Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

"Cselekedtem, tehát hibáztam vagy hibázhattam."

Illyés Gyula hagyatékának feldolgozása közben eddig nem ismert levelek bukkantak fel többek között a második világháború és az azt követő koalíciós évek korszakából.1 Ezek közül talán az egyik legérdekesebb a már börtönben lévő Szombathelyi Ferenc levele 1946. április 7-én Illyés Gyulához.

Szombathelyi Ferenc vezérezredesnek, a Honvéd Vezérkar főnökének (HVKF: 1941. szeptember 6. és 1944. április 19. között) második világháború alatti tevékenységét, majd az azt követő meghurcoltatását már sokszor és igen kimerítően tárgyalták a hadtörténészek. A felbukkant levél sem tartalmaz hadtörténelmi szempontból új információkat, azonban irodalomtörténeti adalékokkal szolgál egy még kevéssé tárgyalt, 1942-ben kezdődő és 1946-ban záruló politikai-irodalmi eseménysorozathoz. A levél – Illyés naplójegyzeteivel együtt olvasva – így pontosabban és mélyebben világítja meg Illyés Gyula, Kovács Imre és Szombathelyi Ferenc sorsának egy különösen tragikus időszakban történt összefonódását. Mindemellett a pontosabb megértés kedvéért érdemes röviden feleleveníteni a levél hátterét is: Szombathelyi Ferenc szerepét az újvidéki atrocitásokban, népbírósági perét, elítélésének és meghurcoltatásának körülményeit, majd a világháború utáni magyar politikai helyzet alakulását.

A levél ceruzával íródott kézírás: a feszes, egyenletesen kimért sorok és a javítások hiánya átgondolt mondanivalóra és világos gondolatfűzésre utalnak. Boríték nem került elő, és mivel az összehajtogatott levél hátoldalán is csak annyi szerepel, hogy „Illyés Gyula magyar író kezébe”, valószínűsíthető, hogy Szombathelyi nem is postán keresztül akarta eljuttatni a címzetthez, hanem közvetítő útján került ki a Markó utcai börtönből.

Kedves Barátom! Azt hiszem, hogy az újságokból tudod, hogy 10 évi fegyházbüntetést kaptam. Ahhoz képest, hogy a legrosszabbat megúsztam, a büntetés nem sok, de ahhoz képest, hogy a vád megdőlt – sok. A tárgyalás alkalmából ugyanis beigazolást nyert, hogy nemhogy bűnös lennék, hanem érdemeim vannak. Mindenesetre ezt az eredményt elsősorban tanúimnak – közöttük elsősorban Neked – köszönhetem, kik önként jöttek el magyarságom és tisztességem mellett tanúbizonyságot tenni.

Szombathelyit első fokon 1946. március 30-án (NB. XX. 653/1946/7. számon) bűnösnek találták népellenes bűntettekben és hivatali hatalommal való visszaélés bűntettében, de egyhangúlag felmentették a háborús bűntettek vádja alól. A pártok delegáltjai között a büntetés mértékét illetően szavazategyenlőség alakult ki: a Polgári Demokrata Párt, a Független Kisgazdapárt és a Nemzeti Parasztpárt 6 évi, míg a Magyar Kommunista Párt, a Szakszervezetek Országos Tanácsa és a Szociáldemokrata Párt küldöttei 10 évi fegyházbüntetést javasoltak. Ebben a helyzetben Dr. Molnár László bírónak kellett dönteni, aki végül a 10 éves fegyházbüntetést ítélte meg.

Most a továbbiakban arról van szó, hogy a „NOT”-nál lehetőleg teljes sikert és a meghurcoltatásomért teljes elégtételt érjek el. Ehhez támogatásra lenne szükségem, amiért is Hozzád fordulok azon kérelemmel, hogy amint annak idején Kovács Imre ügyében nálam interveniáltál, most viszont az én ügyemben Kovácsnál interveniálni szíveskedjél.”

A Budapesti Népbíróságot (majd később a Népbíróságok Országos Tanácsát) még 1945 végén állították fel a háborús bűnösök felelősségre vonásának céljával, de ezek a „különtanácsok” már következő évtől a Magyar Kommunista Párt eszközeivé váltak a politikai ellenfelekkel való leszámolás szolgálatában. Szombathelyi is érzékelhette a népbíróság szerepének megváltozását, és talán ezért fordult Illyéshez a kéréssel.

