Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

K. Kovács Péter emlékére

 

Édesanyám, most hagytam el legelőször hosszabb időre a magyar földet.
Most Édesanyámat, a sok és szép emlékekkel teli falvakat, városokat.
A pásztorgyerek álma valóra vált.
Megyek országokon át egy új hivatás felé.
Boldogan teszem.
(Kovács Péter leveléből, úton Amerikába, 1941. február 16.)

 

Dr. K. Kovács Péter nevét a néprajztudomány művelői ismerik elsősorban. 1950-től nyugdíjba vonulásáig a Néprajzi Múzeum Adattárát (ma Archívum) vezette.

Az idén halálának 30. évfordulójára emlékezünk, míg 2012-ben születésének 100. évfordulóját ünnepeljük. Ma már egyre kevesebben vannak, akik személyesen ismerték, s azok közül sem mindenki tudja, hogyan indult, honnan indult és vált a maga szakterületén olyan kutatók méltó társává, mint Tálasi István, Balassa Iván vagy testvérbátyja, K. Kovács László, a történészek közül Benda Kálmán, Kosáry Domokos. Tanította, gonddal, szeretettel vezette be a mai hatvan–nyolcvan éveseket az Adattár és a szakma rejtelmeibe.

 

Kezdetek

 

Kovács Péter hetedik élő gyermekként látta meg a napvilágot Örvényszög tanyán. (Örvényszög közigazgatásilag a tiszántúli Polgárhoz tartozott.) Peti édesanyjára hasonlított fizikumában is, és hófehérre őszülő haját is tőle örökölte. Beszédes, kíváncsi kisgyerek volt. Figyelte az idősebbeket, testvéreit. Egyszer fennhangon kérdezték egymástól a nagyok: Petyus merre van? Mire a sarokból felkiáltott „Ehun vagyok, ni!” Édesanyja, csáti Kovács Borbála volt a család „rugója”, a két eszes fiú továbbtanulásának szorgalmazója. Emiatt sok vita, veszekedés volt a családban, a testvérek között, melyet részben a föld, részben a taníttatás költsége okozott. Meg kell jegyeznünk, hogy a két továbbtanuló fiú, Laci és Péter lemondott testvérei javára az őket esetleg megillető földről. Édesapja, Kovács Gábor (1862–1925) az egri káptalan hortobágyi birtokán volt számadó kondás. Írni-olvasni nem tudott, de ismerte a rovásírást és jól számolt. 1906 végén költöztek be Tiszacsegére, földet és házat vettek (Tiszacsege, Csurgó u. 22.). Petyus, ahogyan kiskorában hívták, libákat, disznókat őrzött, nagyobb állatot nem bíztak rá.

Az elemi iskolai tanító hívta fel édesanyjuk figyelmét, hogy a fiúkat, Lacit és Pétert taníttatni kellene. Így kerültek Balmazújvárosba polgáriba, majd Debrecenbe kereskedelmi iskolába. A költségeket részben pénzben, részben terményben állta a család. Természetesen a fiúk tanítványokat is vállaltak, hogy könnyítsék a család gondját. (Csak érdekességként, a lakhatásért és reggeliért, télen fűtéssel, 120.– P készpénzt, 5 q búzát, 10 q felvágott fát, 100 tojást és 5 kg paszulyt kellett fizetni. A szennyes ruhát pedig rendszeresen hazaküldték mosásra.)

Édesanyjának írott leveleiből értesülünk, hogy Kovács Péterrre nagy hatással volt Juhász Géza irodalomtanára és Márton Béla, a földrajztanár. (Juhász Géza lányának még udvarolt is a későbbiekben. Juhász Géza atyai jó barátja maradt végig.) Részt vett az önképzőkör munkájában. Cserkész is volt. Morvay Pétert, későbbi kollégáját a Néprajzi Múzeumban, szintén a cserkészmozgalom révén ismerte meg. 1931-ben érettségizett. Feltett szándéka volt, hogy bátyjához hasonlóan továbbtanul.

1931. április 1-jén kelt levelében írja, hogy katonának szeretne jelentkezni és ott majd egy év múlva „eldől a jövője”. A kiképzés után ugyanis egyetemi századba kerülhetne. Így nem terhelné továbbtanulásának költségével a családot.

