Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Miért nincs a cigányoknak történelemtudatuk?

Egy vezető történész kérdezte egyszer tőlem, hogy miért nincs a cigányoknak más európai népekhez hasonlóan történelemtudatuk. Azért - mondtam -, mert ez egy szóbeli kultúra, amelyben másképpen alakul az emlékezet, az időhöz és a térhez való viszony, ami sok egyéb mellett az adott kultúrának a történelemmel való kapcsolatát is meghatározza. (S közben arra gondoltam, megint egyszer kiderült, hogy az írásos kultúrában felnőtt, szocializálódott, tanult szakembert meglepi, hogy létezik az övétől eltérő időfelfogás, kollektív emlékezet.)

Az írásos kultúrákban az emlékezés a múlt tudatosulása. Az átélt események, történések egy részét leírják, időpontokhoz kötik, majd ezek egy további része később igazodási ponttá válik. Így születik a történelem. „Ahol nem lehet kalkulálni, ott kénytelenek vagyunk sejtetni. A fizikai világ valóságának kifejezése és az emberi szellem valóságának megjelenítése között épp olyan kontraszt áll fenn, mint a marós és a hegedűkészítő munkája között: mindketten milliméterpontosan dolgoznak, de a marós precíz mechanikai eszközöket használ, míg a hegedűkészítőt elsősorban fülének és ujjainak érzékenysége irányítja” - írja Bloch. A maróstechnika fejlődik, egyre tökéletesebb, hatékonyabb lesz, míg a hegedűkészítésben ma is a 17. században élt Stradivari viszi el a pálmát. A hegedűkészítő munkája megfelel a struktúrájukat évszázadokig megőrző szóbeli kultúrák fogalomalkotó, elsősorban a biológiai szenzorokra épülő ismeretszerző aktivitásának, a marósé pedig a folyton fejlődő, változó, gyarapodó vagy éppen hanyatló írásos kultúrák civilizációjának, amit jól lemérhetünk a technikai civilizáció gyorsuló ütemű fejlődésében.

Fel kell tételeznünk, hogy az Európába érkezéskor érzékelt új környezet új életstratégiákat hívott életre a romák körében, de ennek a stratégiaváltásnak a mikéntjével nem lehetünk teljesen tisztában, hiszen nincsenek ismereteink a cigányok korábbi viszonyairól, a máshol követett stratégiákról. Valószínű, hogy hosszabb időt, hozzávetőleg egy évszázadot töltöttek a Balkánon azok, akik a 15. század elejétől a közepéig bejárták Európát. (Jelentős hányaduk ott maradt, ma is elmondhatjuk, hogy ott él Európa legnépesebb cigány csoportosulása. Különösen Románia, Macedónia és Bulgária, vagyis a kelet-balkáni régió figyelemre méltó ebből a szempontból, de élnek ma is nomád és félnomád közösségek Görögországban, Albániában és a volt Jugoszlávia egyes országaiban, majd innen keltek át jelentős számban Olaszországba. Ennek köszönhető, hogy ma Olaszországban él Európa legtarkább cigány népessége, és a lényeget tekintve ebből fakad az a konfliktus is, amely Romániának és Bulgáriának az Európai Unióba való belépését követően alakult ki Olaszországban.)

A 15. század elején a Balkán-félszigetről kirajzó cigányok hozzávetőleg fél évszázad alatt eljutottak Európa minden zugába, ami az akkori közlekedési viszonyokat alapul véve figyelemre méltó mozgékonyságról tanúskodik. Állítólag Franciaország területén találkoztak az Észak-Afrikából érkezett kálókkal, ez azonban csak feltevés, levéltári adatok nem támasztják alá. Egyáltalán ma már úgy látom, hogy nem teljesen helytállóak a cigányok Európába érkezésének körülményeit taglaló leírások. Túl sok a bizonytalanság, túl sok a korábban elhangzottak kritika nélküli elfogadása. Jó néhány állítás nincs összhangban a romani kultúráról mostanáig megszerzett ismereteinkkel. Ahogyan közeledünk a jelenhez, úgy erősödik a történetünkre vonatkozó leírások hitelességének valószínűsége, s ez természetes egy olyan kultúra esetében, amelynek az írás hiányán túl az is sajátja, túlélési stratégiájának része, hogy nem közöl információkat magáról. „Tudjunk meg minél többet a gádzsókról, és áruljunk el minél kevesebbet magunkról!” - ez a hitvallás helyenként ma is él, kiváltképp ott, ahol szűken mérik a bizalmat.

