Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Legenda Bánffy Miklós palettájáról

Sokan megkérdezték, miért és hogyan is rendeztem meg a gr. Bánffy Miklós Vándorkiállítást,1 az éppen aktuális lelkiállapotomtól függően többé vagy kevésbé racionálisan magyaráztam el, hogy mi és hogyan is történt. Aztán egy idő után már önmagamat is megkérdeztem, hogy mi is történt valójában?
A kiállítás járja a maga útját, miközben azon gondolkodom, hogy eléggé érdekes-e és valóban azt adta-e vissza, amit szerettem volna. Legutóbb ez az érzésem akkor támadt, amikor, illusztris vendégeket kalauzoltam a szegedi Fekete Házban Peter Vergo professzor, angol kurátor2, és Rockenbauer Zoltán, Kemény Gyula restaurátor személyében, és a szakmában csak „paint-hunter”-ként ismert Barki Gergelyt3, aki megkérdezte, no és hány eredeti tárgy lesz a kiállításon látható? Nagyot nyeltem, majd bevallottam, hogy két Bánffyt ábrázoló műtárgyon4 kívül, egyetlen kard, mint a kiállítás visszafordított hozadéka a tárgyi emlék. Egy olyan darab, amelyet Bánffy hajdani inasának unokája5 bocsátott a rendelkezésünkre.
Szégyelltem magam. Pillanatnyilag ennyi van, „csak ennyi”, így Barki után szabadon ez egy, bár olykor színes, de mégis alapvetően egy fekete-fehér lenyomatkiállítás, ahol nekünk még csak egy része van meg még azokból az árnyképekből is, amelyekre rányomhatnánk a „wanted” feliratot.
A legelső vízióm, ami a kiállítás forgatókönyvének írásakor támadt, az általam Bánffy kontextusában nem nagyon kedvelt, de mégis, bizonyos elemeiben elengedhetetlenül fontos Illés Endre-visszaemlékezésből – ahogy találóan nevezi „esszé-krétarajzából” eredt –, amikor leírja, hogy Bánffy Reviczky utcai palotájába lépve, ez a látvány tárul elé:
El kell végre mondanom, hogy mi tetszik zsúfolt dolgozószobájában: négy íróasztala van. Kettő az ablak mellett, a másik kettő a szoba közepén áll.
Az egyik íróasztal majdnem üres. Csak vázák állnak rajta, s ezekben az olcsó, mázas parasztkancsókban száz, kétszáz, ötszáz kis nyestecset, tushoz és akvarellhez. Itt rajzol és festeget. Javíthatatlanul rajzolni szeret legjobban.
A másik ablaknál álló asztal roskadozik a felbontatlan levelektől, könyvcsomagoktól, számláktól. Dombok és felhőkarcolók váltják itt egymást. Marcinak, az inasnak nyilván tilos ehhez az asztalhoz nyúlni. De – úgy látszik – a tilalmat Bánffy önmagára is vonatkoztatja: ő sem nyúl itt semmihez. Cséry-szeméttelep.
A harmadik a szoba közepén áll. Ez viszont teljesen üres. Sima, egyszerű asztallap. Megkérdeztem, hogy ezt az asztalt mire használja.
Itt írok – felelte.
A negyediken különböző holmik tartózkodnak, átmenetileg. Láttam itt hasára fektetett nyitott könyvet. Felbontott zserbós­do­bozt. Teáscsészét, benne kihűlt, megzavarosodott tea. A kalapját is erre az asztalra dobja néha.
A szoba különben olyan, mint egy régiségkereskedés. A falakon családi képek, régi metszetek, fegyverek, kardok, Velencéből, Nápolyból, Rotterdamból, Párizsból, a Skandináv-félszigetről és a Balkánról hozott különböző ízléstelen, titokzatos és néha ízléses holmik, porcelánok, érmek, bronzhajócskák, pipakupakok, miniatűr tőrök, színes kavicsok, stoppolófák és hasonlók. A por és Marci változó szerencsével küzdenek egymással.
