Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Antall a külpolitikus 2. rész

 

Nemzetpolitika: üzenet a határon túliaknak

 

A nemzetpolitikai szemlélet. Egy ország problémáinak a nemzet egészének szemszögéből való vizsgálata és a nemzeti elkötelezettség nem áll ellentétben a másik nemzet tiszteletével” – olvasható Antall Józsefnek a Magyarság és Európa című nemzetpolitikai szemle 1992-ben megjelent kötetéhez írt előszavában.

Több mint negyven év után Antall hozta vissza a politikai szótárba a nemzetpolitika kifejezést,1 vagyis az összmagyarságban gondolkodást, a nemzeti érdekek következetes érvényesítését a szomszédsági kapcsolatokban és a regionális politikában. A nemzetpolitika egyrészt külpolitika: a kisebbségbe került magyar közösségek ügyének beemelése a magyar külpolitika célrendszerébe. De belpolitika is: a határainkon kívül élő magyarok támogatása az anyaországban. Minthogy a nemzetpolitikának az egész kormányzati munkát át kell hatnia, ennek összehangolására hozta létre a miniszterelnök 1990 júniusában – a korábbi Nemzetiségi Titkárság utódaként – a Határon Túli Magyarok Titkárságát, s ez alakult át 1992-ben a Határon Túli Magyarok Hivatalává. A nemzetpolitikát szolgálták az akkoriban létrejött alapítványok is, elsősorban az Illyés Alapítvány és a Kézfogás Alapítvány. A magyar nemzet szellemi egységének megőrzésére és kultúrájának erősítésére jött létre – ugyancsak az Antall-kormány idején, a miniszterelnök teljes támogatásával – a műholdról egész Európában és a Közel-Keleten (sőt, azóta a tengerentúlon is) fogható Duna Televízió.

A Közép- és Kelet-Európában egymás mellett, sok esetben egymást átfedve, keverten élő népek és etnikai szigetek békés és harmonikus együttélése Európa békéjéhez és biztonságához elengedhetetlen. A nemzetállamként viselkedő többnemzetiségű országokban a nemzeti kisebbséget alkotó népcsoportok létükben érzik magukat fenyegetve, mivel nemcsak alapvető jogaikat sértették meg rendszeresen, de a II. világháború után sokuk sorsa a kitelepítés lett, azóta pedig az asszimiláció tizedeli soraikat.2 Az 1919-ben született kisebbségvédelmi egyezmények céljukat csak kis mértékben érték el. A II. világháború után a győztes hatalmak – a kisebbségi sérelmeket ürügyként felhasználó náci politikára emlékezve – ezeket a szerződéseket elejtették. Az ún. szocializmus évtizedeiben belső telepítésekkel, az iparosítással számos térség nemzetiségi összetételét mesterségesen megváltoztatták, miközben a teljes politikai jogfosztottság következtében a kárvallottak még tiltakozni sem tudtak.

A megpróbáltatásoktól súlyosan érintett magyar nemzeti kisebbségek a rendszerváltozástól helyzetük radikális megváltozását remélték.3 A kormányprogram világosan és minden jóhiszemű megfigyelő számára megnyugtató módon fektette le Magyarország szomszédsági politikájának alapelveit. „A közép- és kelet-európai változások kezünkbe adták a nagy lehetőséget, hogy megszüntessük, vagy legalább jelentősen enyhítsük az itt élő népeket régóta szembefordító ellentéteket. A függetlenné váló nemzeteknek szabad kapcsolatokat kell kialakítaniuk egymással, az államhatárok ne akadályozzák a személyek, az információk és az eszmék szabad áramlását. Bízunk abban, hogy egyetlen szomszédunknak sem lesz szüksége a jövőben a magyarságra mint összetartó ellenségképre. Az összeurópai együttműködés velejárója az intenzív regionális együttműködés, erre törekszünk valamennyi szomszédunkkal. A föderáció felé haladó Európában ugyanakkor éppen a regionalizmus biztosíthatja a nemzeti sajátosságok megőrzését. […] Kisebbségi politikánk fő célja az emberi jogok, s ezeken belül a kisebbségek jogainak érvényre juttatása határainkon kívül és határainkon belül egyaránt. Tekintettel arra, hogy a magyarság egyharmada határainkon kívül él, a magyar államnak különleges felelőssége a magyar nemzet mint kulturális és etnikai közösség megmaradásának támogatása mindenütt. Ezért állunk ki – a fennálló nemzetközi szerződések tiszteletben tartásával, azok szellemében – a határainkon kívül élő magyar közösségek önrendelkezési jogának megtartása mellett, a szomszéd államok kormányainak kinyilvánított ígéreteivel is összhangban. Ideje, hogy a nemzeti kisebbségek valóban az országok közötti barátság legfontosabb hídját alkossák, de ezt csak a jogaikat és méltóságérzetüket visszanyert közösségek láthatják el. Ebben a tiszta törekvésünkben számítunk a demokratikus államok kormányainak és közvéleményének támogatására éppen úgy, mint az európai és a nemzetközi szervezetek politikai segítségére.”4

Antall Józsefet a határon túli magyarság örökre a szívébe zárta emlékezetes, 1990. június 2-án, az MDF III. országos gyűlésén elhangzott, még itthon is annyiszor félreértett vagy szándékosan félremagyarázott kijelentésével: „Törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak a kormányfőjeként – lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni.”5 Vajon túllépett-e ezzel a magyar alkotmányba az 1989-es kerekasztal-tárgyalások eredményeként (nem kis mértékben éppen Antall szorgalmazására) beillesztett felelősségvállalás elvén („a Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért”)? Nem, e mondat csak eme elv megerősítését és gyakorlattá tételét ígérte. Jóval kisebb feltűnést keltve a gondolat benne volt a fent idézett kormányprogramban is. Az emlékezetes mondatból a bel- és külföldi politikai ellendrukkerek a magyar irredentizmus, a szomszéd államokkal szembeni területi követelések programját olvasták ki. Jó adag rosszhiszeműségre volt ehhez szükség,6 valamint a miniszterelnök mondatának hiányos, pontatlan idézésére. Közép-Európában a nemzet fogalma hagyományosan nem az államhoz, hanem a nyelvhez, a kultúrához, a történelemhez kapcsolódik, így Antall egy kézenfekvő tényhez (a magyar nemzet létszáma jóval meghaladja a magyar állampolgárokét) csak annyit tett hozzá, hogy gondolkodásában, politikájában mindig jelen lesznek a Magyarország határain kívülre kényszerült, magyar nyelven beszélő, magukat továbbra is magyarnak valló milliók. Márpedig erre nagy szükség volt, mert a kommunizmus évtizedei alatt a hivatalos magyar politika nem törődött velük, jórészt még a hazai iskolai oktatásból is száműzte őket, ezzel is hozzájárulva sorsuk mostohaságához. Sütő András temetési beszédében így idézte ezt fel: „Mondta ezt közel fél évszázaddal a letűnt magyar politikai vezetés szintjén elárult, nemzetközi szinten is közönnyel szemlélt, kisebbségi sorban vergődő magyar nemzeti közösségek védelmében. […] Elment, de mi tudjuk, hogy mindörökre velünk marad. Velünk marad a világ magyarságának nemzetközi létküzdelmében.”7 Antall világossá tette, hogy Magyarország támogatni fogja a határain kívül élő magyarokat a megmaradásért folytatott küzdelmükben. A második világháború és a kommunista uralom következtében a határainkon kívülre került magyar népesség ugyanis abszolút számban majdnem egymillióval, arányát tekintve pedig még aggasztóbb mértékben megfogyatkozott,8 s ez a teljes megsemmisülés veszélyét vetette föl. A határontúli magyarok 1990-től a politikai pluralizmus eszközeivel élve, magyar pártokba tömörülve, az adott országok parlamentjében és a helyi önkormányzatokban küzdenek jogi, politikai és gazdasági helyzetük javításáért – lényegében fennmaradásukért és jövőjükért. E törekvéseik támogatását Antall József és kormánya az egyik legfontosabb nemzeti célnak tekintette.

