Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Szabó István "ellentörténelmei" az 1950-es években

 

Szabó István „ellentörténelmei” az 1950-es években[1]


 

Az alábbi tanulmány Szabó Istvánnak[2] a debreceni egyetemen, az 1950-es években tartott előadássorozatát elemzi. Az előadások elemzését azért tartom fontosnak, mert lehetőséget nyújt a debreceni történész magyar történelemmel kapcsolatos nézeteinek elemzésére, s mivel munkája szintetikus, összegző jellegű, a teljes életművére való kitekintés igényét is felveti. Melyek az előadások legfontosabb érdekességei, illetve mik Szabó István itt kifejtett fő álláspontjai?

Szabó szintetikus igénnyel fellépő előadásainak első nagyobb egysége a magyar történelmet a kezdetektől, a magyar nép kialakulásától az Árpád-ház kihalásáig, tehát Károly Róbert trónra lépéséig tárgyalja. Szabó ebben az egységben nagyvonalú és részletes áttekintést ad a korszak rekonstrukciójához nélkülözhetetlen forrásokról, amelyek egy részét – pl. a gestákat, illetve a krónikairodalmat – részletesebben tárgyalja említett és még említendő „Bevezetés a történelem forrásaiba” és „Bevezetés a történettudományba” című jegyzeteiben is. Külön megemlíti a magyar őstörténet megismeréséhez nélkülözhetetlen rokontudományokat, így főként a nyelvészetet, de az antropológiát, néprajzot, valamint a régészetet is. Kitekintést ad a magyar nép eredetével összefüggő elméletekről s ezek közül egyértelműen a finnugor-elmélet mellett teszi le a voksát, bár a magyarságban számon tartja a török hatásokat is. Fontos körülmény, hogy – ellentétben a korszakban készülő, és később még szintén számos alkalommal említendő egyetemi tankönyvvel – Szabó a magyar őstörténetet nem a Kárpát Medence, tehát a későbbi Magyarország területének honfoglalást megelőző históriájával kezdi (sőt erről feltűnően nem szól, ezért emögött akár elvi állásfoglalást is feltételezhetünk), hanem már kezdettől csak a magyar nép eredete, vándorlása, életmódja stb. áll narratívájának középpontjában.

Szabónak a magyar őstörténettel összefüggő, elvi jelentőségű nézeteiből ki lehet emelni talán a híres-hírhedt Marr-i elméletre[3] való reagálását, az őskommunista társadalomról való s az ötvenes évek elején uralkodó történeti narratívához jelentős mértékben , de nem teljesen igazodó nézeteit, illetve azt az állásfoglalását is, amelyben Hóman Bálint nézetét cáfolja. Utóbbi esetben Ligeti Lajos elméletét osztja, aki szerint a földművelő-gyűjtögető életmódot folytató finnugorság nem egy török nép hatására, hanem belső társadalmi feltételeiből és szükségleteiből indíttatva tért át az állattenyésztő, nomadizáló életformára. Elvi szempontból is jelentősnek tartható Szabónak a honfoglaló magyar népről való leírása. Részint, mert ennek a kérdésnek feltűnően nagy teret szentel s nézeteiben alighanem jelentős részben László Gyulának a honfoglaló magyar népről alkotott jellemzése (és talán állásfoglalása) köszön vissza. Másrészt az is szembetűnő, hogy Szabó minderről meglehetős rokonszenvvel ír, s ezért fejtegeti hosszasan a honfoglaló magyarok öltözködését, hagyományait, szokásait, kultúráját, iparművészetét, sőt faji jellemvonásait is.

Szabónak honfoglaló magyarságról való leírásának a legfontosabb elvi álláspontja azonban az (s ez már az 1940-es években készült népiségtörténeti tanulmányokban is felbukkan, de legerőteljesebben mindezt az 1960-as évek falutörténeti monográfiáiban fejti ki), hogy a honfoglaló magyarság életformája szerint félnomád volt, hiszen jelentős részben ismerte a földművelést (azt nem csupán a szlávoktól tanulta vagy velük végeztette), s az ennek során létrejövő részben állandó megtelepülés, a téli szálláshely a később kialakuló, s valóban állandó megtelepülést jelentő falurendszer előzményének és ősének tekinthető.

Szabó előadásainak a magyar történelmet a Károly Róbert uralomra jutásáig tárgyaló részéből még a következőket szeretném felvetni. Természetesen részletesen elemzi István időszakát és a magyar államalapítás korát. Külön kiemelendő itt, hogy jelentős teret szentel az István-kori államszervezetnek, azaz általában is a kormányzattörténet kérdéseinek. Ez azért is említésre érdemes, mert az egyetemi jegyzetekhez fűzött észrevételeiben ezt különösen hiányolja. Részletesen szól az egyházszervezetről, de az egyházat (mint ahogy az államot sem) – ellentétben a szóban forgó egyetemi tankönyvvel – nem csupán az uralkodó osztály hatalmát védő ideológia hordozójának tekinti. Rá kell mutatni arra is, hogy Szabó minden időszakban nagy teret szentel a társadalomtörténeti kérdéseknek, a társadalom részletes analízisének. De már az István-kori részekben is feltűnik, hogy a feudalizálódás folyamatának elemzésében nagy hangsúlyt fektet az egyes társadalmi osztályok rétegzettségének kérdésére, valamint az is, hogy már az István-kori társadalom leírásakor is kiemeli a szolgaállapotúak felszabadításának lehetőségeit. Mindezeken kívül, mint az egyéb fejezetekben, részletesen és többé-kevésbé arányosan tárgyalja a politikai eseménytörténet problémáit is. Példaként utalnék az István halálát követő trónviszály, illetve pl. az ezzel összefüggő uralmi törekvések bemutatására, ahol is leginkább az szökik szembe, hogy a nemzeti törekvéseket megvalósítók természetesen sokkal rokonszenvesebben való bemutatásán túl Szabó ezeket (tehát a magyarságnak a társadalmi haladást vagy a nemzeti szabadságért folytatott küzdelmeit) az ország keleti, tiszántúli, de leginkább az alföldi vidékeihez köti.