A szoba középpontja pedig Bánffy: kék síruhában, melynek villámzárai nyitva tátognak, gyönyörű, puha, magas, sárga csizmában (ezeket valamelyik erdélyi fejedelemtől örökölhette), kétnapos szakállal.”6 
A polihisztorok munkabíró képessége és zsenialitása óriási rejtély volt mindig számomra. Ez az apró, ámbár nem elhanyagolható mozzanat, azonban valamiféle kulcsot adott a történet számára.
Az ideális, sem térbeli, sem anyagi korlátokat nem támasztó kiállítás esetében az első dolgom az lett volna, hogy a négy asztalt, a hozzá tartozó személyes tárgyak tömkelegével a kiállítótér sarkaiban felállítsam, de ki tudja, hol vannak ezek az asztallapok, hol lehetnek ezek a rajztáblák? Ki tudja, hova kallódhatott a történelem viharaiban a számomra legérdekesebb tárgy, amely fizikailag festékek keverésének „boszorkánykonyhája7‚ de ami számomra ennél sokkal többet jelent, Bánffy Miklós festői lelkének megtestesülése: a paletta.
 Ismerve Bánffy Miklós tragikus sorsát, nem lepődünk meg azon sem, hogy ez a paletta ugyanúgy került ebek harmincadjára, akár a Revicky utcai palota ingóságai8, és a bonchidai kastély belső tartalma, valamint a 17 teherautónyi rakomány, amellyel a kastély felégetése során az SS-hadsereg útnak indult9.
Barki Gergely szóhasználatát és módszerét kölcsönözve, számomra a leginkább „wanted” tárgy a paletta lenne.
De tárgy és remény híján inkább a fantáziámra hagyatkozva, a töredékeiben is impozáns életműből igyekszem visszakövetkeztetni azokra a színekre, amelyek Bánffy képzeletbeli festői és írói palettáján egyaránt jelen voltak.
A színek felidézésével az a nagy dilemma is oldódni látszik, hogy hogyan lehet egy olyan művész képzőművészeti világát bemutatni, akinek csupán fragmentumok maradtak fenn életművéből. Ennek a fragmentáltságnak nem csupán az életmű pusztulása, a sok hányatottság, az esetleges lappangás az oka, hanem az is, hogy egy rejtőzködő alkattal van dolgunk. Rejtőzködik érthető módon intendánsi korszakában: számos munkáját nem szignózza, vagy alkotótársaival közösen hozzák nyilvánoságra. Ben Myll álnéven rejtőzködik külügyminisztersége idején, politikusportréi bemutatásakor. Ugyan nem rejti el, hogy 1934–35-ben Az ember tragédiájának jelmezeit tervezi, de rendezői munkássága miatt e felett a tény felett a teljes figyelem észrevétlenül átsiklik.
Hogyan is jellemzik, és hogyan is képzelhető el ez a rejtőzködés?
Az első világháború előtti években igazán kifejező, a darab hangulatát, a rendezői koncepciót megvalósító színpadképeket Hevesi csak Bánffy Miklóssal és Kéméndy Jenővel az Operaház színpadán tudott megvalósítani. A magyar színpadművészet történetének ebben a nagy triászában Hevesi Sándor volt a merész színházi reformer, Bánffy Miklós a modern képzőművész és Kéméndy Jenő a briliáns kivitelező… Nehezen választható szét a három alkotó tevékenysége. A színházi előzetesek mindig jelezték, hogy ki készítette a színpadképet, a színlapokon azonban nem mindig írták ki a tervezők nevét. …Bánffy Miklós egyszer sem íratta ki a nevét, az viszont előfordult, hogy bizonyíthatóan az ő műveit is Kéméndynek tulajdonították. Ez minden bizonnyal Bánffy akarata szerint történt. A különböző színházi előzetes cikkekben, kritikákban viszont szó esik Bánffyról is… a Magyar Iparművészetben …névvel szerepelnek tervei, melyek magas színvonalú rajztudásról és művészi invencióról tanúskodnak…10
 