Anyai engedéllyel tehát bevonult hivatásos, „öröm”-katonának. Tanulmányait Nyírbátorban, a 12. számú Rákóczi Ferenc karpaszományos-iskolában kezdte meg.

Két nappal a zászlóssá történő előléptetését megelőzően gyakorlatoztak, és az ekkor történt robbanás miatt, harmadfokú égési sérülést szenvedve – 1932. szeptember 18-tól legalább fél évre – kórházba került, Debrecenbe (1932–1933). Télikabát- és cipőgondjai voltak, melyen bátyja próbált segíteni a budapesti Teleki téren vásárolandó holmival. A robbanás következtében ekcémája keletkezett, ami végigkísérte egész életében. Miután az ekcémát nem a robbanás okozta, csak kiváltotta, kártérítésért sem folyamodhatott a honvédséghez. (Ez a betegség mind fizikailag, mind lelkileg megviselte. Úgy érezte, nem tud már teljes értékű életet élni, megnősülni, családot alapítani.)

Feltehetően Jancsi bátyjának írt hosszú levelében, beszámol arról, hogy a debreceni klinikán töltött hosszú idő alatt sokat változott. Nemcsak az írásának külalakja, gondolkodása is. Idézzünk a levélből, húszéves elmúlt már ekkor: „Annyit már az orvosok is megállapítottak, hogy nagyon sokat változtam azóta, amióta kórházi kezelésben vagyok, úgy testileg, mint szellemileg.”

Tudod nagyon jól, hogy a magyar parasztban rengeteg jó van elraktározva minden rossz tulajdonsága mellett. Jó, amelyet különösen akkor tud kimutatni, ha megvan a lehetősége hozzá, de van benne olyan erő, vágy, amely a kapott szabadság, műveltség szárnyán valósággal kitör belőle, fölborít mindent. Jót akar, de olyan széllel jön, hogy vakságában mindent felborít. A jóból rosszat csinál.”

Bennem, mint gyermekben is ott volt már a nagy gyöngéd szeretet és ez közvetlenségem ellenére, gyermekes tudatlanságom miatt nem talált kielégülést. Szerettek szüleim. Szeretett az anyám, de nem tudta ezt úgy éreztetni velem, hogy nagy szeretetre vágyó hajlamom kielégülést nyerjen. Szeretett egyszerű anyai szeretetével, jobban, mint a többi gyermekét, hiszen a legkisebb voltam, de nem tudtam ezt érezni, és hiszen akkor pont elválasztott bennünket a sors, amikor a legjobban szükség volt a támogató szeretetre. Hiányzott az elemiben, amikor a többi gyermekkel együtt való lét mutatta a különbséget a két élet között. Akkor még tudatosan nem tudtam, hogy mi az, szeretni, de bizony eléggé fájt már amikor kamaszkor elején megint egyedül voltam és az édesanyai szeretet helyett, ha az talán jobban meg is volt, mint valaha, még oda sem tudtam elmenni pénztelenségem miatt, ahol elfeledtem volna, hogy támogató, közvetlen szeretet is van a világon. Ekkor jutottam oda, próbáltam megértést, szeretetet keresni ott, ahol voltam. Próbáltam annál inkább, mert az ébredő nemi ösztön is hajtott. Szerettem volna szeretni, mint minden ilyen korban lévő kamasz. Ha ismertem egy lányt, mindjárt komolyan vettem, azt hittem, ez lesz a jövőm. Ő lesz a feleségem. Nevetséges, tudom, de igaz. Így volt. Lent kezdtem el az alsóbb rétegében. Hiszen már bennem lakott a szégyenérzet. Féltem, szememre vetik szegénységem.”

 

Tanulmányai, egyetemi évei (1933–1940)

 

1933 októberében, némi hánykolódás után (állás, foglalkozáskeresés stb.) Édesanyám kérésének engedve beiratkoztam földrajz–kémia–áruismeret szakra” – a József nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Közgazdaságtudományi Karára és azon belül a Kereskedelmi Iskolai Tanárképző Intézetbe. Egyúttal be kellett iratkozzon – mivel nem gimnáziumi érettségije volt – a Pázmány Péter Tudományegyetemre, illetve annak Tanárképzőjébe.

Az a vágy, ami bennem az emberek szeretettel, szívvel való nevelése után él, itt is levezetésre talál” – írta debreceni volt iskolai igazgatójának.

