Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A szociálpszichológia és a jog néhány összefüggéséről


Bevezetés


 

A jog természetének szakrális értelmezése a középkor századain keresztül meghatározta a jogi gondolkodást, mégpedig alapvetően a kánonjog primátusából és annak transzcendens hivatkozásokat tartalmazó megalapozásából következően. A jog társadalmi jelenség volta régtől, már a jog deszakralizálódásától kezdve, különösen azonban a történeti jogi iskola kibontakozása nyomán evidencia a joggal foglalkozók körében.[1] A 19. század második felében mindemellett egy sajátos tudományterület, a jogszociológia is kialakult a jog jelenségének kifejezetten társadalmi aspektusból való elemzésére, és ebben a lengyel származású grazi egyetemi tanárnak Gumplowicznak kiemelkedő szerep jutott.

Hogy a jog nem csekély pszichológiai vonatkozással is rendelkezik, erre elsősorban a skandináv és az amerikai jogi realizmus – majd annak nyomán a Critical Legal Studies mozgalom – irányította rá a figyelmet. A szociológiai és a pszichológiai megfontolások idővel találkoztak és a szociálpszichológia sajátos területét alakították ki. A jogtudomány azonban az utóbbi tudományszak eredményeit annak ellenére igen kevéssé hasznosította, hogy ennek az újabb tudománynak az „alkotó részeit” (ti. a szociológiát és a pszichológiát) egyaránt hasznosította a kutatások során. Különösen érdekes kérdéseket vet fel a jog és a pszichológia kapcsolata a büntetőjog területén. Ennek – természetesen az adott kor tudományos szintjén – már az ókorban is számos aspektusa vetődött fel.[2] Az alábbiakban vázlatosan érintjük a szociálpszichológia néhány olyan területét és megállapítását, amely a jogtudomány számára is releváns lehet. Ennek nyomán utalunk egyúttal néhány olyan körülményre is, amelyek jogelméleti megfontolásainkat árnyaltabbá tehetik. Elöljáróban azonban áttekintjük a jogelmélet multidiszciplinárissá válásának folyamatát.

 

A jogelmélet multidiszciplinaritásáról

 

A jogtudomány multidiszciplinárissá válása legalább a 18. századig nyúlik vissza. A történetírás tudománnyá alakulásával szükségképp megjelent a jogtörténet is. Az Auguste Comte által a pozitivizmus fő tudományszakának tekintett szociológia is betört a jogi gondolkodásba jogszociológia név alatt, és olykor vitába is bocsátkozott édes testvérével, a jogpozitivizmussal.A lélektannak a 19. század második felétől való gyors fejlődése és a pszichológiai gondolkodás egyre szélesebb körben való térhódítása a 20. század első felében az ún. jogi realizmusnak adott muníciót. A pszichológiai mozzanatok figyelembevétele természetesen a jogtörténeti kutatások során is markánsan számításba jöhet.[3] Az irodalomtudomány is megtermékenyítette a jogról való elméleti gondolkodást, mind elfogadottabbá téve a szépirodalmi művek jogi vonatkozású aspektusainak vizsgálatát a jog természetét és fejlődését feltáró kutatások során. Ám az antropológiai és néprajzi kutatások[4] sem hagyták érintetlenül a jogtudományt és hol a jogtörténet, hol a jogszociológia közegében, hol pedig egyenesen új irányzatokat, az antropológiai jogelméletet illetve a szabadjogi iskolát megteremtve illetve inspirálva bontakozott ki a jog antropológiai illetve néprajzi megközelítésének gondolata. Fontos megjegyezni, hogy a szabadjogi iskolának az az fontos tétele (amely a svájci Polgári Törvénykönyv ama híres szakaszában is testet ölt), hogy a pozitív joggal szemben előnyben részesítendő az igazságosság és a méltányosság elve, mély kapcsolatban áll Arisztotelész jogfilozófiájával és állambölcseletével. Arisztotelész – jellegzetesen görög módon – a törvényben nem célt, hanem eszközt látott. Tudta, hogy a törvény – mint általános absztrakció – adott esetben szükségképp ütközik az élettel, tehát a konkrét jogesetben a különössel. A méltányosságot tehát nem a törvény lerontásának, mint inkább kijavításának tekintette. Hogy az iszlám jog sem idegenkedik a contra legem méltányosságtól, alighanem többé-kevésbé annak az Arisztotelésznek is köszönhető, akit a Nyugat számára éppen az arab források őriztek meg.

