozgásos ember benyomását keltette. Miután megérkezett, rövid időt az elnöki büfében töltött, majd felment a színpadra, és fel-alá járkált a gyönyörű virágokból meg vörös drapériából álló díszletek között. Amikor észrevette, hogy az európai kommunista pártok nagyjai, köztük a francia Maurice Thorez, a cseh Klement Gottwald és a spanyol Dolorez Ibarruri tőle távol, az oldal páholyokban kapott helyett, elégedetlenül megrázta a fejét. A színpadra kérette a neves vendégeket, egyesével az elnöki asztalhoz vezette őket, és öreges mozdulatokkal pótszékeket cipelt oda számukra.[11]

Viselkedése nagy tetszést váltott ki a szovjet diktátor bármely megnyilvánulásáért önfeledten lelkesedő kongresszusi küldöttek körében. A Tito-ellenes jugoszláv emigráns közösség vezetője, Pero Popivoda egy bő évtizeddel később is meghatottan emlékezett rá, miként számolta össze gondterhelten, jó gazda módjára Sztálin az elnökség asztala mögötti székeket. Majd intve az őt körülvevő sleppnek, hogy ne kövessék, kiment a színpad mögötti díszlettárolóba, és magának is behozott egy ülőalkalmatosságot.

A tanácskozást a háttérből irányító Malenkov egyébként megtudta, hogy Popivoda oroszul írta meg üdvöző beszédét, de nem merte egyedül eldönteni, engedélyezze-e, hogy így is hangozzék el. A jelentéktelen ügy hallatán Sztálin felállt helyéről, és az éppen folyó szónoklatra rá se hederítve átsétált a színpadon, a vendégek padsorához.

Mi a baj, Popivoda elvtárs? – kérdezte a jóképű montenegrói katonatisztet.

Az emigráns politikus, akinek jól esett, hogy a Kreml ura a jövőbeni – „sztálini” – Jugoszlávia egyes számú vezetőjének tekinti őt, elmondta, miről van szó.

Mi, bolsevikok, nem ismerünk kilátástalan helyzeteket –, tréfálkozott vele Sztálin, majd komolyra fordította a szót. – El tudja mondani legalább a beszéde elejét szerbül? Azután majd oroszul a nyomhatja szöveget. De a befejező részt ismét szerbül kell előadnia, hiszen a hazájában hallgatni fogják.[12] Megjegyezhetik, hogy lám ez az ember Moszkvában él, Oroszországban, és elfelejtette az anyanyelvét… Emellett gondoljon arra, hogy a hazáját nem tartja a kezében. Várjon még egy évet, amíg ez meg nem történik…[13]

A pártkongresszus megnyitása előtti hónapokban Sztálin nagyon fáradtnak érezte magát. Hiúságát félretéve emiatt lemondott arról, hogy órákon át az előadói beszéd megírásával bíbelődjön.[14] Ki kellett jelölnie valakit arra is, hogy helyette elmondja a hosszú beszámolót. Környezetének régi tagjai, akiknek bejelentette elhatározását, vitába szálltak vele – talán mert attól tartottak, hogy a diktátor ezzel ismét próbára akarja tenni az iránta tanúsított hűségüket.[15] Sztálin azonban ezúttal kitartott a szándéka mellett. Választása, amint ez várható volt, a politikailag ekkor egyre inkább előtérbe kerülő Malenkovra esett, akiről mind szélesebb körben azt beszélték, hogy ő a cárevics, akinek a Kreml ura egyszer átadja majd a jogart.

A másik három, rövidebb lélegzetű kongresszusi beszéd előadóinak személye nem váltott ki különösebb vitát. Mindenki természetesnek vette, hogy erre a feladatra Sztálin Nyikita Hruscsovot, Makszim Szaburovot és Lazar Kaganovicsot tartja a legalkalmasabbnak. A maguk módján ők azok is voltak. A tanácskozást magas lázzal végigülő Hruscsov fegyelmezetten felolvasta a munkatársai által számára megírt szöveget, míg Kaganovics – akit a szovjet politikai elit tagjai aranyszájú szónoknak (zlatoust) hívtak fénykorában –, néha letette a papírt, és fejből szavalta a Sztálint dicsőítő tirádákat. Az apolitikus műszaki értelmiségi hírében álló Szaburovnak viszont, aki akkor még a központi bizottságnak sem volt tagja, ez volt élete első igazán fontos szereplése. Feladatát úgy oldotta meg, hogy előadás gyanánt laza összekötő szöveggel elegyítve felolvasta az ötéves terv korábban titokban tartott fontosabb mutatóit.[16]