A „lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke” kifejezés tehát a kormányprogram idézett részének a tömör összefoglalása volt. Azt üzente a határokon kívül rekedt magyar közösségeknek, hogy vége annak az időszaknak, azaz a kommunizmusnak, amikor a magyar haza látszólag leírta őket, amikor sem erkölcsi, sem gyakorlati segítséget nem nyújtott nekik, s amikor a fejük fölött barátkozott, iszogatott és vadászgatott elvtársi egyetértésben az őket elnyomó vezetőkkel.9 Románia, valamint az akkor még létező Csehszlovákia, Jugoszlávia és a Szovjetunió magyarsága azonnal meghallotta e mondatot, erőt merített belőle, a szomszédos fővárosokban ugyanakkor sokan felkapták a fejüket, s az újjáéledő magyar területi követelések rémével kezdték riogatni saját közvéleményüket és a világ kormányait. A kritikus mondatból a „lélekben, érzésben” szavakat sok esetben tudatosan kihagyó hazai és nemzetközi sajtó is elősegítette ezt, néhány hazai politikus közreműködésével.10 Szerencsétlen és káros gyakorlat vette kezdetét: a magyar politikai élet szereplői egy alapvető nemzeti ügyben egységes fellépés helyett azt a látszatot keltették, hogy van egy radikális, szélsőséges, nacionalista külpolitikai irányvonal, amely a szomszédokkal szemben a konfrontáció, netalán a konfliktus útját követi, s emellett létezik egy ezzel szemben álló, megegyezésre törekvő irányzat. Külföldön akkoriban kezdték sokan azt hinni, hogy az Antall-kormány az előbbinek, ellenzéke pedig az utóbbinak a képviselője. A vitatott mondat elhangzását követően azonban a magyar miniszterelnök szavainak pontos idézésével és az imént összefoglalt háttér bemutatásával elértük, hogy külföldi partnereink döntő többsége megértette: nincs másról szó, mint arról, hogy az újjászületett Magyarország bel- és külpolitikájában vállalni fogja a trianoni békeszerződésben a szomszédos országokhoz csatolt magyar közösségek támogatását.

A magyar kormány álláspontjának szilárd elvi alapja is volt. Nemcsak a határainkon kívüli magyar kisebbségek jogait tartottuk fontosnak, hanem minden más nemzeti kisebbségét is. Ahol azonnal változtatni lehetett az addigi gyakorlaton, az a hazai nemzeti kisebbségek kezelése volt. A kormányfő kezdeményezésére már 1990 szeptemberében létrejött a Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Hivatala, élén egy német nemzetiségű szakember-politikussal (Wolfart Jánossal),11 s megkezdődött a hazai kisebbségek kollektív jogain alapuló kisebbségi törvény kidolgozása.

Itthon és külföldön nem kevesen már Trianon vagy a szomszédos országokhoz került magyar közösségek puszta említését is irredentizmusnak, határ-felülvizsgálati törekvésnek hitték, legalábbis annak állították be. Antall szavai és tettei egyaránt cáfolták e vádat, de gyakran hangsúlyozta, többek között az újjászervezett Magyarok Világszövetsége kongresszusán 1992. augusztus 20-án is, hogy a békeszerződés igazságtalanságai még mindig fájnak, s orvoslást kívánnak. „Ki vonhatja kétségbe azt, hogy fájdalmat okozott ennek a népnek és ennek az országnak az első világháborút követő trianoni békeszerződés? […] Fájdalmat okoz, mert kulturális szétszabdalást jelentett. Családonként mindenkinek fájdalma van, mert elszakadt a testvéreitől, vagy elszakadt a szülőföldjétől. Nehezen emészti meg egy ország minden harmadik magyarnak a határon túlra kerülését. […] Hazug embernek tarthatnának bennünket a másik oldalon állók, ha erre egy magyar ember azt tudja mondani: […] számomra közömbös. […] Lemondtunk a határok megváltoztatásának erőszakos politikájáról. A Helsinki Záróokmányban és a Párizsi Charta aláírásával ezt az elvet elfogadtuk Európa többi népével. De ehhez az elvhez szorosan hozzátartozik az is, hogy nem lehet sem az emberi jogokat, sem az önrendelkezési jogot a nemzeti kisebbségi jogok védelme nélkül elfogadni. Ne mondja senki, hogy a kisebbségi kérdés belügy. […] Amikor kimondjuk a történelmi igazságtalanság tényét, egyidejűleg kimondjuk azt a politikai alapkövetelményt is: együtt jár egy új Európával, egy új világrenddel az, hogy a nemzeti kisebbségek emberhez méltón kell hogy éljenek. […] Ha ezt így nézzük, akkor sanda módon senki sem gyanúsíthat bennünket állandóan azzal, hogy félni kell tőlünk. Ahányszor hallom ezt a megjegyzést egyes politikusoktól, […] mindig megkérdezem: nem szégyellik magukat, hogy félnek? Mitől félnek? Szomszédságunkban mindegyik ország hadserege a többszöröse a miénknek! Ne használják fel sehol országok összetartására, népek félrevezetésére a magyarságot mint ellenségképet!”12

