Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Németh László, a Janus-arcú regényíró

Béládi Miklós egyik tanulmányában „szellemi országalapító”-nak nevezte Németh Lászlót. Arra utalt itt nyomatékkal, hogy Németh egész munkássága során azt az írói eszményt és gyakorlatot képviselte, amely szerint „a kultúra és az irodalom a leghitelesebben magyar és legfrissebben európai, illetve egyetemes legyen. […] A magyar az ő fogalmazásában a különöst jelentette; az adottságot, a sajátost, amely az egyetemessel összefonódva létezhet, de magába foglalta a hagyomány megbecsülését, ébren tartását, gondos ápolását is.” E tekintetben – teszi hozzá Béládi – eszmetörténetileg ahhoz a korábbi művészetfilozófiai vonulathoz kapcsolódott, amelyben – elsősorban Ady Endre ösztönzése nyomán – Babits Mihály, Fülep Lajos és a korai Szabó Dezső helyezkedtek el. Nos, maga Németh László számtalan esetben – esszékben is, szépirodalmi műveiben is – adta tanújelét e „magyarság és Európa”-kettősség, valójában dialektikus egység kívánatos megvalósulásának, egészen korai korszakától kezdve élete végéig. Az egyik legszebb – metaforikusan is szép – példázatát most ide idézzük. 1940-ben Kemény Zsigmond „történelmi realizmusáról” azt állapította meg, hogy ez a szemlélet „az életet történelmi szőttesnek látja, s az új eszmék szálainak is az ősi rámán s a megértett szőttesben keres helyet”. Kemény Zsigmond – folytatja Németh László – Janus-arcú gondolkodó volt: az egyik arcával a mély magyarságra néz vissza, a másikkal a polgári Anglia szellemére és eredményeire tekint. (Kiemelés tőlem. M. I.)
Ez a – de legalábbis ehhez nagyon hasonló – Janus-arcúság bújik meg Németh László egész szépirodalmi életművének mélyén is. Igaz, nem annyira rejtett ez a meghatározó esztétikai jelleg, sokszor beszél erről maga is. Miként – főképpen a regényírói életmű tekintetében – számos kutató exponálta ezt a kérdéskört, a már említett Béládi Miklóstól kezdve Grezsa Ferencen, Kocsis Rózsán, Sándor Ivánon, Szegedy-Maszák Mihályon, Kulcsár Szabó Ernőn, Cs.Varga Istvánon, Füzi Lászlón, Dérczy Péteren át egészen a legújabb kötetig: Olasz Sándor – sajnos már csak posztumusz megjelent kitűnő – munkájáig: A nyugati igény című, regényesztétikai, műfajelméleti típusú elemzéseket tartalmazó tanulmánykötetéig.
Olasz Sándor egész tudósi életműve két pillérre építkezett: a modern regény mibenlétének problematikájára és Németh László regényírói életművének vizsgálatára. E szóban forgó könyvében a témakörhöz tartozó tanulmányainak azokat a darabjait gyűjtötte egybe, amelyek a legtisztábban és legmeggyőzőbben rögzítik a szerző elméletét és gazdag bizonyítási hátterét Németh László regényírásának kettős, azaz Janus-arcú természetéről: a hagyomány és a modernség, másfelől a magyar tradíciók és az európai újdonságok (egyik kedvenc metaforáját idézve: „keleti lélek és nyugati módszer”) dilemmáiról, illetve sikeres összeolvasztási lehetőségeikről. Nagy fölkészültséggel és nagy műgonddal veszi sorra a szerző a 20. századi modern európai regényírói törekvéseket, valamint Németh László ezekkel kapcsolatos fogadókészségét, illetőleg a dilemmákat, hiszen írói természete és esztétikai érzéke minden egyes radikális változást, változtatást alapos mérlegelés, elméleti áttekintés után minősített, árnyalt, finomított, hangot adva számos kételyének, illetőleg – máskor – örvendve az őt is föl-fölszabadító újdonságok művészi haszna, többlete felett.