A számokkal való zsonglőrködés és a gazdasági kérdések részletekbe menő taglalása egyébként is hagyománynak, afféle elterelő hadműveletnek számított a bolsevik párt rendezvényein. Még Georgij Malenkov beszámolójában is túltengtek a nehezen emészthető számsorok, háttérbe szorítva a külpolitikai mozzanatokat, a pártépítésről szóló passzusokat meg az ideológiai kitételeket. A páratlan munkabírású „trónörökös” néhány munkatársával, köztük az e könyvben többször idézett Szuhanovval heteken át összegyűjtötte az íróasztalán tornyosuló kazalnyi papírtömegből a legfontosabb statisztikai adatokat, és beépítette azokat a szövegbe.

A beszéd első változata, amely fennmaradt az egykori szovjet pártarchívumban, retorikailag elég jól sikerült. Szokatlan módon önkritikus elemeket is tartalmazott: a mezőgazdaság aktuális kérdéseivel foglalkozó részben Malenkov például afféle lapos aknát helyezett el, amikor óvatosan utalt arra, hogy a tárgyalt időszakban még nem sikerült megnyugtatóan megoldani az ország gabonaellátását. A szöveget előzetesen cenzúrázó Joszif Sztálinnak ez a rész nem tetszett. Amúgy is alaposan belejavított, sorra kigyomlálva a szerinte túl kritikus mondatokat. Ezek helyére olyan kifejezéseket illesztett be, amelyek azt sugallták, hogy a szovjet vezetés mindenekfelett a lakosság jólétét tartja szem előtt, és ebben hatalmas sikereket ért el.[17]

A szovjet diktátorral teljes egyetértésben vált véglegessé viszont Malenkov beszámolójának a ködösítést szolgáló része. Egyebek mellett az az állítás, hogy a következő években, ha nem is abszolút számokban, de arányait tekintve jelentősen visszaszorulnak majd a hadiipari komplexum bázisául szolgáló nehéziparra (korabeli szóhasználattal az A szektorra) fordított beruházások. A könnyűiparba meg az élelmiszeriparba (vagyis a B szektorba) történő befektetések viszont növekednek.[18]

A nyilvánosságra kerülő szovjet költségvetés azonban soha nem tükrözte a tényleges helyzetet. A hadikiadások jó részét a költségvetés más rubrikáiba bújtatták, vagy egyáltalán nem szerepeltették az ország büdzséjében. Röviddel a XIX. pártkongresszus előtt Sztálin parancsba adta, hogy épüljenek Moszkva és az európai Oroszország nagyvárosai közelében korszerű lökhajtásos vadászgépek kiszolgálására alkalmas új repülőterek. Hasonlóan nagy forrásokat különített el a szovjet főváros védelmére tervezett rakétapajzs telepítésére, valamint a szovjet nukleáris arzenál, benne a hidrogénbomba megteremtésére. Az ország teherbírásával nem számoló elképzelések mellett a Malenkov program eleve kudarcra volt ítélve.[19]

Joszif Sztálint azonban magával ragadta a háborús készülődésnek a világháborús győzelem eufóriájából is táplálkozó hangulata. Többek között lökhajtásos bombázókból – bármennyire is hihetetlen – száz légi hadosztály felállítását tervezte. Az Egyesült Államokkal feltételezett háborús összecsapás során ezeket a Csendes óceán térségében szándékozott hadrendbe állítani, Alaszka, Kanada és Kalifornia partjaival átellenben. Már az 1940-es évek végén azt a feladatot állította a repülőgép-tervezők elé, hogy alkossák meg az Atlanti óceán túlsó partját elérő, nehéz bombázókból álló szovjet légi flotta tervét. Ezzel keresztülhúzta korábbi felfogását a hadiipar fejlesztéséről, amelyet ő maga azzal foglalt össze, hogy „addig nyújtózz, amíg a takaród ér”.