Illyés többször említi a Naplójegyzetekben Kovács Imre neves politikus és népi író ügyét, aki 1939 és 1946 között a Nemzeti Parasztpárt főtitkára, majd 1942-től a nyíltan háború- és németellenes Magyar Történelmi Emlékbizottság elnöke volt. Kovács 1942. március 15-én a Magyar Történelmi Emlékbizottság szervezte koszorúzáson a parasztság nevében Bajcsy-Zsilinszky Endrével kettesben koszorúzta meg Petőfi szobrát. Hamarosan azonban behívót kapott, de tartalékállományba került, mert 1942. április 7-én a VKF-2 nyomozói hazaárulás címén letartóztatták és a Hadik-laktanyába kísérték.

Kovács az esetről így ír az emlékiratában: „ ... a Hadik-laktanya hírhedt vallatási módszereivel és pince-zárkáival területenkívüliséget élvezett. (...) A kihallgatásom során tisztázódott, hogy (...) Basil Davidson, aki a háború előtt angol lapokat tudósított Budapestről, a háború alatt pedig az angol Special Operations Executive ügynöke volt, az isztambuli főhadiszállásról, Pálóczi-Horváth György újságíróval karöltve Szakasits Árpádnak, akkor a Népszava főszerkesztőjének, s nekem levelet, a titkos levelezéshez szükséges chifre code-ot, rejtjeles szótárt, később az érintkezés könnyebbé tételére rövidhullámú adó-vevőt, és kiválogatásra fegyvermintákat küldött azzal az ígérettel, hogy együttműködésünk megalapozása után nagyobb ellenállási mozgalmat szervezhetünk, melyet a szövetségesek légi úton ellátnának felszereléssel és hadianyaggal.

Az első futár - az isztambuli magyar főkonzul angol származású felesége, Baroness Miske Gerstenberger - a nekünk szóló levelet és a rejtjeles szótárt kékróka keppjének üvegszemében mikrofilmen hozta. A szerencsétlen nőt az SS és a Gestapo figyelte, a VKF-2 letartóztatta, s ceruzaütésre az üvegszem kifordult a tartalmával. A második futár Törökország Helsinki-i főkonzulja volt, a nevére már nem emlékszem (Tosan?), aki diplomáciai zsákjában a fegyvermintákat szállította Budapestre, egy bőröndben pedig egymillió pengőt: a Gestapo és az SS őt is a VKF-2 kezére játszotta.”

Kovács végül egyhetes kihallgatása után a Margit körúti katonai fogházba került, írótársai pedig azonnal megpróbáltak közbenjárni érte minden lehetséges fórumon. Illyés május 20-án meglátogatta Kovácsot a fogházban, majd a fiatal író érdekében felkereste Márai Sándort is, aki „igen szépen viselkedett”. Másnap - minden nézetkülönbségük ellenére - felkereste Oláh Györgyöt, a hírhedt nyilas Egyedül vagyunk szerkesztőjét, aki „szintén készséges volt”.

Minden segíteni szándékozó próbálkozás eredménytelen maradt egészen 1942. június 5-ig, amikor is Illyés sok írótársával együtt elutazott a háború árnyékában megrendezett erdélyi könyvnapra Kolozsvárra. Az eseményen propagandisztikus célból a katonai vezérkar is rész vett, így fokozott figyelem övezte a rendezvényre érkező írókat (többek között Móricz Zsigmond, Márai Sándor, Illyés Gyula, Gulácsy Irén, Cs. Szabó László, Szabó Lőrinc, Szabó Pál, Bibó Lajos, Áprily Lajos, Bókay János, Erdélyi József, Ignácz Rózsa, Sinka István, Veres Péter, Grandpierre Emil, Passuth László). Illyés így ír erről:

Kora délután a Fő téren fölállított könyvsátornál álltunk. A téren át katonatisztek csupa arany és csupa nikkel csillogású csapata jött felénk, elöl néhány magasabb rangú, hátrább – érezhető rangsor szerint – a kíséret. A vezérkar volt, Szombathelyivel az élén.

Márai elébe ment, őt már régebbről ismerte. Szombathelyi is kilép: középkori seregek találkozása. Bemutatkozás. Magas, feszes, tekintélyt tartó, de szellemi hódításra is törekvő embernek mutatkozott Szombathelyi az alatt a néhány perc alatt. Nyílt arcú, művelt fej.