De hogyan is történt ez a beiratkozás? Kovács Péter – pénz híján – Tiszacsegéről biciklivel érkezett Budapestre. Jelentkezett a Szerb utca 23-ban lévő hivatalban a Pázmány Péter Tudományegyetemre. Előzőleg egy trafikban papírt, borítékot vásárolt. Az ott lévő ferde írópulton megírta kérvényét, elvitte, beadta. Majd visszabiciklizett Tiszacsegére. 1933 szeptemberében, egy levelezőlapon értesült arról, hogy felvételt nyert mind az egyetemre, mind a Horthy-kollégiumba (Bp., VIII. Üllői út 51.). Attól fogva ott lakott és minden évben meg kellett pályázza az ingyenes bentlakást. (Ennek feltétele a tanulmányi eredmény, illetve a mindig bemutatandó „szegénységi bizonyítvány” volt.) A Horthy-kollégiumban a szegény szülők, parasztok, értelmes, okos gyermekei tanultak, laktak.

Természetesen most is szükséges volt pénzt keresni, hiszen az ingyenesség mellett a vizsgadíjaira is gyűjteni kellett. Kovács Péter – többek között – úgy próbált pénzhez jutni, hogy irkafüzeteket vásárolt, azt kitette a kollégiumban mellette egy dobozzal, amibe, aki vásárolt, beletette az ellenértéket. Így tett szert némi kis nyereségre. Egyébként Püski Sándor Magyar Élet kiadójának is dolgozott folyamatosan, mert pl. Teleki Pál előadásait jegyezte le gyorsírással, melyet még a kereskedelmiben sajátított el.

Ebben a kollégiumban sok magához hasonló származású-helyzetű diákot ismert meg. Életre szóló barátságok szövődtek. Ebből az időből származik az ismeretsége a későbbi akadémikussal, Balogh János „Pókász”-szal, Molnár Balázs néprajzkutatóval, dr. Zentai János ügyvéddel , Benyó Sándor mérnökkel. Molnár Balázs, Kerekes József és Újhelyi József olyan közeli barátai lettek, hogy Kovács Péter amerikai utazása idejére őket választotta „gyámvőlegény”-nek Budapesten hagyott menyasszonya, Hajdu Anikó mellé.

Mesélik, egyszer Teleki Pálnál vizsgázott. Valaki bejött és beszélgetett Telekivel. Erre Kovács Péter abbahagyta a feleletét. Teleki rákérdezett: „Mi az, fiam, nem megy?” Mire így válaszolt, „Ha a professzor úr nem figyel ide, akkor nem mondom.” Talán ez lehetett az a pillanat, amikor Teleki felfigyelt az öntudatos ifjúra.

1934-ben már tanárjelölt Budapesten.

Sokat és jól tanult, tanítványokat vállalt. A szennyes ruhát hazaküldte mosásra. Intette a hazaiakat, ne mossák össze a színes zoknikat a fehér ruhával. A ruhacsomagban néha kért pogácsát, rácsos süteményt. Sokszor a pénzhiány, illetve a bélyeg miatt nem tud hazaírni, mert a 20 filléres bélyeg is nagy kiadásnak bizonyult.

1936 tavaszán, édesanyjának írt egyik levelében említi szakdolgozatának témáját: „A nyáron nagyon sokat fogok odahaza többek között Örvényszögbe is csavarogni, mert kikaptam a szakdolgozatom. Tiszafüred–Polgár és köztük lévő területek címmel. Nagyon sok munka lesz vele, mert ezt a vidéket még nem dolgozta fel senki összefüggően.” Ez az első jele a táj- és népkutató munkának, melynek a későbbiekben lelkes résztvevője, szervezője, irányítója lesz. Valójában ezt a tudását, képességét kamatoztatja a háború és hadifogság után a Néprajzi Múzeumban, valamint az önkéntes gyűjtőmunka megszervezésében, kiteljesítésében.

1938-ban lett Teleki Pál gyakornoka a József nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Gazdaságföldrajzi Intézetében, később tanársegédje. Egyébként Teleki Pál tanácsára kezdte el látogatni Györffy István óráit.