Vajon rejtett irredentizmus így beszélni? Joggal keltett a szomszéd államok kormányaiban aggodalmakat és bizalmatlanságot a tizenötmillió magyarban gondolkodó politika? Révész Sándor „lelki irredentizmus”-sal vádolta Antallt. Elismerte ugyan, hogy e tájon erre nemcsak joga, hanem sok oka is van az embernek, de e tény kimondását – legalábbis egy politikus részéről – megengedhetetlennek tekintette, s Kiss Gy. Csabára, az MDF egyik alapítójára hivatkozott, aki ugyancsak helytelenítette Antall fogalmazását.13 Egy szlovákiai magyar újságíró azt emelte ki, hogy a kormányfő kijelentése nem aktuális politikai célokat szolgált: „Antall József, a néhai magyar miniszterelnök volt az utolsó magyar jobboldali politikus, aki primitív aktuálpolitikai megfontolások nélkül ontott könnyet Trianon miatt. E mondat három kulcsszava: »aktuálpolitikai megfontolások nélkül«. Ő is siratta a Zágontól Dévényig és a Tátrától Fiuméig terjedő országot, de valahogy úgy, ahogy azt 1526 után úgy nyolcvan évvel valamelyik, a három részre szakított ország majdani egyesülésében reménykedő vándorpoéta tehette.”14 Igaza van a szerzőnek, hogy Antallnak – mint minden nemzetben gondolkodó magyarnak – fájt a történelmi ország eltűnése, és a fájdalom kifejezése vagy a kisebbségi jogok számonkérése nem pillanatnyi politikai célokat szolgált. Negyvenévi kommunista agymosás után ezzel a témával szavazatokat inkább veszíteni, mint nyerni lehetett, amint ezt a 2004-es népszavazás is igazolta. A határon túli magyarok védelmét képviselni egyszerűen kötelesség. Ahogy a baloldal által is nagyra tartott Bibó István – egyébként az Antall család régi barátja – megfogalmazta: „Magyarország a létrejött békeszerződést, bármilyen súlyos legyen is, ha egyszer aláírta, hiánytalanul teljesíteni fogja. Nem volna őszinte, ha úgy tenne, mint aki lelkes hívévé vált a békeszerződés súlyos rendelkezéseinek. De nem fog ideológiát vagy propagandát csinálni a határok megváltoztatásából, és nem fog olyan politikát folytatni, amely a maga területi sérelmeinek az orvoslása érdekében nemzetközi válságokra vagy katasztrófákra spekulál, hanem fenntartás nélkül berendezkedik a békeszerződés által teremtett állapotra. Egyetlenegy fenntartásról azonban nem tehet le: nem adhatja fel a magyar kisebbségek sorsával szemben való politikai érdekeltségét.”15 Nemzetpolitikai felfogásával Antall a 20. század legjobb magyar hagyományait követte.

A tájékozott megfigyelők tudták (vagy a későbbiekben tapasztalták), hogy Antall és kormánya a nemzetközi joggal és az európai gyakorlattal összhangban álló megoldásokkal kívánta orvosolni az akkori Európa legnagyobb létszámú nemzeti kisebbségének jogos panaszait. A magyar kormány a kisebbségi jogok teljes körű biztosításában látta valamennyi etnikai jellegű konfliktus ellenszerét, összhangban a nemzetközi közösség kinyilatkoztatott elveivel. Akkoriban még nagyon komolyan vettük a nemzetközi ajánlások jelentőségét, s erősen bíztunk az Európa Tanács normáiban és jogi mechanizmusaiban.

A szomszédos országok magyar politikusaival informális keretek között rendszeresen találkozott, ez tekinthető a MÁÉRT elődjének. Ezeken a találkozókon, vagy a kisebbségi problémákról különféle fórumokon szólva, Antall messzemenően tiszteletben tartotta a határontúli magyar pártok autonómiáját. Inkább tőlük várt javaslatokat, kezdeményezéseket, semmint rájuk tukmálta volna saját elgondolásait. Nem is volt akkor vita a célokról; egyértelmű volt, hogy a megoldás az egyéni és a közösségi kisebbségi jogok megadása, s ennek optimális kerete az autonómia. „A kisebbségi jogok jelenlegi érvényesülése nem más, mint egy évszázados területi autonómia modern megfogalmazása és érvényesítése” – fejtette ki Antall Dél-Tirolról Sárközy Péter római egyetemi tanárral beszélgetve.16 Kelet-Közép-Európa kevert lakosságú államai esetében elítélte az egységes nemzetállam eszméjét, mivel az csak a kisebbségek elűzésével, erőszakos beolvasztásával és a népességi arányok mesterséges megváltoztatásával valósítható meg. Figyelmeztető volt, hogy a legtöbb elcsatolt városban 1990-re már eltűnt az egykori magyar többség. Az általános emberi jogokon túli nemzetiségi kisebbségi jogok Antall szerint a nemzetek önrendelkezési jogából fakadnak.17 A nemzetpolitika elveinek és a konkrét javaslatok kidolgozására, Nyugaton élő magyarok bevonásával rendszeresen ülésező pártközi informális fórumot hozott létre (KENF), ezen Antall megbízásából általában én vettem részt, mint az MDF elnökségének tagja.

Hazánk akkori nehéz gazdasági helyzetében, csökkenő nemzeti és egyéni jövedelem mellett, könnyű volt demagóg módon hangulatot kelteni a határon túli magyar közösségeket támogató nemzetpolitika ellen: a „mi” pénzünkből támogatjuk „őket”. Kevesen gondoltak arra, hogy a határok által tőlünk elvágott magyarok politikai és gazdasági helyzetének javulása egész Közép-Európa számára előnyös. Minél előbb terjed kelet felé a jólét és a jogbiztonság, annál hamarabb szűnik meg hazánk frontország jellege. Tehát nemcsak a szív diktálta a magyar kisebbségek sokoldalú támogatását, hanem az ész is. Az Antall-kormányban általános volt az a felfogás, hogy előnyt jelent majd számunkra a közép-európai szabadkereskedelmi övezetben, később pedig az egységes, reánk is kiterjedő európai piacban, hogy szomszédságunkban milliók beszélnek magyarul (nem csupán magyarok!), hogy ennek köszönhetően jóval könnyebb a társalgás és az üzletkötés, jobban érzi magát a turista, s eredményesebb a tudományos és a kulturális együttműködés az egész Kárpát-medencében. Ezért a jó nemzetpolitika nemcsak a magyarokkal, hanem a magyarul valamennyire beszélő, a magyarsággal rokonszenvező, a magyar kultúrát ismerő románokkal, szlovákokkal, szerbekkel, ukránokkal (és természetesen osztrákokkal) is igyekszik ápolni a kapcsolatokat.

