Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Lux in Arcana

Kár lenne tagadnom, hogy eleve kettős prekoncepcióval készültem a sokféle legendával övezett Vatikáni Titkos Levéltár római kiállítására. A „Lux in Arcana” már a címével is a titokzatos sötétség eloszlatását ígéri; s mivel a kiállítás videómegosztókról letölthető hatásos reklámfilmje, óriásplakátjainak képi világa leginkább az utóbbi évek második legnagyobb egyházellenes támadásának, Dan Brown Da Vinci kódjának vizualitását idézi, kézenfekvő volt a feltevés: reaktív, és a film együgyű rágalmait visszaverni szándékozó tárlat vár az Örök Városban. Igaz, a hivatalos változat szerint a március 1-től szeptember 9-ig megtekinthető kiállítás apropója csupán annyi, hogy a titkos levéltár az idén ünnepli fennállásának négyszázadik évfordulóját – 1612-ben V. Pál pápa határozta el a felállítását. De a kiállítás katalógusának bevezetőjében Giovanni Alemanno, Róma polgármestere „rejtélyek lenyűgöző gyűjteményéről”, „misztikus és egyben feltáró jellegű dokumentumokról” írt, és ez a szóhasználat megerősítheti a látogatónak azt a gyanúját, hogy a kiállítás az egyház elleni támadások formanyelvén fog védekezni.

A másik előítélet vagy inkább kétség sokkal egyszerűbb és kiállítástechnikai jellegű volt: aki járt már levéltárban, forgatott régi iratokat, tudja, hogy ezek a legritkább esetben látványosak, ennélfogva önmagukban nemigen alkalmasak kiállításra. Nincs unalmasabb egy kétdimenziós, szöveges tárlatnál, és berendező legyen a talpán, aki az iratok tömegét úgy el tudja rendezni, hogy a tizedik oklevélnél ne forduljon ki érdektelenül a látogató teremből. És ezen az se nagyon tud változtatni, ha mégoly különleges iratok sorakoznak egymás mellett. Vagyis logikusnak tűnt, hogy vagy rettentő unalmas lesz a kiállítás, vagy sokféle technikai trükkel teszik fogyaszthatóvá és térbelivé a dokumentumokat az új évszázad egyre inkább élményközpontúvá váló látogatói számára.

A Capitoliumi Múzeumban rendezett kiállítás azonban sok tekintetben rácáfolt előítéleteimre. A tárlat ugyanis valóban a titokzatos levéltárat akarja bemutatni, páratlan kincseiből több tucatnyit – és kicsit az intézmény egészen hétköznapi életét is, amelyik csöppet sem meglepő módon teljesen olyan, mint bármelyik más archívumé. Az iratok feldolgozása, rendezése, konzerválása, semmiben sem különbözik mondjuk a Magyar Országos Levéltártól. Ráadásul az intézmény nevében szereplő Segreto (titkos) szó sem valamiféle eltitkolt, a nagyvilág félrevezetésének és a hatalmi pozíció megtartásának céljából elhallgatott információkat jelent, mint amit a kortárs bulvárlektűr jó néhány darabja sugall, hanem csupán annyit, hogy ez a pápa magánlevéltára.

Csakhogy az itt bemutatott iratok az emberiség elmúlt kétezer évének legjelentősebb, mondhatni sorsdöntő pillanatait reprezentálják, és ez önmagában is annyira érdekes, hogy nemigen szükséges semmilyen különleges kiállítástechnikai fortély ahhoz, hogy a látogatók érdeklődése ne lankadjon a három szint tárlóinak végignézése során. Persze azért a válogatásnál sikerült olyan dokumentumokat kiemelni, amelyek a történészeken kívül a kíváncsiskodók, mondjuk a sajtó érdekelődését is felkelthetik, és bizonyára részben ennek köszönhető a bemutató hatalmas nemzetközi sajtóvisszhangja – valamint ennek következményeként a Capitoliumi Múzeum pénztára előtt szinte szünet nélkül kígyózó sor.

Ilyen érdekes dokumentum mindjárt a kiállítás elején a Nagy Konstantinnak tulajdonított adománylevél, a Donatio Constatini, amelynek hamisítvány voltát Lorenzo Valla könyvtáros már a 15. században bebizonyította, és ez a tény azóta húzódó polémiát eredményezett: Luther már 1537-ben foglalkozott a kérdéssel, és a vita során időről időre felvetődött a hatalom természetének teológiai és filozófiai értelmezése is. Nem véletlen, hogy nálunk a kérdés ma leginkább a Hit Gyülekezete médiabirodalmát foglalkoztatja a kiállítás kapcsán.

Természetesen nagy érdeklődést kelt Galilei perének irata, hiszen Szent Hivatal 1633-as ítélete szimbolikus jelentőségre tett szert, és a per a szabadgondolkodás elleni merénylet legfőbb ikonjává vált; nem véletlen, hogy jó néhány szabadkőműves páholy és szabadgondolkodó kör viseli az itáliai tudós nevét. Ezen tényen, Galilei ikonikus jellegén, II. János Pál csak kis mértékben tudott változtatni, amikor 1992-ben a Tudományos Pápai Akadémia ülésén igazságot szolgáltatott a tudósnak; de lassú víz partot mos: talán az akták mostani bemutatása is hozzájárulhat a fordulathoz.

A Vatikán tudománypolitikai kommunikációjának azt az egyszerű tényt kell hangsúlyoznia, hogy nincsenek eltitkolt iratok, elfedett igazságok, és a kutatók minden olyan dokumentumhoz hozzáférhetnek, amelynek nyilvánosságra hozása nem sért jogokat. A templomosok perének hosszan kígyózó pergamenje például a tárlat egyik fénypontja: ebben a teremben időznek a legtöbbet a látogatók, anélkül, hogy el tudnák olvasni a szöveget – vagy egyáltalán tudomásuk lenne arról, hogy perirat már évek óta, akár hasonmás kiadásban is hozzáférhető.

Egy másik népszerű hely a tolongáshoz az 1689-ben elhunyt és a Szent Péter székesegyházban eltemetett Christina Alexandra svéd királynő lemondásának dokumentuma: e sorsfordító konverzió fontos pillanata az egyháztörténetnek. Vélelmezhető azonban, hogy a kiemelt figyelem nem egészen a rekatolizáció történelme iránti felfokozott érdeklődésnek köszönhető, hanem annak az egyszerű ténynek, hogy számos világlap a királynő nemi orientációjáról, illetve esetleges hermafroditizmusáról írt a dokumentum kapcsán.

De akárhogy is van, bizonyos, hogy a világosságot nem a kiállítás rendezői gyújtották meg, és a sokféle reakcióból egyelőre az sem látszik tisztán, hogy terjedni tud-e a sötétségben.



« vissza