Mindnyájunkhoz volt szava. Vizsgázott is, kitüntetést is osztott: jártas az irodalomban.

Nekem a kimértnél is jóval többet mondott. Igen fontos tünetnek mondta a falukutató mozgalmat, a népfőiskolákat. Föl kell tárni a nép helyzetét; bele kell emelni a népet a nemzet életébe. Még a Puszták népé-re is volt egy elismerő bólintása.

Hirtelen azt éreztem: ajtó nyitható; rendkívüli alkalom kínálkozik; bántani fog – mert majd gyávaságnak érzem –, ha nem élek vele.

Megköszöntem az érdeklődést, de rögtön a többi „népi”-ek nevében is. Munkájuk sok küzdelemmel jár, veszéllyel is. Közülük a legfiatalabb, egy igen nagy tehetség súlyos helyzetben van. Épp a vezérkar börtönében. Kovács Imrének hívják. Azt kérjük: vizsgáltassa fölül gyorsan az ügyét: az az ember jóhiszemű, csak félreértés keverhette vád alá.

Komoran nézett rám Szombathelyi, de nem szakított félbe.

Aztán a többi írón jártatta meg a tekintetét, kérdő várakozással.

Hitelesítő főbólintásokat kapott. Cs. Szabótól, Szabó Lőrinctől még néhány kiegészítő szót is.”

Figyelemre méltó a helyzet spontaneitása, szó sincs gondosan megtervezett mondatokról és alázatos könyörgésről. Illyés egyszerűen megragadta a váratlanul kínálkozó lehetőséget, és talán éppen ez vezetett sikerre: „Alig két hét múlva Pesten küldönc hozta levél hívott a Várba, a vezérkari épületbe. Szombathelyi fogadott, jó fél órára. Átnézte Kovács Imre iratait. Felelősséggel merem-e állítani, hogy – ezután is jóhiszemű lesz? A következő hét egyik délelőttjén Kovács Imre lépett be déli munkahelyemre, a Szabadság téri Florence kávéházba.”

Szabadulásáról Kovács is megemlékezik emlékiratában: „Ügyem mégsem került tárgyalásra, (...) írótársaim, elsősorban Illyés Gyula, a kolozsvári könyvnapon találkoztak Szombathelyi vezérezredessel, a honvéd vezérkar főnökével, aki unszolásukra szabadon engedett.” Pontosan tudta tehát, hogy kik próbáltak meg közbenjárni az érdekében és kinek a parancsára engedték szabadon.

De Kovács szabadon engedését maga Szombathelyi is többször hangsúlyozta védőbeszédeiben, ezért érdemes az ő szavait is összevetni az eddigiekkel: „ … ismétlem: én politikailag elfogulatlan voltam. Ezt mutatja az ítélet végrehajtásának felfüggesztése Kovács Imre parasztíró ügyében, kit a VKF bíróság agrárkommunista agitáció miatt 15 évre ítélt el. Miután nevezett megbánta, és megígérte, hogy jövőben hasonló tevékenységtől tartózkodni fog, büntetését, illetve ennek végrehajtását bizonytalan időre felfüggesztettem.” Kovács szabadon engedése talán meglepő volt Illyéséknek, de ismerve Szombathelyi akkurátus hivatali hozzáállását, ez egyáltalán nem meglepő. Erről is ír a vázlatában: „Senkit sem üldöztem pártállása miatt, mert én sohasem politizáltam. Senkit sem gyűlöltem. Nem voltam sohasem gyűlölködő, sem szadista. Ahol csak ajánlották, mindig kegyelmet gyakoroltam. Ennek örültem. A halálos ítéleteket különösen megfontoltam, aktákat átnéztem, a bírákat, ügyészt meghallgattam.”

Szombathelyi eddigi sorai erősítik az Illyésben keltett jó benyomást: emlékezett a közbenjáró(k)ra, az egész ügyre is, és mikor később ő lett a sarokba szorított vad, nem habozott megragadni egy lehetséges kiutat. De azért kételyei voltak, mint ahogy levele folytatásából kitűnik.