Régóta tudjuk, hogy Németh Lászlónak mint regényírónak a legjelentősebb fölszabadítója a francia Marcel Proust volt (Az eltűnt idő nyomában című regénykolosszusával), éppen jó időben: egy-két évvel a pályája kezdete után, a húszas évek végén. Úgy vélte, hogy a „nyugati igény” legfőbb értelme és haszna a „nagyobb művészi koncentráció” elérésének lehetősége a regényben. (Az is ismert, hogy fontos fölfedezés volt számára egy másik francia, André Gide, aki nem elsősorban bonyolult, néha titokzatos regényszövésével, hanem – főleg és elsősorban – morálisan fölzaklató filozófiai kategóriáival keltette föl a figyelmét. Az „ellenállási lét” például mindkettőjük számára ugyanazt jelentette: az egyéni erőfeszítés kötelességét. A Németh László-i „ellengravitáció” fogalomban ez az erkölcsi kategória kap metaforikus megformálást.) Németh László fölfedezte Proustban – fejti ki meggyőző fogalmazással Olasz Sándor –, hogy „nem a képeket rendeli az idő, hanem az időt a képek alá, s a regény építkezése ily módon a kép születése és osztódása, benyomások és emlékképek halmozása”. Németh László elméletileg is hajlott arra – a megújuló európai regényesztétika körvonalait tapogatva a harmincas évek elején –, hogy „a 20. század nagy írója nagy formaérzéke ellenére is műfaj nélküli író. A regényforma ürügy, a regény álcázott lírai tanulmány.” S ezek a „nem regényírók” az ő felsorolásában a következők: Proust, Gide, Schlumberger, Woolf, Huxley, Joyce, Ayala, Ramon – vagyis valamennyien a hagyományos regényforma felforgatói.
Aligha kétséges, hogy a „nyugati módszer”-t tanulmányozó Németh László regényt újító írói törekvései kapcsolatban állnak antropológiai világképével, erkölcsfilozófiájával, sajátos vallásosságával. Kétféle – látszólag ellentétes – megfontolás alapján. A modern pszichológiai törekvéseket is jól ismerve azt vallja, hogy az emberi tudat és psziché rejtett tájait: „a képzelet és ösztönélet fejlett harmóniáját” is föl kell tárni (hiszen az is valóság, méghozzá a valóság nagyon gazdag része). Amiből az is következik, hogy a regényhős tudatfolyamatát kell megmutatni igazán – a lineáris cselekvések (a hagyományos cselekmény) magától értetődnek. Az újító regényíró – ragadja meg a magyarázat lényegét Olasz Sándor – „a benyomásokat igyekszik rögzíteni, melyeket az események hagytak az emlékezetben”. (Gondoljunk csak a Gyász Kurátor Zsófijának vagy az Iszony Kárász Nellijének az író általi megjelenítésére.) Igen ám, de Németh Lászlóban mindvégig él a hit – nemcsak az individuumban, de a közösség fontosságában is. Meglehetősen idegen tőle az irónia, a relativizmus, az abszurd, az önfeledt, netán az öncélú játékosság, játék. Különösen a dekonstrukció. (Mely elemek viszont a modern irodalmi jelenségeknek mindennapos kellékei a 20. századi európai regényírói gyakorlatban.) „Sem a kiüresedett sémákat nem fogadja el egésznek, sem a széthullást véglegesnek” – fogalmaz lényegre törően a szerző. Németh László világképe tragikus ugyan, ámde e „tragikusságban is harmóniára törekvő”. Innen nézve különösen érthető erős vonzódása Tolsztojhoz és Dosztojevszkijhez, egy a nyugatitól eltérő szláv keresztény világképhez s az ebből kinövő regényszemlélethez. Íme, a Janus-arc másik fele: a hagyományhoz, a 19. századi regényírói hagyományhoz kötődés igénye. „Mintha féltene valamit Németh – mutat rá e dilemmák lényegére a szerző – a zseniális kísérletezők elől.” Küzdelem folyik tehát Németh László regényírói műhelyében, küzdelem az éppen optimális formáért a megérlelődött tartalomhoz. A hagyomány és az újítás egyszerre, egymást kiegészítő művelésének nagy feszültséget is hordozó folyamata ez, a húszas évek végétől kezdve egészen a regényírói pályát lezáró, a hatvanas években keletkezett Irgalomig. Olasz Sándor – Németh László levélírását, valamint naplóit és önéletírását is elemezve e kötetben – közelről láttatja a regényíró Németh László jellegzetes alkati jegyeit. Ezekből úgyszintén az egymással ellentétes, illetve egymásból következő, egymást kiegészítő, belső feszültséggel teli teljességigény rajzolódik ki. Azt is mondhatjuk tehát, hogy a már többször említett Janus-arcúság Németh Lászlónál nemcsak világképbeli és regénypoétikai értelemben érvényes, de antropológiailag is igaz.
