Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Velünk élő hazugságok

Volt egy pár alkalom, amikor azt hihettük, vége a hazugságok korának. Először 1989. június 16-án. Aztán a köztársaság kikiáltásakor. És aztán többször is, így akkor, amikor kirobbant 2006 őszén az őszödi „hazugság-gate” botrány, ami után el kellett volna tűnnie a trükkök százairól értekező akkori miniszterelnöknek a politikai süllyesztőben. Ezt üzente a 2010-es választás eredménye is, amikor a jobbközép kétharmados parlamenti többségéről értesülve az igazság pillanatában az igazság korszakának kezdetét élhettük meg. (Ez persze a győztesek forgatókönyve.)

De ha ilyen sokszor kell valamilyen döntő fordulatnak örülni, az azt is jelenti: a várt fordulat nem akar bekövetkezni. Sőt, talán nem reális az a várakozás, hogy egyáltalán bekövetkezhet. De a bizakodásra is van ok: a hazugságok kora akkor is véget érhet, ha nem jöhet el a hazugságok nélküli kor. A tízparancsolatban a hazugság tilalmát a hamis tanúság tiltása jelenti, igaz, azzal a megszorítással, hogy ne tégy ilyet felebarátod ellen. A fájdalmakat enyhítő, kegyesnek mondott hazugságok talán kivételek, mert felebarátunk érdekében hangzanak el, és alighanem inkább a mesékkel tartanak rokonságot, mint azokkal a ferdítésekkel, hamisításokkal, ámításokkal, amiket hazugságnak tartunk. De ezektől, a szabályt erősítő kivételektől eltekintve minden hazugság irányul valaki vagy valakik, végső soron a közösség ellen. Nem vitás, hogy a hazugságnak, mint minden bűnnek, vannak fokozatai. Más a súlya a füllentésnek, más a valótlanságokkal hencegésnek, a felelősségre vonás elleni védekezésnek. Figyelemreméltó, hogy a jog a vádlottnak megengedi, hogy önnön védelme érdekében hazudjon, vagyis nem kell az igazat és mindenben az igazat mondania, de a maga mentésére sem vádolhat hamisan másokat – eközben a tanúkat igazmondási kötelezettség terheli. Vagyis az önvédelem adta többletjog csakis erre az egy esetre vonatkozik.

Tágabb értelemben hazugság a hamisítás, a csalás, bizonyos, elvben mindenkire érvényes előírások tudatos kijátszása, de a lopás némely fajtájának is van a hazugság tilalmába ütköző olvasata. Ilyen a plágium, mások szellemi termékének sajátként feltüntetése, olyan látszat keltése, mintha az saját produktum volna. De mást jelent ez a fogalom az üzleti jellegű használatban, a szellemi-szerzői jogok területén, mint a tudományos etikában, amely részint (a tudomány szabadsága és fejlődése érdekében) megengedőbb, részben (az eredeti eredményeket teremtő kutatók presztízsének védelmét szolgálva) szigorúbb.

A magyar társadalom az elmúlt hónapokban plágium ügyektől hangos, tartok tőle, az is marad. A politikai közegben ennek a vádnak más jelentése van: nem üzleti és nem szellemi érdekek fejeződnek ki benne, hanem a hírbe hozott politikusoknak a közéletből való eltávolítását célozza, mint a célszemély erkölcsi megbélyegzésének, ezen keresztül visszavonulásra késztetésének eszköze. Az egyik, emblematikusnak mondható ügy nem zárult le, eddigi fejleményei szerint még eltart egy darabig (amiből arra is következtethetünk, hogy a hasonló ügyek előkotrásának folyamata nem áll meg egyhamar). Az utóbbi években plágiumügyek mindenfelé akadtak. A demokrácia működésének szempontjából azonban nem az az igazi kérdés, hogy vannak-e ilyenek, hanem hogy miként kezelik őket.

