Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Szikrák és vonzás

Néhány éve jelent meg a Kós Károly leveleit közreadó gazdag kötet. Az ilyen gyűjtemények természetük szerint sosem lehetnek teljesek, mindig maradnak ki lappangó, vagy éppen a nyilvánosság elől óvott, valamely szempontból kényesnek gondolt darabok. Most egy önálló könyvhöz elegendő eddig csak kevesek számára ismert anyag került az olvasók elé: Benkő Samu előszavával és gondozásában adta közre a kolozsvári Polis Kiadó azokat a leveleket, amelyeket Kós Károly feleségéhez írt, és amelynek megjelentetését eddig kegyeleti okok akadályozták. Olyannyira nem pótkötet ez, hogy előbb állt kiadásra készen, mint az átfogó gyűjtemény. Benkő Samu az írót és a címzettet közelről ismerők bensőségességgel mondja el a könyv késleltetett megjelenésének történetét. Bevezetője mintája annak, hogy miként lehet (tehát kell…) tapintatosan, szeretettel, a sok háttér-információval vissza nem élve, emberi közvetlenséggel és tudományosan is hitelesen, újat mondva, visszahúzódó alapossággal fölvezetni egy sok szempontból talán kényes természetű gyűjteményt.

Ezt a kényességet az olvasó talán nem is nagyon venné észre, de érzékenyek lehettek rá közvetlen érintettjei. Ez derül ki a kötet másik, erre a szerepre nem törekvő „előszavából”: abból a Kós András levélből, amelyben az író második gyermeke udvariasan és baráti hangnemben, de egyértelműen „letiltja” a kötet kiadását, mert apja leveleit édesanyját illetően egyoldalúnak, bántónak, igaztalannak tartja. Úgy gondolja, hogy aki csak ezeket olvassa, hamis képet alakíthat ki anyjáról, akinek levelei nem maradtak meg, akit ilyenformán csak férje szavaiból ismerhetünk meg. Márpedig Kós Károly nem volt könnyű természetű ember: gyöngédségében is autokrata, indulatos, a maga igazának hitében hirtelen haragú, olykor vagdalkozó, és igen kevés empátiát mutató személyisége olykor valóban mélyen bánthatta az anyja szempontjait jól ismerő Kós Andrást. Ezért tiltakozott e levelek megjelentetésének gondolata ellen – de tiltása nem volt végleges: csak ahhoz ragaszkodott, hogy az ő életében ne jelenjenek meg ezek a levelek.

A két szöveges bevezetőn túl azonban a háttérben ott van még egy harmadik, virtuális eligazítás is. Ez pedig a címzett, Balázs Ida gesztusa, aki azzal, hogy a sztánai Varjú-várból, e varázsos, ám állandó lakhelynek bizonnyal kevésbé kényelmes fészekből a háború elől menekülve megmenekítette és gondosan megőrizte ezt a levélcsomót. Aligha azért, hogy egy hosszú és szép házasság során ezekkel a levelekkel gyötörje magát. Inkább azért, mert férje gorombaságai nagyon is kedvesek lehettek neki, hiszen a látszólag talán bántó sorokban is ott a szerelem, amely nemcsak szeretetté, hanem az élet küzdelmeiben sokszor fegyvertársi viszonnyá is alakul. És egy ilyen kapcsolat olyasmit is elbír, ami szétszakíthat egy felszínes viszonyt. A feleség tehát nagyon fontosnak, különösen becsesnek tartotta ezeket a leveleket. Aligha őrzi meg őket, ha a bennük foglalt vádakban elmarasztalhatónak érzi magát. Vagyis úgy gondolhatta, hogy ezek akkor is kettejük közös életének emlékei, ha rá nézve nem mindig hízelgőek. De vállalta vádjait, nem dobta tűzbe a leveleket akkor sem, amikor első olvasásukkor aligha nem sírt fölöttük. Jól tette, hogy megmentette őket: a mai olvasó számára ezek a többnyire nagyon gyakorlatias üzeneteket közlő levelek az összetartozás kifejezői, egy különleges kapcsolat tartalmára utaló, akár regény töredékként is olvasható dokumentumok. És ha a férj esetenként kellő empátia nélkül, netán nyersen, vagy éppen a mai világban már nagyon is kárhoztatott férfiönzéssel fogalmazott is („az én feleségem nem akarhat mást, mint én”), a kései olvasó jóval több megértéssel figyeli annak a – ne kerteljünk – magára hagyott fiatalasszonynak küzdelmeit, akire éppen a mind nehezebb háborús években rászakad a háztartás, a sztánai gazdaság és a három aprócska gyermek (az egyik súlyosan és tartósan beteg!) – szép erdélyi szóval – „rendezésének” feladata. Nem csak sejthető, ki is következtethető – ahogyan erre Benkő Samu is felhívja a figyelmet – hogy a feleség sem takarékoskodott kemény szavakkal a törökországi leveleit író férje kérdéseire válaszolva.