Olasz Sándor e könyvének több fejezetében mutatja meg – mindvégig meggyőzően – néhány európai nagy író egy-egy regényének (vagy éppen regényeinek) rokon vonásait Németh Lászlónál. Jegyezzük meg persze – Vekerdi László többször figyelmeztetett erre –, hogy az efféle műveletek során nem helyes mechanikus vagy közvetlen hatásról beszélnünk sem filozófiai, sem esztétikai, sem regénytechnikai vonatkozásban. Szerzőnk régtől és pontosan ismerte ezt a szabályt: „vonások”-ról, „ihlető minták”-ról, „párhuzamok”-ról értekezik mindvégig. Méghozzá bőséges tárgyismerettel, nagy anyagbiztonsággal.
Az Emberi színjátékban – e korai Németh-regényben – elsősorban Dosztojevszkij-ihletésekre irányul figyelmünk. „Németh hőse – írja a szerző – úgyszólván bármelyik Dosztojevszkij-regénybe illene; ez a szeretetvallás, aszkézis, ez az egész Boda Zoltán-i problematika dosztojevszkiji fogantatású.” Emlékezetes, hogy Boda Zoltán történetét kezdetben ironikusnak képzelte el Németh László ( mégpedig úgy, hogy a szentség az impotencia következménye), ám a regény írása közben arra döbbent rá, hogy éppen fordított az ok–okozati összefüggés: a személyiségnek mint filozófiai problémának a középpontba állítása, az egyén kivonulása a társadalomból, a prófétaszerep vállalása kiragad partikuláris létünkből, s innentől kezdve ebből következik életünk minden más aspektusa. A személyiség ösztönvilágának vállalása (Boda Zoltán sorsa), melyben Dosztojevszkij – Miskin herceg A fél­kegyelmű című regényében – mellett megidéződik André Gide moráljának egyik központi eleme is, továbbá – írja Olasz Sándor – „Dosztojevszkijtől Nietzschéig, Bergsontól Gide-ig és Freudig csaknem valamennyi őt ért szellemi hatást asszimilálja.” A Németh László-i válasz azonban a hős romboló aszketizmusa ellenére is pozitív végkicsengésű, és végtelenül egyszerű: „Az ember egy módon használhat a világnak, ha rendbe jön önmagával.” Ez a fölismerés akár kulcsmottója is lehetne az összes Németh László-regénynek, ugyanis ő valamennyiben ezt a folyamatos lelki gyötrelmet mutatja meg elsősorban.