Magyar viszonylatban a legdrámaibb, közjogi következményeiben felülmúlhatatlan ügy a köztársasági elnök lemondásához vezetett. A történet jelentőségét, súlyát nem tárgyi, hanem társadalmi és politikai szintje, majd végkifejlete adta. Szeretném azt hinni, hogy adja a jövőben is, hogy valami olyasmi történt, amikor mindenki azt tette, amit tennie kellett. Az esetet vizsgáló bizottság nem maszatolta el állásfoglalását, az egyetem illetékesei ennek megfelelő, egyértelmű döntést hoztak, és végül (ha nem is azonnal) az elmarasztalt levonta az erkölcsi értelemben példás következtetést és lemondott. Az elnök roppant drágán fizette meg egy húsz évvel ezelőtti, az adott helyen és időben súlytalannak látszó, az akkori gyakorlatot  tükröző ügyet. Aminek, azt hiszem, talán nem is ő volt a kezdeményezője. Nem túl életszerű, hogy valaki, kétszeres olimpiai bajnokként, nagy társadalmi elismertségű megbízatások betöltőjeként, a rendszerváltó évek elején azt találja ki, hogy egyetemi doktorátust szerezzen: egy használatból éppen akkor kikopó, eleve nem túl nagy presztízsű címre pályázzon. Elképzelhetőbb, hogy valakik fölajánlották neki a lehetőséget, hogy ezt most gyorsan el lehetne intézni. Ilyesmire könnyű azt mondani, hogy miért ne? – azután a többi megy a maga, persze nem túl emelkedett módján. Mindenesetre: azért, ami történt, egyetlen ember vállalt felelősséget: az, akinek helyzetéből adódóan a legnagyobb árat kellett ezért fizetnie. A többiek hallgattak, ködösítettek – igaz, nekik már nem volt miről lemondaniuk. Ám ettől függetlenül: egyikük sem kért bocsánatot sem az elnöktől, sem mindazoktól, akiknek ártott: az intézménytől, közvéleménytől, a doktorátust kifogásolhatatlan módon megszerzőktől.

Le kell szögezni, hogy egy doktori eljárás, ahogyan azt a folyamatot, amelynek során a jelölt doktori címet szerez, nevezni szokták, nem azonos a disszertáció elkészítésével. A teljes eljárás ennél összetettebb, sokszereplős folyamat – amelyet a nyilvánosság nem nagyon ismer. Így nem tudja, hogy ennek során roppant nehéz, kicsit is normálisan zajló eljárás esetén lehetetlen egyedül sikeresen normát, normákat sérteni. Ha valami szabálytalanul történik, abban a témavezetők, opponensek, a teljesítményt elbíráló szakemberek felelőssége szellemi értelemben nagyobb, mint az elkövetőé – aki jóhiszeműen is hibázhat. Ezért a történtekért a legsúlyosabb, nemcsak erkölcsi, hanem szakmai és talán jogi felelősség terheli mindazokat, akik lehetővé tették. De van egy rejtett szereplő is, mert ez a történet nem légüres térben, hanem egy meghatározható közegben zajlott.

Ezt a közeget a pártállam természete határozta meg, annak ellenére, hogy ekkor már két éve benne jártunk a rendszerváltozásban. De az alkotmányos és politikai váltás nem változtatta meg az embereket, nem vetett egyszeriben véget hibás gyakorlatoknak. Ezeket nem ítélte el senki – túlságosan kínos lett volna, túlságosan sok felelőse volt, és valószínűleg túságosan sok személyes- és csoportérdeket sértene még ma is.

A pártállamban ugyanis az egyetemeken és tudományos életben is érvényesült az a nyilvánvaló tény, hogy a diktatúra – diktatúra, ahol szinte természetes, hogy működtetői köre a törvények felett áll. Ennek közismert példája, hogy az egyetemi felvételik szigorú rendjében kivételezettek voltak a Szocialista Hazáért kitüntetés birtokosainak gyermekei. Ami az által lett különösen jellemző, hogy ezt az elismerést elsősorban az 1956-os forradalom leverésében jeleskedők kapták. (Első, sikertelen felvételim idején úgy lettem az első a sikertelenül próbálkozók között, hogy az előttem rangsorolt hat vetélytárs közül ketten voltak „szochazások”.)