Leveleket azok írnak egymásnak, akik távolra kerülnek: egy házaspár pedig, abban a világban, amely Kós Károlynak és feleségének jutott, együtt él – miért is levelezne (ha csak nem abban a formában, ahogyan írói műveikben pl. Móricz Zsigmond és Németh László tette, akiknek művészi világában fontos motívum volt az a szándék, hogy társuknak üzenjenek). Kós házaspár is csak kivételesen vált külön. Kezdetben, még jegyes korukban a távolság természetes volt, később, min Kós konstantinápolyi tanulmányútja (1917–1918), mind bukaresti képviselősködése (1946–1948) választotta el őket időlegesen. Mégis, a levelek így, önmagukban is zárt világot teremtenek, még akkor is, ha időrendi megoszlásuk a kapcsolat történetét tekintve meglehetősen szeszélyes. Kósnak a feleségéhez írt levelei döntő többségükben konstantinápolyi ösztöndíjas időszakában születtek. (Ezeket fogja közre a még menyasszony, majd fiatalasszony Balázs Idának írt, illetve a bukaresti képviselőségből küldött néhány levél fogja közre.) Ezt a kiküldetést, ahogyan IV. Károly koronázási ceremóniájának dekorációtervezését – és ezzel a katonai szolgálatból való kimentését – Bánffy Miklósnak köszönhette. Talán érdemes megjegyeznünk, hogy a koronázással kapcsolatos munkájáért 12 ezer koronát kapott, aminek értékére abból következtethetünk, hogy egy egyetemi tanár fizetése Konstantinápolyban 24 ezer korona volt, ő 500 koronát kapott ösztöndíjként és kosztpénzre, feleségének pedig a sztánai élethez havi 300 koronát „engedélyezett”. (A koronázás dekorációjának tervezése azonban más eredményt is hozott: évekkel később, Az országépítőben kimerítő alapossággal tudta megírni, miképpen ment végbe egy koronázás a középkorban.)

Kós törökországi útja 1917. februárjától 1918. áprilisáig tartott, közben 1917 augusztusában és szeptemberében két hónapot Sztánán töltött. Kint tartózkodása idején nagyjából hetente írt haza, ő is azt kérte, hogy felesége hetente tájékoztassa az odahaza történtekről.) Ebből a folyamból néhány levél ugyan hiányzik, de a háborús idők postája meghökkentően jól működött: nem hiszem, hogy hasonló számú küldeményből ma kevesebb veszne el. (Igaz, ehhez a magyar külügy futárszolgálat segítsége is kellett.) A levelezés rendszeressége maga is jellemző Kós Károlyra, akiben egy tőről hajtott két lélek lakott: egy gondos, a körülményeket és lehetőségeket szigorú, sőt száraz pedantériával mérlegelő mérnökemberé, és egy romantikus, mélyen érző művészé. Az előbbi meglehetett az utóbbi nélkül, de az utóbbi elveszett volna, ha nincs az a másik, a gondos tervező, a létalapot biztosító. Kós sokszor le is írja, hogy mennyire fontos volt neki az az anyagi függetlenség, amit a sztánai birtokon való gazdálkodás teremtett meg. A lelki-szellemi függetlenség megőrzése és a családja iránt érzett felelőssége egyaránt megkövetelte anyagi biztonságot. Részben ez volt az oka annak is, hogy a szinte gyermekkorban kiválasztott feleség oly soká volt jövendőbeli: amíg nem állt minden rendelkezésre a polgári jóléthez, addig az esküvő halasztódott. Ám ez a hosszú várakozás is beépült a házasság stabilitásába – amely elbírt akár méltatlan szavakat is.