A közgazdaságtan tudománnyá válása szintén maga után vont bizonyos interdiszciplináris tendenciákat. Adam Smith, David Ricardo munkái után különösen a marxista politikai gazdaságtanban kap szerepet a jog gazdasági (és politikai) alapú interpretációja, Max Weber Gazdaság és Társadalom c. munkájában pedig a jogszociológia gazdasági-kulturális kontextusban jelenik meg. Szintén Weber a joggal ugyancsak összefüggő vallási tényezőknek a gazdaságra gyakorolt hatását elemzi másik jelentős munkájában,[5] kimutatva a protestáns teológia és morál szoros kapcsolatát a kapitalista gazdaság realitásával. A jog értékszociológiai megközelítése egyúttal számos közös pontot mutat a jog lehetséges szociálpszichológiai vizsgálatával, amint erre különösen – a később még említendő – Kurt Lewin és Hugo Münstenberg munkái következtetni engednek.

 Napjainkban a jog és az egyéb tudományok kapcsolata még összetettebb, mint valaha, tekintettel arra, hogy a jog több területet von szabályozása alá, mint korábban bármikor. Ez természetesen közvetetten vagy közvetve kihat a jogról való olyan, merőben teoretikus gondolkodásra is, mint a jogelmélet.

 

A szociálpszichológia előzményei

 

A pszichológia, amely érdeklődésének középpontjába kezdetben az elmeműködés defektusait, diszfunkcióit, majd az ember, az egyén lelki sajátszerűségeinek vizsgálatát állította, a szociológia kialakulásának és jelentős fejlődésének hatására a 20. század első harmadában bizonyos irányzataiban az egyén és a közösség viszonyának vizsgálata felé fordult, új tudományterületet is képezve így, nevezetesen a szociálpszichológiát. E tudományterület alapvető problémáját az a kérdés képezi, hogy miként viselkedik az egyén a társadalmi interakciókban, és egyáltalán: a társadalmi környezetben, egymás társaságában. Kérdése az is, hogy mi módon szerveződnek az emberi csoportok, milyen a formális és az informális csoportok működési módja, illetve e csoportok egymáshoz való viszonya, továbbá, hogy az ember milyen mértékben és milyen módon befolyásolható.

A szociálpszichológia alapvetően leíró jelleggel közelíti meg ezeket a kérdéseket, míg a humánetológia és az evolúciós pszichológia az emberi magatartás – így többek között a szociálpszichológia által is feltárt magatartásformák – okozatosságát, evolúciós gyökereit is igyekszik kimutatni. Ezen a helyen csupán néhány olyan szociálpszichológiai mozzanatra való utalásra van lehetőségünk, amelyek legalább hozzávetőleg megragadhatóvá teszik a szociálpszichológiai gondolkodás nézőpontját, és főbb problematikáját. A szociálpszichológia előzményei között azonban célszerű megemlítenünk azokat a 19. századi, illetve az e korra visszamenő eredetű törekvéseket is, amelyek az egyes népek pszichológiáját, karakterológiáját igyekeztek kimutatni. A 19. század romantikus találmánya volt a politikai nacionalizmus. Ez, noha nem volt minden előzmény nélkül való, sajátos volt abban, hogy soha olyan elementáris erővel és tudatos akarással nem tört még a felszínre korábban. Mindennek kultúrtörténeti következményei is lettek, és a tudomány olyan kiváló művelői tulajdonítottak a nemzeti elemnek döntő kulturális jelentőséget, mint Burckhardt, Herder, Winckelmann, vagy a jogtudomány terén Savigny. A nemzeti sajátosságok felismerésének gondolata nem pusztán az egyes szaktudományokat termékenyítette meg, de egész irodalmát is kialakította a nemzetkarakterológiának. Az ez irányú kutatásoknak figyelemreméltó művelője volt Rónay Jácint, akinek erre vonatkozó munkája 1864-ben Pesten jelent meg.[6] Kiemelkedő kutatásokat végzett a szociológia területén továbbá Hugo Münsterberg[7] a XIX. és a 20. század fordulóján, illetve néhány évtizeddel később az ugyancsak Amerikában letelepedő Kurt Lewin is.[8] A kutatásoknak ez az iránya azonban a második világháborút követően érthető okokból háttérbe szorult, azonban ezt követően – érthető történelmi okokból – fokozottan előtérbe kerültek azok a kutatások, amelyek az ember befolyásolhatóságával, a tömegek irányíthatóságával és lélektanával kapcsolatosak.