A Gyászban a Proustnál megcsodált regényírási technika sajátos alkalmazását vehetjük észre. Elsősorban az időfelbontás és a motívumos szerkesztés ismérveit és hatásait vizsgálja Olasz Sándor. Idézi Németh Lászlót, aki azt írta e regénye egyik jellegzetes ismérvéről, hogy „a filmszerűen pergő képek nem a térben terpeszkednek ki, az időben lépnek inkább”. Maga a regénytörténet úgyszólván mellőzi a szociológiai relevanciát, e helyett viszont megteremti a bezártság, a szabadulni nem tudás mitikus világát, s ezzel az egyedit, az esetlegest – Kurátor Zsófi egyéni sorsát – a lét szintjére, az egyetemes összefüggések világába emeli. Ennek eszköze és egyben terepe is a regénybeli időkezelés. Jóllehet helye van itt a kronológiailag felfogott időnek (az idő múlásának), ám az író számos ponton megállítja ezt a folyamatot: a főhős emlékezetének, tudatának működési mechanizmusát hozva előtérbe. Kurátor Zsófi nézőpontja folyvást változik, „más és más időpontban lezajlott eseményeket él újra”. Az epikai alapréteg „nem fejlődés, hanem állapotsor”.  A hagyományos cselekvés helyett gyakran egy hangulat, egy gondolat, egy érzelem is lehet „cselekmény”. A megélt múlt Zsófi tudatában nemcsak emlékezés, hanem értelmezés is, miként Grezsa Ferenc írta: „A mechanikus emlékezetből most lesz (prousti értelemben vett) teremtő emlékezet.”  A múlt átszíneződik, átértékelődik, esetleg elfelejtődik, az emlékező elbizonytalanodik, vagy éppen mániákusan ragaszkodik, netán ellenkező pólusok közt ingadozik. Felbukkanhat valami addig ismeretlen jelenség is, ami az eseményeket, érzéseket, új megvilágításba helyezi. A motívumos szerkesztés – amit Proust nagy erővel alkalmazott – a Gyászban azt jelenti – mutat rá Olasz Sándor –, hogy bizonyos, a regényben visszatérő elemek: például a „hideg”, a „koporsó”, a „hó”, a „feketeség” az egész művet átszövik, s föl-fölbukkanásuk viszi előre a regényt. Azaz nem a cselekmény maga, hanem a tudat és az érzelemvilág jellegzetes képződményei. Ez a regénytechnika vezet oda – fejti ki a szerző –, hogy „a hősnő életének ábrázolt három esztendejéből a mindenkori emberi lét tragikuma sugárzik”.
A Bűn című regényben a Martin du Gard-i és a tolsztoji realizmuselv működését fedezi föl Olasz Sándor. Ezúttal tehát nem a mitizálás, hanem a valóságteremtés elve került előtérbe. Mutatván egyben azt is, hogy az író nem ragadt le első remekműve, a Gyász megírási technikája mellett: regényről regényre – ha óvatosan is – kísérletezik. S mindig ugyanazzal a szándékkal: adekvát formát találni az újabb és újabb érlelődő tartalomnak. De ezzel együtt is: ez a kissé – ám teljesen alaptalanul – a szakmai köztudatban háttérbe szorított regény is bővelkedik lételméleti, tehát egyetemes értelmű és értékű sugallatokban. Keresztury Dezső egykorú ragyogó kritikája például a megváltatlanság lételméleti regényeként tartotta nagyra a művet, s Domokos Mátyás is arról beszélt a regény tulajdonképpeni újra fölfedezésekor, a kilencvenes évek elején, hogy ennek a műnek az „ontológiai” célképzete – mind a háziúr, mind a napszámos legény vonatkozásában – „az otthontalanság didergő érzése mint kóstoló a világűr hidegéből”. A Bűn tehát a létezés tragikumának a regénye is. Ezt a krízistudatot mutatja be Olasz Sándor, nem egyszerűen egy (vagy több) társadalmi csoport válságaként, hanem „az emberiség egészének” a sorsaként.
