Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

"Ciceszbájner átka..."

Habent sua fata epistolarum – a leveleknek is megvan a saját sorsa, s némelyik levél bizony hosszú árnyékot vet szerzőjére. A külügyminisztérium magyar–portugál kapcsolatokat őrző levéltári anyagának az 1945-öt követő néhány év dokumentumait is egybegyűjtő, egyik dossziéjában lapul egy 1947. március 27-én kelt Zilahy Lajos-levél. A levelet Zilahy a New York-i Hotel Paramount levélpapírjára gépelte, s a levél hangvétele arra enged következtetni, hogy ekkor talán még nem döntött véglegesen az emigráció mellett. Mindenesetre később úgy beszélte, hogy „a hazai legilletékesebbek tanácsára maradt kint”. A levélnek azonban ehhez semmi köze.

A Magyar Külügyminisztérium Kulturális Osztályának címzett levélben Zilahy közölte, hogy a New York-i magyar főkonzulátuson átvett 725 dollár 54 centet (ez egy amerikai tanító félévi fizetésének felelt meg), amely összeg a „lisszaboni volt magyar követségen letétbe helyezett portugál írói díjaimból származik”. A levél további részében Zilahy leszögezi, hogy „Ezt az összeget teljes jogfenntartással vettem fel, mert Marjay Frigyes volt magyar diplomata tudtom és belegyezésem nélkül adta el regényeimet, amivel súlyosan megkárosított. Marjay mint nagy kulturális szolgálatot jelentette ezt a tevékenységet, amellyel 7½% mellett adta el regényeimet, holott egyéb portugál szerződéseim 14%-ra szólnak. A Kulturális Osztálynak tudomásul kell venni a múlt rezsim (diplomatáinak) ilyen irányú és nem minden esetben tiszta szándékú tevékenységeit. Most kaptam jelentéseket Madridból, hogy általam nem ismert irodalmi ügynökségek magyar diplomáciai iratokat mutatnak fel és arra hivatkoznak, hogy volt madridi követségünk diplomatái tízezer dollárt meghaladó spanyol jogdíjaimat egy ügynöknek ajándékozták. A Kulturális Osztálynak tudomása van a Regnier-ügyről, aki Párizsban egyik legértékesebb darabom francia filmjogát ugyancsak tudtom és beleegyezésem nélkül értékén mélyen alul adta el, nem szólva arról, hogy a darab amerikai eladását lehetetlenné tette (…). Arra kérem a Kulturális Osztályt, hogy a jelentésem értelmében a jövőben igyekezzék megvédeni a magyar írókat az ilyen értelmű szolgáltatásoktól. Mindez természetesen a múlt rezsim diplomatáira vonatkozik, akiknek nem volt joguk szerződéseket kötni, de a szerzőjogi kérdésekhez nem is értenek. Ciceszbájner átka nehezedik ránk magyar írókra a múltból: »Támogasson téged a magyar diplomácia!« Teljes tisztelettel: Zilahy Lajos”.

Zilahy erősen inszinuáló levelének (amelyik nagy vihart nem kelthetett, mivel csak annyit írt valaki az iktatott előadói ívre, hogy „Tudomásul szolgált”) persze messzebbre nyúló előzményei voltak. Az történt ugyanis, hogy a felszámolás alatt álló lisszaboni követség pénztárnaplója bevételi oldalán letétként szerepelt Zilahy nevére négyezer escudo, amivel az előírások szerint el kellett számolnia, és ami nem maradhatott a követség bankszámláján. (A követség felszámolására azért született döntés, mivel a portugál kormány 1945. március 28-án megvonta a „m. kir. követség diplomáciai jellegét”, mégpedig azért, mert a német megszállást követően „a magyar államfő nem volt olyan helyzetben, hogy államfői jogait gyakorolja”. Ennek okán aztán a portugál kormány a Szálasi-féle kormányt sem volt hajlandó elismerni, de ugyanezért nem ismerte el a debreceni ideiglenes kormányt sem. Ez azonban a portugál álláspont szerint nem jelentette a diplomáciai kapcsolatok megszakítását. Mivel ezt az utóbbi tényt aztán mindkét fél elfelejtette, 1974-ben sor került a soha meg nem szakadt diplomáciai kapcsolatok felvételére Portugália és Magyarország között – a két külügy nagyobb dicsőségére.)