Teleki Pál jobbkeze, tanácsadója, helyettese, dr. Fodor Ferenc földrajzprofesszor (1887–1962) így jellemezte Kovács Pétert:

A Földrajzi Intézet jelenlegi gyakornoka. Rendkívül komoly készültségű, igen megbízható, kitartó, rendszerető, nagyon intelligens felfogású ember, aki már eddig is részt vett a tiszántúli öntözőrendszer területén folyó kutatásban. A népet igen jól ismeri, rendkívül alkalmas erre a munkára.”

Édesanyjának írott levelében beszámolt, hogyan vizsgáztatta 1938 májusában az akkor már miniszterelnök Teleki Pál mint asszisztensét, személyesen. (A minisztertanács üléséről jött át, hogy hármójukat, köztük őt is levizsgáztassa.) Az Intézet valamennyi munkatársa hallgatta a vizsgát az altisztig bezárólag. A vizsga olyan remekül sikerült, hogy mindenki gratulált és ujjongott. Ezután egyszerre két tanárnak (Teleki és Györffy) asszisztált, tanított és készült a doktorátusára.

Ugyancsak májusi leveléből tudjuk, megbízták egy öntözési monográfiát készítő két munkacsoport összekötő, munkájukat összehangoló feladatával. E monográfia elkészítésére és az azt megelőző munkálatok irányítására Teleki Pál Györffy Istvánt kérte fel. Györffy egy néprajzi (Györffy, K. Kovács László, Vargha László, „kis” Fejér) és egy gazdaságföldrajzi (Elek Péter, Kádár László, Zólyomi Bálint) csoportot alakított fiatal, tiszántúli szakemberek bevonásával. A két csoport az érintett falvak szociográfiai, néprajzi felmérését végezte. Tiszafürednél ugyanis egy olyan szivattyús vízátemelő rendszert terveztek kialakítani Kunhegyes irányába, amely 13 község határának állandó öntözését oldotta volna meg. A monográfia elkészültét novemberre tervezték.

Tiszaigaron vezetett „munkatábort”. Gyöngyösön előadást tartott, a dunántúli Héregen járt (feltehetően Magyary Zoltánnál), Tiszaörs, Karcag következett, majd Tiszaderzsen „helycsináló”, azaz egy tábor munkáját készítette elő. 1938 októberében a Jászságban járt.

Teleki Pál 1938 októberében a magyar delegáció vezetőjeként részt vett a komáromi csehszlovák–magyar határkiigazító tárgyalásokon, és novemberben mint legfőbb szakértő az I. bécsi döntőbizottság tárgyalásain. Komáromba elkísérte Kovács Péter, és munkatársaival előkészítette, adogatta a tárgyaláson szükséges térképeket. A tárgyalás végére annyira elfáradt, hogy ülve elaludt a fotelban. Teleki pedig – a tárgyalásról kijőve – a saját kabátjával takarta be.

A Táj-, Népkutató Központ a Pázmány Péter Tudományegyetemen Teleki Pál gazdaságföldrajzi, Györffy István néprajzi és Magyary Zoltán közigazgatás-tudományi tanszékeinek közreműködésével 1938 októberében Teleki Pál akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter rendeletére létesült. Előzményét a kemsei gazdaságföldrajzi, néprajzi és szociográfiai felmérés jelentette (1936–1938). A kutatómunka eredményét 1938 novemberében a Károlyi-palotában rendezett kiállításon mutatták be, amely felhívta a figyelmet a magyar vidék szociális problémáira, a súlyosbodó földkérdésre és a közigazgatás reformjának szükségességére. Ebben a munkában vett például részt Mádi (Hilscher) Zoltán, Kovács Péter, Kiss István is. Minden teremnek volt egy tartalmi felelőse.

A II. terem anyagán dolgozott Kovács Péter, és a kiállítás katalógusában annak a teremnek a bevezető szövegét írta.

Benda Kálmán feladata volt például, hogy a kiállítás minden egyes tablójának tetejére megfelelő történelmi idézetet találjon.

A táj- és népkutató kiállítás közvetlen előzménye az ún. „Névtelen Magyar Mozgalom” volt. Két alkalommal üléseztek. 1938. szeptember végén – október elején szűkebb körben, majd később többen. Ez alkalommal született az elnevezés maga.