Antall József azonban távolabbra is tekintett, s nagy figyelmet fordított az úgynevezett nyugati magyarságra. Azokra, akik a diktatúrák vagy az elviselhetetlen gazdasági viszonyok elől menekülve a semmiből teremtettek maguknak egzisztenciát, szereztek megbecsülést a magyar névnek, s igen sok jó ügyet támogattak politikailag és anyagilag is. Azokra, akik sosem feledkeztek meg az itthon kommunista diktatúra alatt, a trianoni határokon túl pedig még diszkriminált kisebbségként is élő nemzettársakról. Azt próbáltuk megértetni a hazai társadalommal, hogy nem irigyelnünk kell őket, hanem sok tekintetben utánoznunk. Tanulhatunk tőlük kitartást, hitet, vállalkozó szellemet, önzetlen segítőkészséget, magyar öntudatot. A rendszerváltozás jóvoltából megtűrt disszidensből, megkopasztani (esetleg beszervezni) próbált, „távolba szakadt hazánkfiá”-ból tanácsadóvá, befektetővé, személyes példává váló magyar vendégtanárok, kitüntetett tudósok vagy éppen öregcserkészek sok esetben jobban ismerték és értették a magyar viszonyokat, mint sok hazai választó. A hazánk iránti nemzetközi rokonszenvben, a sok és hasznos külföldi befektetésben, valamint a nagyfokú politikai támogatásban felbecsülhetetlen volt a nyugati magyarság szerepe, az általuk előmozdított, az itthon élőknek sok előnyt hozó állásfoglalások és döntések. A demokrácia a részvétel politikája, márpedig a külföldi magyarság mindig is részt vett a magyar nemzet ügyeinek előmozdításában. Ezért amikor Antall József 1990. február 3-án New Brunswickban a Rutgers Egyetemen találkozott az amerikai keleti partvidék magyarságával, kimondta: az érvényes választójogi törvény módosításával lehetővé kell tenni a nyugati országokban élő, magyar állampolgárságú és útlevelű honfitársaink számára, hogy munkájuk, adójuk, befektetésük, hazautalt jövedelmük és javaik mellett szavazatukkal is kifejezzék a haza iránti elkötelezettségüket, s előmozdítsák itthoni viszonyaink javulását.18 A rendszerváltozás jóvoltából eszmei értelemben megszűnt az a különbség, hogy ki mikor és miért hagyta el az országot. A hatályos jogszabály azonban nemcsak az egykori „disszidens”-t zárta ki a választók közül, hanem azt is, aki éppen hivatalos úton külföldön tartózkodott, aki kint tanult vagy dolgozott, miközben itthon fizette a különféle adókat. Antallnak az volt a véleménye, hogy aki hosszabb-rövidebb időn át külföldön él, az a jelenlegi információs és közlekedési lehetőségek birtokában csak akkor szakad el a szülőhazától, ha akar, s minthogy legtöbben szívügyüknek tekintik a kapcsolatok megőrzését és a magyar érdekek előmozdítását, ők is feltétlenül részei a magyar nemzetnek, így ennek megfelelően kell foglalkoznunk velük.19 Azóta szavakban minden politikai irányzat ezt vallja, tettekben viszont már kevésbé.

A kormány megalakulása után a miniszterelnök és a külügyminiszter aláírásával külön üzenet köszöntötte a nyugati magyarságot. Többek között ama meggyőződésünknek adtunk hangot, hogy a nemzet megújhodási programjának sikeréért „sokat tehet a külföldi magyarság is, azok, akiket a reánk erőltetett politikai rendszerek valamelyike kényszerített emigrációba, akik azonban tudták, hogy a magyar haza nem azonos a politikai rendszerrel. Szavaiknak és tetteiknek nagy szerepe volt abban, hogy az otthon maradottakban nem hunyt ki a remény, hogy a külföld nem felejtette el teljesen küzdelmeinket és érte is hozott áldozatainkat, s hogy a valódi nemzeti célok nem maradtak képviselet nélkül. Erős bennünk a meggyőződés, hogy az új viszonyok új helyzetet teremtettek a külföldi magyarok és az otthon maradottak viszonyában. Megnőttek a lehetőségek, de egyben a felelősség is. A Nyugaton élő magyarság ismét közvetlen szerepet tölthet be a nemzet sorsának alakításában, előmozdíthatja az előttünk álló roppant feladat sikeres véghezvitelét”.20

Egyszerre szólt mind a tizenötmillió magyarhoz Göncz Árpád köztársasági elnök és Antall József 1990. október 20-án az 1956-os magyar forradalom évfordulója alkalmából. „Kötelességünknek tartjuk, hogy kiálljunk a határainkon túl élő, sokszor igen nehéz időkben helytálló magyarság azon joga mellett, hogy magyarként, anyanyelvén, anyanemzetével és másutt élő magyarokkal korlátozás nélkül kapcsolatot tartva, autonóm módon dönthessen saját sorsáról. …Tisztelettel gondolunk a Nyugaton élő magyarokra, akik – bármikor kellett is elhagyniuk hazájukat – 1956 eszméinek szellemében, magyarságukat megőrizve gazdagították azt az országot, amely befogadta őket. Ebben a szellemben, a Magyarországon élő nemzetiségek érdekeit szem előtt tartva, identitásuk és kultúrájuk megőrzését elősegítve, az ezt szavatoló többletjogok biztosításával, nem a jogok csorbításával törekszünk együttműködésre a szomszédos államokkal. …Úgy ítéljük meg, hogy az egyetemes magyarság előtt – hosszú idő után először – újra nyitva áll a történelmi együtt cselekvés lehetősége.”21 E szavakban már benne rejlett „a nemzet határmódosítás nélküli újraegyesítésé”-nek későbbi megfogalmazása.

Az Antall-kormány számára a kiindulópontot az érintett magyar közösségek igényei és választott képviselőik útján is kifejtett javaslatai jelentették. Noha a jelenlegi nemzetközi jog expressis verbis csak Ausztria és az Olaszországban élő német kisebbség esetében nyilvánítja ki a „védnök hatalom” (Schutzmacht) státusát, a gyakorlatban aligha lehet megkérdőjelezni az anyaország felelősségének az ésszerűségét.22 A kisebbségben élő magyar közösségek az országaik belső stabilitásához elengedhetetlen, a nemzetközi gyakorlattal is összhangban álló lépéseket szorgalmaztak, ezek támogatása számunkra természetes volt.

Külföldi vezetőkkel tárgyalva, a nemzetközi diplomácia összes olyan fórumán, ahol jelen volt, Antall mindig rávilágított a kisebbségben élő magyar közösségek problémájára. 1990. október 2-án az Európa Tanács parlamenti közgyűlésén – még a hazánk felvételéről hozott döntés előtt – mondott beszédében megerősítette: „Közvetlen szomszédságunkban három és fél millió magyar él, akiknek a sorsáért ugyanúgy felelősök vagyunk, miként a nálunk élő kisebbségekért.” A miniszterelnök sokat várt az európai demokráciákat tömörítő szervezettől: „Kiemelkedő szerepet vállalhat az Európa Tanács a számunkra oly fontos kisebbségvédelem területén is; reményeink fűződnek a velencei székhelyű Joggal a Demokráciáért Bizottság tevékenységéhez.”23 Jómagam néhány nappal később az ENSZ közgyűlésén fejtettem ki a kormány nemzetpolitikájának alapelvét: „A magyar kormány álláspontja szerint térségünkben, Európa keleti felében, a demokráciának és a jogállamiságnak a próbaköve nemcsak a többpárti választás, hanem – az európai stabilitás nélkülözhetetlen elemeként – a tolerancia: a különböző nemzeti, etnikai, vallási, nyelvi kisebbségek autonóm létének, önazonosságának és sajátosságainak elismerése, ezek megőrzésének biztosítása, valamint egyéni és kollektív jogaik tiszteletben tartása.”24

Az 1991. február 15-ei visegrádi nyilatkozat is tartalmazta – magyar kezdeményezésre – a nemzeti kisebbségek politikai és egyéb jogainak fontosságát.25 Ez az informális szövetség puszta létével meggátolta, hogy magyar kisebbségellenes platformon új kisantant alakulhasson ki, pedig ez a cél nem állt távol az évtized közepén egy időben hatalmon levő, Mečiar, Iliescu és Milošević alkotta hármas elképzeléseitől.26