 

A szociálpszichológia néhány fontos felismerése

 

A modern szociálpszichológia egyik alapvető jelentőségű felismerése volt, hogy az egyéni viselkedésre a legnagyobb mértékben meghatározó befolyással van más személyek jelenléte.[9] Ez a befolyás a helyzettől és az egyéni pszichológiai adottságoktól is függően több irányú lehet. Az egyén által végzett cselekvésre gyakran ösztönzően képes hatni, ha az adott tevékenységet a cselekvő jelenlétében mások is végzik. Egyfajta versenyhelyzet szinte nyomban, spontán módon kialakul. Ha a másik személy csupán megfigyelőként vesz részt, a cselekvő igyekezete ugyan általában megnő, ám egyéntől függően a tényleges hatékonyság nem feltétlenül fokozódik ilyen arányban, sőt akár romolhat is. Mások jelenlétében szeretünk előnyös színben feltűnni, teljesítményünket fokozni igyekszünk, ám a megfigyelés ténye adott esetben zavaró hatású is lehet.

Szintén alapvető felismerése volt a szociálpszichológiának, hogy a tömegben, vagy akár egy csoportban a gátlások oldódnak. Az egyén ilyen helyzetben olyan cselekedet elkövetésére is képes, amit egyébként, önállóan aligha tenne. Ezért is lehet, hogy a tömeg az irodalomban gyakran mint sötét, arctalan fenevad jelenik meg. Madách Tragédiájának is gyakran visszatérő mozzanata ez a kép. Mint írja „mély tenger a nép”, amely akár egyiptomi rabszolga, akár demagógok által irányított athéni polgár, akár jakobinus a forradalmi Párizsban, ebben mindig egy. Hogy Nietzsche is hasonlóan gondolkodott a tömegről, Jung pedig úgy vélekedett, hogy száz okos ember ostobább, mint egy okos ember, mert a száz okos ember esetében azok a vonások kerülnek előtérbe, ami közös bennük. Ezek azonban elsősorban a mindegyikükben egyaránt benne lévő archaikus, primitív vonások.

Hogy az ember alapvetően nem racionális, hanem racionalizáló lény, erre már Elliot Aronson rámutatott. Erre utal Asch híres kísérlete is, amely világossá teszi a közvetlen tapasztalatok és értelmi megfontolások korlátozott befolyását az ítéletalkotásban. Gyakran a legegyszerűbb tapasztalati tényekkel ellentétes állításokra lehetett rávenni a kísérleti alanyokat, mégpedig nem fenyegetés vagy kényszer alkalmazásával, hanem pusztán azzal, hogy a valótlan állítást kellően sokszor, és kellő határozottsággal mondták el a kísérleti alany jelenlétében. Ez azután önszántából, olykor meggyőződéssel, olykor igazodni vágyásból tudatosan jelentette ki a tapasztalatával nyilvánvalóan ellentétes állítást. A kísérlet[10] szerint egy táblán látható függőleges fekete vonal (referenciavonal) vonatkozásában kellett eldönteniük a kísérleti személyeknek, hogy egy másik táblán látható három, különböző hosszúságú A, B és C vonal közül melyiknek a hosszúsága azonos a referenciavonallal. Mielőtt a kísérleti alanyhoz intézték volna azt a kérdést, hogy melyik a referenciavonalnak megfelelő vonal, ugyanezt a kérdést feltették néhány, a kísérletbe beavatott személynek, akik az előzetes megbeszélés szerint rendre téves választ adtak. A be nem avatott kísérleti alanyok 35–37%-a ezt követően a tapasztalataival ellentétes rossz választ adta: látszólag vagy valóságosan, de elfogadták azt a hamis állítást, amit elegendő alkalommal elismételtek előttük.