 

*
 

Szabó István előadásainak következő nagyobb egysége a Károly Róbert uralkodásától a középkori magyar állam bukásáig, tehát a Mohácsig terjedő magyar történelmet tárgyalja. A következőkben – a korábbiakhoz hasonlóan – főként azokat a mozzanatokat emelném ki a szövegből, amelyek megítélésem szerint elvi jelentőségűek s amelyek valamilyen formában utalnak az egyéb tanulmányokban kifejtett eredményeire. (Mindennek ugyanis az lehet a jelentősége, hogy Szabó egyéb helyeken vagy korábban kifejetett nézeteit ekkor is, ebben a közegben is képviselte-e, ami esetleg egy egészen új jelentéssel ruházta fel ezeket az eredményeket.)

Az elvi jelentőségű kérdések közül mindjárt az élre kívánkozik az 1351.évi törvények kérdése, amelyek kapcsán az ötvenes évek első felében mindjárt nagy vitába keveredett az újonnan hatalmai pozícióba került marxista történetírás egyik korifeusával, Székely Györggyel. Utalnunk kell persze arra, hogy Szabó nem először foglalkozott ezzel a kérdéssel, hiszen már 1938-as, a Szentpétery Emlékkönyvben megjelent tanulmányában kifejtette felfogásának egyik oldalát. De lényegében ezt fogalmazza meg 1940-es és 1943-as parasztságtörténeti szintézisében is, illetve a negyvenes évek elejére datálható, eddig ismeretlen előadásában, amely a magyar jobbágyság kialakulásáról szól (V. ö. Erős 2006.)

Szabó itt kifejtett nézeteinek az az alapja, hogy az 1351-es törvények vonatkozó articulusai nem – mint korábban gondolták – egy újabb súlyos jobbágyterhet jelentenek a kilenced fizetéssel kapcsolatban, hiszen alapjában nem a kilenced fizetésének, hanem a beszedésének kötelezettségét mondják ki. Mindennek előzményét ugyanis az 1349-ben Magyarországon is végigsöpört pestisjárvány jelenti s az ennek következtében beálló munkaerőhiányt a nagybirtokosok úgy próbálták leküzdeni, hogy birtokaikra a kilenced elengedésének ígéretével jobbágyokat csábítottak. Ezt nem engedhették meg maguknak azonban a kisebb birtokkal rendelkezők, tehát a köznemesek, ezért ők törvényben mondatták ki a szóban forgó adó beszedésének kötelezettségét, s ezt azért is megtehették, mert általában az egyéb törvénycikkek is az ő érdekeiket képviselték. Volt tehát társadalmi konfliktus (osztályharc) ebben az időszakban, ez azonban nem elsősorban a nemesség és a jobbágyság, hanem a nemesség alsóbb és felsőbb rétegei között folyt le.

Mindezen körülmények után írja meg Szabó a nézetei tisztázása szempontjából roppant fontosságú tanulmányát, amely a Századok 1954-es évfolyamában jelent meg. A cikk megírásának közvetlen apropóját az adta, hogy az előző évben jelent meg egy a 13. századi parasztság történetét feldolgozó tanulmánykötet. Ez – bár számos kitűnő, a régi generációhoz tartozó történész (Mályusz Elemér, Fügedi Erik, Györffy György) közreműködésével készült – alapvetően az új hatalmi berendezkedés legitimációjához kívánt muníciót adni, hiszen a könyv fő szüzséje a paraszti osztályharc bemutatása volt. Székely György a kötetben több tanulmánnyal is szerepelt, s mivel az egész kötet egyik fő célja és beállítása (ezt kritizálta Szabó is az idézett dokumentumokban) a polgári történetírással való leszámolás, itt megfogalmazott kritikájának egyik céltáblája Szabó István volt, aki szerinte e polgári történetírás képviselője.(Vö. Erős 2006)..Székely Szabó mindkét tézisét visszautasította az 1351-es törvények értelmezése kapcsán, azaz szerinte a törvények alapvetően (a kilenced kivetésével) a jobbágyság helyzetének súlyosbítását, romlását jelentik, hiszen az osztályharc, illetve a földesurak törekvése a jobbágyok fokozottabb kizsákmányolására általános történelmi „törvényszerűség.” Felfogásában a polgári történetírás (Szabón kívül pl. Kring Miklós) eltúlozza mindebben a pestisjárvány (és általában később is: a pusztásodás) jelentőségét s ehhez kapcsolható a másik álláspont is: a törvényekben alapvetően nem a földesúri bíráskodás a fontos, hanem azok fő célkitűzése (az előzőekkel összhangban) a jobbágyok szabad költözködésének a megakadályozása (tehát lényegében itt is az osztályharc áll a háttérben.)

Szabó a Századokban megjelent cikkében igen vehemensen utasítja vissza Székely nézeteit, s ugyanazt ismétli meg, amit egyetemi előadásában is olvashatunk, de már korábban idézett, 1938-as tanulmányában és egyéb írásaiban is megfogalmaz: a törvények a kilenced beszedési, nem pedig beszolgáltatási kötelezettségéről szólnak, illetve nem a szabad költözés, hanem a földesúri fennhatóság és bíráskodás kérdését szabályozzák, mindkettőt a köznemesség érdekeinek megfelelően.
 

