Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Egy gondolat az időszerű Antall Józsefről

Pár hete volt huszonkét éve, hogy az 1948 utáni első demokratikus kormányunk, az Antall-kormány megkezdte működését. És nemrég ünnepeltük Antall József születésének 80. évfordulóját.

A nagy ügyek helyett legyen szabad most egy személyes emlékkel kezdenem gondolataimat. 1991. december 16-án került sor Magyarország Európai Uniós társulási szerződésének aláírására Brüsszelben. Az eseményre népes delegáció utazott ki, élén Antall József miniszterelnökkel. A különrepülőgép este indult vissza Budapestre, a repülőtérre magam is kikísértem, sőt az utastérbe is felmentem, ahol a személyzet pezsgőt kínált, a kapitány pedig bejelentette, hogy a nagy eseményre való tekintettel a Malév elengedi a különgép árát. Közeledett a karácsony, hazatérni szándékozó fiamat is felkönyörögtem az utaslistára. Később, a betonon állva, Szász Iván követ kollégámmal ketten integettünk búcsút a gépnek, amely fordulás közben, nagy szélroham kíséretében némi kerozint is fújt ránk. Fenn nagyjából ekkor, vagy valamivel később kiderült, hogy Budapesten hóvihar van, ezért valószínűleg majd csak Bécsben lehet leszállni. Az út végére azonban elsimultak a gondok, és a delegáció rendben megérkezett Budapestre. Történetem lényegét azonban fiam mondta el napok múlva. Útközben szerényen meghúzódva ült a kuckójában, amikor fölé hajolt a Miniszterelnök és azt kérdezte, hogy hol lakik. Továbbá, hogy hogyan kell arra menni. Azután azon töprengett fennhangon, hogy kikkel fogja majd egy autóba irányítani, miután Bécsben leszálltak.

Antall József igencsak összetett lényének egyik különleges vonása volt megfigyelésem szerint az az érzékenység, amely váratlanul nyilvánult meg, és a környezetét is nem egyszer zavarba ejtette. Nem volt magától értetődő, hogy egy igencsak nehéz nap után azzal foglalatoskodjon, ki hogyan jut majd haza Bécsből. Vagy, hogy valamelyik fontos esemény végén odalépjen a gépkocsivezetőhöz, a titkárnőhöz, a szakácshoz és megköszönje a segítségét. Esetleg az adott helyzethez igazodó, ismeretlen anekdotát mondott el. Visszapillantva az elmúlt húsz év politikai közéletére, az első, ami az ember eszébe jut, hogy politikusként ez a fajta érzékenység talán inkább fájdalmak és problémák kiváltója lehetett számára, mint hasznos. Tovább gondolkodva arra kell gondolni, hogy, az embert nehéz könnyen és gyorsan megítélni erős jellemvonása alapján.

A fordulat utáni első magyar Miniszterelnöknek számtalan problémával kellett szembenéznie, amelyek, utólag visszatekintve egy legalább három kiterjedésű térben helyezkedtek el. A parlamenti demokrácia rekonstrukciója, a patrióta nemzetépítés és az euro-atlanti csatlakozás határozta meg azt a mozgásteret, amelyben választ kellett találni a gazdaság, az intézményrendszer, a külkapcsolatok teljes újjászervezésére. Ebben a keretben helyezkedett el a szomszédságpolitika és a határon túli magyarság sorsa, csakúgy, mint például a szociálpolitika, a kultúra és az oktatás megörökölt nehézségei, a gazdasági-politikai stabilitás megteremtése, a kétharmados törvények nagy száma és az új törvénykezés, az új pártstruktúrák stb.

Minél gazdagabb és sokrétűbb ez a felsorolás, annál jobban eltereli a figyelmet a lényegről, amelyet legegyszerűbben az emberi tényezőnek lehetne nevezni. A feldolgozatlan második világháborús vereség és a nem kevésbé elfojtott milliós emberveszteség tragédiája, benne a vészkorszakkal, az elfojtott rémségekre épülő diktatúra, 1956 és mindaz, ami utána következett, az illegitim Kádár rendszer fénykora és omladozása – az Aczél korszak beivódása a zsigerekbe, mindez a politika és a közélet terén végzetes következménnyel járt. Az egyik leghíresebb szovjet disszidens, Alekszandr Zinovjev Homo sovieticus című könyvének hősei népesítették be az országot, mint jól tudjuk, több mint nyolcszázezer párttag volt a változások előestéjén. Az „ami a tiéd az enyém, ami az enyém, ahhoz semmi közöd” világa volt ez, a rettegés világa az egyéni felelősségvállalástól, a hatalom óhajai kritikátlan végrehajtásának világa, amelyben, talán emiatt is, az alkoholizmus nemzeti sport lett, s amelyben virtusnak az számított, ha valaki kimondta, hogy „kis pénz, kis foci”. Az ún. rendszer legfontosabb hozadéka nem a beomlása volt és nem is az a valamije, amit rendszernek volt szokás nevezni, hanem maga az ember. A szocialista ember volt az eszmény. A homo sovieticus volt ennek a negatív előjele. Mindaz, amivé ez az eszmény silányult. Mert ez volt a legnyomorultabb ember. Az utolsó. A minden eszménytől, minden erkölcsi vágytól megfosztott, de táplált, ellátott, úgy, ahogy gondozott, kitartott, puhább és keményebb diktatúrák karámjaiba szorított lény.