A jelenség azonban azért félelmetes, mert ez az arány egy ilyen egyszerű és a fizikai tapasztalás által könnyen ellenőrizhető kérdéssel összefüggésben született. Mi lehet tehát a helyzet a bonyolultabb és a közvetlen tapasztalati ellenőrizhetőségen túli kérdések és összefüggések tekintetében. Itt alighanem még inkább az előítéleteké, a bevéséseké és bevésődéseké, az elégszer és eléggé határozottan elmondott hamis állításoké vagy igaz közhelyeké lesz a döntő szerep az ítéletalkotásban, s a manipulálhatósági arány vélhetően jóval nagyobb lesz a 30–40%-nál. Ha nem így lenne, aligha áramlanának dollár-százmilliárdok a reklámiparba.[11] Milgram szerint az ember indoktrinálhatósága igen magas fokú, parancsmegtagadási készsége pedig alacsony.[12] Ez a mozzanat tehát szociálpszichológiai és humánetológiai szempontból egyaránt jelentős, és szoros összefüggésben van az Asch által is megvilágított emberi tulajdonsággal, a befolyásolhatósággal és annak veszélyeivel.

 

A jog és a szociálpszichológia néhány fontos kapcsolódási pontja

 

A szociálpszichológiának a jogtudományban előtérbe került szempontjait jóval megelőzték a pszichológiai megfontolások.[13] Ezek alapvetően az embert elszigeteltségben, tehát nem társadalmi közegében és interakcióiban igyekeztek megragadni. A jog és a pszichológia viszonylatában fontos mozzanatnak számítottak azok a bűnözéssel kapcsolatos aspektusok, amelyek előzetesen igyekeztek megállapításokat tenni a lehetséges elkövetőkről. E megfontolások utóbb elsősorban az ún. antropológiai iskolában jelentek meg. Különösen fontos ennek az irányzatnak a történetében Lombroso munkája, amely sajátos tipológiát állított fel az emberek bűnözéshez való viszonyáról. Noha a társadalomvédelmi irányzat elveszítette jelentőségét a bűnözésről való mind összetettebb, és a társadalmi meghatározottságokat előtérbe állító szemlélet nyomán, azonban napjainkig is fennmaradt a figyelem és az érdeklődés a bűncselekmények lehetséges elkövetőinek pszichológiai adottságai iránt.[14] A kriminológia utóbb nagy szerepet tulajdonított a társadalmi, szocializációs tényezőknek a bűnözés jelenségeiben, azonban a pszichológiai szempontok továbbra is meghatározóak maradtak. A jogpozitivizmus számos kételyt ébresztett a bűnözés jogon kívüli aspektusai iránt arra való tekintettel, hogy valamely magatartás bűncselekménnyé minősülése merőben hatalmi döntés kérdése, és így a „bűnözővé válás” alapvetően a jogpolitika függvényében vizsgálható. E felfogásban tehát nem az kerül a vizsgálat középpontjába, hogy mely tényezők vezetnek normaszegésre, hanem az, hogy a jogalkotó mely magatartásokat és milyen megfontolások alapján kíván jogellenessé, illetve büntetni rendeltté minősíteni. Hangsúlyozandó azonban, hogy a jogi jelenségek pszichológiai illetve szociológiai szempontú vizsgálata alig vonta maga után a jognak kifejezetten a szociálpszichológia oldaláról való megközelítését.