A kiállításnak nagy közönségsikere és sajtóvisszhangja volt. A jobboldali sajtótámadás és a parlamenti interpelláció miatt (melyre adott válaszbeszédében Teleki Pál név szerint kiemelte Elek Péter és Kovács Péter munkáját), azonban Teleki Pál a Táj- és Népkutató Központot 1938 végén feloszlatta. Országos Táj- és Népkutató Intézet néven Györffy István néprajzi tanszékéhez kapcsolódóan alakult azután újjá 1939 januárjában. Györffy István halálától, 1939 őszétől pedig Kádár László igazgatása alatt a József nádor Műegyetem Közgazdaságtudományi Kar Gazdaságföldrajzi Intézetéhez tartozott.

Abban az időben egy rigmus járta:

 

Kádár (László), Kovács, Elek,

fújjanak jó szelek

az új esztendőben,

mely jól bánjon velek

s íly kívánságaimat

igaz szeretettel teszek

de genere Telek

 

A kiállítás keltette visszhang miatt Teleki Pál nem haragudott meg tanítványaira. Figyelemmel kísérte mind a munkájukat, mind életük alakulását. Kovács Péternek azt tanácsolta, hogy menjen át Györffy István tanszékére, s dolgozzon nála tovább.

1939. júniusi levelében Kovács Péter büszkén tesz említést legújabb munkájáról: „Most meg fontos, országos érdekű rajzokat készítek Erdéllyel kapcsolatban, ami minden időmet lefoglalja.” (Ekkor esik szó először az Erdély albumról, mellyel majd Amerikába utazik.)

Az 1939-es év igen mozgalmasan telt. Júliusban Újbarson, Bars megyében vezet táj- és népkutató csoportot. Októberben gyakorló tanár, egyetemi asszisztens. A Horthy-kollégiumban pedig felügyelőhelyettes.

1939 decemberében az egyetem kari tanácsa megválasztja Teleki Pál mellé tanársegédnek.

Gazdasági szaktanári oklevelét 1940 januárjában szerezte meg.

A táj- és népkutató munkát igen nagy figyelem, érdeklődés kísérte a korabeli társadalom részéről. Így kerülhetett sor arra, hogy Rab Gusztáv (Rohoska Józsefként született 1901-ben Sárospatakon) Belvedere címmel regényt írt erről, melynek főhősét Kovács Péter személyéről mintázta. A család birtokában van az erről szóló levelezésük.

 

Amerika (1941–1942)

 

Teleki Pál még 1939-ben bízta meg Kovács Pétert az Erdély album szerkesztésével. Történt ez az 1938-as kiállítás bezárása után, ami szintén bizonyítja, hogy valóban nem neheztelt a kiállítás miatt tanítványaira, sőt a későbbiekben komoly feladatokkal bízta meg őket. Az albumot az Athenaeum Nyomdában magyarul, németül és olaszul, azaz a tengelyhatalmak nyelvén jelentették meg.

Ezt az albumot kellett Amerikában angolul kiadni és terjeszteni, hogy az amerikaiak és az amerikai magyarok ismerjék meg a magyarországi helyzetet. Emellett fejben „vitte” Teleki Pál személyes üzenetét (melyet kívülről, szó szerint tanult meg, mert erről papírt nem vihetett).

Az amerikai út előtt – bár a felkérésnek örült – igyekezett tisztázni, biztosítani körülményeit a hazatérés utáni időre. Idézet Szent-Iványi Domokosnak, a IV./b ügyosztály vezetőjének 1940 végén írott leveléből:

Méltóságos Uram,

Sokat gondolkozva azon a Méltóságod által péntek este említett kitüntető lehetőségről, kötelességemnek tartom, hogy most, egy pár nap távlatából ítélve meg a dolgot, megfontoltan nyilatkozzam.

Röviden ma is azt felelem: büszkén, örömmel vállalom a megbízást és mindent elkövetek, hogy a lehető legjobban szolgáljam az ügyet.

Kötelességszerűen be kell azonban jelentenem

1./ 28 éves vagyok. Szegényen, sokat küzdve indultam és teljesen saját erőmből jutottam oda, ahol vagyok. Egyetemen kinevezett fizetéses asszisztens vagyok. Doktorátus előtt állok, és ha ezt egy fél éven belül leteszem, képességem és képzettségem, valamint a szükségletet tekintve szép kilátásaim vannak.”