 
Az opera-jelmeztervek színvilága avagy az éj kékjei
 

Intendánsi tevékenységének egyik legmarkánsabb és azonnal érzékelhető hozadéka volt a Mozart-ciklus műsorra tűzése. 1913-ban három opera: A varázsfuvola, a Szöktetés a szerájból, az Ámor játékai is színre kerülnek. Mindhárom előadás látványvilága Bánffy Miklós munkásságához kötődik. De a három előadásból a legnagyobb visszhangot a Varázsfuvola keltette, így nem véletlen, hogy a kiállítás egyik központi eleme, a jelmezrekonstrukció éppen ebből a darabból került ki.
Az Éj királynője jelmeze, a kék és az éjfekete kombinációjának e harmonikus egyvelege, amelyet az arany és ezüst ellenpontoz. Ennek a világnak a kialakulása nagy visszhangot váltott ki a korabeli kritikában, ugyanis az addig megszokott világgal ellentétesen Bánffy egy rokokó mesei világot rajzol, amely. közel áll Mozart zenéjéhez.
A jelmezvilág újszerűségéről, és a divatos korfelfogás felrúgásáról, és a legkorszerűbb francia tendenciák megjelenéséről tanúskodik, a szellemi alakotótárs Hevesi Sándor értő11 elemzése.
Gróf Bánffy Miklós az operai rendezés elevenére tapintott, amikor elhatározta, hogy Mozartot fogja adni, de azzal a belső korhűséggel, amely a legenergikusabb protestálás minden meiningenizmus ellen. (…) A prirapium, amely a Mozart-operák berendezésében érvényesült – triviálisan kifejezve úgy szólt, hogy Mozartot »rokokó«-ban kell adni. Bánffy grófnak ez a szándéka már a première előtt valóságos viharokat keltett – kivált a kávéházakban, a hírlapi bölcsek között. (…) Mozart muzsikája azonban parancsoló erejű és nem tűri meg a rendezői erőszakot, tehát elsősorban nem tűri meg azt, hogy egyiptomi keretbe szorítsák, amikor rája nézve Egyiptom csak szimbólum volt, meseország. (…) A Varázsfuvola egy tarka rokokó-mese, szabadkőműves tendenciákkal és szimbólumokkal, a 18. századbeli olasz komédia tipikus alakjaival, s Bánffy gróf tervei, díszletei és kosztümjei ezt a világot elevenítették meg az Operaház színpadán. (…) Több mint bizonyos (különben láttuk is sokszor), hogy például az Éj királynőjének három udvarhölgyéről, ha azok 4000 éves egyiptomi jelmezben jönnek ki a színpadra, senki emberfia nem tudja, nem látja, hogy: udvarhölgyek, ennélfogva a tercettjüket sem érti meg senki. A rokokó mise en scène itt is teljes világosságot teremt, ami minden színielőadásnak elengedhetetlen kelléke. (…) A Varázsfuvolára nézve nincsen ilyen köztudat, ellenben van egy félszázados, ferde tradíció, amelyet egyszerűen átugrottunk, hogy visszatérhessünk az igazi, az eredeti, a helyes tradícióhoz. Az Operaház különben sem áll egyedül ilyen irányú reformjaival. Az új Mozart-előadásokkal egyidejűleg a párisi Théâtre des Arts próbálkozik hasonló irányban, a 17. és 18. századbeli operák stílusos fölelevenítésével.”
A rokokó abroncsos viselet a régens kor divatját idézi. A korszak ízlésén tükröződik néhány keleti hatás, különösen a röpködő selyemkelme lesz nagyon népszerűvé, amely lágyan követi a test formáját. A jellegzetes női sziluett „A” vonalú. A kor divatja szerint az Éj királynőjének a hajviselete is magasan a fejtetőre fésült konty, nyakában pedig nem ékszer, hanem szalagcsokor van. A mélyen dekoltált ruhaderék csúcsosan hajlik rá a szoknyára.
A kupolaformájú abroncsszoknya elöl-hátul kissé lapított, végeredményben ellipszis alakú. A dúsan redőzött felsőszoknya alapvetően elüt az alatta levő alsószoknyától. Esetünkben a felsőszoknya ébenfekete bársonya, amely mind anyagában, mind színében elüt az alsószoknya ultramarinkék selyemsantungjától.
De a felsőruhának is két rétegét láthatjuk, az alsó réteg bíboros árnyalatú-padlizsánlila, megegyezik a ruhaderék betétjének alapjával, a felső az ébenfekete, ezt követi a lila és az ultramarinkék, mely rétegek úgy olvadnak össze, és az egyes fokozatosan világosodó árnyalatok révén olyan színharmóniát és elrendezést mutatnak, akár a virágszirmok.
 