 

 

Jegyzetek:

 

[1] Még az információs vákuumban élő Szovjetunióban is országszerte terjedtek ilyen hírek. Az akkor már sikeres fiatal íróként ismert Jurij Trifonov így magyarázta ezt a szibériai száműzetése helyéről a szovjet fővárosba engedély nélkül elutazó, köztörvényes bűnözőként a gulágot megjárt unokatestvérének: „A Gazda lassan már nem ura a helyzetnek. (…) Egyszerűen beteg, és minden nappal rosszabbul van. A felső régiókban eluralkodott a bizonytalanság (…) Az Öreg olyan volt korábban, mint a nyárs, amelyre a saslikot húzzák. Mostanra elgörbült a nyárs. Sőt, repedezik. És a saslik íze sem a régi…” Mihail Gyomin: Tajozsnij brodjaga. New York, 1986. 123–124.

[2] Harrison E. Salisbury: A Journey for Our Times. New York, 1983. 418–419.

[3] A. Avtorhanov: Zagadka szmertyi Sztalina (Zagovor Berija). Frankfurt/Main, 1981. 126–142.

[4] Ekkor került ki a „bolsevik” szó számos kiadvány címéből. Az állampárt Bolsevik című „teoretikusnak” szánt havi lapja is így lett Kommunyiszt. A kiadvány a Szovjetunió felbomlásáig ezen a címen jelent meg.

[5] Ezt követően Zsdanov felvetette a következő pártkonferencia összehívásának szükségességét. Sztálin azonban ad acta tette a javaslatát. A. A. Danyilov–A. V. Pizsikov: Rozsgyenyije szverhgyerzsavi. SzSzSzR v pervije poszlevojennije godi. Moszkva, 2001. 223–224.

[6] Az ingyenes autóvásárlási kupon mintha a náci Németország népautóra vonatkozó propagandájából került volna a szövegbe. Az önálló lakást családoknak szánták a program készítői. A háború utáni Szovjetunióban milliószámra élő magányos embernek külön bejáratú társbérleti szobát ígértek, ami nagy szó lett volna.

[7] A programtervezet vázát, több fontos részletét l. RGASZPI, fond 17. op. 125. d. 476.

[8] Ju. Ny. Zsukov: Tajni Kremlja. Sztalin, Molotov, Berija, Malenkov. Moszkva, 2000. 567., 569–570.

[9] Dmitrij Sepilov: Nyeprimknuvsij. Moszkva, 2001. 222–223.

[10] Lazar Kaganovics: Pamjatnije zapiszki. Moszkva, 1996. 495–496.

[11] Dmitrij Sepilov: Nyeprimknuvsij, i. m., 221.

[12] Sztálin a szovjet hatóságok által létesített Tito-ellenes rádióadóra utalt.

[13] Szto zorok beszed sz Molotovim. Iz dnyevnyika F. Csujeva. Moszkva, 1991. 118–119.

[14] „Előtérbe kell tolni a fiatalokat, (…) Nekem általában az a véleményem, hogy hetven éves koruk után a vezető elvtársak hagyjanak fel a közvetlen irányítással. Tanácsadók még lehetnek, de nagyfőnökök nem”, indokolta ezt Sztálin a politikai bizottság tagjai előtt. Lazar Kaganovics: Pamjatnije zapiszki, i. m., 498.

[15] Anasztasz Mikojan: Tak bilo, Razmislenyija o minuvsem. Moszkva, 1999. 569.

[16] A politikus Malenkov embere volt, és az utóbbi Hruscsovval való sikertelen kötélhúzását követően vele együtt bukott meg 1957 nyarán. Sztálin nagyon kedvelte Szaburovot. Még azt is elnézte neki, hogy nevéhez fűződött a kor egyik erkölcsi botránya. Amikor ugyanis a politikus egyszer hazatért a szovjet elitnek otthont adó „rakparti házba”, a menyét a saját ágyában találta, a testőrparancsnokával együtt. Elementáris felháborodásában kiabálva fenyegetőzni kezdett, mire a férfi félelmében kivetette magát az ablakon, és szörnyethalt.

[17] RGASZPI, fond 592. op. 1. d. 6.

[18] G. Malenkov: Otcsotnij doklad XIX szjezdu partyii o rabotye Centraljnovo Komityeta VKP(b). Moszkva, 1952. 38–42., 51–54.

[19] Grigorij Koszunyko: Szekretnaja zona. Iszpovegy genyeralnovo konsztruktora. Moszkva, 1996. 186–290., Ju. N. Zsukov: Tajni Kremlja. Sztalin, Molotov, Berija, Malenkov. i. m., 486–487., A. A. Danyilov—A. V. Pizsikov: Rozsgyenyije szverhgyerzsavi. SzSzSzR v pervije poszlevojennije godi, i. m., 92–94., 99–104., 238.



« vissza