Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A leszakadás és úttévesztés krónikája

Miért lehet érdemes különböző időszakokból származó, alkalmi írásokat egyetlen kötetbe gyűjteni? – teszi fel a kérdést előszavában maga a szerző. Érdekes a válasza, amit a figyelmes olvasó a kötetet letéve el kell, hogy fogadjon. Az írásokban számos alapvető kérdés vissza-vissza tér, miközben az évek múlnak és múlnak. Vagyis: a magyar gazdaság leszakadásának, úttévesztésének sajátos kordokumentumával van dolgunk. Hiszen már 2002-ben is az euró be nem vezetése, az állam túlzott és nem célirányos gazdasági szerepvállalása, a kormányzás gyenge minősége és egybehangolatlansága, a bizalom csökkenő szintje és a beteges lélektani reakciók elburjánzása jellemezte a magyar társadalmat.

Bod Péter Ákos főképp közszereplőként – ipari miniszterként és jegybankelnökként – vált ismertté. Jó másfél évtizede azonban az egyetemi katedráról szemléli a közügyeket, azokba közvetlen módon nem folyik bele. Van tehát rálátása, némelykor bennfentes, máskor távolabbi, de nincs már közvetlen érintettsége azokban az ügyekben, amelyekről ez a kötete is szól. A szerző nem vált kioktatóvá, nem jellemzi a szakmánkat gyakorta átható technika, amikor a szakzsargon mögé rejtik az érdemi mondandó hiányát.

Bod Péter Ákos gazdaságpolitikai elemzései egyként szólnak a folyamatok jó ismerőinek és a fejlemények iránt érdeklődő szélesebb közvéleménynek, a közügyeket alakító és követő többségnek. Megállapításai tényszerűek, ugyanakkor sosem rejti véka alá saját – konzervatív, polgári – értékrendjét. Egyszerre jellemzi a tárgyszerűségre törekvés és a jobbítás vágya. A sokszor tragikus melléfogásokat és tévedéseket bemutató írások súlyát fanyar humorral könnyíti.

E rövid ismertetőben nem lehet célunk az egyes írások részletes szemlézése és értékelése. Néhányuk fölvillantásával mutatjuk be a kötet vonalvezetését, főbb megállapításait és eredményeit. Cikkgyűjteményről lévén szó, egységes szerkezetet, egymásra épülést vagy átfogó hipotéziseket keresni nem érdemes, viszont jól kirajzolódik az a markáns szellemi és közéleti arcél, ami a szerzőt mint önálló gondolkodót és közszereplőt évtizedek óta jellemzi és a hazai szellemi élet markáns alakjává avatja.

A kötetbe fölvett közel három tucat írás egységes szemléletben és koherens gondolkodásmód szerint készült. Nem jellemzi a közszereplők önigazolása és nézeteiknek hetente-havonta történő módosítása sem. Épp ezen töretlensége okán fogalmazhat és fogalmaz is meg olyan kemény meglátásokat, amit nem sokan engedhetnének meg maguknak. Különösen abban a körben nem, ahol erős a hajlam az eltérő vélemény megbélyegzésére, az „egységbontás” okán az önálló közelítések lesöprésére.

Meglepetésünk már az első tanulmány olvastakor felébred. Amikor arról olvasunk, hogy a közigazgatás átpolitizálása a szükséges mértéket ismét meghaladja, hogy megállt az állam szerepvállalásának mérséklődése, hogy a gazdaságpolitikai fordulatok mögött nehéz filozófiai-stratégiai megfontolásokat találni, vagy hogy az euró bevezetésének halogatása mellett az IMF-fel való szembekerülés nem meglepő, csóválhatjuk a fejünket. Most az első vagy a második Orbán kormányról van szó? A 2003. júniusi dátum igazít el e tekintetben is.