 

Telekinek még arra is volt gondja, hogy az útra és a kinti, amerikai „úri” életre felkészítse. Pénzt adott, hogy ruhákat varrasson. Fekete perzsa galléros télikabátot, zsinóros magyar ruhát rendeltek például. Fekete puhakalapját a legjobb helyen készítették. A valódi bőr bélésszalagon arany betűvel nyomták rá a kalap készítőjének a nevét. Kesztyűje és tisztaselyem sálja is nagyon elegáns volt. Beíratták egy idős hölgyhöz, aki az etikett szabályaira megtanította, magyarázta, gyakoroltatta vele. Egyszer valami olyan megjegyzést tett a hölgy: „Tudja, úgy, mint gyermekkorunkban….” Kovács Péter elmosolyodott magában, hiszen ő akkor libát őrzött, meg disznóra vigyázott. Ebből érzékelhető, a hölgy el sem tudta képzelni, hogy létezik más élet is. Ekkor csináltatta első névjegykártyáját. A hölgy elmagyarázta, mikor, kinek, hogyan kell névjegykártyát adni, hogyan kell látogatás alkalmával viselkedni, kalap, kesztyű stb.

Kosáry Domokos, akivel együtt utaztak, a Magyarország története című munkáját jelentette meg Amerikában.

Teleki Pál célja feltehetően az volt – Kosáry Domokos elgondolása, valamint a Telekivel folytatott eligazító beszélgetés alapján –, hogy jöjjön létre egy állandó bázis, centrum Amerikában, melynek segítségével a kint élő magyarokat, illetve az amerikaiakat mind tájékoztatni, mind mozgósítani lehet a magyar érdekek képviseletére. Ennek tartalmi és megszervezési-életbentartási munkájára Teleki Pál ezt a két fiatalembert találta alkalmasnak.

1941. február elején Kosáry Domokossal együtt indultak, Berlinig vonattal. A magyar határt Losoncnál lépték át. Kovács Péter életében először utazott a határon túlra! A berlini Collegium Hungaricumban aludtak. Este az elsötétített Berlinben elmentek vacsorázni egy jó étterembe. Az idős pincér, aki járt már Magyarországon s jól érezte itt magát, megajándékozta őket egy zacskó kockacukorral, szeretetből. Ezen igen elcsodálkoztak, mert Magyarországon akkor még kapható volt cukor. Meg is jegyezték, hogy ezek akarják megnyerni a háborút?! Majd a Lufthansa gépével – Lyonon keresztül – először Barcelonába, azután – némi nehézségek után – Lisszabonba repültek egy igen kis gépen. A pilóta szivarozott, a kabin ajtaja nyitva volt, és a rádió sem működött. Lisszabonban 2–3 napot töltöttek, leginkább városnézéssel. Életükben akkor láttak, vettek és ettek ananászt. Kosáry zsebkésével „boncolták” fel. (A hajójegyeket már Magyarországon lefoglalták. Wodiáner portugáliai nagykövet, Sima László sajtóattasé segítségével.) Az igen kis méretű, 10 000 tonnás Exeter nevű hajón keltek át az óceánon. Az első osztályú kabinban négyen aludtak, mert olyan sok menekülő vette igénybe a hajót. A velük szemben lévő kabinban „mondén” francia nők utaztak, akik pezsgővel próbálták leküzdeni a tengeribetegséget. Kovács Péter egy napig eléggé rosszul viselte a hajóutat. Kosáry Domokos igyekezett a fedélzeten tartózkodni, így jobban tűrte a viharos időjárást. A kapitány asztalánál ültek. Egy orvos, a francia filmszínész, Jean Gabin és egy ősz amerikai nő társaságában. Hajóútjuk alatt végig rossz idő volt. Kellemetlen emlék még az angol katonai zár a Bermudáknál. Az angolok el akarták kobozni a futárcsomagot tőlük, de nem engedték.

New Yorkba 1941. március 4-én érkeztek meg. Szentkirályi József várta őket. A New Yorkban 1938-ban megalakult Hungarian Reference Libraryban (19, West 44th Street) dolgoztak, melynek vezetője dr. Telkes László, a Harvard Egyetem korábbi előadója volt. Először a könyvtár közelében laktak, majd béreltek egy lakást a Riverside Drive 417. alatt. Miután olcsón szert tettek 80–100 üveg tokaji borra, gyakran hívtak vendégeket.

Kosáry Domokos Magyarország története című munkája 5000 példányban már 1941 nyarán megjelent, de az Erdélyi albummal több, elsősorban anyagi természetű gond adódott. A követség például nem bocsátotta időben rendelkezésre a szükséges pénzt, melyből a fordítási, lektorálási díjakat kellett fizetni. Ezek a problémák Teleki Pál halála után csak súlyosbodtak.