Természetesen a jogalkotás folyamata is számos vonatkozásban lehet szociológiai és pszichológiai vizsgálatok tárgya, azonban ugyanígy figyelembe jöhetnek a jogalkotással összefüggésben a szociálpszichológiai aspektusok is. Itt alapvetően három relációban vizsgálhatók a sajátos interakciók. Egyfelől figyelmet érdemelnek azok a mozzanatok, amelyek a változó hangulatú társadalom részéről mint inputok érkeznek a jogalkotó felé. Ezek jellemzően meghatározott irányú szabályozást követelnek ki, vagy legalábbis ilyen szabályozást kezdeményeznek. Másfelől azok az outputok is vizsgálatra érdemesek, amelyek a jogalkotó részéről mint jogszabályok vagy azokkal kapcsolatos kommunikációs megnyilatkozások nyernek közlést a társadalom vagy annak egyes csoportjai felé. Azonban ezen relációk mellett legalább ennyire jelentősek a jogalkotói szférán belüli interakciók, amelyek szintén a szabályozás megvalósulására, annak elmaradására, illetve a szabályozás tartalmára hatnak ki. A jogalkotás szociálpszichológiai vizsgálata alighanem számos adalékkal szolgálhat annak belátásához, hogy más természetű tényezők is befolyásolják a jogalkotást és az elfogadott normák tartalmát, mint amelyekkel a hagyományos jogalkotástan eleddig számolt.

A szociálpszichológiai megfontolások a jogalkotás vonatkozásában egyúttal abban a vonatkozásban is figyelembe jöhetnek, hogy magában a jogalkotási folyamatban is célszerű számításba venni mindazon tényezőket, amelyek egy norma követésével, esetleges megszegésével összefüggésben fontossá válhatnak. Magának a jog hatékonyságával állhatnak ugyanis szoros kapcsolatban bizonyos szociálpszichológiai tények, amelyeknek figyelmen kívül hagyása a jogrend erodálásához vezethetnek, azonban amelyek figyelembe vétele másfelől éppenséggel erősíthetik mind a jog hatékonyságát, ezen keresztül pedig a jogrend erősödését. Alapvető jelentőségűnek tűnik egyúttal az is, hogy az újonnan meghozott normák jól illeszkedjenek az adott társadalom kulturális közegébe, joggal kapcsolatos szokásainak rendszerébe.[15] Ebből a szempontból kiemelt figyelmet érdemelnek azok normatív elvárások is, amelyek egy adott kultúrán belül az egyes társadalmi szerepekkel kapcsolatosak.[16]

Akármilyen személyiségpszichológiai jegyekkel rendelkezünk is, magatartásunkat nem csupán ezek határozzák meg, hanem szociális szerepeink is. Ez kötődhet magánemberi minőségünkhöz, nemünkhöz, családi státuszunkhoz, munkánkhoz, és valamennyi relációhoz, amelybe életünk során kerülhetünk. Szerepeink részben adottak (férfi, nő, „született” gazdag vagy szegény), részben megszerzettek, kivívottak (foglalkozás, új gazdag), részben szituatívak, spontánok (vevő, ügyfél, peres fél). Ezek legalább olyan erősen befolyásolják az aktuális viselkedést, mint az egyéni jellemvonások. Bizonyos képpel rendelkezünk meghatározott szerepekkel szemben támasztott elvárásoknak, és ennek a képnek – ép személyiség és megfelelő szocializáció mellett – igyekszünk meg is felelni. Olyannyira, hogy a szerep már-már fel is falhatja az egész személyiséget, amint erre a Stanford Egyetemen végzett híres kísérlet utal. A kísérletre jelentkező vizsgálati személyek közül börtönőröket és rabokat sorsolással választottak ki, akik igen hamar szerepeiknek megfelelően kezdtek viselkedni. A börtönőrök a rabokkal mint bűnösökkel viselkedtek, míg a rabokban némi lázadozás után meghunyászkodó, szubmisszív, olykor a bűntudat jeleit mutató viselkedés alakult ki. A kísérletet végül a tervezett idő előtt le kellett állítani az őrök fokozódó brutalitása miatt. Egy igen ősi, archaikus világkép megléte is tetten érhető a jelenségben. A régi időkben (de még sokszor ma is), akit valamilyen balszerencse ért, arról mások (de sokszor az érintett is) úgy vélekedtek, hogy valami titkos bűne lehet, ami miatt a balvégzet (betegség, meddőség, rablás, stb.) sújtja. A mesterségesen létrehozott szituációban a szerepmegfelelést nagyban segítette az a képzet, hogy az okozathoz (valaki rab) a résztvevők okot rendeltek (valami bűne van, vagy lehet). Figyelemre méltó, hogy a „rabok” a sorsolással kijelölt őrökről utóbb úgy vélekedtek, hogy azokat nagyobb termetük miatt választották ki.