Miért beteg a magyar futball? És a politika? – kérdezi 2004 decemberében szerzőnk, élesen bírálva a baloldali koalíciónak a jegybanki függetlenség legyűrésére irányuló törekvését (74–76.o.), de a közéletnek az állampénzügyek iránti erős érdektelenségét, ekképp a közbeszéd félresiklását is hibáztatva. Kiemeli, hogy megbízható és nyilvános adatok, valamint az árstabilitás intézményes védelme nélkül az ország nem jut előre, ez nem engedmény senki részéről és senkivel szemben sem.

2006. áprilisi keltezésű a Széchenyi-díjat Szundi őrnagynak is! című írás. Ebben az ország eladósításában jeleskedő, egykori szocialista vezetők kitüntetésén elmélkedve az adósságból megvalósuló növekedés korlátaira és önsorsrontó voltára emlékeztet (130–133. o.). És valóban, a kisiklásnak csak az időzítése volt kérdéses, a bekövetkezte nem. E gondolatmenet időtálló voltát mutatja, hogy napjainkban ismét polgárjogot nyertek azok a szirénhangok, melyek szerint fölösleges az alaptörvénybe adósságféket építeni, vagy hogy haszontalanság és puszta stréberkedés az adósságrátát – a külső adósságnak a nemzeti termékhez viszonyított arányát – a gazdaságpolitika tengelyébe állítani. Ha nem ismernénk az újabb görög, amerikai, angol, ír és olasz fejleményeket, akkor a saját emlékeinkbe érdemes idézni a korabeli – 2006-os – meglátásokat.

2008 júniusából származik a provokatív Reform? című írás. A baloldali kormányzat ekkor már elveszítette a szociális népszavazást és a legitimáció látszatát is. A kormányfő és környezete azonban úgy vélte, hogy nekik „jár még két év”, bármibe kerüljön is ez az országnak. Szerzőnk szokásos derűlátásával a jövőt kémleli, és azt taglalja, mire lesz képes a jobboldal, ha kormányra kerül. Sürgeti a megérett fordulatot – ekképp nem támogatja a kormányváltás és új választások helyett köztes megoldásokat szorgalmazó Reformszövetséget és az ügyvezetésben magukat fölöttébb jól érző, ámde valós felhatalmazást nélkülöző Bajnaiékat sem. Ugyanakkor óv a csodavárástól. Éles szemmel veszi észre, hogy a zsörtölődő, panaszkodó, magába fordulást erősítő tömegmédia szította hangulat maga is akadályává válik minden jelentősebb ésszerűsítésnek. Óv attól, hogy a vadkapitalizmus bírálata, a magánosítás visszásságainak ostorozása egészen az ellenkezőjéig, az államosítás követeléséig jusson, és hogy minden belső bajunk okának a külföldet tegyük meg. És figyelemre méltóan fölvázolja azt, hogy a jól képzett ifjak – eltérően a tömeges középszertől – egyre kevésbé érdeklődnek a szekértáborok iránt, viszont ha nem érzékelik a „jobb kapitalizmust”, bizony elhagyják a süllyedő hajót (210–211. o.).

A fordulat már karnyújtásra került 2009 augusztusában – és a szerző a független és szakszerű közszolgálat esélyeit taglalja. Kiemeli, hogy a baloldal által hangoztatott technokratikus fölvetések és az általuk bevezetett új HR technikák ellenére a magyar közigazgatás szakszerűsége meggyengült. Ez pedig eleve erősen korlátozza azt a többek által szorgalmazott megoldást, hogy a piac kudarcát az állami aktivizmus révén hozzák helyre (270–271. o.).

E gondolatmenet elmélyítése az a – recenzens szívéhez közel álló – 2009. decemberi elemzés, amiben Bod Péter Ákos az uralkodó szellemi közhelyekkel szembe menve az értékalapú európai szociális piacgazdasági modell életképessége mellett érvel. Ha van haszna a 2008–2009. évi globális pénzügyi válságnak, az éppen az, hogy a korlátozatlan, szabályozatlan és pusztán a rövid távú jelzésekre való reakció sebességét díjazó pénzügyi kapitalizmus borulékony és veszélyes voltára irányította mindnyájunk figyelmét, és az ezzel szemben kialakított, szabályozott európai megoldást értékelte fel (286–288. o.).