A Zilahy-művekkel kapcsolatban dr. Marjay Frigyes, a lisszaboni magyar követség kulturális tanácsosa 1945. november 9-én hosszabb feljegyzést küldött a külügyminisztériumba. A feljegyzésben előadta, hogy Budapestről állomáshelyére történt elutazása előtt, 1944. szeptember 1–20. között hiába keresett összeköttetést Zilahyval műveinek portugáliai megjelentetése ügyében, nem sikerült az író nyomára bukkannia. Viszont azt megtudta, hogy ez utóbbi kizárólagos megbízottja az Ibériai-félszigetre a Spanyolországban élő Brachfeld Olivér, aki Zilahy spanyol fordítója is egy személyben, és akit Marjay a hozzá intézett leveleiben „Kedves, jó tanár úr!”-nak szólított. Marjay lisszaboni hivatali működése megkezdését követően azonnal érintkezésbe lépett Brachfelddel, és ennek során kiderült, hogy neki csak „elvi opciója” van Portugáliára, amit azonnal át is ruházott a magyar diplomatára. Megállapodtak, hogy Zilahy műveit Brachfeld spanyol fordításainak a felhasználásával Marjay fogja elhelyezni Portugáliában „az itt elérhető legjobb feltételek mellett és a szerző utólagos jóváhagyása reményében”.

Marjay azzal folytatta a magyar külügynek írt levelét, hogy Zilahy neve a magyar kulturális propaganda szempontjából nagyon fontos, és kizárólag ez motiválta őt abban, hogy az egyes Zilahy-munkák elhelyezésével járó nehézségeket vállalja. Ebből következik – írta –, hogy gondosan járt el és vállalja személyes felelősségét. A Kulturális Osztály őt „expressis verbis” felhatalmazta, hogy a legjobb magyar szerzőket a legjobb tudomása szerint vezesse be a portugál piacra – ami nem volt könnyű feladat.

1946. március 9-i dátummal Marjay újabb jelentést terjesztett fel, amiben nem minden elégedettség nélkül közölte hivatali feletteseivel, hogy sikerült megjelentetnie Zilahy Lajos Szökevény című regényét, és a szerződés szerint járó négyezer escudo előleget a követség „bevételezte” későbbi, a szerzőnek történő továbbutalásra. Hozzáfűzte, hogy a kiadás körüli munkát („az író érdekeinek védelmét”) személyes felelősséggel, egyénileg vállalta. Újpétery Elemér, a lisszaboni követség utolsó ügyvivője – akinek az emlékirataiból ismerhetjük a követségen történteket, az angolszászok felé tett tapogatózások lisszaboni fejezetét – a jelentéshez még hozzáfűzte, hogy „a követséget semminemű kötelezettség nem terheli”. Ez utóbbi megjegyzés persze nem jelentett mást, mint azt, hogy a követséget vezető ügyvivő „kilépett” Marjay mögül. Pedig Marjay valóban példaértékű munkát végzett. A szerződések szerint, amit lehetett, azt elérte a portugál kiadónál, s az is sikerült neki, hogy a szövetségesek sem orrontották meg a kiadás pénzügyi vonatkozásait, ugyanis ellenkező esetben elkobozták volna a tiszteletdíjat – és akkor Zilahy semmit nem kap.

Mindenesetre több mint hatvan év távlatából is elgondolkodtató, hogy még a pusztító háború végső akkordjainak a dübörgése közepette is akadtak magyar diplomaták, akik hazájuk (vélt vagy valós) kulturális értékeinek a terjesztésére törekedtek idegenben, és minden nehézséget „egyénileg” vállaltak azért, hogy majd a teljes háborús vereséget és annak minden következményét elviselni kényszerülő ország jó hírének maradékát vigyék szét a világban. Persze az is elgondolkodtató, hogy kulturális missziójukért az a vádaskodás volt a köszönet, hogy a „régi rezsim diplomatái” megkárosították a magyar írókat. Zilahy is arra célozgat, hogy ellopták a pénzét. Nem csodálható, hogy dr. Marjay Frigyes – nyilván egyéb megfontolások okán is – nem engedelmeskedett a külügyminisztérium magyar diplomatákat hazaszólító utasításának, és külföldön maradt. Az már persze „a kor bája”, hogy a hazatérő magyar diplomaták magyar földre lépéséhez a SZEB kötelékében dolgozó Ljevuskin vezérőrnagy engedélyére volt szükség.



« vissza