Az új világtörténelmi korszak küszöbén megalapozottnak látszott az a magyar remény, hogy európai keretben az Európa Tanács, világszinten pedig az ENSZ nemzetközi jogilag kötelező konvenciót, chartát alkot a nemzeti kisebbségek védelmére, a második világháború után sajnálatosan elejtett szabályozás pótlására.27 Erről is beszélt Antall József 1991. október 1-jén az ENSZ közgyűlésén elhangzott beszédében. „Hét évtizede országunk határain kívül él a magyarság egyharmada, Európa egyik legnagyobb lélekszámú, sokmilliós nemzeti kisebbsége. A magyar kormány nemzetközi kötelezettségeivel összhangban fordít különös figyelmet a magyarság – és minden kisebbség – sorsának alakulására, emberi és kisebbségi jogainak érvényesülésére. Támogatjuk és sürgetjük a nemzetközi közösség szerepvállalását e jogok érvényesítésében. Ezért nem fogunk tétovázni abban, hogy az emberi jogok megsértése esetén, a kétoldalú kapcsolatok mellett, nemzetközi fórumokat is igénybe vegyünk a felelősség megállapítására és a jogsértések felszámolására.”28 A beszéd elmondásának idején az ENSZ tekintélye újra megnőtt: a hidegháború befejezése megszüntette a világszervezet bénultságát, s az ENSZ égisze alatt végződött sikeresen a Kuvaitot bekebelező Irak elleni háború. Ahogy Antall megfogalmazta: az ENSZ először teljesítette maradéktalanul kollektív biztonsági funkcióját.29 A Közgyűlés által 1992. december 18-án elfogadott Nyilatkozat a nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól ugyan nem felelt meg várakozásainknak, s nem is volt kötelező érvényű, mégis hasznos hivatkozási forrás lett.

A Helsinki Záróokmányon alapuló Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ) 1990-ben és 1991-ben olyan ajánlásokat fogadott el, amelyeknek teljes körű érvényesülése nagymértékben javította volna az Európában, mindenekelőtt a Közép- és Kelet-Európában élő nemzeti kisebbségek helyzetét.30 A közép-európai országok laza együttműködését megteremtő Pentagonale (később Hexagonale, végül Közép-európai Kezdeményezés) közös javaslatot készített az EBEÉ-nek a témával foglalkozó 1990-es koppenhágai miniszteri szintű, valamint 1991. nyári genfi szakértői tanácskozására. Az elkövetkező években azonban a határon túli magyarság a nemzetközi kisebbségi jogvédelem területén – Kemény Zsigmond szavaival – egyre lejjebb került a csalódások lépcsőfokain, mert sem a várt kötelező érvényű nemzetközi szabályozás nem jött létre, sem az egyes országok belső jogrendje és mindennapi gyakorlata nem érte el azt a szintet, amelyet a rendszerváltozás felemelő légkörében hamarosan megvalósulni reméltek.31

Nem kétséges, hogy ha Antall miniszterelnökként is végig tudta volna látogatni a szomszédos országokat, az ottani magyar lakosság óriási ovációval fogadta volna. Betegsége, majd halála miatt azonban ezek az utak elmaradtak. Oda azonban még elment, ahol jelenlétére leginkább szükség volt, ahol a legnagyobb veszélyben voltak a magyarok. 1991. szeptember 3-án Szabadkán, a Vajdaság legszebb, még magyar többségű városában találkozott a felbomlás és a polgárháború küszöbén álló Jugoszlávia miniszterelnökével, Ante Markovićcsal.

 

Magyarország és a délszláv válság32

 

Az Antall-kormány megalakulásakor senki sem számított a hat szövetséges köztársaságból álló Jugoszlávia felbomlására, még a horvátok és a szlovének között is legfeljebb egy kisebbség álmodozott róla. Az áprilisi szlovéniai és horvátországi szabad választásokon azonban a politikai hatalom és a gazdasági erőforrások megosztásával elégedetlen, a nemzeti érdek erőteljesebb érvényesítését kívánó, politikailag heterogén, de a nemzeti célok tekintetében egységes erők szerezték meg a győzelmet, miközben előző decemberben Szerbiában a legtöbb szavazatot a szerb nacionalizmussal mindjobban azonosuló kommunisták kapták, akik, élükön Miloševićcsel, nemet mondtak a rendszerváltozásra. 1990 szeptemberében Szokai helyettes államtitkár közvetítésével érkezett a zágrábi köztársasági kormánytól a kérés harmincezer géppisztoly vásárlására a zágrábi rendőrség számára. Kormányszinten nem tárgyaltunk a megkeresésről, de Antall József, Für Lajos honvédelmi miniszter és jómagam úgy véltük, ideje, hogy az 1848-ig visszamenő feszültségek után helyreállítsuk a baráti viszonyt a velünk nyolcszáz éven át államközösségben élő horvát néppel, ezért a kérés megtagadása hiba lenne. Belső fegyveres konfliktust akkoriban még el sem tudtunk képzelni, de a fegyverek fajtája és mennyisége is eleve kizárta, hogy háborús célt szolgálhattak volna. Jelentőségük elsősorban lélektani lehetett a belgrádi hatalommal politikai vitát folytató, új, demokratikus legitimációjú horvát kormány számára. A továbbiakban a magyar fél csak kereskedelmi szinten foglalkozott az üggyel. A megkeresést a hazai szabályoknak megfelelően egy tárcaközi bizottság hagyta jóvá, több más fegyverkereskedelmi megállapodással együtt. Az első tízezres tétel szabályos vámkezeléssel októberben került leszállításra, de nem sokkal ezután Kadijević belgrádi hadügyminiszter éles hangú üzenetben jelezte magyar kollégájának, hogy a szövetségi kormány nem járul hozzá semmiféle Zágrábba irányuló fegyvereladáshoz, s magyarázatot kért a történtekért. A további szállítást a magyar honvédelmi tárca le is állította.
A jugoszlávok javasolták, hogy az ügyet ne tárjuk a nyilvánosság elé, 1991. január végén a belgrádi televízió egyik műsora mégis azzal vádolta meg hazánkat, hogy nagyarányú titkos fegyverszállításokkal segíti a horvát szeparatizmust. Ezt – a hazai sajtó kérdésére válaszolva – a valóságnak megfelelően személyesen is cáfoltam. A későbbiekben döntő mértékben nem Magyarországról kerültek a függetlenségét – Szlovéniával együtt – 1991. június 26-án kikiáltó Horvátországba azok a fegyverek, amelyekkel a függetlenségi háborút később sikerrel megvívta.33