A különféle szerepek természetesen adott esetben konfliktusba is kerülhetnek. Ilyen konfliktus lehet például azé a szülőé, aki nem szülői, hanem valamilyen más minőségében (pl. tanár) kerül szembe gyermekével. Sajátos konfliktusok alakulhatnak ki azonban a szerepek és az egyéni jellemvonások között is. Ilyen helyzet lehet, amikor egy alapvetően könyörületes embernek a szerepe azt követeli meg mérlegelést nem tűrően, hogy szigorú döntést hozzon meg valakivel szemben. Ilyen helyzeteket involválhat a weberi lelkiismeret etika és felelősségetika összeütközése, mint ahogy többek között ez vezetett gróf Teleki Pál miniszterelnök öngyilkosságához.

A szerepek persze különleges módon át is alakulhatnak, mint ahogyan ez az ún. Stockholm-szindróma esetén is bekövetkezik, amelyben fogva tartó és fogoly között különleges, függő kapcsolat alakul ki. Ez alighanem összefügghet a főemlősöknél is megfigyelhető békítő-kiengesztelő magatartással, amely a szembenállásokat követően egy idő után egyfajta konszolidációs helyzeteket idéz elő. A szociábilis ember nehezen tudja elviselni tartósan a konfliktussal terhes helyzeteket, emellett hajlamos olyan ideologikus magyarázatok alkotására, amelyek helyzetének elfogadhatóvá tételét, az ún. kognitív disszonancia feloldását segítik.[17]

A jogalkotáson túl jelentős szociálpszichológiai relevanciája van mind az ún. önkéntes jogkövetésnek is,[18] mind pedig a jogalkalmazásnak. Előbbinek, ti. az önkéntes jogkövetésnek elsősorban abból a szempontból, hogy milyen mechanizmusok és tényezők azok, amelyek kifejezetten előmozdítják a jogkövető magatartás tömegességét, illetve gátolják, elszigeteltté teszik a normaszegéseket. Természetesen az egymás társaságában lévő emberek – különösen, ha egyébként ismeretlenek is egymás számára, azonban megismerkedésük nem kizárt – bizonyos fegyelmezettséget tanúsítanak törekedve arra, hogy róluk a többiekben kedvező, de legalábbis ne kifejezetten kedvezőtlen kép alakuljon ki. Mások normakövető magatartása önmagában is fontos motivációs tényező a szabályok betartására. Az idomulási kényszer, a negatív feltűnés elkerülésére való törekvés attól függetlenül jelentősen befolyásolja a magatartást, hogy az adott személy miként vélekedik a tőle is elvárt, általa is tanúsított viselkedésről.