*
 

Szabó előadásainak következő nagyobb egységes az 1526 utáni magyar történelmet tárgyalja, a Rákóczi-szabadságharc bukásáig. Jellemzőnek és beszédesnek tarthatjuk már az előadások címét is („A magyarság története a török hódoltság és a nemzeti szabadságharcok alatt”) és itt Szabónak tere nyílik számos olyan kérdés érintésére, amelyekre kutatásaiban is nagy hangsúlyt helyezett. Részletesen beszél így pl. a protestantizmus kialakulásáról és magyarországi elterjedéséről, az erdélyi állam létrejöttéről és berendezkedéséről, valamint e- egyebek mellett művelődési viszonyairól, a politikai történet egyes eseményeiről (pl. a 15 éves háborúról), és persze természetesen Bocskayról, Bethlenről, II. Rákóczi Györgyről, de a Wesselényi-féle összeesküvésről, vagy Thököly mozgalmáról, illetve az említett Rákóczi-felkelésről.

Itt fejtegetett álláspontjai közül a leginkább elvi jelentőségűnek mégis mindjárt az előadások elején (viszonylag azonban röviden) érintett problematikát, az örökös és ezzel persze összefüggően az ún. „második jobbágyság” kérdését, illetve az ún. majorsági gazdálkodás kérdéseit tekintem. Mint ez ma már úgyszintén viszonylag szélesebb körben ismeretes, a kérdés az ötvenes évek elejétől vált az új hatalmi berendezkedés egyfajta „mesternarratívájává” s Szabó István már csak azért is érintett az elméletben, mert ezt megelőzően számos tanulmányában (sőt kisebb recenzióiban is) foglalkozott hasonló problémával. Ezek közül megemlíthetjük akár a háború alatt készült idegen nyelvű tanulmányait, a beszédes módon a Teleki Intézet folyóiratában megjelent francia nyelvű tanulmányát, 1947-es nagyjelentőségű összefoglalását, sőt újabban publikált két előadását is; s mindezekhez betetőzésképpen 1948-as tanulmánykötetét, amelynek két tanulmánya a leginkább szintetikus igénnyel összegzi mindezzel összefüggő eredményeit. Szabó e tanulmányokban arra a következtetésre jut (s véleményem szerint mindez a lehető legszorosabban kapcsolódik a parasztság, illetve a magyar társadalom középkori fejlődéséről vallott nézeteihez), hogy 1526 után – Kelet Európa más országaihoz hasonlóan – nálunk is megfigyelhető a nagybirtok(legalábbis annak egyik formája) újbóli előtérbe kerülése, ez a folyamat azonban a 16. század végétől megtorpan. Ráadásul ez az újfajta nagybirtok nem is azonosítható teljes egészében az „ideáltipikus”-nak tekinthető termeltető nagybirtokkal, hiszen jelentős volumenben jobbágyszolgáltatásokra, (azaz nem a közvetlenül a jobbágymunkából tartotta el magát) támaszkodott. Ez az új nagybirtok így valami átmeneti típust jelent az ún. adóztató és termeltető nagybirtok között(Grundherrschaft/wirtschaft és Gutsherrschaft/wirtschaft) s mindez párhuzamos a társadalomban lezajló alapvető folyamatokkal. Mindennek társadalmi következménye ugyanis egyfajta „refeudalizálódás” volt, azaz a jobbágyság helyzetének romlása, a robotszolgáltatások drasztikus emelése, a szabad költözés jogának megszüntetése (illetve – ezzel párhuzamosan – a rendi társadalom megmerevedése, és a nemesi hatalom megerősödése.) Magyarországon minderre külön apropót adott az 1514.évi parasztháború, amelynek leverése után a nemesség már csak megtorlásképpen is súlyos robotszolgáltatásra és „örökös röghözkötöttségre” ítélte a jobbágyságot. Szabó alapvető következtetései szerint azonban – amivel azután ismételten igen súlyos összeütközésbe került a marxista korifeusokkal – a majorsági gazdálkodás messze nem fejlődött ki nálunk olyan mértékben, mint Kelet-Európa egyéb területein (hamarosan meg is torpant), s a jobbágyság röghöz kötése sem volt olyan sikeres és bénító, hiszen a jobbágy számos jogosítvánnyal is rendelkezhetett, például irtásföldet vagy szőlőt birtokolhatott (azaz részben megmaradt a birtokképessége is), ráadásul mindezt örökíthette. Mindezeken felül a szabad költözés tiltását előíró törvény hamarosan felülvizsgálták s a társadalom – a török miatt is – a parasztság számára egyébként is többfajta emelkedési lehetőséget biztosított, így például változatlanul fennállt a mezővárosokba való költözés (vagy szökés) lehetősége, de elnyerhette a hajdúszabadságot is vagy éppen végvári katonának állhatott. Mindezt összegezve végső soron Szabó a magyar jobbágy helyét Nyugat és Kelet között valami átmeneti állapotban rögzíti, s egyértelmű, hogy nézeteit az egész magyar társadalom fejlődésére kiterjeszti.

De térjünk vissza ismét vezérfonalunkhoz, az egyetemi előadások szövegéhez. Amint erről szó esett, az 1526 utáni magyar történetben Szabó narratívájában – természetesen – központi szerepet kap a protestantizmus. Szabó részletesen elemzi kialakulásának, elterjedésének, társadalomátalakító hatásának következményeit, általában itt is nagy figyelmet fordít a társadalom történetének, fejlődésének bemutatására, amelyből különösképpen a mezővárosi fejlődést, a végvári rend kialakulását vagy a hajdúk problémáját emelném ki. (megjegyzendő, hogy megfelelő helyeken, például Erdély kialakulásánál – Szabó itt is részletesen ismerteti a politikai eseménytörténetet.)

Igen figyelemre méltó a protestantizmus bemutatása, hiszen Szabó már a húszas években azonosul a tradicionális debreceni állásponttal: a protestantizmus a par excellence magyar vallás, alapvető szerepe van a polgári és nemzeti értékek (így a nemzeti függetlenség) képviseletében, ráadásul Szabó – úgy tűnik –, ennek a Debrecenben meghonosodott kálvinista irányzatát értékeli a leginkább pozitívan.

