Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Csak a szél

A társadalmi közbeszédben a cigány – kérdés elég hangsúlyosan van jelen, bár kétségtelen, hogy a kommunkáció ezer sebből vérzik. Ehhez képest Fliegauf Bence Csak a szél című játékfilmjét, amelyet a romagyilkosságok kapcsán forgatott, döbbenetes érdektelenség kísérte. A bemutató másnapján tízen ha ültünk a moziban, és a film gyakorlatilag egy hónap alatt eltűnt a mozikból. Jóllehet a film berlini fesztiválsikere és a bemutatót kísérő kormányzati kommunikáció bírálata elég harsány volt, tehát a filmről jóval több szó esett a médiában, mint magyar filmekről szokott. A filmet kísérő érdektelenség jelzi egyfelől azt, hogy a magyar játékfilm az elmúlt két évtizedben olyan mértékben fordult el a lényeges társadalmi kérdések revelatív és hiteles filmi megformálásától, hogy elvesztette azt a nézőréteget – az értelmiség ötven év feletti része –, amely ilyesmit elvár a filmektől. Másfelől jelzi annak a rendkívül összetett problémahalmaznak a létét, mindenekelőtt az előítéletességet, amely a cigánykérdéssel kapcsolatos.
Érdemes felidézni Sára Sándor gondolatait 2009-ből, akinek életművében a Cigányok és a témát mélyen érintő Feldobott kő is példa rá, hogyan lehet etikusan, empátiával, művészileg hitelesen oldani az előítéleteket.
Ha nekem most azt mondanák, hogy készítsek a cigányokról egy filmet, nehéz helyzetben lennék, jóllehet tudom, miről kéne itt beszélni. Arról például, amit a Cigányok című filmem is megpendített. De nyilvánvaló, hogy nem lehet röviden, mert az csak fölvázolt valamit, egy lírai film volt és szimpátiát akart kelteni irántuk, a cigányság mellett. Ez ma már kevés. Hisz annyi előítélet innét oda és visssza rakódik egymásra, hogy ezt le kéne hántani és úgy készíteni a filmet... De mindenekelőtt meg kell vizsgálni a cigányok és a politika viszonyát. Hiszen a politika hergeli őket, négyévenként üveggyöngyökért megvásárolja a szavazataikat... Áldatlan az a helyzet, amit nap mint nap látunk a televízióban. Tegnap éjjel is agyonlőttek egy cigány férfit. És ez nem egy spontán cselekvés, hanem emögött egy szervezett erő van, és ennek a felgöngyölítése is megérne egy misét. Nemcsak a szegénységnek vannak tehát kiszolgáltatva, hanem még a politikai manipulációnak is... Ráadásul ha nem történik valami, mivel ez egy krízis, robbanni fog.”
Nem volt tehát könnyű helyzetben Fliegauf Bence – a Dealer és a Rengeteg tehetségét már sokszorosan bizonyított alkotója –, amikor a 2008–2009-es cigánygyilkosságok hatására, úgy érezte, muszáj filmet csinálnia az események kapcsán. Bizonyára érezve a téma nyomasztó súlyát, döntött úgy, hogy visszafogottan, minimalizálva dolgozza föl a témát, elemelve a konkrét történésektől, de mégis félreérthetetlenül utalva azokra. Egy cigány család egyetlen napja, hajnaltól éjszakáig, fókuszban a félelemmel. Az anya, egy kamasz lány, egy kisfiú, akit az események szinte felnőtté tesznek, s a magatehetetlen nagyapa. Az apa már Kanadában van, oda készül a család is, csak pénz kellene. Az asszony dolgozik közmunkán, meg takarít is, erősen próbálja fogni a családot. A kisfiú mégis az iskola mellé jár. Elindul reggel, látszólag céltalanul kóborol a tanyát körülvevő akácosban. Aztán beszökik a házba, amelynek lakóit meggyilkolták. Csak az alvadt vér és a tátongó üresség árulkodik a drámáról. Magához vesz egy-két apróságot. Kiderül, hogy komoly célja van, búvóhelyet rendez be családjának, mert fél, hogy őket is kipécézik, elérik a gyilkosok. Hiszen az előző áldozatok is vétlenek, rendes, dolgos cigányok, senki sem érti, miért kellett meghalniuk. Még a nyomozók sem, egyikük – nyíltan rasszista – mondja is, hogy ő tudja, kiket kellett volna megölni. A lány jár iskolába, de visszahúzódó, konfliktuskerülő. Hogy vannak pozitív érzelmei is, az szinte csak a rokon kislánnyal való jelenetekben mutatkozik.meg.
A filmben a rendőröket kivéve civil szereplők játszanak. Fliegaufnak rutinja van az amatőr szereplőkkel való forgatásban, mégis átütőnek, igazán erősnek csak a kisfiú játékát érezzük
Nem játék ez, „csak” egy intenzív jelenlét, mégis, azáltal hogy védekezik, fölkészül a támadásra, hitelesíti a félelmet is. Az anyának és a lánynak szótlanul, passzívan nehezebb elhitetnie a rettegést. Lovasi Zoltán kamerája végig dokumentarista közelikben, már-már hiperrealistán mutatja be a család életét. Szűkszavúságukban is sokatmondóak a képek. Ahogy a kisfiú indulás előtt benyúl egy fazékba és kivesz egy csirkenyakat, ahogy barátjával nyalogatják a nescafét, az nagyon árulkodó. De a közmunkásokat szállító busz vagy az iskolai óra, a hajnali ébredés, az egymás melegéből biztonságot remélő testek mind-mind sokáig bennünk élő képek. Mégis a film egésze hiányérzetet kelt, mert az áldozatok hiába meggyőzőek, ha gyilkosaiknak még az árnyékát sem látjuk. A mégoly hatásos, a félelmet borzongatóan megidéző film sem képes a József Attila-i „fortélyos félelmet” megmutatni, ami esetünkben egy parafrázissal élve azt jelenti, hogy „retteg a cigánytól a magyar / s a magyartól fél a cigány”. Ráadásul kijátssza őket egymás ellen a politika, a hatalom. Míg a filmek és a társadalmi kommunikáció nem komplexen, a dolgok gyökeréig ásva közelítenek a kérdéshez, addig az emberek csak a Győzike típusú cigányábrázolásra lesznek kíváncsiak. A Csak a szél rendezője azt nyilatkozta, hogy korábbi filmjeit úgy készítette, mint egy földlakó, nem lehetett tudni, hogy a szereplők Magyarországon élnek, de most hazatért, és szeretne más szociális, társadalmi problémákat érintő filmet is készíteni a jövőben. Ehhez azonban Magyarországon kell élni és nyitott szemmel, elfogulatlanul közelíteni a problémákhoz. Hiszen, mint Szabó Zoltántól tudjuk, a lelkiismeret nem lehet sem bal-, sem jobboldali.
 



« vissza