Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Emlékezés egy reneszánsz művészre

Százharminc éve született Márkus László, aki generációjának – a Bartók Béla, Babits Mihály, Fülep Lajos, Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond nevével jellemezhető generációnak – talán legméltatlanabbul elfeledett tagja. A 20. század első felének nagyformátumú művészegyénisége: kritikus, esztéta, drámaíró, díszlet- és jelmeztervező, színházi rendező, színigazgató és főiskolai tanár volt. Reá emlékezünk eme írással.
Márkus László 1881. november 19-én született Szentesen. Apai ágon gömör vármegyei nemesi családból származik. A nagyapa, nemes Márkus Ágoston sóbányai aknanagy, az aknaszlatinai bányahivatal főnöke volt. Feleségét fiatalon elveszítette. A 33 éves asszony hat gyermeket hagyott félárván. Az elsőszülött fiú, Ágoston a Máramaros megyei Királyvölgyén látta meg a napvilágot. Az özvegyen maradt apát 1870. szeptember elején kinevezték a máramarosszigeti bányaigazgatóság titkári állomására. Az ifjú Ágostont az ottani református líceumban taníttatta. A fiú az érettségi után mérnöknek tanult. Mint a helyi értelmiség jelentős része – vagy ahogy akkortájt nevezték: a helyi intelligencia, és köztük ő is részt vállalt a kiegyezés után lassan magára találó nemzet szellemi ébresztésében. Így lett tagja a máramarosszigeti műkedvelő színtársulatnak, ahol Rosen Gyula Citromok című vígjátékában debütált. A Máramaros 1879. október 8-ai száma így ír a játékáról: „A férfiak között ifj. Márkus Ágoston úr ez alkalommal lépett fel először, s oly sikerrel, hogy a társaságnak a szereplők megválasztásában való ügyességére élő bók volt. Kellemes hang, csinos alak, s ha a színpadi otthonosságot, a kézmozdulatok szabad alkalmazását megszokja; kedvelt egyéne lehet a műkedvelői színpadnak.” Eme társulat tagjaként ismerte meg későbbi feleségét, Dobay Erzsébetet, aki nemcsak színészi teljesítményével hívta fel magára a publikum figyelmét, hanem zongorajátékával is, amelyről Liszt Ferenc is elismerően szólt.
Ifj. Márkus Ágoston és Dobay Erzsébet 1880. október 31-én keltek egybe. Az ifjú férj, aki vasútépítő- és vízszabá­lyo­zó mérnökként gyakran változtatta állomáshelyét, felesé­gé­vel még aznap este Tokajba utazott. 1881-ben már Szentesen találjuk őket. Dobay Erzsébet itt adott életet László fiuknak, majd két és fél évvel később, Istvánnak. Márkus Ágos­tonék 1885 közepén költöztek Pestre. A Wesselényi utca 65-ös számú házban laktak, amikor Márkusnét igen fiatalon, 28 évesen elragadta a halál.
A hétesztendős László és öccse Máramarosszigetre kerültek anyai nagyanyjukhoz. László az ottani református líceumba járt, melyet nagybátyja igazgatott. Dobay Sándor meghatározó egyénisége volt a 19. század végi, 20. század eleji Máramarossziget szellemi életének. Nemcsak a mennyiségtan és a német nyelv tanára volt, hanem költő, író, esztéta is, aki társadalmi és tanügyi cikkeket írt a Máramarosba, a Máramarosi Tanügy- és Nevelésbe, vegyes cikkeket a Tiszába, tárcákat a Független Polgárba, s főmunkatársa volt a mindössze egy évig megjelenő Havasi Kürt című társadalmi és szépirodalmi hetilapnak. Tankönyvet írt Politikai földrajz címmel, valamint dramoletteket, színdarabokat (Asszonyi tapintat, Poste restante, Buzásné famíliája), melyeket Máramarosszigeten, Kassán és Budán mutattak be. Alapító tagja volt az 1903-ban alakult Szilágyi István Körnek, amelynek előbb főtitkára, majd 1907-től elnöke. E kulturális kör irodalmi felolvasóesteket, teadélutánokat rendezett, ahova országosan ismert írókat, költőket is meghívott. László művészi indíttatásában kétségkívül szerepet játszott nagybátyja színes személyisége, és érzékeny lelkületére meghatározó hatással volt a város pezsgő szellemi élete. Máramarosszigeten szerezte első színházi élményeit. 1887-ben elkészült a nyári színkör, amelynek megnyitóján Prielle Kornélia is fellépett. Nyaranta a legkiválóbb színészek – Pethes Imre, Ódry Árpád, Rózsahegyi Kálmán, Halmy Margit, Tanay Frigyes – játékát csodálhatta e színpadon.