Kovács – mint tanú – sajnos nem jelent meg a tárgyaláson. Meg vagyok győződve arról, hogy ez politikai opportunitásból történt. Most sem gondolok arra, hogy nagyon exponálja magát. Csak arra kérjed őt, hogy legyen szíves ügyvédemet (Dr. Kardos János, Városház utca 7.) meglátogatni és ügyem, illetve esetem felől tájékozódni. Azt hiszem, csakhamar látni fogja azt, hogy itt nem csak viszontszolgálat fejében kopogtatok ajtaján – csak ezen a címen egy lépést sem mertem volna feléje tenni –, hanem egy olyan ember ügyéről van szó, aki teljesítményénél fogva is rászolgált a támogatásra.

Amit Szombathelyi levele megírásakor nem tudhatott: Illyés már korábban találkozott Kováccsal és megkérte őt, hogy tanúskodjon vele együtt Szombathelyi mellett. Mire tehát Szombathelyi „interveniálást kért” Illyéstől, az már meg is történt, ráadásul sikertelenül. Illyés így ír erről: „Mikor Szombathelyit háborús bűnösként népbíróság elé állították, tanúvallomásra jelentkeztem, s szóltam Kovács Imrének, csatlakozzon hozzám. 'Politikai félremagyarázásra vezetne' – mondta. De azt megígérte, hogy szavaimat – ha engem miattuk támadnának (ami az addig tapasztaltak után várható volt) nem fogja megcáfolni. Ért támadás – még a Ludas Matyiban is, karikatúra formájában (elöl én és Zilahy – ő is ott volt tanúként –, mögöttünk síró özvegyek) – de cáfolni mégsem kellett. Szombathelyit nem ítélték halálra (csak tízévi börtönre).” Kovács opportunizmusának megítélése nem jelen írás célja, mindenesetre ami Illyés (és Zilahy) esetében magától értetődő természetes gesztus volt (kérés nélkül is segíteni ott, ahol az ügy igazában hitt), az Kovácsnál korántsem. Azt nem lehet tudni, hogy Szombathelyi levele után Illyés esetleg újra felkereste-e Kovácsot, erre való utalás Illyés hagyatékának áttekintésekor nem került elő.

A folytatásban Szombathelyi röviden felvázolta sorsa alakulását a német megszállás és Szálasi kormányzása idején.

Akit – mint engem – a németek bevonulásuk után elkergettek és üldöztek, majd a kormány bíróság elé állított, mert amerikai ejtőernyősöket fogadtam és a háborút a németek oldalán szabotáltam. Aki amerikai rövidhullámú rádiót tartott üzemben a Gestapo árnyékában, és akit a nyilas kormány a feleségével együtt letartóztatott, Sopronkőhidán bebörtönöztetett, majd Újvidék miatt – [ahol a vád szerint – H. I.] túlzó ítéleteket hoztam, a honvédség jó hírnevét és a tisztikar becsületét ezáltal kompromittáltam – bíróság elé állított, és akit végül az SS Bajorországba elhurcolt, internált és kínzott, az megérdemelné azt – sőt, meg is követelhető –, hogy szolgálatát és magatartását éppen a demokrácia részéről méltányolják és elismerjék. Meg vagyok győződve arról, hogy ez meg is történne, ha ügyemet a demokrácia berkeiben nem csak a propaganda egyoldalú beállítása, hanem a tények alapján ismernék. Nincs szószólóm ott, az a baj. Ezért kérném Kovács Imrét, hogy legyen igaz ügyem szószólója azoknál, akik ebben állást foglalni, illetve dönteni hivatottak. Kovács különben bíróságomnál is tájékozódhat, Dr. Molnár László tanácsa hozta az ítéletet, mely – meggyőződésem szerint – csak politikai opportunitás miatt nem lehetett felmentő.