A biztonság fogalmát aztán az I. világháború évei még inkább felértékelték: az építész bevételei a megrendelőktől függnek, és amikor nincs mit építeni, akkor végletesen kiszolgáltatottá válhat. A föld azonban biztosíthatja a mindennapi megélhetést és esetleg még a fölött is valamit, igaz, tömérdek bajlódás árán. Kós nagyon pontosan fogalmaz: a „szegénység nem baj, csak a nyomorúság átok és az elégedetlenség” – írja. Ez a felfogás az organikusan élő ember hitvallása, és itt nem állok meg egy megjegyzést. Kós maga nem volt organikus építész abban az értelemben, ahogyan a rá hivatkozó építésziskola hangoztatja magáról. Organikus ember volt, íróként, gazdálkodóként, grafikusként, családfőként, erkölcsében, művészetében egyaránt. Amikor a földről, mint családja létalapjáról, ír a leveleiben, rendre lírai vallomásokkal egészíti ki a közgazdasági hátterű hasznosság alapján megfogalmazott rendelkezéseit. „Látja, édes Idám, igazán nagyon , nagyon hálás leszek és meg fogok tenni mindent, ha nem hagyja el azt a keservesen szerzett kis földecskénket. Ki tudja, mire lesz az jó, ha meg tudjuk menteni ebből a vízözönből. Kárunkra nem lehet és nem lesz. Egy szilárd pont ez nekem, amelybe belefogózik mindenem, ami valamit ér – még művészi meggyőződésem is. És minden álmom, minden szeretetem, ami engem Erdélyhez fűz, az abban a kis sztánai foltben van jelképezve, amelyik a mienk. Ne hagyja el azt a kis földet édes Idám, és ne sajnálja a gondját és szerese egy kicsit” – írja. Hogy ne lenne féltékeny egy asszony, ha ilyen, nem hozzá írt szerelmi vallomást küld neki a férje? És innen Kósnak az a bánata, amivel olykor egyenesen zsarolja a feleségét, amikor azt sérelmezi, hogy az nem osztja meg vele a földélményét. Ami persze csak részben igaz: de elképzelhetjük, hogy az egyedül maradt asszonyt kevéssé tehette boldoggá a föld minden gondjával való birkózás, és okkal érezhette: nem erre vállalkozott, amikor a sikeres fővárosi építészhez ment feleségül. És még kevésbé örülhetett annak, hogy világgá ment férje (mert hiszen Konstantinápoly Sztánáról vagy éppen Budapestről nézve is egy egzotikus birodalom ismeretlen vidékén feküdt) még azt is megparancsolja neki, hogy olyan boldog legyen, mint ő volna, ha maga végezné azokat a feladatokat, amiket leveleiben ad asszonyának.

A gondos gazda intelmei mögött tehát nemcsak a gazdálkodás felelőssége állt: a földhöz, mint történeti tájhoz, mint emberi életet szervező erőhöz, a természethez, a föld művelésében a kozmikus rendhez való kapcsolódásban egy önálló organizmus kapott életet. És ennek léte adott Kósnak olyan lelki biztonságot, amit talán az anyaginál is fontosabbnak tartott – ahogyan ezt megérezhetjük elbeszéléseiből, épületeiből is. A messziről érkező levelekből kiderül, amit amúgy más írásaiból is tudhatunk: hogy Kós valóban gondos és hozzáértő gazda volt. Ez azonban nemcsak egy önmagában is figyelemreméltó adalék életművéhez, hanem része művészsorsának is. Meglehet, a szöveg alighanem nagyobbik fele a trágyahordásról, a tehenek folyatásáról, a méhcsaládok körüli teendőkről, szántásról, vetésről, kaszálásról szól. És az is kiderül, hogy a feleség közreműködésével a kicsiny, először szenvedélyből kialakított földbirtok nemcsak önmagát tartotta fent még így is, hanem elegendő volt, hogy a későbbiekben, talán némi pótlással, de valóban eltartsa a családot. És ez a függetlenség tette lehetővé, hogy Kós a maga törvényei szerint élje életét, és amíg lehetett, függetlenítse magát a változó történelmi-politikai feltétektől. Ha nincs Sztána, nem biztos, hogy lett volna Erdélyi Szépmíves Céh: valószínűbb egy bizonnyal sikeres, de kevésbé sokszínű, kevésbé példaértékű budapesti építész vagy iparművész-karrier. Sokszor úgy tűnik, hogy a föld foglyul ejtette a művészt – de legalább ennyire igaz, hogy szabadságának is garanciája lett.