A későbbiekből, egyetemi éveimből hirtelenjében három emléket tudok a rendszer működésére vonatkozóan felidézni. Szaktársaim között volt egy máskülönben nagyon értelmes, tehetséges, kedves fickó, majdhogynem barátom. Természetét tekintve nem az apja fia volt – de helyzetét illetően mégis, „szochazás” ő is: ezért mindent megengedhetett magának, aminek töredékéért bármelyikünk röpült volna az ország összes felsőoktatási intézményéből. Nevezetes stiklije volt, hogy alkohollal kellően feltöltött társaival éjszaka átállították egy külterületi villamos vonalán a kézi váltót, így a hajnali szerelvény letérve vonaláról egy olyan holtvágányra gurult, amely fölött állítólag már nem volt felsővezeték. Ezzel szemben a srác sorsán őrködött a felső vezetés… Az esetet semmiféle eljárás nem követte. Ha más teszi, akkor garázdaságtól a tömegközlekedés veszélyeztetésének bűntettéig sokféle okon indulhatott volna eljárás. Nem indult. Természetes, hogy társunk a vizsgáit sem tette le. Viszont az új tanév kezdetén meghirdettek egy pályázatot valamelyik arab ország egyetemére, tán két hely volt. Az egyiket ő nyerte… (Évtizedekkel később találkoztam a fogadó egyetem egy tanárával. Valahogy szóba kerültek a hetvenes évek elejének dolgai. Így tudtam meg, első egyetemi évem jeles cimborája mellett a másik ösztöndíjas ugyancsak az MSZMP KB egyik tagjának fia volt.)

Emlékezets pillanat volt számomra az is, amikor egy szigorlatra igyekezve rosszkor léptem be a tanszékvezetői szobába. Éppen az az egyetemi vezető állt egy leginkább a vizesnyolcas kifejezéssel jellemezhető csoporttársam mellett, akiről néhány éve olvashattam egy listán, hogy szt. tiszt volt. Ez csak annyiban volt új információ, hogy megtudhattam, az illető pontosabb helyét a rendszerben. Az azonban annak idején is kimondatlanul közismert volt, hogy hova dolgozik. Mindenesetre a következő mondatra léptem be: „Bemutatom X. Y.-t!” Merthogy a szigorlat előtti illem előírja, hogy a szigorlót egy felelős egyetemi vezető mutassa be a tanszékvezetőnek… Feltéve persze, ha az illető egy fontos megyei hálózat vezetőjének gyermeke. Szemben előző társunkkal, ő roppant ostoba és tudatlan volt – de még különösebb kilengésekkel sem vétette észre magát. Természetesen nagyon jól szerepelt e szigorlaton, amelyik afféle szűrőnek számított, és évfolyamtársaink harmadának kellett megismételnie.

A harmadik eset még cifrább volt. Utolsó évünket már a tanítási gyakorlatok jegyében töltöttük, ezek koronája a zárótanítás volt, ahol komoly szakmai bizottság minősítette zsenge előrehaladásunkat. Ez a produkció az adott összefüggésben majdhogynem az államvizsga szigorával került elemzésre, értékelésre. Mégis volt közöttünk valaki, aki többszörös halasztás után, az utolsó utáni időpontban, különleges engedéllyel sorra kerülő bemutatóján nem jelent meg. Sajnáltuk, hogy így egy évvel később kap majd diplomát. Kár volt aggódnunk miatta: zárótanítás nélkül is államvizsgázhatott, velünk együtt végzett. Vagy húsz évvel később az ő nevét is olvashattam egy III./III.-asokról tudósító listán.

Volt tehát a „rendszernek” egy kedvezményezetti köre. Kivételes esetekben ebbe tényleges, teljesítménnyel is be lehetett jutni. Például kimagasló sporteredményekkel. És alapvetően mást jelent, ha a rendszer a maga legitimációja érdekében maga igyekszik dicsekedni világhírű bajnokokkal, művészekkel, mintha valakik besúgással, elvtelenségekkel, pártszolgálattal kerül a kivételezettek kasztjába, ügynökként, az idegen érdekeket szolgáló hatalmi rendszer kiszolgálójaként, funkcionáriusként, tehát – mondjuk így – a népével, nemzetével szemben a hatalmat szolgáló érdekemberként. Az egyik esetben valamilyen tényleges teljesítményt honorál nem adekvát formában, a másikban a teljesítmény hiánya ellenére is garantálja az elismerést.