Mindezen körülmények vázolása után nem szorul különösebb további magyarázatra és megvilágításra Szabó egyetemi előadásaiban kifejtett véleménye a protestantizmussal összefüggően, hiszen csupán a másutt kifejtett nézeteit összegzi és szublimálja. Ezek szerint a protestantizmus belső vallási szükségletből keletkezett, fő hordozója az ország keleti része (természetesen Debrecen központtal, amely, mint láthattuk Szabó szerint mindig is a magyarság nemzeti és társadalmi mozgalmainak bölcsője volt) és a mezővárosok, s alapvető szerepe van a nemzeti művelődés kibontakozásában.

Mit lehet még kiemelni Szabónak az 1711-ig terjedő időszakról való narratívájából?

Például azt, hogy a 16. századi magyar történet további részében az eseménytörténet vonalán haladva részletes szól az erdélyi állam politikai történetéről, rámutatva, hogy Erdély a korábbi magyar állam egyfajta kontinuitását képviseli s az erdélyi függetlenségi gondolat reprezentánsai (Bocskay, Bethlen) utódaiknak örökül hagyták, hogy a külpolitikai helyzet szerencsés alakulása esetén törekedjenek a teljes magyar állami egység helyreállítására. Részletesen szól természetesen az ellenreformációról, amely Szabó szerint nem kis részben járult hozzá a magyarság forradalmasodásához s az előadásban alapvető szerepet kapnak e forradalmi erjedés politikai következményei, a rendi függetlenségi mozgalmak, kitüntetetten a már említett Bocskay, majd Bethlen, de Wesselényi-féle összeesküvés és Thököly is. Kitér Szabó az erdélyi művelődési és gazdasági viszonyokra is s pl. rámutat arra, hogy Bethlen kulturális törekvései nem a barokkal hozhatók összefüggésbe (mint – tehetnénk hozzá – Szekfű Gyulánál), sokkal inkább egy túlérett „késő-renaissance” lecsapódásai. Jellemzőnek tartom, hogy Szabó – nyilván településtörténeti kutatásainak eredményeit is mozgósítva – kitér a török által okozott pusztulásra, a települési hálózat megbomlására. Itt felveti, hogy ennek köszönhető a nagy alföldi parasztvárosok népességének felduzzadása (tehát a jobbágyoknak a mezővárosokba való költözése, mint a középkor végén) valamint azt a problémát sem véletlenül boncolgatja, hogy az emberek ragaszkodnak településükhöz, földjükhöz, ezért a pusztítások után – lehetőség szerint – visszatérnek eredeti lakóhelyükhöz. Így azután felvethető e területek lakosságának kontinuitása is, igaz ekkor Szabó inkább a lakosság kicserélődési lehetőségeit húzza alá.

 

*
 

Szabó előadásainak utolsó egységében a 18. századi magyar történelemről ad átfogó képet, s ebben szintén hasznosítja saját korábbi kutatásait. Ezekre a fejezetekre különösen jellemző, hogy a politikai eseménytörténet háttérbe szorul és Szabó részletes leírást ad a 18. század gazdasági, társadalmi, sőt kormányzattörténeti, művelődési és etnográfiai viszonyairól is. Előadásából ki lehet emelni az új Habsburg berendezkedés részletes bemutatását, amelynek kapcsán egyetért a korábbi (és saját korában, tehát az ötvenes években is „regnáló”) véleménnyel: a 18. század a Habsburg-gyarmatosítás korszaka, s ebben a vonatkozásban Mária Teréziának különösen negatív szerepe van. A Habsburgok e (II. József kivételével) negatív megítélése egyébként erre a korra is érvényes. Ennek egyik jellemző komponense a 18. századi Habsburg-telepítések kérdése, ahol Szabó megismétli korábbi – és persze sokak (pl. Mályusz, de Wellmann Imre is megnevezhető itt) által osztott tézisét, miszerint ezek nem ritkán vallási motívumokból és magyarellenes célzattal történtek, tehát a Habsburgok egyik fő törekvése a katolikus német elem erősítése és a magyarsággal azonosított protestantizmus gyengítése. Különösen fontosnak tartom azonban a jobbágyság kérdésének tárgyalását, hiszen ez igazából Szabó saját vizsgálatainak területe s önálló álláspontot is inkább ezen a terrénumon tud érvényesíteni, persze a népiség- és településtörténeti problémák mellett. A jobbágyság helyzetét az új helyzetben Szabó szerint, leginkább az határozza meg, hogy a 18. század – főleg annak második fele – a majorsági gazdálkodás előretörésének időszaka. Ennek ellenére Szabó szerint erre az időszakra sem érvényes a sematikus ábrázolás, miszerint valamiféle állandóan fokozódó elnyomásról, s annak következtében a paraszti osztályharc erősödéséről lehetne beszélni. Sőt, nézete nyomán a jobbágyság helyzetét éppen a differenciálódás határozza meg, hiszen több réteg számára, részben a földbőség, illetve az ezzel összefüggő telepítési célzat és politika következtében, lehetőség nyílt az emelkedésre is. Ennek kapcsán azután az ún. szerződéses (kontraktualista) jobbágyság megjelenését emeli ki, amely szolgáltatásait pénzben megválthatja, de a paraszti differenciálódás további bizonyítékai a különféle manumissus, libertinus rétegek, valamint az ebben az időben különösen megnövekedett lakosságú alföldi parasztvárosok jobbágysága is.

Mivel úgy gondolom, hogy Szabó nézeteinek értelmezése szempontjából szintén jelentős szerepe van, részletesen szeretnék itt utalni egy az ötvenes évek elején készült dokumentumra (V. ö. Erős 2006.). Szabó itt a Spira György által vezetett parasztságtörténeti munkaközösség munkájáról ír alapos és számos elvi jelentőséggel bíró véleményt. Érdemes megjegyezni, hogy a munkaközösség tagjai közül többen (pl. Wellmann Imre, Berlász Jenő, vagy Iványi (Iczkovits) Emma) részben még Szabó háború előtti munkatársaihoz tartoztak Másrészt a kötet lényegében a Székely György által szerkesztett, korábban említett 14. századi parasztságtörténeti kötet pendant-ja, tehát sok tekintetben a fennálló rendszer legitimálása céljából készült. Szabónak a kötethez fűzött bírálata így jelzi az ehhez való viszonyát is.