A középkor végi, erősen vallásos Európa viszonylag jól fogadta a zarándokként bemutatkozó jövevényeket. Akkor kezdődtek a konfliktusok, amikor nyilvánvalóvá vált a két kultúra közötti mély szakadék, az az elementáris másság, amelyet a keresztény Európa sem tolerált. Tulajdonképpen ez volt az alaphelyzet, ebből eredeztethető mindaz, ami a cigányokkal és a cigányok körül történt azóta. Európa nyugati felén jellemző lett a kitoloncolás, majd amikor kiderült, hogy ez nem oldja meg a problémát (előfordult, hogy az államok oda-vissza toloncolták egymás területére a nem kívánt személyeket, illetve csoportokat, ami jelentős mértékben hozzájárult a később sikeresnek bizonyult láthatatlansági stratégiák kialakulásához). Ezt követték a bebörtönzések, kivégzések, olykor tömegesen. Előfordult, hogy tízezer embert akasztottak fel egyszerre. Voltak helyek, ahol az urak sportvadászatot rendeztek a cigányok „elejtésére”, tulajdonképpen lemészárlására. Miután ez is kevésnek bizonyult, kézenfekvőnek tűnt deportálásuk a gyarmatokra, ami látszólag megoldotta a cigányproblémát. A deportált cigányok nagy része Dél- és Észak-Amerikában kötött ki: voltak, akiket eleve oda szállítottak, és voltak, akik Afrikából keltek át. Ez az exodus óriási emberveszteséggel járt, hogy mekkorával, arról csak sejtéseink lehetnek. Nem készültek leírások, nem volt drága a cigány élet.

Ma is jelentős cigány népesség él Brazíliában, Mexikóban, az Egyesült Államokban és Kanadában. Figyelemre méltó az USA esete, ahol napjainkban kétféle cigány populáció található. Az egyik a gyarmatokra deportáltak leszármazottaiból tevődik össze. Ők ma is nomád életet élnek, komfortos lakókocsikkal járják az ország útjait, leginkább kereskedelemből, rövid kifutású alkalmi munkákból tartják fenn magukat. A másik csoportosulás pedig azoké a civilizált, kisebb-nagyobb mértékben asszimilált közösségeké, amelyek a 20. századi kivándorlási hullámok hátán Európából kerültek az új világba. Szép számmal vannak köztük magyar cigányzenészek, akiknek ott teljesedett ki a karrierje, az ugyancsak kivándorolt jelentős létszámú magyar közösségnek köszönhetően.

A cigányok magyarországi története Zsigmond király 1422-ben Szepesváralján kiállított menlevelétől számítható. A menlevél kiállításának és kiadásának Angus Fraser angol történész által idézett körülményei arra engednek következtetni, hogy kedvezményezettjei mások, mint azok, akik a Nyugatot járták ebben az időben. A szerző a felmerülő nevek és szokások alapján feltételezi, hogy régi kapcsolatban állhattak a magyarokkal. Szerinte nem kizárt, hogy a nagyobb tömeget megmozgató hullám előfutárai voltak, de valóban lehetséges az is, hogy ez a csoport egy nagyobb létszámú első hullámmal érkezett, ami azt jelentené, hogy mégiscsak igazak lehetnek azok a feltételezések, amelyek arra utalnak, hogy a cigányok már igen korán megérkeztek Magyarországra.