A történelemnek és a délszláv térség akkori politikai-katonai viszonyainak a teljes félreismerése volna azt hinni, hogy hazánk, akarva vagy akaratlanul, hozzájárult déli szomszédjának, az „etnikai mozaik”-nak a felbomlásához34 és a véres balkáni háborúkhoz. 1991 őszéig, a fegyveres harcok kitöréséig a magyar kormány nyilvános fórumokon és bizalmas csatornákon egyaránt annak a reményének adott hangot, hogy az egyes tagköztársaságok nagyobb gazdasági és politikai önállósága tartós és működő megoldást hozhat egy konföderációs államformán belül. A „történészkormány” előtt az egykori osztrák–magyar dualizmus évtizedeken át jól működő példája lebegett, beleértve annak ismeretét, hogy a Monarchia felbomlása milyen súlyos politikai és gazdasági következményekkel járt egész Közép-Európa, sőt az egész világ számára. Antall József mélyen átérezte, milyen felelősség hárul a magyar kormányra a polgárháború küszöbére sodródott Jugoszlávia szomszédjaként, az akkor még négyszázezres jugoszláviai magyarság anyaországaként. Nem tagadhattuk meg rokonszenvünket az önrendelkezés elvére hivatkozó, velünk szomszédos szlovén és horvát néptől, de nem vállalhattuk a szembekerülést a vajdasági magyarokat túszhelyzetben tartó Szerbiával sem. Ezért volt szükség olyan egyensúlyozásra, mint amilyennek a június 27-ei külügyminisztériumi nyilatkozat mondható: „A magyar kormány… alapvető fontosságúnak tekinti, hogy Jugoszláviában fegyveres konfliktusokra ne kerüljön sor. …Folyamatos érintkezésben áll az európai és az észak-amerikai kormányokkal, s csatlakozik az Európai Közösség és Ausztria válságkezelő kezdeményezéséhez. Hangsúlyozzuk érdekeltségünket abban, hogy Jugoszlávia jövőjéről békésen, tárgyalások útján olyan megoldás szülessék, amely a népek önrendelkezési jogán alapul, valamint szavatolja az emberi jogok és a kisebbségi jogok maradéktalan érvényesülését. …Magyarország változatlanul a Jugoszláviával kialakított jószomszédi viszony és együttműködés fejlesztésére törekszik, s tiszteletben tart Jugoszlávia jövőjéről demokratikusan létrejövő bármilyen megoldást.”35

A függetlenségi nyilatkozat másnapján, 1991. június 27-én a Jugoszláv Néphadsereg katonai akciót indított Szlovénia ellen, de a szlovén fegyveres erők – mindenki meglepetésére – sikeresen ellenálltak. Antall miniszterelnök június 29-én Ante Marković jugoszláv kormányfőt telefonon, másnap pedig az Európai Közösség soros elnökét, valamint az amerikai és a szovjet elnököt levélben tájékoztatta a magyar kormány álláspontjáról.36 A Der Standard című osztrák lapnak adott interjújában kifejtette, hogy a jugoszláv tagköztársaságoknak joguk van az önrendelkezésre és a szuverenitásra, továbbá hogy síkraszáll a Vajdaság és Koszovó autonómiája mellett. Hangot adott azon álláspontjának, mely szerint a konföderációs berendezkedést tartja az egyik lehetséges megoldásnak, de természetesen az érintett népek kezében van a döntés joga. Rámutatott, hogy Szerbia – a közép-európai államok között egyedülálló módon – továbbra is nacionalizmussal áthatott kommunista irányítás alatt áll.37

A meginduló intenzív nemzetközi eszmecserék során (amikor a világ még hitt abban, hogy Jugoszlávia egységes állam marad) a magyar kormány – látva Jugoszlávia erősödő belső feszültségeit – figyelmeztette nyugati partnerereit a fegyveres konfliktus veszélyére, s annak elhárítására Jugoszlávia-konferencia összehívását javasolta. Ezen az együttélés (konföderáció?) vagy a kiválás módozatait kellett volna eldönteni, nemzetközi elnöklettel és közvetítéssel. Július 7-én az Európai Közösség közreműködésével Brioni szigetén, Tito egykori kedvenc tartózkodási helyén, a jugoszláv köztársaságok vezetői három hónapos moratóriumban állapodtak meg a célból, hogy Marković szövetségi miniszterelnök vezetésével megegyezésre jussanak a függetlenségi igényekről és az ország jövőjéről. Noha akkoriban még mind az Egyesült Államok, mind az Európai Közösség bízott az egységes Jugoszlávia fenntarthatóságában, s politikájuk is e célt szolgálta, a moratóriumot a függetlenségre törekvő erők tudták jobban kihasználni.38

Ilyen előzmények után került sor az eredetileg Olaszországot, Ausztriát, Jugoszláviát és Magyarországot tömörítő, majd Csehszlovákiával és Lengyelországgal kibővülő úgynevezett Hexagonalénak az 1991. július 26–27-én a horvátországi Dubrovnikban megtartott miniszterelnöki értekezletére. Antall József a kényes, sőt drámai helyzetben elmondott beszédében úgy volt konstruktív, hogy nem került szembe egyik féllel sem, összhangban állt a nemzetközi közösség jó szándékot tükröző deklarációival, s eközben hangot adott mind hazánk, mind a jugoszláviai magyar kisebbségek érdekeinek. A konferencia helyszínét jelképes értékűnek nevezte, „mivel a mediterrán térség és Közép-Európa szoros kapcsolatát jelképezi”. Kihasználva a nemzetközi gazdasági és pénzügyi intézetek – a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, valamint az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank – képviselőinek jelenlétét, a miniszterelnök rámutatott arra, hogy „a régió gazdasági sikere elsőrendű helyet kap a politikai stabilizáló tényezők sorában”. A Hexagonale elsődleges feladata is az, mondotta, hogy a térség lakói tapasztalják meg a szervezet hasznosságát. Antall kifejezte ama reményét, hogy Jugoszlávia népei „békés és demokratikus úton tudják rendezni belső konfliktusaikat”, hogy „irreguláris fegyveres erők ne lehessenek, ne működhessenek”, s hogy „katonai erők ne tölthessenek be olyan szerepet, amely ellentétes a politikai rendezéssel”. Ez ügyben várt megfelelő lépéseket és garanciákat Marković miniszterelnöktől, ehhez ígérte meg Magyarország támogatását, s ezt várta az Európai Közösségtől. „Amikor mi a szuverén köztársaságok konföderációjának gondolatáról kifejtettük álláspontunkat, az mindig összhangban volt a nemzetközi megállapodásokkal, többek között a Brioni Megállapodással.” Sajnos, Antall hiába figyelmeztetett: „Ha a három hónapos moratórium időszakában nem sikerül eredményt elérni, annak katasztrofális következményei lennének.”39

Az elhangzottak szellemében, a békés megegyezést szorgalmazva tárgyalt július 26-án este a magyar kormányfő a merész elképzeléseket megfogalmazó Tudjman horvát elnökkel is egy tengerparti villában. A következő hetekben azonban az események – döntő mértékben a belgrádi szerb vezetés hibájából – a fegyveres összeütközés felé haladtak. Ettől sem az Egyesült Államok, sem az Európai Közösség (együttesen vagy külön-külön), sem Magyarország nem tudta eltántorítani Miloševićet, aki Jugoszlávia romjain egy nagy-szerb állam tervét melengette, de a szocializmusnak nevezett diktatórikus rendszerek visszaállításának reményét is kifejezte.40