Szabó a tanulmányokban szinte kivétel nélkül kritizálja az eleve megszerkesztett, a priori koncepciókat, illetve azt, hogy ritkán használnak eredeti forrásokat, pedig ebben a korszakban már garmadával állnak rendelkezésre különféle adóösszeírások, urbáriumok, földesúri lajstromok, földkönyvek és falukönyvek a parasztság valódi helyzetének a feltárásához. Kritizálja azután egyebek mellett pl. a 18. századi magyar parasztvándorlás és a Lenin által megrajzolt, a 19. század második felében végbement oroszországi jobbágymigráció összemosását, a korábban említett szerződéses jobbágyság kialakulása bemutatásának hiányát, valamint azt is, hogy a kötet szerzői a vándormozgalmakat kizárólag a paraszti osztályharc és ellenállás fegyvereként tekintik s populacionisztikáról és merkantilizmusról (amelyek a migrációt megszervezték) szót sem ejtenek. Hallgatnak a kötet szerzői azután arról a már jelzett problémáról is, hogy a Habsburg törekvések mögött etnikai megfontolások is állnak, hiszen a német parasztokat számos eszközzel (házzal, adókedvezményekkel, állatokkal, egyéb felszereléssel) segítik, akik így nagy helyzeti előnybe kerülnek a magyar parasztokkal szemben. Különösen vehemensen támadja azután Szabó a földközösséggel kapcsolatos konstrukciót, azt ezt író tanulmány szerzője ugyanis mindenképpen azt kívánja bizonyítani, hogy a parasztság fő törekvése (valamiféle „örök” kollektivista, téeszesítő? hajlamtól vezettetve-tehetnénk hozzá) a 18. században is ennek megőrzésére irányult s ezt csupán a földesurak (akik a magántulajdon, tehát az individualizmus elvén álltak) földszerző, kapitalisztikus törekvései kezdték ki. Ugyanilyen vehemenciával bírálja azután a parasztarisztokrácia fejezetet is, amely – természetesen aktuálpolitikai indíttatásból – azt állítja, hogy az ispánok, falusi bírók, urasági hajdúk …stb csak annak köszönhették kedvező helyzetüket, hogy uraik kiszolgálói, talpnyalói voltak

Bírálatában azután Szabó kritizálja, hogy a majorsági gazdálkodás kiterjeszkedéséről író tanulmány szerzője (Szántó Imre) túlságosan is magasra becsüli a kurális zsellérek számát (és 19. század eleji adatokat használ), a jobbágyok teljes elűzéséről való kijelentését pedig pusztán 1-2 konkrét esettel bizonyítja. Külön probléma azután az úrbérrendezés (amely természetesen felbukkan az egyetemi előadások szövegében is), amelyet a tanulmány írója inkább kártékonynak minősít, mondván, hogy a szilárd telekrendszer bevezetésével megakadályozta, hogy a jobbágy nagyobb telkek birtokába jusson. Szabó ezzel szemben éppen a jobbágyi tulajdon védelmében látja az urbárium jelentőségét (s így pozitívnak értékeli azt) állítván, hogy az megvédi a jobbágyföldet a földesurak földszerző törekvéseitől. Ugyanez az egyik kifogása az 1765–66-os parasztmegmozdulás történetét összefoglaló tanulmánnyal szemben is. Itt azt is vitatja, hogy a mozgalom igazi lendületét a zsellérség adja, de azt a kijelentést is, amely szerint az úrbérrendezés a földesuraknak (jóllehet ágáltak ellene) javukra vált (ti. a paraszti osztályharcot kívánta leszerelni), míg a jobbágyság helyzetében komoly romlást idézett elő.
 

*
 

Milyen végső következtetéseket lehet levonni mindezek után Szabó nézeteire vonatkozóan, hogyan lehet összegezni a fentebb elmondottakat?

A kérdés megválaszolásánál le lehet szögezni, hogy Szabó István itt érintett alapvetően társadalomtörténeti fogantatású tanulmányai, bár természetesen nem tárgyalhattuk behatóan mindegyiket, életművének megkerülhetetlen gerincét képezik, tehát feltétlenül alkalmasak az egész életmű jellegére, a különböző művek mögötti közös gondolatiságra való következtetésre. Ehhez pedig érdemes röviden felidézni a Szabó István történetírását elemző korábbi (sajnos nem nagyszámú) munkákat/értelmezéseket, hiszen az itt kifejtettek is jelentős arányban ezekhez viszonyítva kapják meg „értelmük”-et.