Kosáry Domokos 1941 szeptemberében hidroplánnal tért vissza Európába. Elmondása szerint a hidroplán egyszerre 75 utast tudott szállítani, ágyat is vetettek, külön turnusokban, ebédlőben étkeztek. Madridon, Barcelonán keresztül repülővel Münchenbe, majd onnan vonattal utazott Budapestre.

Kovács Péterre maradt az Erdélyi album képanyagának és nyomdai munkáinak elkészíttetése. Sajnos, ebből – a hadüzenet miatt – már nem lett semmi, mert a kinti diplomatákat internálták. A kéziratok részben Molnár Antalnál New Yorkban, részben New Jerseyben Szabóéknál maradtak, illetve egy részüket Kosáry Domokos 1970-ben hazahozta.

Amerikában tett utazásaikat Bácskai Payerle Béla kibérelt autójával bonyolították le. Így jutottak el a kanadai határhoz, ahol találkoztak a kiadványok kanadai lektorával. Jártak a Niagara vízesésnél, Philadelphiában Tarics Sándoréknál.

Egyébként Tarics Sándorék hozták haza Hajdu Anikónak, Kovács Péter menyasszonyának 1941 karácsonyára a hanglemezt, mely a saját hangú üzenetét tartalmazta, és egy hajókoffernyi ajándékot, ruhaneműt, táskát, nejlonharisnyát, cipőt.

Kovács Péter Amerikából 1942. január 3-án érkezett haza, vonattal a Déli pályaudvarra. Hazaérkezése után Hóman Bálint kultuszminiszter kinevezte az 1941-ben megalakult Teleki Pál Tudományos Intézet (Bp., VIII. Esterházy, ma Puskin u. 20.) Államtudományi Intézete Térképészeti Osztályának vezetőjévé.

 

1942–1944

 

Teleki Pál és Györffy István javaslatára több helyen szerveztek az országban táj- és népkutató tábort, munkatábort. (Ma úgy mondanánk: falukutató vagy honismereti tábor.) Az első és egész megyére kiterjedő tábor azonban az Ugocsa megyében megszervezett volt.

A táborban való részvételre több budapesti egyetem hallgatója szabadon jelentkezhetett. Voltak közöttük képzőművészek, közgazdászok, gazdaságföldrajzosok stb. A kutatást egyéves elő- és felkészítő munka, kiképzés előzte meg, melyet Kovács Péter és Mádi (Hilscher) Zoltán végzett. Hetente két alkalommal tartottak a leendő kutatóknak felkészítő előadást.

Ugocsa megyében 1943. július 4–24., majd 1944. január 7–17-ig működött a kutató-gyűjtőtábor. Nagyszőlősön a ferences kolostorban volt a központ, innen indultak a falvakba, és ott is szálltak meg. A kutatás anyaga a Néprajzi Múzeum Archívumában található, számos korábbi kutatótábor anyagával egyetemben.

Több csoportban dolgoztak az egyetemi hallgató-kutatók. A tábort Tálasi István, Kovács Péter, Mádi Zoltán és Morvay Péter vezette.

A Soli Deo Gloria református ifjúsági szervezeten, majd később a miniszterelnökségen keresztül Kovács Péter közeli kapcsolatba került előbb Soós Gézával, majd Zsindely Ferenccel és Zsindelyné Tüdős Klárával. Klára néni felismerte Kovács Péter jó szervezőkészségét, kapcsolatteremtő képességét, és bevonta a Györffy-kollégium szervezési munkálataiba, valamint a Magyar Közösség körüli munkába.

1944-ben – a háború miatt – az Államtudományi Intézetet, annak anyagát és a munkatársakat, azok családját Balatonfüredre (Polgáriskolai Üdülőház) telepítették ki. Ott dolgoztak.

 

Katonaság – fogság

 

Balatonfüredről Mogyoródra hívták be Kovács Pétert katonának 1944. június 14-én, az I/II. nehézfegyverszázadhoz. Nem kapott felmentést, mint többi kollégája. Ennek hátterében szakmai féltékenység húzódott meg. Bevonulása után rövid idővel egy váci alakulathoz osztották át. Így került az I. magyar hadsereghez, mint a Dálnoki Miklós Béla honvédelmi minisztert biztosító egység (őrzászlóalj) tagja. Különleges beosztást nem kapott. Rangja t. zászlós rajparancsnok, szakaszparancsnok.