Szombathelyinek a szövetségesek felé tett tapogatózásai szintén többször szóba kerülnek perében. Mint elmondta, ő is az angolszász hatalmakkal kereste a kapcsolatot, mert 1942 nyarán sok európai katonai vezetővel együtt még ő is meg volt győződve arról, hogy a Balkánon keresztül jön majd a szövetségesek mindent eldöntő végső hadművelete. Ekkor akarta kiküldeni egy tisztjét Isztambulba, hogy megkezdődjenek a titkos tárgyalások, de mivel katonai kötelességének tartotta ezirányú terveiről a miniszterelnököt tájékoztatni, a küldetés meghiúsult. Kállay ugyanis határozottan megtiltotta az akciót. Érdemes hangsúlyozni az időpontot két szempontból is: egyrészt a németek európai hegemóniája a megmutatkozó oroszországi kudarc ellenére még mindig megingathatatlannak tűnt (talán ezért volt Kállay óvatos), másrészt Szombathelyi katonaként jól tudta, hogy csak akkor lehet kiugrani majd, ha szövetségesek már közel lesznek az ország határaihoz, ezért időben kell elkezdeni az előkészületeket. (Hogy mennyire igaza volt, azt jól mutatta Románia 1944-es kiugrása.) Ezután Szombathelyi önálló akciókra szánta rá magát, és – Kállayt már nem tájékoztatva, de a német hírszerzés figyelmét igencsak felkeltve – személycseréket hajtott végre a tisztikarban, többek közt leváltotta a németek által nagyon kedvelt isztambuli katonai attasét, és saját emberét – Hatz Ottó alezredest nevezte ki attasénak. 1943 tavaszára Hatz által létrejött a kapcsolatfelvétel a szövetségesekkel, ekkortól számítható a levélben is említett rádió üzemeltetése (maga Hatz hozta Budapestre a szövetségesektől kapott készüléket), amelyet a VKF-6 épületének padlásán rejtettek el. A szövetségesek követeléseit – kémkedés, az oroszok elleni harc felfüggesztése, magyar csapatok kivonása Oroszországból, a német megszállás elkerülése, partizánalakulatok felállítása – a kormány nem vállalta. A különbékére irányuló titkos tárgyalások ezután is tovább folytak, majd 1944 márciusában (a megszállás előtt néhány nappal) került sor az amerikai ejtőernyősök érkezésére („Sparrow Mission” fedőnéven). Szombathelyi itt talán egy kissé túloz: természetesen tudott a diverzánsok érkezéséről, de nem ő volt megbízva a fogadásukkal és tárgyalásokkal, hanem Ujszászy István vezérőrnagy. Az akció különben is a legrosszabb időpontban került végrehajtásra, és nem volt megfelelően előkészítve. Már az is eleve gyanús volt, hogy az amerikaiakkal tárgyaló Hatz sem tudott az ejtőernyősök érkezéséről, és hogy az akciót amerikai részről az OSS (Office of Strategic Services) készítette elő, nem pedig a hivatalos katonai szervezetek. Mindenesetre az akció teljesen eredménytelenül zárult, a németek március 19-én megszállták Magyarországot, a három amerikai tisztet pedig 24-én Berlinbe vitték.

Szombathelyi már korábban nekilátott egy 5000 fős egység létrehozásához, melyet egy esetleges németbarát puccs felszámolására vetettek volna be, és a megszállásig a legnagyobb titokban - éppen partizánvadász alakulatként feltüntetve - 1500 főt kiképeztek és felszereltek. Ez a terv is kudarcba fulladt: a bevonuló németek azonnal felszámolták a különítményt.