Természetesen nem a magyar emberről genetikai elfajzásáról van itt szó, hanem egy elharapódzott gondolkodásmódról, amelynek egyébként sokan gyorsan hátat is fordítottak a változás után, másokra pedig eleve kevésbé hatott. Antallnak talán ez a gondolkodásmód lehetett a legnagyobb ellenfele.

Az Antall hagyomány, sőt mítosz egyik gyakran hangoztatott eleme, hogy tudatosan készült a politikára, mert gyerekkora óta politikus akart lenni, ám a körülmények ezt nem tették lehetővé. Tehetségét, rátermettségét és maradandó érdemeit szerény meggyőződésem szerint az igazolja, hogy valójában nem tudhatta, mire vállalkozik. A politikusi pályafutás olyan titkai ezek, amelyek nagy formátumú szereplő esetében váltják ki a töprengő érdeklődést.

Ma Antall Józsefről részben sértett és frusztrált kortársak fejtegetései keringenek, részben, és gyakrabban, politológiai elemzések, amelyek a mai politikai helyzet és kérdések szemszögéből párhuzamokat vonnak, erőltetnek. Akkor, a változások idején, a táguló repedések látványa volt a meghatározó, továbbá a vágy, hogy ezeket tágítani kell, amennyire lehet, vakmerően, nem számolva a következményekkel. Így vetette magát Antall a politikába, amelyhez erősen vonzódott ugyan, sokat tudott róla, sőt felnőtt emberként megélte a titkosszolgálat alapos érdeklődését is személye és családja iránt, ám nem volt gyakorlati tapasztalata benne. Nem is lehetett, mert a politikai új világa éppen vele kezdődött. Ismeretségi köre bámulatos volt, a közéletbe penderült személyek többségéről fontos dolgokat őrzött az emlékezetében. A helyzetek voltak újak. Ezek megoldása kívánta a különleges elszántságot és érzékenységet, érzelmi fogékonyságot, és a magyar konzervatív középosztály erkölcsi-kulturális hagyományát, mint alapot, hátteret. Kormányzásának egyre nagyobb próbatételei abból fakadtak, hogy rendkívüli képességei mennyiben tették lehetővé a kiszámíthatatlanul hullámzó közeg, az új és új, gyakran ismeretlen és rossz arcukat mutató régi-új ismerősök cselekedeteinek ellensúlyozását, előrelátását és kezelését.

A nyolcvanéves Antall József kormányzása a múlt része lett, történelem, sokaknak örökség. Nem indokolt a politológiai párhuzamok keresése még akkor sem, ha ki lehet elemezni, hogy, mi él tovább máig abból a korszakból. Ma azonban még meglehetősen felszínes mindaz, amit erről olvasni lehet. Másrészt azonban Antall karakteréről olyan személyiség jegyek emléke maradt fenn melyek most is gondolkodóba ejtenek.

Nagy formátumú közéleti szereplőkről például gyakran el lehet mondani, hogy különleges lelki érzékenységük nem szokványos iróniával párosul. Érzékenység és irónia nélkülözhetetlen a mélyebb önismerethez és a körülmények, a társadalmi elesettség, kiszolgáltatottság finom megértéséhez. Amitől már az erény sem áll távol. Antall és a hozzá mérhetők ma is viszolyognak az önmutogatástól még a folyamatosan reájuk irányuló reflektorfényben is. Ami összefügg az említettekkel. Talán nem elhamarkodott állítás, hogy az eddig felsorolt tulajdonságok konzervatív jellemet sejtetnek. Konzervativizmusa értékválasztás volt a „homo sovieticus” értékpusztításával szemben. Létezhet tehát élő kapcsolat vele és az ő korszakával, mert nagyon sok ember szemében ma is ingerlően ellenszenves az önzések gondolkodásmódja. Az önzések gondolkodásmódja pedig sok szálon szövődik a látszólag elfelejtett kádárkorhoz.



« vissza