László is tanult zongorázni, rendszeresen fellépett különböző diákkoncerteken és iskolai ünnepségeken. Vezető szerepet töltött be a gimnázium szellemi életében. Önképzőköri titkár és ifjúsági elnök volt, s így gyakran örvendeztette meg tanárait és diáktársait nagyhatású ünnepi beszédeivel. Rajztehetségét ekkortájt a tanárokról készített karikatúrái bizonyítják.
László a református líceumban letett kitűnő érettségije után Pesten folytatta tanulmányait; beiratkozott az orvosi karra, ám két szemeszter után átment a jog- és államtudományi fakultásra. Ott is félbehagyta tanulmányait, mert mindennél jobban érdekelte őt a színház és a képzőművészet. Újságíró lett.
Első képzőművészeti írásai és színikritikái az Alkotmány című katolikus napilapban jelentek meg, de két évvel később már Kiss József hetilapjában, A Hétben és a Lyka Károly által szerkesztett Művészetben publikál. 1906-ban az újjáalakult Magyar Szemlének is munkatársa. Márkus széles körű érdeklődésével, hatalmas műveltségével és kifinomult artisztikus érzékenységével hamar kiemelkedett a századelő kritikusai közül. Fülep Lajos a lehangoló magyar műkritikáról írván, jó példaként említi Márkust: „Puszta véletlen az is, hogy Lyka mellett van Yartinunk és Márkus Lászlónk is, kik közt az első finom szellemével, tisztult nézeteivel és éleslátásával, a másik nagy fajsúlyával, temperamentumával, nem pihenő harcoló kedvével méltó és már sok szolgálatot tett előőrsei a folyton haladó modern magyar művészetnek. Ha ez a három emberünk nem volna, akkor nem lehetne Kritik der Kritiket írni Magyarországon éppúgy, mint ahogy nem tudunk írni – mai magyar poézisről.”1 Márkus irányadónak tartotta a nagybányai festők munkáit, üdvözölte a MIÉNK és a Nyolcak képzőművészeti csoportosulást. Azon kevés kritikus egyike, aki igen korán felfedezi „a halk szomorúság elégiáját”2 éneklő Gulácsy Lajos sajátos művészetét. 1907-ben az ő közbenjárásának köszönhető, hogy létrejöhet Márffy Ödön és Gulácsy Lajos festményeinek kiállítása az Uránia Műegyesület termeiben.
Márkus színikritikusként sokat tanult Hevesi Sán- ­dor­tól, ám lényegesen tüzesebb és intranzigensebb volt mes­terénél. Erőteljesen kritizálta a századelőn még mindig dívó színfalhasogató beszédet és a színiakadémia 19. századi avas szentenciákra épülő oktatási módszerét. Nem csoda, hogy kapcsolatba kerül a modern színjátszás megújhodásán munkálkodó Thália Társasággal, amelynek dramaturgja lesz. Lefordítja Friedrich Hebbel Mária Magdolnáját és Gabriele D’Annunzio A holt város című darabját. Ez utóbbi színpadra állításakor már a díszlet kivitelezésében is jelentős szerepet vállal.