Az, ahogyan napjaink két úgynevezett plágiumügye összemosódik, azt jelenti: a társadalom ebben az esetben sincs abban a helyzetben, hogy különbséget tegyen bizonyos, a felszínen hasonlónak tűnő viselkedési formák tényleges jelentései között. És ez eleve célja is volt az egykori hatalomnak. Akik ma, valamiféle doktriner moralizálás jegyében az egykori történetek differenciálását fölösleges szőrszálhasogatásnak tartják, nem az erkölcsi megtisztulást, hanem a valahai rendszer bűneinek relativizálását szolgálják, ami a diktatúra utólagos erkölcsi legitimációjával a demokratikus átalakulás ma is hatásos fékje.

A talán esetlegesnek tűnő esetleírások, szubjektivitásuk ellenére is a pártállamban rendszerszerűnek tekinthető kivételezettség, a hallgatólagosan intézményesített erkölcsi bűnözés tényét bizonyítják. De nem hiszem, hogy ma egyáltalán nem fordulnak elő sokban hasonló esetek, de ezek nem fűzhetők fel egy szálra úgy, mint az előbbiek. Nem kell egy rendszer szükségszerű alkotóelemeinek tekinteni őket, és a nyilvánosság ereje sokban fékezi ezek számának növekedését. A demokráciában a vétségek és bűnök is demokratizálódnak, ami azt is jelenti, hogy a szabályok megszegése nem a rendszer lényegéből adódik, hanem annak ellenére következik be, és mindannyiunk számára rendelkezésre állnak eszközök, hogy fellépjünk ellenük.

De a múltban elkövetett, szabályszerű szabályszegések öröksége itt él velünk, bizonyítva, hogy a rendszerváltozás elhúzódó folyamat. Nem utolsósorban azért, mert bizonyos területeken nem történt határozott váltás, az egykori törvényhozók az átalakulást egy sajátos evolúciós folyamatra bízták, remélve, hogy idővel kihalnak a pusztulásra ítélt erkölcsi és szellemi dinoszauruszok. Több mint jelképes, mert iránymutató volt, hogy az MTA-ban a kilencvenes évek elején nem volt tagrevízió. A változást csak annyit jelentett, hogy ünnepélyesen rehabilitálták az egykor politikai alapon kizárt, lefokozott tagokat (jószerével senki sem élt közülük, de azok közül, akik kizárták őket, még sokan). Nem zártak ki, akár ténylegesen, akár posztumusz módon, azokat az egykori tagokat, akik az egykori méltatlanság elkövetői, felelősei voltak, akik mestereik tetemén át vagy más, méltatlan módon kerültek a legmagasabb tudományos testületbe. Az erkölcsi jóvátétel ezen a téren is felemás maradt: vagyis nem került rá sor. (Ugyanúgy, ahogy a közéletben, ahol az első választástól kezdve – ahogyan Csoóri Sándor írta – egymás mellett kellett szavaznia egykori politikai elítélnek és bírájának.)

A megújulás elmaradása a pártállami vircsaft részeseinek helyükön hagyásával azt üzente, hogy az egykori méltatlanságok folytathatók. Helyükön maradhattak besúgók, koncepciós perekben bűnrészesek, gigantikus gazdasági károkat okozó akadémikusok, változatlan magabiztossággal évezhették a már végképp semmiféle teljesítményhez nem kötött, az értelmiségi átlagbér mintegy kétszeresét kitevő akadémikusi javadalmukat. Szomorú üzenet volt ez: azt sugallta, hogy továbbra is be lehet adni beosztottak, gyakornokok, ösztöndíjasok munkáját, hogy bátran lehet számítani a jövőben is félig kész, formailag vagy tartalmilag nem megfelelő dolgozatok „baráti” bizottságok általi nagyvonalú elfogadására – ha az Akadémián talán már nem is annyira, de alsóbb szinteken, annál is inkább, mert az intézményi autonómia szentsége is korlátokat szab a külső ellenőrzésnek, bírálatnak.

Ezzel a háttérrel kap különös jelentést a köztársasági elnök lemondásának története, hiszen nyilvánvaló: olyan vétségért vezekelt, aminek igazi felelősei, a megvalósulását lehetővé tevő rendszer bűnösei ma is megnevezetlenek. Ezért az ő meghurcoltatásának, e fájdalmas, szomorú, sok vonásában méltatlan történetnek egy másik olvasata is: egy köztársasági elnök bármely súlyos döntése, ez esetben a lemondása, a körülményektől függetlenül is mércét teremt.