Mind az általános rendezést, mind a vajdasági magyarság védelmét kívánta Antall előmozdítani 1991. szeptember 3-ai szabadkai látogatásával. A két miniszterelnök sajtóértekezletén egyetértésben szólt olyan alapelvekről, mint a béke megőrzése, a nemzetek önrendelkezési joga, a kisebbségek személyi elvű és helyi autonómiája, valamint arról, hogy „lezártnak tekintenek minden korábbi konfliktust, beleértve a fegyvereladást, illetve a magyar légtérbe történő jugoszláv behatolásokat”.41 A jugoszláv kormányfő ígéretet tett arra, hogy a hadsereg által Dél-Baranyából elűzött magyarok és horvátok visszatérhetnek otthonukba, s kártalanítást is kapnak.42

Marković miniszterelnök mellett Antall természetesen találkozott az ott élő magyarság képviselőivel is, majd Szegeden tájékoztatta a tárgyalásokról a horvát és a szlovén kormány odautazó miniszterelnök-helyettesét.43

A belgrádi szerb vezetés arra törekedett, hogy Magyarországot is bevonja a konfliktusba, ezzel demonstrálva, hogy ismét a II. világháborús ellenfelek akarják szétverni Jugoszláviát. Jugoszláv gépek rendszeresen megsértették a magyar légteret, Barcs térségében egy kazettás bombát is ledobtak. A magyar külügyminisztérium ezzel kapcsolatos tiltakozó nyilatkozatában is kijelentette, hogy „A nemzetközi közösség államainak feladata, hogy sürgős, összehangolt és határozott erőfeszítésekkel elősegítsék e folyamatot, a Jugoszláviában folyó vérontás megállítását, a háború Jugoszlávia újabb térségeire való kiterjedésének és nemzetközivé válásának megakadályozását.”44 Október 8-án a lengyel–magyar szerződés aláírásakor Mazowiecki miniszterelnök és Antall közös nyilatkozatban megállapította, hogy „a jugoszláviai szövetségi hadseregnek Horvátország területén folytatott fegyveres tevékenysége agresszió; a nemzetközi jog, különösen az Egyesült Nemzetek Alapokmánya által tiltott cselekmény. […] a konfliktus nem képez belügyet, hanem az a nemzetek önrendelkezési jogán alapuló törekvések elleni fegyveres akció. Az önrendelkezés joga a saját államisághoz, az autonómiához való jogot, valamint a kisebbségek jogainak biztosítását is jelenti.” A két miniszterelnök követelte a harc beszüntetését, véleményük szerint „Horvátország területére nemzetközi békefenntartó erőket kell irányítani” és célszerű a Biztonsági Tanács sürgős összehívása.45 Ezzel a világon elsőként minősítették agressziónak a szerb támadást; későbbi szakértői vélemények szerint ez a meghatározás indokolt volt.46

A szeptember–októberben a szerbek által indított, megdöbbentő bűntettek által kísért háborúban előbb az új biztonsági fórum, az EBEÉ, majd az Európai Közösség is tehetetlennek bizonyult: sem megelőzni, sem megállítani nem tudta a konfliktust. A délszláv válsággal foglalkozó diplomáciai fórumokon Antall személyesen is aktív szerepet vállalt, s meggyőző érvekkel szorgalmazta a határozott fellépést a – Magyarországot közvetlenül is fenyegető – fegyveres harcok megállítása érdekében. 1991. október elejei amerikai útja során felszólalt az ENSZ Közgyűlésében, a Connecticuti Egyetem díszdoktorává avatták, előadást tartott a tekintélyes Council on Foreign Relations vacsoráján, majd a washingtoni George Washington Egyetemen, ahol Madeleine Albright professzor, a későbbi külügyminiszter mutatta be igen meleg szavakkal. Beszédeiben, csakúgy, mint a Capitoliumon a törvényhozókkal lezajlott találkozókon és az Eagleburger ügyvezető külügyminiszterrel a magyar nagykövetségen tartott szűk körű vacsorán, majd a Bush elnökkel október 4-én a Fehér Házban folytatott megbeszélésen a délszláv helyzet rendezését összekapcsolta a NATO általános válságkezelő szerepéről szóló javaslattal.

 

 

Jegyzetek:

 

1 Sokatmondó, hogy – a szocialista és a szabaddemokrata táborból elsőként – Gyurcsány Ferenc is használta e fogalmat.

2 Ezt a fenyegetettséget mutatja be tanulmányom: „From »Eastern Switzerland« to Ethnic Cleansing. Is the Dream Still Relevant?” In: Várdy, Steven Béla and Tooley, T. Hunt (eds.): Ethnic Cleansing in Twentieth Century Europe. New York: Columbia University Press, 2003. 11–42.

3 Jó példa e várakozásra a Nagy Imre és mártírtársai 1989. június 16-i újratemetésekor megszületett „Magyar–román Nyilatkozat” és a Magyar Demokrata Fórum 1989. karácsonyi kiáltványa. Az előbbit közli Limes, 1989. 1. sz.

4 Antall, i. m., II. 34. és A Nemzeti Megújhodás Programja. Budapest, 1990. 184.

5 Debreczeni, i. m., 137. A beszéd nem szerepel a gyűjteményes Antall-kötetben.

6 A Magyar Rádió riportere a beszéd után annak lehetséges negatív olvasatát vetette fel a miniszterelnöknek, aki tömören kifejtette, mit jelent és mit nem jelent kijelentése. MKÉ 1990, 191–192.

7 Debreczeni, i. m., 224.

8 Dávid Zoltán: A magyar nemzetiségi statisztika múltja és jelene. Valóság, 1980/8., 97. Kocsis Károly és Kocsis-Hodosi Eszter: Ethnic geography of the Hungarian minorities in the Carpathian Basin. Budapest: Geographical Research Institute, Hungarian Academy of Sciences, 1998, 22. E két mű alapján saját számításom szerint a trianoni országterületen kívül, a Kárpát-medencében élő magyarok száma az 1941. évi 3 244 000-ről 2000-ig 2 400 000-re, az egész népességhez viszonyított arányuk pedig összességében a felére csökkent.

9 Az 1980-as években ez változott, a magyar kormány diplomatái, elsősorban Romániában, kezdtek odafigyelni a magyar kisebbségek helyzetének romlására. A rendszerváltozás hajnalán azután Pozsgay védnökségével és Tabajdi Csaba vezetésével megindult a munka az aktív kisebbségpolitika érdekében.

10 Kovács László, az 1994-es kormányváltás utáni utódom, több fórumon is azt állította: külföldi partnerei megnyugodva értesültek tőle arról, hogy az új kormánynak nincsenek területi követelései. Határozottan állítom, hogy nekem ilyen irányú aggodalmat senki sem jelzett, ezért kétségbe vonom utódom állítását.

11 A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatalt (NEKH) a Gyurcsány-kormány 2007. január 31. napjával megszüntette.

12 Közli MKÉ 1992, 280–281. Vö. Debreczeni, J., i. m. 225.

13 Révész Sándor, i. m.,104–105.

14 Tóth Mihály, Új Szó, 2004. szeptember 20.

15 Bibó István: Válogatott tanulmányok. Budapest, Magvető, 1986, II. kötet, 294–295.

16 A közép-európai együttműködés és hazánk. Európai Utas, 1993/2. In: Antall, i. m., II. kötet, 541–555. Az idézett mondat az 548. oldalon olvasható.