Az Iszonyban, Németh László e másik nagy művében, ismét egy jeles francia író, Mauriac ihlető példájára hívja fel figyelmünket a szerző. A 20 századi európai életérzés magyarországi változatának lényege rokon a Mauriacéval: a Viperafészek című regénye „egy magába mélyedő gonosz és fösvény öregember vallomása”. (Mint tudjuk, Kárász Nelli története is saját vallomása szerint kerül az olvasó elé.) A „félresikerült házasságban – írja szerzőnk – egy férfi Kárász Nelli vergődik”. A méregkeverő című Mauriac-regényben „egy fiatal lány szenved a házasság börtönében”. Itt gyilkossági kísérlet történik: a francia regény hősnője, Théréze – akárcsak Kárász Nelli – nem tud elegyedni a világgal, férje érintésétől is iszonyodik. Mind Mauriac, mind Németh László hősnője természeti törvényeken kívülinek érzi magát, innen fakad személyes tragédiájuk. Elidegenednek a világtól, önnön sorsukba vannak zárva. Olasz Sándor kiemeli, hogy ez a jelenséghalmaz „közös gyökerű a korai egzisztencializmus léttani problémáival, melyekhez Németh László Dosztojevszkij révén jutott el, s végeredményben a nagy orosz író hatott Gide-re és Mauriacra is”. Jean-Paul Sartre írta A méregkeverő kapcsán, hogy „a hősnő tudata az a kulcslyuk, amelyen keresztül az olvasó belekukucskálhat a regény világába”; s Olasz Sándor továbbviszi a gondolatot: „Sartre itt Mauric módszerében olyasmit vesz észre, ami Németh tudatteremtő ábrázolástechnikájának is lényege.” Szinte már idekívánkozik a szerző szépen előkészített végkövetkeztetése: „A méregkeverő és az Iszony regénymodellje ugyanahhoz a típushoz sorolható.”
Olasz Sándor e szép könyvének talán a legizgalmasabb fejezetei arról szólnak, vajon hol helyezkednek el a hagyomány és az európai újító törekvések igen széles spektrumú skáláján Németh László regényei a 20. századi magyar irodalomban. Például Móricz és Kosztolányi között (vagy mellett).
Rögzíti például, hogy „Kosztolányi és Németh László az egzisztenciális regény két, egymással sok szempontból ellentétes változatát teremtették meg. Mindketten olyan epika feltételeit keresték, melyben a végső dolgokra lehet rákérdezni.” Ám nemcsak ez az „ontologizáló” igény és tendencia van meg a Németh-regények többségében, hanem a kortárs regény három másik jellegzetes törekvése is: „a személyes-vallomásos, a realista és a mitologizáló”. S e ponton újfent hansúlyozza Olasz Sándor, hogy nem valami utánzásról, másolásról van szó e tekintetben sem, hanem az azonos korélmény személyre szabott változatairól.
Jóllehet – említettük már – Németh Lászlóban a művészt és a gondolkodót nagy mértékben Andre Gide szabadította fel, regényhősei mégsem ironokus individuumok, akik semmiféle korrekciót, javítást a világon nem vállalnak. Ámde az ironikus ellentéteként felfogható prófétikus alapállás sem jellemző Németh hőseire (talán az egy Boda Zoltánt kivéve). Ugyanakkor az ő regényírói törekvései ezen jellemző tendenciák nélkül is meghaladják a realista epikai alapstruktúra kereteit. Leginkább talán az egzisztencializmushoz mint filozófiai és életérzésbeli jelenségekhez való viszonyuk, kapcsolódásuk tekintetében. (Akárcsak Kosztolányinál.) Németh mélyen átérzi és szenvedve éli meg az egyes korok hangulatát, azonban nem adja meg magát – az egzisztencialista életérzés kívánalmai szerint –, regényhősei, miként ő maga, vállalják az egyenlőtlen küzdelmet az emberi méltóság ösztönei és parancsai szerint.