Márkus egyik szellemi vezérévé vált a Baross Kávéház Balszélfogó nevű asztaltársaságának, amely az új hangú művészek, írók, újságírók állandó találkozóhelye volt. Az üveg szélfogó védelmében álló kerek márványasztalnál megfordult többek között Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Cholnoky Viktor, Kárpáti Aurél, Fülep Lajos, a festők közül Gulácsy Lajos, Márffy Ödön, az új magyar építőstílus fiatal mesterei közül Jánszky Béla, Kós Károly és Zrumetzky Dezső is. És idejártak a Thália Társaság tagjai: Benedek Marcell, Bánóczi László, Kürthy György, Moly Tamás és Hevesi Sándor.
Márkus 1907-ben néhány hónapot Párizsban tölt, ahol pszichológiai és filozófiai stúdiumokat folytat. A Szajna-parti városban gyakorta megjelenik a Café Cluny híres művészasztalánál, ahol Zádor Istvánnal, Vadász Miklóssal, Vágó Dezsővel, Sztrakoniczky Károllyal, Bölöni Györggyel és Ady Endrével színházi és művészeti kérdésekről vitatkozik. Hazánk fiai e kávéházat „a párizsi Barossként” emlegették, ahova annyi magyar járt, hogy tulajdonosa előfizetett a Pesti Hírlapra. Márkus hazatérve a magyar művészet jobbítására kívánja használni kinn szerzett tudását. Miközben látja, hogy itthon a művészet megújításán munkálkodó alkotó és a befogadó között szakadék tátong, azt tapasztalja, hogy a Párizst megjárt fiatalok egy része nem kíván kapcsolatot teremteni a magyar publikummal, inkább önsajnáló zokogásba merül. Márkus szarkazmussal fogalmaz a nyugatot megjárt kényes és gőgös ifjúságról, amely lenézi a magyar olvasót, a magyar közönséget. „Zokogva térnek meg a mi ifjaink Párizsból, és elmesélik, hogy a Szajna-partonkékzubbonyos munkások utolsó vagyonukért Voltaire-t vásárolják, míg itthon hiábavaló minden jó törekvés, a steril publikumban idegenül lézeng a boldogtalan, magyarnak született Européér.”3
Beöthy László, aki 1901-ben a Nemzeti Színház igazgatójaként rendezőnek szerződtette a műbíráló Hevesi Sándort, ezúttal az éles tollú Márkus Lászlót fogja be Thália szekere elé. Márkus 1907-ben Beöthy hívására a Magyar Színházhoz szerződik rendezőnek, de nem sokkal később már tervez is, és a színház szcenikai főfelügyelői teendőit is ellátja. A társulatnak együttes játékra szoktatása és a színház képzőművészeti koncepciójának kialakítása Márkus tevékenységének köszönhető. Márkus László munkájának megbecsülését jelzi – bár meglehet, Beöthy reklámfogásnak szánta –, hogy a magánszínházak díszlet- és jelmeztervezői közül legelőször az ő nevét tüntették fel az előadást hirdető színlapokon.4 „A magánszínházak közül a Magyar Színház foglalkozott a legtöbb ambícióval a dekoratív színpad kérdésével, s egy kitűnő erőt biztosított magának Márkus László személyében, akinek artisztikus színpadjai jó ismerősei a magyar közönségnek” – írja 1914-ben a magyar díszletképeket elemezve Sztrakoniczky Károly művészettörténész.5 Márkus színházi működésének legkarakteresebb törekvése: az előadás vizuális világának hangsúlyossá tétele a mű szellemében. Színpadán a modern díszlet a mű lelkének képzőművészeti kifejezése volt. A naturalizmustól elfordulva egy szintetikus, metafizikailag absztrahálható, stílust kereső romantika kivirágzását remélte. Tervezett expresszionista díszletet a Renaissance Színházban, költői-szimbolistát az Operaházban, de leginkább a szecesszió, az impresszionizmus nyomait vélhetjük felfedezni díszlet- és jelmeztervein. Egységes színpadi látásmódjával, amely szerint az ember miliője, mint ritmizált tér válik láthatóvá, túlnőtt a magyar valóságon. Márkus László, aki a 20. század elején megszülető színpadművészetnek mint önálló művészetnek az egyik megfogalmazója és reprezentánsa volt, négy évtizeden keresztül konzekvensen és európai színvonalon képviselte az irodalmon alapuló, az előadás fő szervezőelveinek a képszerűséget és a zeneiséget tekintő színházi ideált. Márkus vitathatatlan szakmai tekintélyét mutatja, hogy 1912-ben az új Nemzeti Színház épületének kivitelezését megvitatni kívánó – Az ideális színház címmel megtartandó – ankét egyik előadójának kérték fel.