A menlevél Európában egyedülálló jogokat - szabad vándorlást és munkavégzést - biztosított az ország területén élő cigányoknak, ami egy erőteljes és hosszan tartó migrációs hullámot indított el minden irányból Magyarország felé. A középkor végi feudális államok határai gyakorlatilag teljesen átjárhatók voltak. A hűbéri államhatalom a kereskedelmi útvonalakat őriztette, leginkább azok vámszedőhelyeit, szélesebb körű ellenőrzésre csak a háborúk vagy járványok idején került sor. Nagyrészt ennek köszönhetően jelentős volt ez idő tájt a különböző etnikumú csoportok, leginkább a háborúk elől menekülők vándorlása. Magyarországon is több ilyen csoport állapodott meg, köztük a cigányok, akik állítólag a török hódítók elől menekültek idáig. Ez a népesség nem egyszerre, nem egy tömegben érkezett, hanem térben és időben szétszórtan, már akkor a máig jellemző kiscsoportos közösségszerveződés keretei között. Ezt igazolja az a körülmény is, hogy nem Európa egy vagy két államát vették célba, hanem az összeset, s ezen Zsigmond király menlevele sem változtatott igazán, ha némiképp befolyásolta is a vándorlás útvonalát. Egyes csoportok itt maradtak, mások továbbmentek. Olyanok is voltak, akik többször vissza-visszatértek, majd újra elmentek, aminek köszönhetően ma több helyen, még a Dél-Amerikában élő romák körében is fel-feltűnnek a magyar nyelv, illetve egyéb magyar kulturális motívumok nyomai.

Ennek a helyzetnek valószínűleg az volt a legfontosabb, a későbbiekre is kiható következménye, hogy folyamatosan át- és átrendeződtek a csoportközi viszonyok. Sajnos, a korabeli roma közösségek belső viszonyait ma már nem tudjuk rekonstruálni, hiszen az ismert leírások szerzői kizárólag a többséggel, leginkább annak hatóságaival kialakult kapcsolatokra koncentráltak, a cigány közösségeken belül zajló történésekre nem fordítottak figyelmet.

Jelentősen befolyásolta, sőt, mondhatjuk, meghatározta a cigányok helyzetét, hogy Európa nyugati fele már akkor fejlettebb volt, mint a keleti. Az ottani feudális monarchiák már a 15. században a központosítás jegyében szervezték a társadalmakat, amelyek nem tudták elviselni a folyton mozgásban lévő, a hatalmat, államot elutasító, autonómiájukat feladni nem akaró, kezelhetetlen cigányokat. A kibékíthetetlen szembenállás konfliktusokat szült, amikből rendre a cigányok kerültek ki vesztesen. Nagyrészt ennek köszönhető, hogy a cigány közösségek nagyobbik része Kelet-Európában állapodott meg, ahol kisebb volt a két létforma közötti távolság, ennek megfelelően kisebb volt az elutasítás mértéke is.

Az európai társadalmakban már akkor is a rend volt a legfőbb követelmény. A „rend” pedig mindig valakinek vagy valaminek az uralmát, a mások feletti hatalmát jelentette. Ez a valaki mondja meg, mit kell, mit szabad és mit tilos csinálni, ő szabja ki a jutalmat, a büntetést. Szükségszerűen beindul az érdekek harca, a küzdelem a pozíciókért, a hatalom morzsáiért, az erőforrások feletti rendelkezés lehetőségéért. Az ily módon kialakult, a hatalmi struktúrák által meghatározott rend nincs összhangban a természet törvényeivel.

A cigányság számára a túlélés egyik feltétele, hogy minél többet megtudjon a többség jogrendjéről, szokásvilágáról, gondolkodásmódjáról, de az ellenoldal egyre önkényesebb és dölyfösebb intézkedései miatt még a látszólagos igazodás is egyre nehezebb. Az együttműködés taktikája azokon a helyeken bizonyult sikeresnek, ahol megtörtént a kapcsolatfelvétel, beindult a szociális integráció, a felek kölcsönösen megismerték, majd elfogadták egymás szokásait, értékeit.

Másképpen alakult azok helyzete, akik valamilyen oknál fogva kívül maradtak a többségi kultúra rendszerein. Ők valósították meg Magyarországon a kívülállás kultúráját, amelynek egyrészt a külső kapcsolatok minimalizálása volt a vezérmotívuma - csak akkor és annyi időre hagyták el saját biztonságos tereiket, amikor és amennyi ideig ez feltétlenül szükséges volt -, másrészt egy kiszámítható és elviselhető, rendkívül alacsony igényszintű, ökonomikus életvitel által vált hosszú távon fenntarthatóvá. Nem voltak hatalmi struktúráik, a rendet az együttélésnek a természeti törvényekkel összhangban álló szokásai, normái garantálták, és ez mindaddig fennállt, amíg a 20. század közepén beindult kényszerasszimiláció az egészet le nem rombolta. A reflexek, ősi szokások és tabuk azonban a felszín alatt megmaradtak, és időnként ma is előbukkannak, megmagyarázhatatlan feszültségeket, érthetetlen anomáliákat, konfliktusokat generálva.