A levelek jellemző dramaturgia szerint épülnek fel, némiképp emlékeztetnek a szépíró Kós műveinek rétegzettségére. Azokban is mindig ott van sajátos hármas egysége: egyrészt a közvetlen, tárgyi realitás, majd a bensőséges, szemérmes, de rendkívül erőteljes érzelmek, végül pedig a történelem élmények köre. Ez itt a „távgazdálkodó” Kósnak a családüzemet szervező és aktuális agrárgazdasági feladatokat összefoglaló üzeneteit, majd a családja után vágyódó apa és férj a feleségét irányítani (sőt nevelni!) akaró férj sokféle személyes aggodalmát és vágyakozását, majd a konstantinápolyi mindennapokból küldött tudósítások (bennük a háborús évek jellemző gondjaival, reményeivel) rétegződésében jelenik meg..

Ezeknek az élményköröknek bármelyike önmagában is teljes rendszer. A sztánai birtok ügyeiből megismerhetők Kós agrárgazdasági nézetei, az okos és szenvedélyes gazdálkodó világképe, amely oly nemes vizualitással jelent meg a lovakról írt könyvéből (bár itt főleg a tehenekről van szó), és amelyben olyan sok érzelem volt, amit a Benkő Samuval folytatott beszélgetésekből 1973-ban közreadott kötet is megmutatott. Látható, hogy a földhöz, az erdélyi-kalotaszegi tájhoz való kötődés milyen mély, elemi erejű érzés Kósban, és hogy amit annyiszor megfogalmazott írásaiban az nem irodalmi motívum, hanem személyiségének meghatározó élményrétege. A levelek még nem szépírói alkotások, legtöbbjük akkor született, amikor az építészben még csak – de már érzékelhetően – készülődött a majdani író. Ott van már mondatfűzésében, stílusában, szemléletében, a levelek nyelvi megformálásában egyaránt. De nemcsak a gazdaságtörténész, a néprajzkutató vagy az irodalmár tanulmányozhatja a maga szempontjai szerint ezeket az írásokat: sok fontos információt kaphat a művelődés történet, az iparművészet, építészettörténet kutatója és a történész is, ha ennek a kornak szellemi életére, szellemiségére, személyi viszonyaira kíváncsi. Meglepődve láthatja, hogy a közvetlen valóságában és kihatásában szörnyűséges háború ellenére is milyen tartalmas szellemi élet folyt a hátországban. Még itt is felbukkan az Iparművészetet szerkesztő Györgyi Kálmán, a Földművelésügyi Minisztérium államtitkára, Bartóky József, aki maga is kiterjedt írói életművet hagyott hátra, és akinek Kós tervezte zebegényi villája később Szőnyi István otthona lett. Nem marad említetlenül Bánffy Miklós, de ott vannak a rokonok, szomszédság alakjai. Egyáltalán: feltűnő, hogy még ebben a sajátos levélvilágban is milyen gazdag emberi vegetáció jelenik meg, miközben Kós nem nagyon osztja meg szakmai-művészi terveit, elképzeléseit feleségével. Szellemi-művészi ügyeibe, munkáiba kevéssé avatja be – részletesen csak a gazdaság és a pénz beosztásának feladati kérdéskörében instruálja, aminek részletei a mai olvasót kevéssé érdeklik (de azt ámulva látja, hogy messzeségből is milyen részletekbe menő alapossággal tud szólni a legkisebb feladatokról is).

A kötet leggazdagabb vonulata a család belső életének, mindenekelőtt a feleség világának feltáruló képe, de nem lehet nem fájdalmas együttérzéssel olvasni, ahogyan gyerekeiről ír, vagy nagyobbik fia betegsége okán aggódik, és szenved maga is annak fájdalmai miatt. Családról, szeretetről, szerelemről szólva Kós akármilyen visszafogott, szemlélete akármennyire reális, sőt praktikus, mégis, a szövegnek ez a rétege hajlik a leginkább későbbi szépírói műveinek világa felé. Pontosabban ezekben már ugyanaz az ember, szólal meg, mint a Gálokban vagy a Varjú nemzetségeben. Az ábrázol, az érzékenyül el, és az is veszekszik, ha már személyesen nem teheti, merthogy a levelek hangja, elsődleges jelentése olykor gyakran meglehetősen feszült. De már ezt is majdnem föloldja, amit a veszekedésekről ír, hogy ezek mennyire hozzátartoznak életéhez, sőt a házasság kohéziójába is beépülnek.