Az ő nevéhez fűződik Edmond Rostand A sasfiók című darabjának magyarországi bemutatója (1908), de ő állította először színpadra Bíró Lajos Sárga liliomát és Szomory Dezső II. Lajos királyát is. Megrendezte a Faustot, a Peer Gyntöt és a Hamletet. Ez utóbbit Törzs Jenővel a címszerepben. Miközben a kritika szuperlatívuszokban ír Márkus 1909-es Hamlet-rendezésről, a legnagyobb közönségsikert Földes Imre hazafias érzelmekre ható színdarabjával, A császár katonáival aratja.
Márkus László 1911 őszén Attila című hun legendájával színpadi szerzőként is bemutatkozott. A zamatos magyarsággal és költői zengzetességgel megírt darabot, mely könyv alakban is megjelent, Hevesi Sándor rendezte a Nemzeti Színházban. Egy év múlva Márkus is rendez egy Attila-drámát – Kisbán (Bánffy) Miklós A nagyúr című művét –, melyet a Magyar Színház mutat be. Huszonöt évnek kell eltelnie az újabb Márkus-mű színházi bemutatójáig. Németh Antal igazgatósága idején – 1936-ban – kerül színre a Nemzeti Színházban Márkus tervezésében és rendezésében, az Ágis tragédiája; Uray Tivadar, Bajor Gizi és Titkos Ilona főszereplésével.
Publicisztikai tevékenységének részösszegzése az 1916- ban megjelent Magyar gondok című gyűjteménykötet, amely az Új Nemzedékben publikált írásaiból nyújt válogatást. Az újságírás végigkíséri életét. 1917-ben alapító tagja a Déli Hírlapnak, 1922-től a Pesti Hírlapnak, 1930-tól a Nemzeti Újságnak is munkatársa. Emellett számos napi- és hetilapban, valamint folyóiratban publikál. Zsolt Béla 1938-ban ekképp méltatja Márkus László publicisztikai tevékenységét: „A pub­licisztikában ő volt a korszakalkotója a retorikai próza fejlettebb, európaibb változatának, amely a lendületet és a polémikus vénát a legsokoldalúbb műveltséggel támasztotta alá. Ő csapolta le először a magyar újságcikk pátoszát: az ólomba öntött torokhang az ő fellépésével ment ki a divatból. Azóta kell tudnia az újságírónak a »leckét«, amióta Márkus László bebizonyította, hogy a sváda és temperamentum összefér az adatok és az ismeretek tudóshoz illő készletével.”
Márkus, aki a korszak egyik legeredetibb és legtermékenyebb tollforgatója volt, nem tartozott a Nyugat köréhez. Miután Móricz Zsigmond és Babits Mihály veszik át a Nyugat szerkesztését, s a szerkesztőbizottságból kimarad Ignotus, a sajtóban rendszeresen olvasni a magyar irodalom balszárnya és a nemzeti orientációjú írók között feszülő ellentétről. Márkus László ekkor fogalmazza meg a Nyugathoz való viszonyát. „…a »Nyugat« sugározta egy ideig azokat a hatásokat, amelyek a publikum egy rétegében a nemzetköziség sznobizmusát, a »Művelt Nyugat« balkánias imádatát és ezzel együtt minden magyarság fölényes lekicsinylését termelték ki. […] Holott a Nyugat azért lett, mert voltak írók, akik a megmerevült művészi formák ellen kezdték forradalmukat és ezeket azért akarták rugalmasabbá eleveníteni, hogy a Nyugatról jött és magyarrá áthasonított eszmék e megújult formákba beleférjenek. Feldolgozni a nyugatot a magyarságban: ez volt a művészi program, elszakadni a magyarságtól és minden nemzetek fölébe kerekedett forradalmárrá lenni – ez volt a dilettáns program, amely aztán a publikum sznobizmusában úgy fogalmazódott át, hogy elszakadni a magyarságtól és valami magasabb rendű nyugati példánnyá finomodni. […] Haza nélkül csak a gyökértelen dilettánsok élhetnek józanul, és hogy ők el tudták ködösíteni a nyugat igazi értelmét, az lett a »Nyugat« tragédiája.”6
1917 és 1922 között másfél tucat némafilm elkészítésében vett részt, forgatókönyvíróként, rendezőként, illetve díszlettervezőként. Márkus László készítette – a később világhírűvé vált filmrendező, Korda Sándor által forgatott –, Az aranyember (1918) dekoratív díszleteit. Márkus a Tanácsköztársaság idején elvállalja a filmipar művészeti vezetését, ezért a kommün összeomlását követően egy időre háttérbe szorul a művészeti életben. Az Apolló Kabaré művészeti vezetője lesz, s bár tevékenyen részt vesz az Apolló igazgatásában, művészi vágyait a Magyar Színház, a Renaissance Színház és a Belvárosi Színház előadásaihoz tervezett díszletek és jelmezek által tudja valamelyest kielégíteni.