Olykor például előfordul, s ettől az egész közvélemény felbolydul, hogy teherbe esik egy tizenhárom-tizennégy éves cigánylány, akinek az ő felfogásuk szerint még az iskolában volna a helye. Előfordul, hogy az „elkövetőt” felelősségre is vonja a puritán igazságszolgáltatás, amiről élvezettel és bőséggel tájékoztat a szenzációéhes sajtó. A valós helyzet azonban a következő: a cigány kultúrának szerves része, hogy a gyermeket úgyszólván születésétől fogva felnőttként kezelik. Nem küldik át a másik szobába, vagy ki az udvarra, amikor a felnőttek beszélgetnek (ez jelenti azt is, hogy nem beszélnek olyan dolgokról, amelyek nem tartoznak a gyerekre), ismeretlen fogalom körükben a fenyítés. A gyermeknek többletjogai vannak a felnőttel szemben, viszont egy, a természet által motivált törvény írja elő a természetes dominanciaviszonyok betartását, és ez alapozza meg az utódnevelés mikéntjét. Meghatározó a személyes mintaadás, amiben kiemelt szerepe van a szülőknek, az idősebb testvéreknek, unokatestvéreknek, nagybácsiknak, nagynéniknek, és - saját tapasztalataim alapján - mindenekelőtt a nagyszülőknek. Ez a hatás kitörölhetetlen nyomot hagy a felnövekvő nemzedék személyiségén, miközben tizenkét-tizenhárom éves korára megtanulja az életben maradáshoz szükséges erőforrások megszerzésének az előttük járó generáció által gyakorolt módját. Ezzel nagyjából egy időben - lévén egy mediterrán populáció - lezárul a fiatalok biológiai érése is, és ekkor a szülők előzetes vagy utólagos jóváhagyásával természetes módon kötnek házasságot, megelőzve a Freud által minden bajok okozójának tartott szexuális hátterű komplexusok kialakulását. Majd az első gyermek megszületésével le is zárul a felnőtté válás folyamata, és kezdődik minden elölről. Előfordul, hogy egy harmincéves embernek nyolc-tíz egészséges gyermeke van. Emlékeim szerint ebben a körben elenyésző volt a gyermekhalandóság.

A romani kultúrában létező tabuk három csoportját tartjuk számon. Funkciójukat meg lehet határozni külön-külön is, de nem érdemes, mert egy irányba mutatnak, részei a túlélési stratégiának. A három csoport közül az első a tisztasági tabuk csoportja. A test, a ruházat és a környezetnek mindenhová magukkal vitt része, a lakótér tisztán tartásának tilalmakkal tűzdelt szokásait tekinthetjük univerzális tabuknak is, hiszen valamilyen formában minden organikus kultúrában jelen vannak. Ugyanez érvényes az étkezési szokásokhoz kapcsolódó, ugyancsak az egészségvédelmet szolgáló szokások, tilalmak bizonyos csoportjára is. Itt azonban már megjelenik egy speciális, csak ebben a kultúrában létező tabu is, amelynek kifejezett funkciója a csoporthatárok védelme, és ezzel kapcsolatban utalhatunk arra a minden emberi közösségben meglévő normára, miszerint a közös étkezések az együvé tartozást erősítik. Ennek van egy paradoxonnak tűnő érdekessége: a közös étkezések tiltásának ereje mindig az érintett két csoport fizikai és kulturális távolságával fordítottan arányos. (A csoport tagja nem eheti meg azt az ételt, amelyet B csoport tagja készített.) Vagyis minél közelebb van egy adott csoport akár fizikai, akár kulturális értelemben, annál erősebb a tiltás, és ez racionális, ha figyelembe vesszük, hogy leginkább innen fenyegeti veszély a csoport integritását. A harmadik a nemiséghez, a férfi-nő kapcsolathoz kötődő, a családjogra is kiható tabuk csoportja, amelyben együtt jut érvényre egy kettősség: az egyik a csoportközi viszonyokat tartja karban az imént ismertetett módon, míg a másik egy új, eddig nem tárgyalt funkció, a csoportkohézió, a feltétlen bizalom körülbástyázása oly módon, hogy kizárja még a lehetőségét is a félreérthető helyzetek kialakulásának. Ezek egyike, hogy egy felnőtt nő a férjén kívül más férfival csak tanúk jelenlétében beszélhet. Például ha egyedül van otthon a ház asszonya (ami gyakran előfordul), és olyan látogató érkezik, akit mindenképpen fogadnia kell - például a postás vagy egy hivatalnok - , akkor áthívja a szomszédasszonyt, vagy behív egy olyan gyereket, aki koránál fogva már meg tudja ítélni, mi történik körülötte. Ha ez nem lehetséges, az udvaron, jól látható helyen fogadja a vendéget, de ha ez is akadályba ütközik, akkor nyitva hagyja az ajtót, és úgy helyezkednek el, hogy mindketten láthatók legyenek.