Bár a háború előtt, természetesen, inkább csak szabó népiségtörténeti nagyobb összefoglalásairól készültek recenziók, ismertetések(pl. Wellmann Imre, Jakó Zsigmond, Makkai László tollából), ezek többnyire műveinek – és így a népiségtörténetnek – a társadalomtörténeti vonatkozásait és jelentőségét emelték ki. A háború után, a negyvenes évek végén Szabó Istvánt nagy támadások érték – „narodnyik” szemlélete és „A szabadságharc fővárosa Debrecen” című kötet kapcsán, amihez, mint erre korábban rámutattam – a „Tanulmányok a magyar parasztság történetéhez” című kötet tanulmányai elleni éles kritika is csatlakozott. Az egyik legnagyobb horderejű támadást Sándor Pál intézte 1954-ben a Századok hasábjain Szabó ellen, aki a Domanovszky-iskola örököseként aposztrofálva részben majdhogynem fasisztának minősíti, aki (mivel nem helyeselte a földosztást 1848.ban) nem a népi írókhoz, hanem a Horthy fasizmus népi „közösség” gondolatát alátámasztani kívánó népiségtörténet reprezentánsa. A hetvenes években igen jelentős fordulatot jelent részint Várdy Béla, de leginkább Für Lajos értelmezése, aki a – nyilván pozitíven értelmezett – népi írókhoz kapcsolja Szabót, s helyét ennek meglehetősen széles spektrumában valahol Erdei Ferenc, Veres Péter és Illyés Gyula között jelöli ki. Természetesen nem érthetünk egyet Sándor Pál leegyszerűsített bírálatával, ugyanakkor sok tekintetben kérdéses Für Lajos elképzelése is, mert bár rendelkezünk néhány dokumentummal Szabó és a népiek (természetesen tagadhatatlan) kapcsolódási pontjait illetően, jóval több olyan dokumentumunk van, amelyek azt vetik fel, hogy pozícióját egyéb történészekhez való viszonyában (főként Mályusz Elemér, Domanovszky Sándor, Hajnal István, illetve az ő tanítványaik) kellene meghatároznunk és értelmeznünk. Ezekkel kapcsolatban újabban ugyanis számos dokumentum került publikálásra, amelyekből kiderül, hogy közvetlen munkatársi kapcsolatban álltak egymással s aligha kétséges, hogy Szabó István nézeteinek szellemi forrásvidékét elsősorban itt kell megtalálnunk.

Ennek a történetírói irányzatnak (az ún. Századok körének) az egyik legfontosabb jellemvonása pedig az volt, hogy a Szekfű Gyula által fémjelzett szellemtörténeti iskola legnagyobb riválisa, kihívója volt a két világháború közötti időszakban és nézeteit tudatosan a Szekfű-féle irányzattal szemben fogalmazta meg. Ezt a pozíciót úgy is szokták értelmezni (ők maguk is), hogy a Szekfűék-féle (pl. Hóman, Deér stb.) állam- és politikatörténet-centrikus történeti koncepcióval szemben elsősorban gazdaság- és társadalomtörténet-centrikusak voltak. Véleményem szerint azonban legalább ugyanilyen fontosságú az az álláspontjuk, hogy Szekfűék felfogását (magyar történelemmel kapcsolatos interpretációját) túlságosan is nyugatosnak találták s ezzel szemben sokkal inkább részben a magyar művelődés önállóságára és erejére (mondjuk a Habsburgokkal szemben), részben pedig a kelet-európai vonatkozásaira és párhuzamaira hívták fel a figyelmet. Nem lehet kétséges, hogy ez az egyik legfontosabb összekötő kapocs a Domanovszky–Mályusz–Hajnal hármas történetírói törekvéseiben, aminek egyik különösen fontos bizonyítéka – pl. az említett Magyar Művelődéstörténet mellett – a Domanovszky-féle mezőgazdaság-történeti iskola és sorozat, amelynek tagjai részben Mályusz és Hajnal tanítványai is voltak, részben Mályusz saját településtörténeti sorozatának legfontosabb rokon törekvéseként is megjelölte őket. A Domanovszky iskolának pedig egyes darabjairól Szabó alkalmanként ugyan heves, de az alapkoncepciót nem érintő bírálatokat írt, felfogásukat azonban teljes egészében beépítette a 48-as kötetnek az újkori nagybirtok kérdését feszegető tanulmányaiba. Ezeknek a legnagyobb újdonsága, nóvuma pedig az ún. Grundherrschaftról és Gutsherrschaftról (termeltető és adóztató nagybirtokról) való tézis, azaz az a felfogás, hogy a korai újkorban a magyar fejlődés eltér a nyugat-európaitól, amennyiben az adóztató (és így a szabad paraszti bérletekké fejlődhető) nyugat-európai nagybirtokkal szemben a nagybirtoknak egy másik típusa, a termeltető a földesúr saját kezelése alatt lévő birtok kerül előtérbe. Ez pedig a jobbágyi munkaerő (robot) fokozottabb igénybevételén (tehát nem a jobbágyi szolgáltatásokon) alapul s amely így a jobbágy helyzetének nagyfokú rosszabbodását is maga után vonja (pl. a szabad költözködés jog megvonását stb.)

Alapvetően megváltozik Szabó történetírói mondanivalójának kontextusa 1945 után, ráadásul ez átnyúlik az 1948 utáni időszakra, tehát a kommunista hatalomátvétel korszakára is. Meg kell jegyezni persze, a változásnak részben az is az oka, hogy Szabó ebben az időszakban teljesíti ki, érleli végső formájára mondanivalóját, hiszen – mint láthattuk – számos alapvető és elvi jelentőségű tanulmánya ekkor készült. A változásnak a legfőbb tartalmát azonban (persze ez az elem is megjelent a korábbi írásokban is, csak nem igazán ezen volt akkor a hangsúly) az jelentette, hogy Szabó fő törekvése nem a magyar társadalmi fejlődés nyugat-európai úttól, hanem a kelet-európai modelltől való eltérésének a bizonyítása volt. Az új hatalmi berendezkedés egyik legfontosabb, legelső ténykedése a történettudományban az volt (ami nyilván saját hatalmának a „tudomány” eszközeivel való legitimálását célozta), hogy megfogalmazta az ún. „második jobbágyság”, vagy „elkanyarodás” (a későbbi időszakra a porosz út)tézisét, amely (bár különböző formákban és szinteken létezett) részben csatlakozott is a Domanovszky iskolához s azt hirdette, hogy – már 1524 előtt is, de különösen utána – a magyar társadalmi fejlődés – Kelet Európa egyéb területeihez (és persze az oroszhoz) hasonlóan – megrekedt, a polgárosodás elakadt, a nemesi-rendi hatalom és a nagybirtok újból előretört, ami a következőben az osztályharc és az osztályellentétek, a belső társadalmi konfliktus fokozódását vonta maga után. Azt is láthattuk viszont korábban, hogy Szabó István e korban írott – egyébként is nagyszámú – tanulmányainak vezérmotívuma abban jelölhető meg, hogy – bár elismeri a jobbágyi helyzet romlását – a „második jobbágyság” terminust (sőt az első jobbágyságét is) kategorikusan visszautasítja, azzal az ebben implikált tézissel együtt, hogy a magyar jobbágy helyzete egyenlő lenne kelet-európai osztályos társaiéval. Hiszen Szabó egyik legfontosabb törekvése, és számos tanulmányának konklúziója az volt, hogy bizonyítsa: a magyar jobbágy számára már a középkorban is meg voltak az emelkedés lehetőségei, pl. sokáig szabadon költözködhetett, ekkor alakul ki a viszonylag szilárd birtoklást jelentő telekrendszer, de irtásföldje, szőlője stb. is lehetett (láthattuk ezeket Szabó mind megismétli és kiemeli az egyetemi előadásokban is), ráadásul a szabadság magasabb fokát jelentő mezővárosokba is költözhetett, és – mint a pusztásodás bizonyítja – költözött is s éppen ez a magasabb életformára tartó igény volt végső fokon előidézője 1437-nek és 1514-nek is. De sok tekintetben ez a folyamat figyelhető meg 1514 után is: mert, bár a törvények kimondják a jobbágyság teljes jogfosztását, ezt (éppen a társadalom szerkezete, körülményei miatt) nem tartják be s a szökés mellett a jobbágy számtalan jogosítvánnyal rendelkezett , a 16–17. században igen kiterjedtté vált a jobbágyi szolgáltatások pénzen történő megváltása és egyéb szerződési lehetőségek a földesúrral (vö. a kontraktualisták, manumissio, exemptio, inscritptio stb. számos Szabó által említett és tipikusnak vélt esetei) s ugyanez folytatódott a 18. században is, hiszen a telepítésekből automatikusan következett a jobbágyi helyzet könnyítésének ígérete.