Kós, ahogyan talán a férfiak többsége, férjként nem a bókok, nem a szép, kedveskedő szavak embere. Számára a házasság életre szóló közösség, közös felelősség vállalás egymásért, az utódokért, közös harc is a külvilág ellen. Felbonthatatlan, mindhalálig tervezett közösség, amelynek alapja az a szerelem, amelynek jegyében létrejött – és amely, ahogy gondolja, már nem kíván szavakat. A női princípium, ebből levélfolyamból is érzékelhetően más, bárcsak a férj visszajelzéseiből sejthetünk valamit abból, hogy ő milyen karakterű leveleket kapott. Az azonban így is látható, hogy a szerelemben találkozó két ember ezúttal sem pontosan olyan, amilyennek a házasság előtt mutatkozott. Az egymást vonzó két pólus között perzselő szikrák is pattognak – és ebből következtethető, hogy minden közvetlen, ebbe az irányba mutató jel hiánya ellenére Kós világképében ott van felesége érzelmi-szellemi világa is. Mert ő ugyan szüntelenül utasít és elégedetlenkedik, de mégis érzékelhetően tapasztalja, hogy az érzelmi és ösztönvilágának megfelelő kivonulása kora látványos szellemi mozgolódásainak közegéből nem csak utópia.

Az alkotó, a sokfelé forgó építész-író tapasztalatokra épülő, tudatos döntése a sztánai megtelepedés, egy olyan életmodell kialakítása, amelyre nálunk nem nagyon van példa (talán Fülep Lajos zengővárkonyi éveihez lehet csak hasonlítani), igazi rokonai az oly sokban mintául vett angol preraffaeliták. A sztánai gazda egy olyan életmodellt termel, amelyben a belső indíttatás és külső azonosulása ellenére sem válik gazdálkodóvá: értelmiségi, sőt művész marad – aki történetesen gazdálkodhat is. Ha kell, az utolsó magyar király koronázásának méltó külsőségein dolgozik, ha úgy adódik, Konstantinápolyban tanulmányozza az Európában még ma sem érdemei szerint méltányolt iszlám építészetet – miközben másik életében gyümölcsfákat olt és, hogy puhább legyen a széna, a korai kaszálást sürgeti. Nemcsak művészként, nemcsak stilárisan formálja a szecessziós magyar formavilágot: számára a szecesszió szó szerint is kivonulást jelent a rá mind idegenebbül ható modern (élet)formavilágból.