A sok száz éves egymás mellett élés egyrészt kitermelt egy olyan részleges, de mindkét etnikumot magában foglaló, a 20. századra kiteljesedő szociális integrációt, amely példátlan volt Európában, másrészt a cigányok (romok) specifikus kulturális evolúciója létrehozott egy minden tekintetben egyedülálló közösségi struktúrát.

A csoporthatárok szigorú védelme, illetve az ugyanerről a tőről fakadó csoportközi összetartás helyenként belterjességhez vezetett. Jellegzetes csontbetegségek alakultak ki, sokan jártak mankóval, tolókocsival, de érdekes módon - emlékeim szerint - csak a férfiakat sújtotta ez a betegség. Innen ered a körünkben gyakori Bangó (eredetiben Bango, jelentése görbe, sánta) családnév. Természetes módon múlt ki az a csoport vagy közösség, amely nem tudott ezen időben változtatni. Ismertem olyan csoportot, amelynél a vegyes házasságok szokásának felbukkanása oldotta meg ezt a problémát. Más csoportok a házasságkötési szokásokat szabályozó normarendszerrel érték el ugyanezt a hatást. Az első házasságot rendszerint követték a párhuzamos és csereházasságok.

A párhuzamos házasság azt jelentette, hogy a vőlegény csoportjából további vőlegények választottak menyasszonyt ugyanabból a csoportból. A csereházasság pedig ennek a fordítottja: az eredeti, az első házasság női tagjának csoportjából származó vőlegény vagy vőlegények választottak menyasszonyt az első házaspár férfitagjának csoportjából. A csoportok létszámától függően lehetett az ily módon megkötött házasságok száma kettő, három, négy vagy akár öt is, de általában az volt a jellemző, hogy több irányban alakultak ki az ilyen típusú, a kettős csoporttagságokat, a csoportközi szövetségeket megalapozó kapcsolatok. Ennek eredményeképpen többnyire előállt egy olyan helyzet, hogy az érintett csoportokban szinte mindenki mindenkinek a rokonává lett, ezért a következő generáció a rokonházasság tilalma miatt már kénytelen volt másfelé párt keresni. Ez minden generációváltásnál megismétlődött, s mivel a különböző csoportokban más és más időben történt meg a generációváltás, szünet nélkül zajló folyamatról beszélhetünk, amely a gének szóródását s egyben a csoporthatárok védelmét is szolgálta.

Ez a rendszer kívülről nézve bonyolultnak, nehezen áttekinthetőnek tűnhet, a valóságban azonban egyszerű, világos szabályok szerint szerveződő, célirányos és komplex képződmény volt, amely lényegében kétféle kapcsolat-típust ismert: a lakóhely szerintit és a rokonit. A lakóhely szerinti kapcsolat sohasem terjedt túl a szükséglet szerinti közös akciókon, következésképpen itt nem indulhatott be a transzformáció, viszont a helyhez kötöttsége miatt állandó, generációkon átívelő volt. A másik, ennél sokkal erőteljesebb kapcsolattípus a párhuzamos és csereházasságok által megerősített, kettős csoporttagságokkal átszőtt rendszereket, szerencsés esetben hálózatokat hozott létre. Minden csoport tagja volt egyrészt egy ilyen szoros kapcsolatokat ápoló rokoni hálózatnak, amelyben helyenként szinte elmosódtak a csoporthatárok, és tagja volt egy lakóhely szerinti, lazább kapcsolatokat fenntartó, funkcionális közösségnek. Ha véletlenül valamely csoport nélkülözte a két hálózat valamelyikét, az vagy integrálódott valamely ép közösségbe, vagy szétszóródott, és részenként integrálódott. Szelekciós elv volt ez: csak az életképes, erős közösségek maradhattak együtt. Lényeges szempont viszont, hogy az elutasítás ugyanolyan fontos rendszerképző eleme volt ennek az integrációnak, mint az elfogadás.