Természetesen nagy kérdés, hogy a magyar társadalmi fejlődés ez átmenetiségéről vallott felfogás azonosítható-e a harmadik út tézisével. Meglátásom szerint több érv is szól ez azonosítás (de legalábbis párhuzamba vonás) mellett. Mint a korábbi tanulmányaimból kiderült, de ezt a Szabó Istvánnal kapcsolatos egyéb irodalom is bizonyítja, Szabó és a népi mozgalom között számos szoros összefüggés mutatható ki. Elég csak a Móricz Zsigmonddal, Veres Péterrel, Erdei Ferenccel való levélváltásokra hivatkozni vagy arra, hogy Szabó István családtagjai szóbeli közlése szerint Szabó (sógorával Bay Zoltánnal együtt) rendszeresen együtt ebédelt vasárnaponként Németh Lászlóval, ahol nyilván szó esett ilyen jellegű kérdésekről is. Meg lehet említeni még Erdei Ferenccel való kapcsolatát is, aki különösen a hatvanas évekbeli kapitalizmuskori parasztságtörténeti kötet munkálataiban volt Szabó nagy segítségére. (Ő ugyan nem volt a „harmadik út” következetes híve, de hatvanas évekbeli szövetkezeti gondolatai egy ilyen kontextusban is értelmezhetők).

Meglátásom szerint a legnagyobb hatást Szabóra mégis a Századok köréhez tartozó történész, Hajnal István tette, de legalábbis nézetei az ő felfogásával hozhatók leginkább összefüggésbe, illetve párhuzamba. Hajnal István és Szabó kapcsolatai egészen a harmincas évekig nyúlnak vissza(dokumentumaink szerint), amikor is Szabóra Hajnal a Századok szerkesztőségi munkálatai közben is hivatkozik. Döntő jelentőségűnek tartom 1946–47-es levélváltásukat, amikor is Szabó István részben megküldi Hajnalnak „A jobbágybirtoklás...” című tanulmányát, javaslatot tesz a korábban már tárgyalt, a parasztság történetére vonatkozó forrásanyag összegyűjtésének megindítására (1848 centenáriumával való összefüggésben), valamint ismerteti a parasztság történeti kötetének tanulmányait is, amelyek ráadásul egy a Hajnal István nézeteihez közel álló elméleti bevezetőt is tartalmaztak, ez azonban végül nem jelent meg az említett kötetben. Hajnal és Szabó nézeteinek párhuzamai közül kiemelhetők azután a parasztság történetére való összpontosítás, a szokásszerűség gondolata, a középkori viszonyok több tekintetben való idealizálása, illetve ezzel összefüggésben az újkori viszonyok, a kapitalizmus bírálata stb.[4] Valamint (a fentiekkel a lehető legszorosabb összefüggésben) az egyéni iníciativát fontosnak tartó, ezt azonban a „közösség”/a kollektívum szempontjával integrálni kívánó felfogás, amivel azonban ismételten egy „harmadik utas” felfogáshoz jutunk.


 

Irodalom:

A harmadik út felé. (Szabó István történész cikkekben és dokumentumokban.) Válogatta, jegyzetekkel ellátta és szerkesztette Erős Vilmos. „Kisebbségkutatás Könyvek.” Lucidus Kiadó, Budapest. 2006. 418 o.

Elekes Lajos, Léderer Emma, Székely György: Magyarország története I. Magyarország története a korai és virágzó feudalizmus időszakában. (A honfoglalástól 1526-ig.) Tankönyvkiadó, Budapest. 1957.

Erős Vilmos: Szabó István és 1848/49. Valóság, 2003/7. 94–108.

Erős Vilmos: A szellemtörténettől a népiségtörténetig (Tanulmányok a két világháború közötti magyar történetírásról.) Ad Librum Kiadó, Budapest. 2010. (2., javított, bővített, átdolgozott kiadás.) Egyetemi Kiadó, Debrecen. 2012. (Megjelenés alatt)

Für Lajos: Bevezető. Szabó István-pályakép. In Szabó István: Jobbágyok–parasztok. Értekezések a magyar parasztság történetéből. 7–30. Budapest: Akadémiai. 1976.