Akárhogy is közelítünk – és közelít Olasz Sándor – Németh László regényírásához, oda lyukadunk ki, hogy átélve kora szellemi áramlatainak és életérzéseinek valamennyi fontosabb összetevőjét, regényírói műhelyében számos újítást hajtott végre a hagyományos realista, elbeszélő regényen, ám nem vált megtagadójává a tradícióknak, azaz nem számítható a „rombolók”, a „felforgatók” közé. Odasorolható viszont a modern magyar regény előkészítői közé.
Igen jellemző – és árulkodó –, hogy amikor Móricz 1942-ben lelkes kritikát írt Németh László Utolsó kísérlet című regényciklusának A másik mester darabjáról, ő ekképpen nyugtázta ezt a Móricztól szokatlan tüneményt naplójában. „Megdöbbentő, hogy ez a szobrozó, térben dolgozó művész így megérthette egy festő-zenélő idős ember lelkét és műhelyét.” Találó metaforák Németh részéről ezek a fogalmak a kétféle regényszemlélet és regényalkotás jellemzésére: Móriczé a rusztikusabb, a „szobrozó”, az övé a szárnyalóbb: a „festő-zenélő”. De még ebben a radikálisan eltérő két regénypoétikai felfogásban és regényírói gyakorlatban is megvannak az átjárhatóságok, sőt például Móricz 1911-ben írt Az Isten háta mögött című regénye – jelzi Olasz Sándor – „leginkább nyugat-európainak nevezhető alkotása”. Míg A másik mesterben, 1941-ben egy nyugat-európai (és orosz) modern regénymintákon iskolázott Németh László tér vissza a lélekteremtő regényírói gyakorlathoz. Olasz Sándornak ez a fölfedezése nagy tanulság is egyúttal. Tudniillik arra figyelmeztet, hogy roppant körültekintően osztogathatjuk csak a minősítő jelzőket a – „hagyományos”, a „modern”, a „konzervatív”, az „újító” stb. – regényírás tekintetében, hiszen a hasonlóságok, a párhuzamok, illetve az eltérések és szembenállások egy-egy írói életművön belül is váltakoznak. (Hiszen, példánknál maradva, A másik mester után néhány évvel megszületik az Iszony, amely – láttuk – ismét a „modern” regényírót helyezi előtérbe.) Mindezek következtében eshetett meg, hogy Móricz – 1911-ben – már a modern európai regényre jellemző elemeket alkalmaz, Németh viszont – 1941-ben – ideiglenesen visszatér a klasszikus fejlődésregény hagyományához. Ámde Olasz Sándor finom elemzése a közös motívumokat is észreveszi a szóban forgó két műben: két képrendszer ugyanis – az „őrültség” és „az ember mint vadállat” – mindkét regényben szerephez jut.