 
Ébenfekete
 

A jelmez domináns színe, tudományos meghatározás szerint: „a semleges nehéz színekhez tartozik. Sokan nem is tartják színnek, ám a modern színtudomány szerint érzékelésénél ugyanazok a folyamatok játszódnak le, mint más tarka színek érzékelésénél csupán a végső inger eltérő hatású. Feketét kapunk akkor is, ha zöldeskéket és bíborból keletkezett ultramarinkéket keverünk össze, mert ezek egymás színét elnyelik és nincs, ami visszaverődjék… Önmagában nagyon szomorú az, éj színe… Európában általában a gyász színe, mert mélyen ható nyomasztó komor, lenyűgöző, megfélemlítő vagy esetleg ünnepélyes hatást vált ki”12 – állapítja meg a szakember. Mintegy Bánffy páratlan színkezelését többszörösen is igazolva.
Ugyancsak a legkorszerűbb mérésekkel igazolható, hogy az általa ebben ezen a jelmezen használt színnek a reflexiója, még a fekete vízfesték esetében p egyenlő 0,04, míg már a megvalósult jelmezen a legnagyobb valószínűség szerint használt selyembársony esetében p egyenlő 0,002, tehát a fény elnyelésének hatása hatványozottan érvényesül, mely szín, de gyakorlatilag ebben az esetben úgy funkcionál, mint a lila legmélyebb árnyalata.
A jelmez másik rendkívül jelentős, bár felületének nagyságában nem annyira nagy, mégis a fekete plaszticitását megadó színe az ultramarinkék.
Koncentrikus elgondolkoztató, a földöntúli nyugalom színe, a végtelenbe hív. Hegel szerint a kéknél a fő elem a sötétség. Akkor tűnik kéknek, ha világosabb, de nem teljesen áttetsző közegen hatol át… A kék ősi alapszín hideg távolodást fejez ki, elérhetetlen hűvössége miatt mindenkit megnyugtat, a víz hűvösségére emlékeztet – belső nyugalmat áraszt, békítő és lágyítja a teret, valamint tágítja azt… A kék mindig passzív, ha materiális térből nézve vizsgáljuk. Maga felé vonz és invertáló jellegű… a titokzatosság, a hatalom, a megfoghatatlan és mégis jelenlevő, a végtelenség, a halhatatlanság szimbóluma.”13
Ez a szín jelenik meg a ruhaderék felső harmadában mintegy lezáró félkörrel ellenpontozva a derék alsó csúcsos vonalát, és megismételve a felsőszoknya fodrozódása nyomán megjelenő béléselemeket, amelyek játékos könnyedséget visznek a nehéz szoknya komor ünnepélyességébe.
Ugyanez az ultramarinkék szín ismétlődik meg a tüllfátylon, bár pontosan ugyanaz a szín, a tüll anyagszerkezete miatt az árnyalat azonossága esetében is mind az intenzitása, mind a telítettsége révén jóval világosabb valőr értékű. Ezek a fátyol redőzöttsége függvényében mind a paláston, mind a karon, mind a fejdíszen megjelenő fátyolborítás esetében egy kitűnő átmenetet képeznek a ragyogó fej- és nyakdísz, valamint az arc és kar meleg testszín árnyalataihoz képest.
 