Lakatos László (szerk.): Hajnal István. Budapest, Új Mandátum, 2001.

Lakatos László: Az élet és a formák. Hajnal István történelemszociológiája. Budapest, Új Mandátum, 1996.

Mordovin Maxim: A normann elmélet Oroszországban a kezdetektől napjainkig. Korall 24–25. 7.évf., 2006. július. 118–162. o.

Salamon Konrád: A harmadik út küzdelme. Népi mozgalom 1944–1987. Korona Kiadó, Budapest 2002.

Sándor Pál: A magyar agrár- és paraszttörténet polgári irodalmának kritikájához. Századok, 1954. 373–419.

Sutyák Tibor: Michel Foucault gondolkozása. Attraktor Kiadó, Máriabesenyő–Gödöllő, 2007.

Szabó István: A magyar parasztság története. – Budapest, 1940. Magyar Szemle Társaság. 80 o. ( Magyar Szemle Kincsestára, 8.)

Szabó István: A jobbágy megnemesítése. Turul, 1941/55. köt. 11–21. o.

Szabó István: A jobbágy birtoklása az örökös jobbágyság korában. Budapest: MTA, 1947.

Szabó István: Tanulmányok a magyar parasztság történetéből. Budapest, 1948. Teleki Pál Tud. Intézet. 420 o. ( A Történettudományi Intézet Kiadványai, 2. )

Szabó István: Magyar történelem az államalapításig. 1–2. félév. (Kőnyomatos egyetemi jegyzet). Debrecen, 1950–1951.

Szabó István: Magyar történelem az Árpád-korban. (Kőnyomatos egyetemi jegyzet.) – Debrecen, 1950–1951. 135 o.

Magyarország története 1301–1526-ig. 1951–52 tanév II. félév. Dr. Szabó István előadásai. Debrecen (é. n.)

Dr. Szabó István: A magyarság története a török hódoltság és a nemzeti szabadságharcok alatt.

Magyarország története 1526–1711-ig (Kőnyomatos egyetemi jegyzet.) – Debrecen, [1952]. 60 o. Magyarország története 1711-től a század végéig. (Egyetemi előadás magyar történelemből 1950/51. tanév első felében) Dr. Szabó István.

Szabó István: Bevezetés a történettudományba. Bp., 1951. Szabó István: Bevezetés a történelem forrásaiba. Debrecen, 1951.

Szabó István: Az 1351. évi jobbágy törvények. Századok, 1954. 497–527. l.

Szabó István: A középkori magyar falu. Budapest, Akadémiai. 1969.

Szabó István: Népiségtörténeti tanulmányok (Szerkesztette és a bevezetést írta: Erős Vilmos) „Kisebbségkutatás Könyvek.” Lucidus Kiadó, Budapest, 2005. 229. o.


 

Jegyzetek:



[1] A publikáció elkészítését a TÁMOP 4.2.1./B-09/1/KONV-2010-0007 számú projekt támogatta. A projekt az Új Magyarország Fejlesztési Terven keresztül az Európai Unió támogatásával, az Európai Regionális Fejlesztési Alap és az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg.

[2] Szabó István (1898–1969) debreceni származású történész, akadémikus, egyetemi tanár, Mályusz Elemér ún. népiségtörténeti iskolájának egyik kiteljesítője, aki a második világháború után is társadalomtörténeti témákkal, mindenekelőtt a magyar parasztság történetével foglalkozott, annak máig legavatottabb kutatójává vált. Főbb művei: Ugocsa megye (1937), A magyar parasztság története (1940), A magyarság életrajza (1941), Tanulmányok a magyar parasztság történetéből (1948), A falurendszer kialakulása Magyarországon (1966), A középkori magyar falu (1969), Jobbágyok-parasztok (1976). Munkásságáról, a róla szóló irodalomról legújabban v. ö. Erős Vilmos 2010, 2012.

[3] A Marr-i elmélethez v. ö. Mordovin Maxim, 2006. Az elmélet szerint az ősi régészeti kultúrákat egységes modellre lehet visszavezetni, amelyben nincs szerepe az etnikai sajátosságoknak. Mindez leképeződése a merev Marx-i formáció-elméletnek.

[4] Szabó István mindezen felfogásával, értelmezésem szerint, egyfajta „ellentörténelmet” ír/képvisel, a szó/fogalom foucault-i értelmében. Foucault szerint - saját uralmának legitimálása céljából - minden hatalom megteremti a saját történelemről alkotott fabuláját, amellyel gyökeresen szemben állnak az általa alávetett, szubaltern rétegek, kultúrák stb. történelemről alkotott nézetei, s amelyek így nem ritkán a fennálló hatalommal szembeni "ideológiai interpelláció" letéteményesei (a fogalmak Gramsci és Althusser által megalkotott értelmében). Nézetem szerint Szabó István előzőkben fejtegetett, a magyar történelemről alkotott narratívája is beleilleszthető ebbe a szkémába. A háború előtt a Szekfű-féle szellemtörténet szerinte (és a népiek szerint) egyoldalúan nyugatos (részben a kultúrfölény gondolatával érintkező) retorikájával szembeni tiltakozásként kapcsolódik a magyar történelem kelet-európai vonatkozásait is figyelembe vevő, s persze a parasztságra építő koncepcióihoz. A háború (főként persze 1848) utáni új hatalmi berendezkedés „mesternarratívájá”-val ("második jobbágyság", "porosz út") szemben viszont már a par excellence kelet-európai úttól eltérő, s így harmadik utas vonások hangsúlyozása kerül előtérbe. Hangsúlyozni szeretném, hogy Foucault szerint, amikor az ellentörténelem által legitimált narratíva hatalmi pozícióba kerül, ugyanúgy átveszi az ezzel járó elnyomó, identitást megalapozó funkciót s elveszíti szubaltern, kritikai, emancipatorikus jellegét.



« vissza