A feleség, a türei papleány férje csillogóbb életéből, szellemi kalandozásaiból kevésbé részesül. Számára a gazdaság – gazdaság, nem egyfajta önkifejezés, nem a teremtés áramkörébe kapcsolódás ünnepi rítusainak tere. Ő nem metafizikai megfontolásból, nem a jólétre ráunó angol előkelőségek világképét folytatva választja egy elzárt, kalotaszegi faluba való visszahúzódást. Nem a maga akaratából folytatja ezt az életformát, mégis elfogadja. Neki nem lelki-szellemi menedék, fellegvár a sztánai otthon, hanem egy kicsit inkább rabság. Meglehet: későbbi férjében annak – Türe felől nézve – nagyvilági kalandozásai, az övétől oly különböző életforma fénye, titokzatossága vonzotta – míg azt ő benne a falusi elzártság természetes biztonsága, meghittsége. Két, élesen különböző helyzetű ember találkozott e házasságban, és mindkét mást kerestek választottjukban, mint amit az adni akart neki. Két, ilyen különböző világ egyeztetése nem mehet súrlódások nélkül, és Kós Andrásnak részben igaza volt, mikor azt mondta, hogy ezek a levelek „furcsán jelenítik meg azt az asszonyt, aki életén át … szerető meggyőződéssel és hittel járult hozzá egész emberségével gyermekei és férje boldogulásához”. Valóban, ha mindazt a szemrehányást, szigorú ítéletet, az utasítások mögötti férfiuralom szigorát együvé gyűjtenénk, és csak ezeket tennénk mérlegre, akkor elrettentő képet kapnánk egy pazarló, hiú, netán kacér, élni vágyó, férje gondjait semmibe vevő vidéki asszonyról, akinek valahol Bovaryné társaságában találhatnánk méltó helyet. Csakhogy a dolog nem így, éppen ellenkezőleg áll. Mert a levelekből nemcsak a vádak ismerhetőek meg, hanem írójuk természete is. Akinek soraiból ilyen kép rajzolódik ki, nemcsak kemény, hanem indulatos, indulatai hatása alatt túlzó, igazságának hitében gyakran igazságtalan, de túlzásaiért és az elmaradt jó szavak hiányáért sűrűn bocsánatot is kérő ember. Maga is tudja, hogy a feleségéről kirajzolódó kép egészében nem az igazságot tükrözi. Sok benne a torzítás, de az is látható, hogy miben áll ennek a torzításnak a lényege. Így pedig nem is kell ahhoz túl sok empátia, hogy az olvasók is megérezzék, miben van igaza annak a fiatalasszonynak, aki nemcsak férje parancsait akarja megvalósítani, hanem valamicskét talán önmagából is. És azt is könnyen elképzelhetjük, hogy nemcsak a férje akarta nevelni őt, hanem ő is a férjét – és ez váltotta ki annak indulatait. Hogy ezek a törekvések a nagy eszmék bűvöletében élő, a család gondjaival birkózó férj elfogultságaiban egy-egy pillanatban esetleg megbocsájthatatlan gyarlóságnak tűnnek? Lehet – de aztán maga vonja vissza a túlzó szavakat, és igyekszik enyhíteni az okozott sebeket.

Sokkal többre tartom Magát, mint ahogy mutatom talán” – írja egy helyütt a szokásos korholások, szemrehányások mellé – ami alapvetően jellemző erre a kapcsolatra. Kós maga is tudja, hogy gyakran (vagy éppen mindig) túl sokat követel. A legfontosabb azonban, és ezért pöröl annyit, ezért mer igazságtalan lenni, sőt, ezért meri utóbb önmaga által is méltatlannak érzett vádakkal ostorozni feleségét, hogy tudja: mindenben számíthat rá, hogy kettejük kapcsolata akkor is szilárd, amikor egy hirtelen dührohamban az elválás alternatíváját veti fel. Ám, ha az erről írt levelet minden részletében végigelemezzük, a mélyén a még erősebb kötés szándéka dolgozik.

Vagyis annak ellenére, hogy a levelek elsődlegesen komoly feszültségekről árulkodnak, a szeretet és az összetartozás kevésbé szembeötlő üzenetei erősebbek. Mert van mögöttük felelősségérzetnél, érzelmeknél, egymásrautaltságnál fontosabb kapocs is. Kós András Benkő Samuhoz írt letiltó-levelében megjegyzi, hogy a levelek hangneme a konstantinápolyi távollétet megszakító két hónapos találkozás után, a kiküldetés második felében megváltozik. „Vajon miért?” – kérdezi zárójelben. A válasz ott van a levelekben: részint azért, mert bizonyára látta, hogy odahaza a dolgok nélküle is mennek – ha talán nem is olyan tökéletesen, mintha ő intézné. És azt is látnia kellett, hogy felesége példásan helytáll a nem éppen személyére szabott helyzetben, magára hagyva, három apró gyerek gondjaival küszködve is működteti a gazdaságot, és érthető asszonyi csalódottsága ellenére is sikeresen teljesíti a sorsa (férje) által ráosztott feladatokat. Ezt a teljesítményt hazatérve Kósnak is méltányolnia kell.