Másfelől azonban a tömeg létszámának növekedésével, a normatív elvárások egyre sokrétűbbé válásával, és esetleg összeütközésével, illetve a hosszabb távon megőrizhető anonimitással a gátlások oldódhatnak egészen a kriminalitást elérő extrém esetekig. Utóbbi jelenségek vonatkozásában természetesen nagy jelentősége van a személyes tulajdonságoknak, az önkontroll mértékének is,[19] azonban legalább ekkora hatásúak a szociálpszichológia azon tényezői, amelyek a tömeg gátlás feloldó jellegével függenek össze. A jogkövetés gyakorlatának lazulása és a normaszegések számának növekedése fokozottan jellemző lehet továbbá azokra az átalakuló társadalmakra, amelyekben egyfajta anómiás állapot alakul ki.[20]

A jogalkalmazás során is jelentős szerephez jutnak a társadalom-lélektan sajátos tényei. Az amerikai jogi realizmus elsősorban az ítélkezési tevékenységet befolyásoló, társadalmilag meghatározott pszichológiai tényezőkre hívta fel a figyelmet. Ezek a mozzanatok, arra mutatnak rá, hogy a bíró szocializációja meghatározott irányba tereli ítéletalkotását, amely utóbbit a bíró sokkal inkább racionalizál, mintsem racionálisan alkot meg. Az a folyamat azonban, amelynek során az esetről a bíró valamilyen morális ítéletet alkot, és megpróbálja azt a legmegfelelőbb jogi jellegű indoklással ellátni, még nem tekinthető kifejezetten szociálpszichológiai jelenségnek attól függetlenül, hogy ebben a folyamatban számos szociológiai és pszichológiai tényező megjelenik. A szociálpszichológiai tényezők sokkal inkább a közhangulat alakulásának a bírói ítéletalkotást befolyásoló vonatkozásaiban ragadhatók meg, illetve a testületi döntések mechanizmusaiban, legyen szó bírói kollégiumban hozott döntésről vagy esküdtszéki ítélkezésről.

 

Zárógondolatok

 

Természetesen lehetetlen, hogy a szociálpszichológia problematikájának és főbb kategóriáinak itt akárcsak vázlatos ismertetését adjuk. Így csupán villanásszerűen utalhattunk néhány, e tudományterület megközelítési módjára igencsak jellemző mozzanatra. A szociálpszichológiai tények, akárcsak a humánetológiaiak, számos adalékkal szolgálnak ahhoz, hogy az embert és az általa alkotott jogot ne mint pusztán racionális entitást szemléljük. Ahhoz egyúttal, hogy a jogot ne annyira az ember által teremtett, mint sokkal inkább az ember és annak sajátosságai révén létrejövő társadalmi jelenséget ismerhessük meg.

A szerepek, a mások elvárásai, továbbá az elvárásokról alkotott képzetek által befolyásolt ember egyfelől bizonyos ellenállást tanúsít a pusztán normaként, de nem társadalmi gyakorlatként létező joggal szemben, azonban e normáknak – ha azok egyúttal társadalmi gyakorlatot is jelentenek – a legtöbbször annak ellenére engedelmeskedni fog, hogy egyéni késztetései, személyiségpszichológiai jellemvonásai az engedelmességgel ellentétes motívumokat szolgáltatnak. E jelenségre figyelmeztettek a szociologikus, antropológiai jogelméletek, Ehrlich[21] és Pospisil[22] fejtegetései. Mindez ellentmond a tiszta jogpozitivizmusnak, ám jelentősen árnyalja, árnyalhatja a természetjog képviselőinek elgondolásait is. Mindez ugyanis arra figyelmeztet, hogy a diktatórikus jogi szisztémák embertelen rendelkezései igenis jogként hajlamosak érvényesülni, ha – egy megfelelően hatékony ideológia nyomán – olyan társadalmi helyzet alakul ki, amely az embertelen szabályok követéséhez pszichikai, szociálpszichológiai segítséget nyújt. Sőt, az ilyen embertelen szabályok létrejöttét általában, de legalábbis nem ritkán már eleve az mozdítja elő, hogy a társadalmi vélekedések nem csekély részben adottak az ilyen szabályok megszületéséhez.




Jegyzetek:

 

[1] Szmodis Jenő: A jog prepozitivista fordulatáról. Valóság, 2011. június. 1–23.