A megszállás után Szombathelyit rövidesen nyugállományba helyezték (április 19.), majd a nyilas hatalomátvétel után 1944. november 22-én feleségével együtt letartóztatták. A nyilasok egyik fő vádja az volt, hogy az 1942. évi újvidéki atrocitások után Szombathelyi „túlzó” ítéleteket hozott. Magát a vérengzést illetően vitán felül áll, hogy Szombathelyi adta parancsba az újvidéki razziát, de azzal a határozott céllal, hogy a kegyetlenkedő és súlyos veszteségeket okozó partizánok tevékenységét kell felszámolni. Letartóztatásokra adott parancsot, nem öldöklésre és etnikai tisztogatásra. A kutatások mára bebizonyították, hogy Szombathelyi számára – katonatisztként és emberként egyaránt – elfogadhatatlan volt az események eldurvulása és a civil lakosságot (szerbeket, zsidókat, cigányokat) is érintő megtorlások. Még 1944 januárjában is így írt tiszti parancsában: „...sohasem hittem volta, hogy megtörténhet, mert ez számomra elképzelhetetlen volt. Ami 1942 januárjában a Bácskában, nevezetesen Újvidéken történt, az példátlan a magyar honvédség történetében, és alkalmas arra, hogy a szomszédos szerb nép és közénk évszázadokra a gyűlölség és a bosszú magvait hintse el. Az egész eseményt összefoglalóan csak ezekkel a végzetesen tragikus szavakkal tudom kifejteni, hogy nemzeti szerencsétlenség.” Ennek fényében viszont felmerülhet a kérdés, hogy miért nem volt erélyesebb a felelősök azonnali letartóztatásában és elítélésében, és miért hagyta évekig húzódni a pereket. (Az egyik főbűnös, Feketehalmy-Czeydner Ferenc végül nem is várta meg az elhúzódó perek végkimenetelét, hanem - német segítséggel - 1944 elején Németországba szökött és több társával beállt a Waffen-SS kötelékébe. A megszállás után visszatért Magyarországra és rehabilitáltatta magát a nyilas kormánnyal.) Szombathelyit még a népbírósági perében is vádolták azzal, hogy nem akadályozta meg Feketehalmy – és néhány társa – megszökését. Szombathelyi azzal védekezett, hogy vezérkari főnökként kötelessége volt a (politikai vonalon) szállingózó rémhírek leellenőrzése, emiatt leküldött Újvidékre egy tényfeltáró bizottságot, melynek alapos vizsgálatai persze sok időbe kerültek. De miután megbizonyosodott a rémhírek valóságtartalma felől, azonnal kezdeményezte a jogi eljárások megindítását, és ítéletek is születtek, annak ellenére, hogy a németek végig erős nyomás alatt tartották a hadvezetést az eljárások megszüntetéséért, és a magyar hadsereg vezérkarában megvolt az újvidéki események elhallgatásának szándéka és a zsidóellenesség. Szombathelyi az ország megszállása után is tiltakozott a nyilas kormány által hozott amnesztiarendelet ellen, melynek révén szabadlábra kerülhettek az újvidéki vérengzés addig elítélt felelősei.

Zárógondolatként nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a második világháború összes hadviselő fele közül egyedül Magyarország - személy szerint Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke - rendelt el saját hadseregének egységei ellen lakossággal szemben elkövetett atrocitások miatt vizsgálatot.

Jól láthatóak tehát a Szombathelyit több oldalról is érő támadások: egyrészt a nyilasok azért börtönözték be, mert az újvidéki vérengzések idején elítélte a magyarok által elkövetett atrocitásokat, szorgalmazta a bűnösök felelősségre vonását, majd „túlzó” ítéleteket hozott. Másrészt a sors tragikus fintoraként perének idején már azokkal együtt volt bezárva, akik korábban őt magát bezárták, s akiknek felelősségre vonásáért korábban éppen ő küzdött.

1945 márciusának végén Szombathelyit az SS Bajorországba (Trifternbe) hurcolta, ahol május 1-jén szabadították ki az amerikai csapatok. Június 10-én már mint háborús bűnöst vették őrizetbe, majd miután Magyarországon június 19-vel lefokozták és kizárták a honvédségből, október 9-én repülőn Budapestre szállították.

Az igazságtalan vádakat és kilátástalan helyzetét Szombathelyi vélhetően számtalanszor átgondolta fogságában, mert a levél folytatásában a rabtársait érintő megjegyzése szó szerint egyezik a védőbeszédeiben szereplő mondattal.

Megjegyzem még, hogy bajtársaim [közül – H. I.], akikkel Sopronkőhidán (és Bajorországban is) együtt voltunk, a demokrácia részéről csupán azon puszta tényért, hogy a nyilasok által lefogottak [voltak – H. I.], sokan előléptetésben, javadalmazásban és egyéb jutalomban részesültek. Én ezzel szemben már a 14. hónapot töltöm nehéz börtönben, és 7 hónapot bujdostam. Ha bűnös lennék, már akkor is bőven bűnhődtem volna.

Különben Kováccsal kapcsolatban követett eljárásom a tárgyalások alkalmával szintén szőnyegre került. Az ügyész megjegyezte, hogy igaz ugyan, hogy „Kovácsot súlyos ítélete dacára szabadlábra helyeztem, de egyben lakatot tettem a szájára”, amire bátor voltam általános derültség közben azt válaszolni, hogy ilyen ítéletet én szívesen vállalnék bármikor.

Mielőtt soraimat zárom, még egyszer hálás köszönetet mondok spontán kiállásodért mellettem, amit soha nem fogok elfelejteni. Éppen ez bátorít fel engem arra, hogy jelen levelemmel alkalmatlankodjam. Velem ügyvédem útján lehet érintkezni. Örülnék, ha mielőbb hallanék Rólad valamit.