Egy ilyen súlyú döntés után a szellemi- és közéletben már nem lehet úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Más kérdés, hogy már most látszik: vannak és lesznek, akik nem akarják tudomásul venni ezt a tényt. Tartok tőle, hogy a szakmai lobbik is összezárnak, és nemcsak egy bizonyos Gy. F. szignójú hallgató, egykori főiskolai KISZ vezető, úgynevezett szakmai működésének jól habzó szappanoperává bővülő, tragikomikus históriája zaklathatja a közvéleményt. (Nota bene, értelmetlenül. Ettől nem lesz elfogadhatóbb egy tudományetikai értelemben elmarasztalt disszertáció. De aligha rendül meg bálványukba vetett hite azoknak, akik máig nagy jövőjű közéleti szereplőnek tartják azt az üzletember-politikust, akiről – idáig – legalább egy esetben bíróság állapította meg, hogy bűncselekményt követett el, s csak azért nem szabtak ki rá ítéletet, mert cselekménye elévült, és akinek szavahihetetlensége többszörösen bebizonyosodott – de ne taglaljuk kisebb és nagyobb ügyeit, amelyek alapján okkal hihetnénk, hogy övéinek is tehertétel.)

A hazugságok kora lezárult, de nem ért véget. 2012 áprilisában mégis megerősödhetett az a reménységünk, hogy lehetnek tisztábbak is a dolgaink, hiszen a legmagasabb közméltóság sem mentesít valakit attól a kötelességétől, hogy szembenézzen egy egykori hiba következményeivel. Nem az számít ugyanis, hogy ennek napvilágra kerülése után mennyire volt méltatlan egy hecckampány, hanem az, hogy ami történt, megtörtént. Nem az számít, hogy milyen szavak kíséretében köszönt le az elnök közméltóságáról, hanem az, hogy végül elszánta magát erre bizonyosan roppant fájdalmas lépésre. És elszánták magukat az egyetem aránytalanul súlyos döntésre kényszerült szakemberei is. Látszólag ugyan csak azt a feladatot kapták, hogy egy disszertációról döntsenek. Valójában az alkotmányosság volt a tét, és a magyar belpolitika és közélet kivételes súlyú kérdésében kellett állást foglalni. El tudták viselni ezt a terhet: ez is a demokrácia egyik diadala.

Közvetve ott van e mögött az is, hogy két éve Magyarország nemet mondott a hazugság rendszerének restaurációs kísérletére. Ezért lett volna képtelenség, ha most másként történnek a dolgok, mint ahogy történtek. Ezt most már nemcsak egy csekély jelentőségű egyetemi (az események idején főiskolai) doktori eljárás korrekt felülvizsgálata és annak következményei igazolják, hanem egy másik történet is, amelynek – klasszikus krimikre utalva – A nem létező dolgozatok esete címet adhatnánk. A baloldal hívei, liberálisok és szocialisták, értelmiségiek és politikusok évtizedek óta a megosztottságról siránkoznak. Ezt a megosztottságot nem a jobboldal „csinálta”: ez van, ahogyan szakadékot sem lehet ásni (legföljebb, esetleg, betemetni, vagy hidat építeni fölé). Ezt a szakadékot örököltük, a pártállam idején keletkezett. Nem nagyon tudunk vele mit kezdeni, valóban megosztja a társadalmat, a nemzetet. Ez a megosztottság mutatkozik meg abban, ahogyan az úgynevezett plágium-ügyeket a két politikai oldal kezeli. Azt hiszem, a pécsi technika-biológa szakos tanár politikai sorsa lassanként bevégeztetik, talán már most sem érdemelné meg, hogy beszéljünk róla. Mostani szereplése már csak arra jó, hogy megmutassa: az erkölcsi normákhoz való viszonyban is komoly szakadék tagolja a magyar közéletet. A vízválasztó nem az, hogy az egyik oldal hibátlan, a másik pedig bűnös. Abban viszont már az eddigiekből is látható különbség van, hogy a hibák, vétkek, eltévelyedések, bűnök, stb. kezelése során miként viselkednek.



« vissza