17 Uo. 549.

18 Saját feljegyzéseim mellett erről is szólt 1990. február 11-ei jelentésem, amelyet az Antall-lal tett amerikai utunkról az MDF elnöksége számára készítettem. Vö.: Nyugati Magyarság, 1990. március–május.

19 A fentiek szellemében terjesztette be a Magyar Demokrata Fórum 1993 júniusában az alkotmány 70. paragrafusa (1) bekezdésének olyan értelmű módosítását, hogy a külföldön tartózkodó magyar állampolgárok is részt vehessenek a választásokon. Ez azonban az ellenzék szavazatai miatt nem kapta meg a szükséges kétharmados többséget.

20 Nyugati Magyarság, 1990. március–május, 1. Miközben a nyugaton élő magyarok többségükben örömmel fogadták Antallnak és kormányának velük kapcsolatos állásfoglalásait és tetteit, egy kisebbség – elsősorban a Nemzetőr című lapban – elégedetlenségét hangoztatta, amiért az egykori emigráció nem jutott nagyobb szerephez a hazai politikai életben és a diplomáciai szolgálatban.

21 Nyugati Magyarság, 1990. október–december, 3.

22 Az Európa Tanács keretében működő Velencei Bizottság ezt az elvet erősítette meg 2001. október 19-i állásfoglalásában.

23 MKÉ 1990, 254.

24 Uo. 263–264.

25 MKÉ 1991, 147.

26 Jeszenszky Géza: A „visegrádi gondolat” és az euroatlanti integráció. In: A rendszerváltozás a Magyar Szemlében 1992–2002. Budapest, Válasz Könyvkiadó, 2003, 330–337.

27 Ezt szorgalmaztam minden lehetséges nemzetközi fórumon, többek között az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának 47. ülésén Genfben 1991. február 18-án. MKÉ 1991. 153–154.

28 Antall, i. m. II. kötet, 342.

29 Uo. 340.

30 Az összes fontos kisebbségvédelmi dokumentumot közli, három nyelven Balázs Katalin–Ódor Bálint (szerk.): A nemzeti és etnikai kisebbségi jogok nemzetközi forrásai. Budapest, Magyar Országgyűlés, 2006. Vö. Chaszar, E.: The international problem of national minorities. Matthias Corvinus Publishing, Toronto, Buffalo, 1999.

31 Az Európa Tanács és az ENSZ e témában 1990 után született konvenciói és nyilatkozatai előremutatók ugyan, de egyértelműen csak az egyéni jogokat ismerik el a kívánatos csoportjoggal szemben. Ebből fakad, hogy az önrendelkezés jogán alapuló nemzeti autonómiát a jelenlegi nemzetközi szabályozás nem tartalmazza, a kormányok pedig kimondottan elutasítják. Lásd: Bíró G., Hamberger J., Molnár G., Szilágyi I., Tóth I.: Autonómia és integráció. Magyar Szemle Könyvek, Budapest, 1993; Kovács, P.: International Law and Minority Protection. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2000. Vö.: Thornberry, P.: Protecting individual and minority rights in democratic systems: options and implications. Ditchley Conference Report, No. D94/13.; Zoltani, Cs., K. and Koszorus, F. Jr.: „Group rights defuse tensions.” The Fletcher Forum of World Affairs, 1996, 20, 2.

32 Szélesebb kereten belül tárgyalja a délszláv válság magyar vonatkozásait is Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia. A délszláv állam története. Budapest, Aula Kiadó, 1999., a kétoldalú viszonyra koncentrálva Szilágy Imre: A magyar külpolitika és a délszláv térség 1990 után. Külügyi Szemle, 2004. 1–2.

33 Az úgynevezett Kalasnyikov-ügyről részletesen beszámol: Für, i. m. 272–282., 293–305. A délszláv háborúval foglalkozó, külföldön megjelent számos írás általában meg sem említi a magyar fegyvereladás témáját.

34 Kocsis Károly: Jugoszlávia. Egy felrobbant etnikai mozaik esete. Budapest, Teleki László Alapítvány, 1993.

35 MKÉ 1991, 240.

36 Antall–Marković telefonbeszélgetés, Népszabadság, 1991. július 1. Antall Bushnak írt 1991. június 30-i levele. Másolata birtokomban.

37 Antall: „A Vajdaság ügye is megoldásra vár”, Népszabadság, 1991. július 4.

38 Ezt támasztja alá a drámai eseményeket napról napra követő és a főszereplőkkel készített interjúkra is építő neves újságíró munkája: Meier, Viktor: Wie Jugoslawien verspielt wurde. München, 1995. Angolul: Yugoslavia. A history of its demise. Routledge, London, New York, 1999, 215–243.

39 Uo. 260–264.

40 Juhász József: i. m. 237–248.

41 A Népszabadság és az Új Magyarország 1991. szeptember 4-ei száma alapján közli: Külügyminisztériumi Tájékoztató (a továbbiakban KÜM Tájék.), 1991/2., 148–150.

42 MKÉ 1991, 277.

43 KÜM Tájék., 150.

44 MKÉ 1991, 300.

45 MKÉ 1991, 331.

46 Juhász József–Márkusz László–Tálas Péter–Valki László: Kinek a békéje? Háború és béke a volt Jugoszláviában. Budapest, Zrínyi Kiadó, 2003. 69.

47 KÜM Tájék., 1991/2., 240–241., illetve személyes emlékeim.

48 Antall József levele Bush amerikai elnökhöz, 1991. október 28. Másolata birtokomban.

49 Erre hívtam fel az EK-trojkát vezető Hollandia figyelmét többek között Hans van den Brok külügyminiszternek 1991. november 15-én írott levelemben. December 8-án pedig a rendezéssel foglalkozó három vezető, Lord Carrington, Hans van den Broek és Cyrus Vance volt a címzettje annak a levelemnek, amelyben fölvetettem, hogy békefenntartókat kellene küldeni azokra területekre, ahol még nincs háború, de fennáll a fegyveres konfliktus veszélye, így Boszniába, Koszovóba és a Vajdaságba.

50 A nemzetközi rendezési tervek vajdasági nézőpontú elemzését nyújtva e jellemző részletre is fölhívja a figyelmet Major Nándor: Elveszejtett ország. Politikai esszék Jugoszlávia széthullásáról. Újvidék, Fórum Könyvkiadó, 1993.

51 Révész, i. m. 104.

52 Egy, a tényeket elferdítő beállításra válaszoltam Kodolányi Gyulával közösen írt cikkemben: Az Antall-kormány és a délvidéki magyarság. Magyar Nemzet, 2003. szeptember 5. 6.

53 Jeszenszky Géza: A békítési politika és új példái. In: Új utak a közgazdasági, üzleti és társadalomtudományi képzésben. Budapest, Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, 1995, 513–517.

54 Jeszenszky, Géza: The right choice in Yugoslavia. The New York Times és The International Herald Tribune, 1992. január 16.

55 Ezt személyesen is megtapasztaltam, 1994. márciusi szarajevói látogatásomkor.



« vissza