1923-ban kerül az Operaházhoz, s ezzel megkezdődik legjelentősebb alkotói korszaka. Előbb főrendezője, 1924-ben néhány hónapig művészeti igazgatója, majd 1935-től 1944-ig igazgatója a dalszínháznak. Operaházi bemutatkozása Poldini Ede vígoperájával, a Farsangi lakodalommal bravúrosra sikeredett. Aztán jött Massenet operája, a Thaïs, majd a Parsifal első magyar nyelvű előadása, mely kimagasló színházművészeti esemény volt. A Parsifal rendezésekor általános operarendezői elveit fogalmazza meg: „Vezető elvem az operák rendezésénél az, hogy köteles vagyok a zene ritmikáját mozgásba és gesztusba, a zene harmóniáit hangulatképekbe, a zene színeit képzőművészeti elemekbe, különösen színbe, fénybe és megint gesztusba és végül a szöveg drámaiságát színészi alakításokba transzponálni.  A Parsifal zenéje, mint a motivisztikus zene kiteljesülése, azt írja nekem elő, hogy a dráma belső történését a motívumok helyi jelentősége és dominanciája szerint igyekezzem kianalizálni, s ehhez képest alkossak a színpadon mozgást, képet és élő alakot.”7 Márkus az operarendező legfontosabb feladatának tartja, hogy a rendezés centrális problémáját megoldja; azaz, a zene és a dráma konfliktusát képes legyen kiegyenlíteni. A Parsifalt további Wagner-zenedrámák követték: a teljes Ring, a Tannhäuser, a Trisztán és Izolda. Márkus nemcsak első jelentős Wagner-rendezőnk, de első modern operarendezőnk, aki az operaénekestől színészi erényeket követelt. Egyik legnagyobb művészi tette Kodály Zoltán zenei világának felismerése, a Háry János színrevitele, mely 1926-os bemutatóját követően – kisebb módosításokat nem számítva – Oláh Gusztáv 1952-es felújításáig, tehát huszonhat évig fennmaradt. A Székely fonó színpadra állítása szintén Márkus érdeme.
1932 őszén – Hevesi Sándor távozása után – elvállalja a Nemzeti Színház igazgatását. Morális válságban lévő társulatot és gazdasági nehézségekkel küszködő intézményt vesz át. A műsor megújításának legfőbb akadálya a bérletrendszer, mely negyven új darab bemutatására és tíz ifjúsági premierre kötelezte a színházat. A minisztérium történelmi dráma írására ösztökélő pályázata sem jár sikerrel. Miközben felsőbb körök olyan művek színrevitelét sürgetik, amelyek vagy meg sem íródtak, vagy éppen színvonaluk nem üti meg a bemutathatóság mércéjét, Márkus László Hóman Bálint miniszterhez írt jelentésében kifejti, hogy a nemzeti irodalom fogalma nem szűkíthető le csak a hazafias célzatú történelmi drámára. „Hitem szerint a hagyomány nem valamely mozdulatlanná dermedt forma, viszont az újszerűség nem okvetlen érték. A nemes és tevékeny hagyomány éppen abban ismerhető fel, hogy alkalmas irányítást ad az új dolgok értékeléséhez” – vallja. Az évad végén – arra hivatkozva, hogy művészi programjának megvalósításához nem tartja elfogadhatónak a színház következő évadra tervezett költségvetését – távozik a Nemzeti Színház éléről. Visszatér az Operába, ahol egy év múlva örökös taggá választják.