A 2010.évi országgyűlési választásokat megelőzően jelent meg a megelőző nyolc esztendőt taglaló, hogyan jutottunk ide kérdését taglaló írás. Sajátos észrevétel az, amikor nem pusztán a baloldali koalíción kéri számon a végiggondolatlan reformokat és az osztogató politikát, hanem az ellenzéken is a felelős bírálatot. Mindenekelőtt pedig azt, hogy az eszement ígéreteket, nem pedig a kormányzást kérte számon a szocialistákon már 2006-tól kezdődően (294–295. o.). Ez hozzájárult a közbeszéd kiüresedéséhez – és mint látjuk, a következő időszak számos lehetőségének elpuskázásához is. Ezt követően ismét fölveti (297.o.) hogy kész-e a magyar társadalom a változásra, vagy csak a vezetők lecserélését szorgalmazza? Jogos kételynek tűnik ez évek múltán visszapillantva, és jogos a következő tanulmány szkepszise is, amikor azt taglalja, hogy a pénzügyi mutatók kordában tartásánál mennyivel nehezebb a társadalmi apátia megtörése, a civil közösség jó célokra történő lendületbe hozása.

2010 októberében szerzőnk már a gazdasági szuverenitás lehetőségéről és érzékelhető korlátairól értekezik, rámutatva arra, hogy amíg az állam karcsúsításának és a kiadások célirányossá tételének programja sokak számára szitokszó, addig rendre a nemzetközi szervezetek tanácsaira és mankójára fog szorulni az ország (320–321.o). Mint ma már tudjuk, az ország átszervezésének programja számos területre kiterjedt 2010–2012 során, de a gazdaságban főképp a tűzoltó intézkedések sora volt a jellemző. Szerzőnk számára tehát aligha meglepő – és a figyelmes olvasónak sem fejbevágó – ezért az, hogy 2011 novemberében véget ért a gazdasági szabadságharc és a nemzetközi közösséggel való átfogó megegyezés irányvonala vált meghatározóvá. Bármi legyen is e törekvés kifutása, a csöndes irányváltás – ami nemcsak stiláris kérdés – bizonyára egyértelmű lesz a késői korok megfigyelői számára is.

2010. decemberi az utolsó cikk, amiben a nem konvencionális gazdaságpolitikai lépések értelmezésére törekszik a szerző. Kiemeli, hogy ezekre főképp az adómérséklés ellentételezése céljából volt szükség, miközben az adómérsékléstől közvetlen föllendülést és foglalkoztatási hatásokat váró, kínálati oldali politika érvényét Reagan elnök óta sem sikerült igazán igazolni – még nagy és zárt gazdaságokban sem. Itt bizony, mint annyiszor, a gazdaságpolitika mennyiségi és minőségi céljai közti konfliktusról van szó. És a kiláboláshoz – talán említeni sem kell – a minőség, a kiszámíthatóság javítására lenne szükség.

Bod Péter Ákos kötete sajátos kordokumentum, amiben a részvevő megfigyelő sajátos szempontja a megértő közgazdaságtan igényességével társul. Nem akadémiai munka, hanem a gazdaságpolitika elemzésének műfajában készült. Épp ezért felismerései könnyen befogadhatók az érdeklődő, elfogulatlan és az ország sorsán aggódó, azért tenni akaró szélesebb közvélemény számára is. Jó lenne, ha a döntéshozók – mindenek előtt a törvényhozásba választott képviselőink és a kommunikáció állami és magánkötelékben szolgáló tábornokai – számára egyaránt kötelező olvasmány lenne ez a sokféle töprengést, vívódást megjelenítő, őszinte és kitűnően megírt munka.

(Bod Péter Ákos: Elpolitizált gazdaság. Magyarország 2002 és 2010 között. Budapest, Magyar Szemle Könyvek, 2011. 334 o.)



« vissza