De ez csak az egyik, a ridegebbik oldal. A másik, amiről ilyen, a testiségről talán soha nem szóló emberek esetében talán nem is illene szólni, a hosszas várakozás utáni találkozás, amelynek öröme újjáteremthette az esetleg kihűlő érzelmeket is. Erről Kós, aki íróként mindig oly szemérmes költőiséggel szólt a szerelemről szólni, az ő esetében egészen kivételes nyíltsággal ír: „Az embernek szüksége van – asszonyra, éppen úgy, mint az asszonynak is – emberre. És bár sohase voltam én magam és hála Istennek, Maga sem volt olyan, aki mindig követelje és állandóan a nemi életre gondoljon, de hát az ember nincsen fából és van egy csinos felesége (azért mondom ilyen enyhén, hogy ne bízza el magát), akkor ugye megbocsátható, sőt kívánatos, hogy az embernek néha-néha eszébe jusson, hogy jó volna azt a kis fehérnépet megölelgetni és megcsókolgatni.” A hosszas távollét után fellobbanó szenvedély változtathatott a korábbi a hangnemen, mert a testnek is megvannak a maga törvényei. Ezt férfiként Kós a maga részéről ki is mondja, e már-már tudományosan tárgyilagos hangütésű szerelmi vallomásban. Még arra is utal, hogy a hormonok diktatúrája az asszonyokat, az övét sem kíméli. Erről egyébként, különös módon, egy kevéssé szemérmes másik írótól tudjuk. Móricz Zsigmond rögzítette annak a hirtelen fellobbanó érzéki vonzalomnak emlékét, amit barátja feleségének szoros közelségében, egy sztánai látogatás szán-utazásán, a szánkó padján egymáshoz préselődve élt (éltek) át, érzése szerint kölcsönösen (amiben egy férfi aligha téved), de nem vétve sem a házastársi hűség, sem a férfibarátság parancsa ellen.

Kós a maga erkölcsi nézeteinek szigorát önmagára is kötelezőnek tartotta, és levelei tanúsága szerint a hűség parancsát ugyancsak megtartotta – hosszú távolléte idején is (amit persze nehéz megérteni a mai szokások felől nézve, amikor a szexualitás lényegében kikerült az erkölcsi szabályok szigorának illetékességi köréből). Mindenesetre Kós művészi és közéleti pályájának háttere a kiegyensúlyozott családi élet, ennek köszönhető, hogy sokszor elmondhatta, hogy minden baj, minden megvalósulatlan művész álom, a pálya nagyobbik felében elmaradt méltó megbízatások hiányában (ami miatt keserű és csalódott ember is lehetett volna): az életét nem tudta volna másként alakítani, hogy ahogy alakult, ahogyan – de nem tudna magának más, jobb életet elképzelni.

És ezt leveleiben is elmondhatta a jelképek nyelvén, bár nem esett a családi érintkezésbe nem illő esztétizálás bűnébe. De az élet maga teremt szimbólumokat. A házassági súrlódásokra egy ibolya borította domboldal többször felidézett képe a válasz, és erre hagyatkozva a szerelem is újra felépíthető. Évtizedekkel később egy hasonlóan erős, jobban kifejtett kép mutatja az élet árnyékos oldalát: a tragikusan korán elment kisunoka házsongárdi sírja mellett a fájdalomban eggyé váló két ember fájdalmas rajza. Az egyik csupa tavaszi ragyogás, a másik a tél sötétsége és hidege. Mindkettő az összetartozás pecsétje: közöttük elfér az élet.

Mert a záró levelekben az élete kudarcával szembenéző Kós („Az élet kihullat a rostájából”–írja), aki tudja, hogy a történelem erejével szemben dacolni nem lehet, már csak egyetlen menedéket talál: azt a társat, aki méltó részese volt ennek, az adott pillanatban végleg lezártnak tűnő életútnak (amely szerencsénkre még három évtizedig tartott ezután is). Az utolsó levelek önmagukban is az összetartozás megrázó dokumentumai. De a kötet zárva egyúttal egy sajátos levélregény zárófejezeteként maguk értelmezik az évtizedekkel korábbi szövegeket. Már nincs nevelés, szemrehányás, utasítás. Már nincs szigorú hangú felszólítás a levélírásra, csak egy tapintatos kérés: „Ha gondolja, röviden írja meg…” A levelek sora ezzel az óhajjal ér véget. Hogy a feleség megírta-e választ – nem tudjuk. De jó tudnunk, hogy így is lehetett élni.

(Édes Idám! Kós Károly lvelei feleségéhez. Bevezetéssel és jegyzetekkel közzéteszi Benkő Samu. Kolozsvár, Polis Könyvkiadó, 2011. 182 o.)



« vissza