Talán könnyen belátható, hogy ez a rendszer nem volt, nem lehetett statikus, hiszen a körülmények alakulása, leginkább az erőforrásokhoz való hozzáférés változó lehetőségének függvényében a rendszernek is változnia kellett. Változhatott az életstratégia, az életforma, a kulturális arculat - ilyen típusú változás következett be a kézműves mesterséget gyakorlóknál, amikor a korszerű tömegtermelés kiszorította termékeiket a piacról -, csak egy dolog nem változhatott: az imént felvázolt közösségi struktúra, amely útját állta a hatalmi-politikai intézmények, a bürokrácia kialakulásának.

Ez a közösségi struktúra leginkább a klasszikus ősközösségi társadalmak rendszereivel vethető össze. A benne élők létfenntartó tevékenységei nagyobbrészt a tulajdon tartományán kívüli erőforrásokra irányultak, ennek hagyománya sok helyen ma is él; gombák, gyógynövények, vadon termő gyümölcsök, bogyók és egyéb termések, például vetőmagként hasznosuló makk gyűjtögetésének formájában. Ahol lehetőség nyílt a fokozatos átmenetre, ott lépésről lépésre kialakultak és fixálódtak az erőforrások megszerzésének a társkultúra tulajdonszempontú törvényeinek is megfelelő módjai (kereskedelem, bérmunka, háziipar stb.). Konfliktusok ott keletkeztek és keletkeznek ma is, ahol az azonnali, fokozatok nélküli átváltozást várta el az intoleráns többségi akarat. A hagyományos közösségi struktúrának keretet adó telepeket felszámolták, az évszázadok alatt begyakorolt és bevált életforma okafogyottá vált. A tudat mélyén munkáló reflexek azonban megmaradtak, helyenként ma is hatnak, miközben az általuk okozott konfliktusok megoldásának módozatai még nem alakultak ki.

A szóbeliség-írásbeliség, a kollektív emlékezet, az időhöz való viszony, a ciklikus és lineáris időfelfogás, mindennek a tulajdonnal, a gazdasággal való kapcsolata egyetlen problémának a különböző aspektusai. A közvélemény számára még nem ismert ez a jelenség, a tudományos közgondolkodásban éppen napjainkban zajlik az elterjedése. A történelemtudat hiánya valamiféle fogyatéknak minősül a közfelfogásban. Amely közösségnek nincs történelemtudata, az alsóbbrendű. Velünk kapcsolatban így szól a verdikt: a cigányok annyira alsóbbrendűek, hogy még történelemtudatuk sincs. Igaz, ma már van szakirodalma a cigányok kollektív emlékezetének, ez azonban magyarul még nem elérhető. Horváth Kata és Kovai Cecília a „cigányos beszéd”-ben keresi a cigány kollektív emlékezet lenyomatát. Jane Dick Zatta a szóbeliség-írásbeliség szembeállítása révén kíván eljutni a keresett igazsághoz. Nehezíti a helyzetet, hogy mostanáig egyetlen kutató sem birtokolta, ma sem birtokolja a belülről látás képességét. (Talán azoknak sikerült ez leginkább, akik beházasodtak egy-egy cigány közösségbe.) Márpedig a belülről látás képességére szükség lenne e kérdések, fogalmak megfejtéséhez. Talán nem követünk el baklövést, ha ezért azokhoz a kútfőkhöz, részben klasszikusokhoz fordulunk segítségért, akik általában a kollektív emlékezettel, illetve társtudományaival foglalkoznak.



« vissza