[2] Vö. Sáry Pál: A büntetés célja és a főbb büntetéskiszabási tényezők az ókori Rómában. In: Publicationes Universitatis Miskolciensis. Sectio Juridica et Politica 16. 1999. 187–211.; Sáry Pál: A büntetőjogi felelősségre vonás akadályainak rendszere a római jogban. In: Doktoranduszok Fóruma, Miskolc, Miskolc Egyetemi Kiadó, 1998. 111–116.

[3] Vö. Gedeon Magdolna: Az elmebetegség a római jog forrásaiban. In: Publicationes Universitatis Miskolciensis, Sectio Juridica et Politica 16 (1999), 49–54.

[4] Vö. Malinowski, Bronislaw: Crime and Custom in Savage Society. Routledge and Kegan. London. 1926.; Pospisil, Leopold: Anthropology of Law. A Compatative Theory of Law. Harper and Row. New York. 1971.; Fikentscher, Wolfgang: Law and Anthropology: Outlines, Issues, Suggestions. Bayerischen Akademie der Wissenschaften. München. 2009.

[5] Weber Max: Die protestantische Ethik und der Geist des Kapitalismus. Mohr. Tübingen. 1934.

[6] Rónay Jácint: Jellemisme, vagy az angol, francia, magyar, német, olasz, spanyol nemzet, nő, férfiú és életkorok jellemzése lélektani szempontból. In: Nemzet-karakterológiák, Hunyady György előszavával, Budapest, Osiris Kiadó, 2001.

[7] Münsterberg, Hugo: Az amerikaiak és a németek. In: Nemzet-karakterológiák. 225–250.

[8] Lewin, Kurt: Az amerikai és a német társadalom közti szociálpszichológiai különbségekről. In: Nemzet-karakterológiák. 251–283.

[9] Csepeli György: A szociálpszichológia vázlata. Budapest. Jószöveg Műhely Kiadó. 2001. 9.

[10] Asch, Solomon E.: Studies of independence and conformity: A minority of one against a unanimous majority. 1956. Psychological Monographs: General and Applied 70 (9) Whole 416, 1–70.

[11] Holmes, Arthur: The Psychology of the Printed Word, 1925., Idézi Hankiss Elemér: Az ezerarcú én. Budapest. Osiris Kiadó, 2005. 240; Le Bon, Gustave: A tömegek lélektana. Budapest. Franklin Társulat, 1913; Pataki Ferenc: A tömegek évszázada. Bevezetés a tömeglélektanba. Budapest. Osiris Kiadó, 1998.

[12] Milgram, Stanley: Obedience to Authority: An Experimental View. Harper and Row. New York. 1974.

[13] Kapardis, Andreas: Psychology and Law. A Critical Introduction. 3rd ed. Cambridge, Cambridge University Press, 2010.

[14] Farrington, David P.: Criminological psychology in the twenty-first century. Criminal Behaviour and Mental Health, 2004. Vol. 14, No. 3, p. 152–166.

[15] Tárkány-Szűcs Ernő: Magyar jogi népszokások. Budapest, Gondolat. 1981.

[16] Dahrendorf, Ralf: Homo sociologicus. Opladen–Köln. Westdeutscher Verlag. 1959.

[17] Festinger, Leon: A kognitív disszonancia elmélete. Budapest. Osiris. 2000.

[18] Sajó András: Jogkövetés és társadalmi magatartás. Budapest. Akadémiai Kiadó. 1980.

[19] Hirschi, Travis–Gottfredson, Michael. R.: The Generality of Deviance. Transaction Publishers. London. 1994. 5–22.

[20] Sajó András: Társadalmi-jogi változás. Budapest. Akadémiai Kiadó. 1988.

[21] Ehrlich, Eugen: Grundlegung der Soziologie des Rechts. München, Leipzig. Duncker & Humblot. 1913.

[22] Pospisil, Leopold: Anthropology of Law. A Compatative Theory of Law. New York. Harper and Row. 1971.



« vissza