Tanulmánykötetének (pontosan eligazító című) utolsó előtti fejezetében (Németh László változó regényszemlélete) a szerző az Égető Eszter műfajelméleti sajátosságait veszi szemügyre. Először is megállapítja, hogy a harmincas évek végétől a már többször emlegetett „Janus-arcú irodalomszemlélet nyugatra néző fele mintha fokozatosan halványulna”. Méghozzá szoros összefüggésben az író tragikumfelfogásának mélyülésével és magának az érzésnek az erősödésével. Eszerint – Németh Lászlót idézzük – „a tragikum nem azt mondja: úgyis elbukom, hanem azt mondja: ha el is kell buknom”. A tragikum ugyanis – emeli ki – „értelmek s nem értelmetlenségek összeütközése”. Ez pedig – szilárdan – az élet komolyan vételét jelenti, kizárja az abszurd, a relativizáló, az ironikus felfogást. S mindez együtt regényírói szemléletét is meghatározza. A Németh Lászlóról szóló szakirodalomban ennek a szemléletváltozásnak a jellemzésére – részben az író önértékelése nyomán – elterjedt a „tolsztoji fordulat” kifejezés. Persze ez is csak részben igaz, hiszen nem a „történelmi nagyrealizmus” újraélesztéséről van szó. Az Égető Eszter világa többek között arra példa, hogyan polemizál Németh László kettős regényírói természete egymással. A hagyományőrzőé és az újítóé. Azt mondhatjuk, hogy a hagyományos formákat újszerűen működteti akkor is, amikor – mint a jelzett esetben – nem a modern regényírás sugallatait követi. Azaz, a valóságot újszerűen dolgozza fel: a metaforák, szimbólumok, képzettársítások, analógiás kapcsolatok szerves és hangsúlyos regényképző elemei az Égető Eszternek. A prófétikus hevület végleg kihunyt, az író személyisége is áthangolódott: előtérbe kerül a belátás és a pedagógiai utópia. Fontosságot kap a mindennapok szelídsége mint emberi attitűd, éppen a mindennapok, a hétköznapok emberi őrültségeivel szemben. Hiába ugyan, hiszen a szelídség, a megértés, az erőszakmentesség egyik nagy apostolát, Mahatma Gandhit éppen a fanatikusok gyilkolják meg (s az Égető Eszter egyik nagyjelenete éppen az, amikor Eszter az újságárus bódé kirakatában kibetűzi az újságból ezt a hírt). Ám a regény végkicsengése mégis – talán ma már azt is mondhatnánk: túlzott jóhiszeműséggel – az életbizalom, a várakozás és a vágyakozás bizalma.
Az Égető Eszter világátbemutatva Németh László Vásárhely-mítoszáról is szép képet ad Olasz Sándor könyvének záró fejezetében. Aligha valós, hogy pusztán idill lett volna (igaz: „pánikoktól szaggatott idill”) a vásárhelyi korszak – erősíti meg. Az „óraadók királysága” bizony zaklatott világban működött. E tekintetben is összetett, árnyalt, ellentmondásos, egyszóval életszerűbb ez a mítosz-valóság.
Kettősség vonul végig magán a regényen is. Ellentétes jelenségek és tendenciák sorozata. A napi lét szintjén az emberek természetében, viselkedésében (a jó és rossz emberi jegyek természetes hordozása közepette), amelyek végül is az édenteremtés, kontra „emberi őrültség” világméretű jelenséghalmazában kulminálnak, adódnak össze. Az ember, az emberiség két arca ez. Ha tetszik: Janus-arca. Miként Olasz Sándor írja: „Eszter élete nem egyszerűen különcökkel küszködve telik el, hiszen azok legalább annyit építenek benne, mint amennyit rombolnak. Valamiért fontosak számára. S az »őrültek« sem nélkülözik az életet otthonossá tevő ambíciókat. Legföljebb nem sikerül realizálniuk.”
Az Égető Eszter – állapítja meg a szerző – „a Vásárhely-mítosz legfontosabb műve”. Majdhogynem értelemszerű, hogy műfajában is hordozza a metaforikus gondolkodást. A nagyregényforma csak látszat: a (háromszor) hármas zenei szonátaformára emlékeztető tagolás a nagyregényt végül is kamaratörténetekké tagolja: mindegyik történet egy édenalapító kísérlet s e kísérlet bukásának a története. Az Égető Eszter tehát kilenc kamaradráma. „Ez a realista mitológia – vonja le a következtetést Olasz Sándor – a városnak és jellegzetes alakjainak irodalommá formálása pontosan abba a sorba illik, amiről a Szerelmes földrajzot író Szabó Zoltán beszél: »Magyarország térképét írók tették élővé, plasztikussá… Minden magyar író belerajzol néhány tájat a mappába.« Miként Németh László rajzolta bele – világirodalmi mércével mérhetően – Vásárhelyt.”
 
(Olasz Sándor: A nyugati igény. Németh Lászlóról. Bp., Nap Kiadó, 2011. 240 o.)


« vissza