Márkus a tehetséges fiatal művészek támogatója volt. Ennek adta tanúbizonyságát 1934 elején is, amikor operaházi munkája mellett, elvállalta az Új Thália vezetését. Programját ismertetve kifejti, hogy a színpadokon uralkodó realista-naturalista színjátszást egy új romantikára épülő stilizáló játékstílusnak kell felváltania. Nem programszínházat kíván létrehozni, sőt, azt szeretné elérni, hogy végre „a színházról lelehessen takarítani a rátapadt politikai, agitatórius, üzleti és filmszerű idegenségeket, a túlzott látványosságot, a túlságosan hangsúlyozott színészbravúrt, a rendezés jogtalan erőszakosságait és a filmponyváról átszabadult közhelyeket, másfelől, vissza lehessen állítani a színpadra a tánc, a kórus, a zene, a pantomim és a képzőművészet igazi, helyes, színházszerű teljességét, vagyis hogy a színházat vissza lehessen vezetni önmagához.”8
Ekkor jelenik meg könyv alakban A színház etikája című tanulmánya, amelyben az önző érvényesülésre törekvő sztárrendszer ellenében a fegyelmezett és kiegyensúlyozott együttes munka mellett tesz hitet, s vallja, hogy a színház altruista szolgálat.
1935 novemberében – Radnai Miklós korai halálát követően – átveszi az Operaház vezetését. Az egykori igazgató művét építi tovább. Radnai nehéz gazdasági helyzetben teremtett egységes, világhírű társulatot. Márkusnak a háború felé sodródó országban kellett megőrizni, sőt továbbfejleszteni az elődje által teremtett értékeket, a társulat integritását, a határozott körvonalú műsor és intézménypolitikát. Radnai és Márkus nemzetközi színvonalú munkájának elismerését jelzi, hogy az Operaház társulatát Nürnbergbe, Bayreuthba, Firenzébe, Milánóba hívják vendégjátékra. 1936 decemberében az Operaház díszletei kimagasló eredményt érnek el a müncheni színházművészeti kiállításon. Bár az utat Márkus jelölte ki, a siker már tanítványai érdeme. Márkus operaházi igazgatása alatt a rendezői és tervezői teendőket tanítványaira bízza; Oláh Gusztávra, Fülöp Zoltánra, Nádasdy Kálmánra. Művészi tisztánlátását bizonyítja, hogy igazgatóságának második évében előadatta Bartók Béla operáját, A kékszakállú herceg várát, melyet akkor már majd húsz éve nem játszottak. Bartókot nem volt könnyű megszerettetni a pesti közönséggel, ám Márkus kísérletet tett erre 1935-ben és 1939-ben is, midőn felújította A fából faragott királyfit.
Márkus kezdeményezésére teremtődik meg a magyar balett. Már 1916-ban – látva a népművészetből táplálkozó orosz balett erejét –, felhívja az Operaház vezetőinek figyelmét, hogy „kincsek kallódnak szerte az országban, és az ismeretlen magyar táncok formáiból a magyar balett világraszóló műve születhetnék meg, ha művészek lelkét a magyar ritmus feltárt gazdagsága ihletné”.9 Igazgatósága idején lelkesen támogatta a magyar zeneszerzők balettjeit, s ő maga is írt ba­lett­­szövegeket (Csongor és Tünde, Magyar ábrándok).
Számos irodalmi, tudományos és társadalmi egyesület választotta tagjai sorába. 1936-ban a Magyar Színháztudományi és Színpadművészeti Társaság elnöki tisztségére kérik fel, 1937-ben a Petőfi Társaság rendes tagja lesz.