Mogyoród–Vác–Sátoraljaújhely–Strij–Técső–Huszt–Gönc–Beregszász–Nagyszőlős volt a hazai útvonal, melyet egységével megtettek.

Bevonulása után két alkalommal is járt Balatonfüreden, illetve Budapesten szabadságon. 1944. december 7-én szerencsésen visszaérkezett csapatához, téli ruházattal felszerelve. December 8–10 között Kassán tartózkodott. December 13-án bevetették. 16-a hajnalán visszavonulást kíséreltek meg, miután az I. hadsereg felmentése, illetve róla a támadás elhárult. Az oroszok bekerítették őket. Több ízben sikertelenül próbálkoztak áttöréssel. Leplezve visszavonták magukat. Kovács Péter feladata az elválás biztosítása volt. Kb. 80 főnek sikerült kisiklania, de a biztos halál várt így rájuk. Így többedmagával megadta magát. Legénye, Jóska is sértetlenül esett fogságba. Kovács Péter 13 helyen sebesült meg, de szerencsésen, majdnem nyomtalanul begyógyultak a sebei.

Hadifogságának állomásai:

   Gagybátor–Gagyvendégi–Szikszó–Nyíregyháza–Debrecen–Kisújszállás–Szolnok–Tiszaföldvár–Szolnok–Jászberény–Szolnok–Kisújszállás–Debrecen (Ekkor és itt lett volna még lehetőség a szabadulásra!!! De aki tehetett volna ezért, az tétlenkedett.)–Foksani–Hanzsenkova (280/3)–Borosz (280/4) (4 km-re van Hanzsenkovától)–Sztalino (280/1)–Kinezsoma–Mihajlovka (185)–Windau (Ventspils 349/5)–Reznek (292/7).

A békeszerződést 1947. február 10-én írták alá Párizsban. Ennek a katonaságra vonatkozó részében benne foglaltatott, hogy a magyar hadifoglyok „mihelyt lehetséges, hazaszállítandók”.

Kovács Péter 1947. augusztus 20-án érkezett haza.

 

A háború után

 

A fogságból hazaérkezve az Esterházy utca 26-ban lévő Államtudományi Intézetbe került. (Fogsága alatt is ők tartották állományukban.)

Kovács Péter 1948 tavaszán doktorált Rónai Andrásnál. Gazdaságföldrajz–politikai földrajz–néprajz tárgyakból. Előtte, ilyen összeállításban csak Teleki Pál és Rónai András doktorált. (Disszertációjának címe: Az életformák változása a táj életében. Észak-Tiszántúl gazdasági élete. Bp., 1948.) Disszertációja nem jelenhetett meg az igen nagy számú, költséges térképmelléklet miatt. A disszertáció egyetlen példánya az 1950-es évek eleji egyetemi átszervezésnél a Közgazdasági Egyetem könyvtárából selejtezésre kerülhetett, mert nem található.

1949. szeptember 15-én megszűnt a Teleki Intézet, amely 1948-ban a Kelet-európai Tudományos Intézet elnevezést kapta.

1947 és 1950 között több levelet váltottak Kádár László debreceni professzorral. Ezekben néhány debreceni álláslehetőség, pályázat is felmerült. Gunda Béla tanácsára azonban Kovács Péter a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Múzeumába, az Ethnológiai Adattárba került. A döntés meghozatalában szerepet játszhatott az 1948 őszén bekövetkezett, több ízületére kiterjedő gyulladásos betegsége. (Ennek következtében 100%-os hadirokkantnak nyilvánították.) Az orvosi, gyógykezelési biztonságot Budapest jelentette.

A sok nehézséggel induló, de szépen ívelő életpályát Teleki Pál halála visszavetette, és részben módosította. A második világháború és a hadifogságban megrendült egészsége pedig igencsak megnehezítette a további szakmai munka maradéktalan és a kezdetekhez méltó folytatását.

Kovács Péter azonban a rá jellemző szívóssággal, következetességgel, igényességgel mégiscsak bejárta azt.

(Az írásban hivatkozott levelek, iratok a család birtokában vannak.)



« vissza