Igaz és régi híved és barátod

Szombathelyi

Budapest, 1946. április 7.

Szombathelyi Ferencet végül másodfokon 1946. május 22-én Dr. Bojta Béla bíró vezetésével (NOT I. 3162/1946. számon) életfogytiglani fegyházra ítélték. Noha bűnösségét egyhangúlag állapították meg, a büntetés mértékét illetően ezúttal is megoszlottak a vélemények: a Polgári Demokrata Párt és a Magyar Kommunista Párt golyó általi halált javasoltak, míg a Nemzeti Parasztpárt 15 évi, a Független Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt pedig életfogytig tartó fegyházbüntetést. Végül egyszerű szótöbbséggel a fenti ítélet mellett döntöttek.

1946 augusztusában Ries István szociáldemokrata igazságügyi miniszter a kormány és a parlament tudta nélkül kiadta Szombathelyi Ferencet Jugoszláviának – máig is ismeretlen körülmények között. Újvidéken is perbe fogták háborús bűnök miatt, halálra ítélték, és a kivégzés időpontjául 1946. november 4-ét jelölték meg a péterváradi erőd falánál.

1994. március 16-án hozott ítéletében a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága bűncselekmény hiányában hatályon kívül helyezte a NOT 1946-os elmarasztaló ítéletét.

Kovács Imre a háború után is tovább politizált. A Nemzeti Parasztpárt 1946-tól egyre inkább ketté szakadt: az egyik szárny (Kováccsal együtt) a Független Kisgazdapárttal akarta szorosabbra vonni az együttműködést, míg a másik inkább a Magyar Kommunista Párttal. Kovács egyre erősebben kritizálta az MKP térnyerését, és amikor 1947. február 25-én letartóztatták Kovács Bélát, az FKGP kommunistaellenes főtitkárát, kilépett saját pártjából. 1947 augusztusában még a Független Magyar Demokrata Párthoz csatlakozva újból képviselőnek választották, de a hazai politikai életben fokozatosan háttérbe szorult. Az MKP elképzeléseivel egyre kevésbé tudott egyetérteni és mivel várható volt, hogy rövidesen őt is letartóztatják, 1947. november 17-én végleg elhagyta az országot. Évtizedekkel később – mint a Münchenben megjelenő Új Látóhatár egyik szerkesztője – megkereste a fentebb említett amerikai ejtőernyősök parancsnokát, és több riportot készített vele a kudarcba fulladt 1944-es akcióról.

Illyés Gyula nem írt a Naplójegyzetekben Kovács Imre 1942-es letartóztatásának okáról, csak már magáról a közbenjárásokról szólt, kézenfekvő volt a levél megtalálása után a téma alaposabb körüljárása. Jelen tanulmány nem vállalkozhat a korszak említett személyiségeinek részletes bemutatására és megítélésére. Megtette ezt már számtalan kiváló író, kutató és publicista. Mindazonáltal Szombathelyi Ferenc, Kovács Imre és Illyés Gyula most bemutatott közös története hűen tükrözi egy embert és jellemet próbáló korszak lenyomatát.


Irodalom:

 

Kaló József: Szombathelyi Ferenc vezérezredes önéletrajza és védőbeszédének vázlata 1946-ból, in Hadtörténelmi Közlemények CXXIV (2011/2)

Kádár Gyula: A Ludovikától Sopronkőhidáig, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1978

Illyés Gyula: Naplójegyzetek 1929-1945, szerk. Illyés Gyuláné és Illyés Mária, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986

Dávid Gyula: Kolozsvári magyar könyvnapok a második világháború árnyékában (1942. június 5-8.), in Helikon XXII (2011/11)

Kovács Imre: A Márciusi Front, New Brunswick, Magyar Öregdiák Szövetség - Bessenyei György Kör, 1980

Charles Fenyvesi: Három összeesküvés: Rundstedt tábornagy, Canaris tengernagy és a zsidó mérnök, aki megmenthette volna Európát, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2007


Jegyzet:


1Cselekedtem, tehát hibáztam vagy hibázhattam” - Szombathelyi Ferenc 1946. május 22-i védőbeszédének zárómondata.



« vissza