Az Operaház a háború utolsó éveiben az üldözöttek mentsvára volt. Az intézmény utolsó, 1943–1944-es évadjá­ról szóló évkönyv tanúsága szerint 21 „teljes” zsidó tagja van az Operaháznak. Márkus László emberi és erkölcsi nagyságát példázza, hogy az ország német megszállását követően megvált az Operaháztól. Ekkor már a Zeneművészeti Főiskolára sem jár be tanítani. A nyilasok hatalomátvételét követően üldözött barátait bújtatta otthonában. Székely Mihály, a kiváló operaénekes nyilatkozta a háború után, hogy amíg ő egy kispesti pap barátjánál bujkált, addig felesége Márkus Lászlóék otthonában talált menedéket.
Az ostrom alatti nélkülözés megviselte egészségi állapotát. Gyomorfekélyben szenvedett, és megesett, hogy bevérzett a gyomra. Felesége – akivel több mint harminc éven át harmonikus házasságban élt – nem mindig tudta előteremteni számára a diétás kosztot. A háborút követően munkalehetőségei is beszűkülnek. Az 1945/46-os tanév második felétől rendezőszakosoknak ad órát az Országos Magyar Színművészeti Akadémián (a névváltoztatás után Színművészeti Főiskolán, majd Egyetem). 1946 februárjától a Színház című folyóirat színikritikusa, majd rádiókritikusa lesz, és a Haladásban is jelennek meg írásai. 1947 augusztusában Major Tamás mint rendezőt szerződteti a Nemzeti Színházhoz. Az ő rendezésében kerül sor 1948. március 14-én a centenáris Bánk bán-előadásra. Felkai Ferenc színikritikáját felhasználja arra, hogy felhívja színházművészetünk irányítóinak figyelmét: „Márkus László legnagyobb művésze a magyar színházi kultúrának – juttassuk minél több nagy feladathoz.” Óhaját már nem tudja teljesíteni a színházi szakma. Márkus László április 25-én Rökk Szilárd utcai lakásán szívelégtelenségben meghal.
Kortársai afféle 20. századi reneszánsz embernek tartották. Szerteágazó tehetsége, mérhetetlen munkabírása és mélységes humanizmusa miatt életében különös tisztelet övezte személyét. Lányi Viktor zeneszerző joggal gondolhatta, hogy az utókor megőrzi e kiváló géniusz emlékét. Az Operaház 50 éves jubileuma alkalmából megjelent könyvben így ír Márkus Lászlóról: „Lelkének átfogó minden művészi hatalmával, magyar vérének kitartó erejével, tudásának szédítő nagyságával beleírta nevét eltörölhetetlen betűkkel a magyar kultúra aranykönyvébe.”

 

1 Fra Filippo: A magyar műkritika. Magyar Szemle, 1906. január 18. 3. sz. 33-34. A Fülep által említett Yartin, Nyitray József újságíró.
2Előszó: Márkus László. In.: Márffy Ödön és Gulácsy Lajos képeinek katalógusa. Műint. Lengyel Lipót Könyvnyomdája, Budapest, 1907. 9.
3 Marco Fiore: A publikumról. Az Újság, 1907. november 28. 8.
4 Bródy Sándor: Királyok. Három színjáték. Rendezte: Vágó Béla. Díszlet – jelmez: Márkus László. Bemutató: Magyar Színház, 1913. március 15.
5 Sztrakoniczky Károly: A magyar színpad. In: Magyar Iparművészet, 1914. 36.
6 Márkus László: Írók, irodalom és haza. Nemzeti Ujság, 1930. január 26. 10.
7 Márkus László: Megjegyzések a Parsifal rendezéséhez I. Magyar Színpad. 1924. június 7. 1–2.
8 Márkus László: Új Thália. Tükör, 1934. március 6. 3. sz. 65–76. (66–67)
9 Márkus László.: Magyar ballett. Alkotmány, 1916. március 2. 62. sz. 2.

« vissza