A padlizsánlila
 

Ez esetben a szín, amely átmenet a fekete és az ultramarinkék között. Az ultramarinhoz bíbornak vagy a vörösnek hozzáadásával jön létre. Bánffy kitűnő színérzéke révén az Éj királynője jelmeze hideg színeinek a sötétség minőségének megteremtésének harmadik pillére.
A lila a világ szinte valószínűtlen hangulatát tolmácsolja. Hideg gyászosan ünnepélyes … a sárga komplementer kontrasztja… A lila a titokzatosság színe, kontrasztoktól függően hol boldogít, hol fenyeget… ha a sötét jámborságot, a fény és világosságértelem hatja át, akkor finom és szeretetre méltó színárnyalatok keletkeznek. Sötétség, halál és fenség van a lilában, magány és odaadás a kékeslilában… A lilát úgy értelmezhetjük, mint az alaperő feszültségét, vagy mint feszültséget az erőalapnak – vagy mint a tarkaság feszültségének színét…”14
A padlizsánlila három helyen jelenik meg a jelmezen. A bőven redőzött felsőszoknya alatti szoknya alapszíne végigvonulva a ruha legalsó harmadán, mint az ébenfekete egy világosabb árnyalata, ugyancsak megjelenik, a ruhaderék egyik leglátványosabb elemeként a betét alapjául szolgál, és nagyon fontos elem, hogy az Éj királynője mintegy a jelmez betetőzéseként, a szoknya színénél egy árnyalattal világosabb lila selyemharisnyát visel.
A három ritmikusan megjelenő elem harmonikus lüktetést hoz létre a ruha kifinomult színvilágában.




Jegyzetek:
 



1 Bánffy Miklós Vándorkiállítás, Országos Színháztörténeti Múzeum. Bp., 2010. november – 2011. január; 2011. február–március: Kolozsvár, Györkös Mányi Emlékház; Reményik Sándor Lutheránus Galéria; június–szeptember: Szeged, Fekete Ház; 2011. december 19. – 2012. március: Külügyminisztérium Aulája.
2 Művészettörténész, a Royal Academy munkatársa. A 2014-es, londoni Osztrák–Magyar Monarchia kiállításához gyűjti az anyagot, így került látóterébe a kiállítás.
3 Művészettörténész, a budapesti Szépművészeti Múzeum Nyolcak kiállításában elhelyezte a „wanted” feliratot számos lappangó munka fekete-fehér reprójához, és többek közt ezzel az eljárással jutott számos eredeti festmény nyomára.
4 Stróbl Alajos készítette bronz mellszobor, a Bartha–Stróbl házaspár magántulajdona, és Glattner Gyula Bánffy egész alakos festménye a MNM Történelmi Arcképcsarnokában levő Bánffy-családi letétéből.
5 Székely Dávid nagyapja, Székely Márton Bánffy belső inasa a jurátuskardját Bánffy Miklóstól kitűnő szolgálataiért kapta, a kiállítás megtekintése után döntött úgy, hogy a vándorkiállítás további állomásaira rendelkezésünkre bocsátja az általa felújíttatott értékes fegyvert.
6 Illés Endre: A dilettante. In Bánffy Miklós emlékezete. A nagyúr. Szerk. Sas Péter. Bp., Nap Kiadó, 2008. 156–157. o.
7 Bánffy Miklós: Emlékeimből, Huszonöt év. Kolozsvár, Polis Kiadó. 2000. 33. o.
8 Bánffy Miklós: Emlékeimből, Huszonöt év. Kolozsvár, Polis Kiadó. 2000. 27. o.
9 Jegyzőkönyvrészlet. Ráday Levéltár. Közzéteszi Marosi Ildikó: Kis-Bánffy könyv/A bonchidai Prospero. Csíkszereda, Pallas Akadémia Kiadó, 1997. 19. o.
10 F. Dózsa Katalin: Bánffy Miklós gróf, a színházi látványtervező. Budapest, 1996. 26. sz. 341. o.
11 Hevesi Sándor: Mozart és Beethoven az Operaházban. Magyar Iparművészet, 1913. 4. sz. 151–152. o.
12 Nagy József: A színek harmadik világa. Pozsony, Median Kiadó, 2010. 40. o.
13 Uo. 34–35. o.
14 In: Nagy József i. m.

« vissza