Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Bánffy Miklós tevékenysége az erdélyi református egyházban

Magyarországról 1926-ban hazatelepülve gr. Bánffy Miklós, az egykori magyar külügyminiszter Romániában politikai szerepet nem vállalhatott. Közéleti tevékenysége számára a református egyházban és az irodalmi életben nyílott lehetőség, ahol tehetségét, felkészültségét és tekintélyét egyaránt kamatoztathatta.1

Most egyházi működésének áttekintésére vállalkoznék, korántsem a teljesség igényével, hiszen sem a rendelkezésre álló tér, sem a kutatások még befejezetlen volta nem teszi lehetővé a téma alapos feltárását. Ez utóbbi ok miatt a tényfeltáráson túlmutató következtetéseim is inkább sejtések még, mintsem biztos állítások. Mindenesetre az emlékülésnek köszönhető, hogy e mindenképpen föltárandó témára ráirányította a figyelmet.

Bánffy Miklós számára hazatérte után valószínűleg Makkai Sándor püspök ajánlotta az első egyházi munkaterületet: a szívügyének tekintett kolozsvári leányfőgimnázium főgondnokságát. A gimnázium elöljárósága 1927 tavaszán meg is választotta, hiszen a nyilvánossági jogának visszaszerzéséért küzdő tanintézetnek nagy szüksége volt a tekintélyes közéleti férfiú befolyására. Bánffy és Makkai vállvetve harcolt ezután a kolozsvári leányiskola érdekében, több rendbéli személyes intervencióval nyomósítva az igazgatótanács 31 ízben felterjesztett kérését. Erőfeszítéseiknek végül meglett az eredménye, 1928. április 6-án az Anghelescu vezette Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium visszaadta a leánygimnázium nyilvánossági jogát. Bánffy még aznap táviratban értesítette az igazgatótanácsot, a pár kurta szóból: „Lyceum ügye elintézve”, még ma is süt az öröm. „A határozatot gr. Bánffy Miklós főgondnok atyánkfia magával is vitte Kolozsvárra” - jelzi levelében Tőkés Ernő bukaresti esperes, hozzátéve: „kétségtelenül nagy érdeme van az eredményben”. Ezt a véleményt aztán az igazgatótanács és az egyházkerületi közgyűlés 1928 novemberében jegyzőkönyvileg is rögzítette, méltatva a gimnáziumi főkurátor kitartását: „kétségen kívül igen nagy érdeme van a sikerben dr. gr. Bánffy Miklós főgondnok úrnak, aki időt és fáradságot nem kímélve, többször személyesen volt segítségre főtiszteletű püspök úrnak a minisztériumokban, legutóbb is személyes befolyásával eszközölte ki a végleges döntést és hozta magával a nyilvánossági jogra vonatkozó iratokat.”2

Makkai 1928-as püspöki jelentéséből tudjuk, hogy Bánffy más iskolai ügyek intézésében is hathatósan közreműködött. Ekkoriban fejeződött be a székelyudvarhelyi kollégium épületének átalakítása tanítónőképző céljaira, a kolozsvári Szeretetház (leánybentlakás) és a leánygimnázium épületének kibővítése, a kolozsvári kollégium néhány új teremmel való bővítése, ahol így 40 egyetemi hallgató befogadása vált lehetővé. Az anyagi lehetőségek megteremtésében „föl kell említenem gr. Bánffy Miklós atyánkfia el nem csüggedő és meg nem hátráló segítségét”.3

Kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután” - szól a bibliai ige, és ebben a szellemben döntött az erdélyi református egyházkerület közgyűlése, amikor 1928. november 24-én a kerületi főgondnokok sorába választotta. Bánffy Miklós megindult hangú szavakban köszönte meg a legnagyobb megtiszteltetést, ami erdélyi református férfiút érhet; beszédét a jegyzőkönyv összefoglalásában idézem: „a hagyományok hűséges, kegyeletes ápolása egyfelől, másfelől a változott időkhöz való bölcs alkalmazkodni tudás és a régi eszményeket soha szem elől nem tévesztő haladás: ez a kettős elv, mely egyházkormányzó munkáját irányítani fogja. Minden nap terhét alázatosan és boldogan fogja hordozni, az Isten ügyéért.”4 Minden vonatkozásban érvényesek reá is ugyanakkor választott gondnoktársának, gr. Bethlen Györgynek, az Országos Magyar Párt elnökének szavai: „Nem tekinthetem és nem is tekintem, főleg a mai súlyos időkben, a reám ruházott egyházkerületi főgondnoki tisztséget családi örökségnek. Az ősök tradíciójának súlyát nem a jogok terén, hanem a kötelességteljesítés és a példaadás útján való elöljárásban látom és fogom keresni. Igyekezni fogok arra, hogy méltóan feleljek meg ama várakozásoknak, amelyek a reám esett választásban nyertek megnyilvánulást.”5 Új megbízatása következtében a kolozsvári leányfőgimnázium főgondnokságáról lemondott.

Bánffy gróf teljesítette egyházkerületi főgondnoki kötelességeit, 1929-től rendszeresen részt vett az igazgatótanács ülésein és a kisebbségi körülmények között kétévente megtartott egyházkerületi közgyűléseken. Forrásaink tanúsága szerint főként a tanügyi és művelődési kérdésekben hallatta szavát. 1937-ben gr. Teleki Arctur főgondnok, Tavaszy Sándor teológiai tanár, br. Kemény János, Kiss Albert és Szász Pál társaságában részt vett annak a helyzetelemző bizottságnak a munkájában, amely a lelkészképzés öt évre való meghosszabbításának és a gyakorlati élethez való közelítésének lehetőségeit tárgyalta. Az V. évfolyam a tervek szerint három hónapot tölt az enyedi kollégiumban és a csombordi gazdasági iskolában mezőgazdasági, néptudományi és művelődéstörténeti tárgyak hallgatásával.6 A terv megvalósításának részletei felett vita indult a teológiai fakultás és az enyedi kollégium között, a nézeteltérések feloldása végett az 1937. november 19-i igazgatótanácsi ülés előtt Vásárhelyi püspök tárgyalásokat kezdeményezett, „és a tárgyalások rendjén Dr. Gr. Bánffy Miklós egyházkerületi főgondnok atyánkfia is hathatósan közreműködött az egyhangú megoldás elérése érdekében”.7 Amikor a konfirmáció komolyságát hangsúlyozó, az alsó korhatárt 16 évre tevő javaslat került az igazgatótanács napirendjére, Bánffy főgondnok támogatta az előterjesztést.

Előfordult az is, hogy a közgyűlés neki adott igazat az igazgatótanács határozati javaslata ellenében. 1933-ban a szegény sorsú egyetemi hallgatók segélyezése érdekében a hunyadi egyházmegye a magyar egyetemi hallgatók pártfogó egyesületének megalakítását javasolta. Mivel az igazgatótanács a kellő anyagi háttér biztosítását lehetetlennek látta, és az „egyetemi pályákra való özönlést túlméretezettnek” tartotta, határozati javaslatában nem pártolta a gondolatot. Bánffy főgondnok viszont a kérdés jelentős társadalmi fontosságát felismerve azt ajánlotta a közgyűlésnek, hogy keressen módot a református társadalom mozgósítására az egyetemi hallgatók érdekében. Végül a közgyűlés az ő határozati javaslatát fogadta el, eszerint a Férfiszövetségeket kérték fel a kérdés megoldására.8

1940-ben Vásárhelyi püspök kérésére elvállalta a kolozsvári Diakonissza Intézet kebli tanácsának elnökségét, és amint az intézet igazgatója, Borbáth Dániel 1948 júniusában megállapította, „azóta felelősségteljesen bölcs vezetéssel látja el”.9 Az intézet és a vele kapcsolatos Református Kórház létrehozását még Makkai Sándor szorgalmazta az 1920-as évek végén, és eszmetársa, az igen puritán életvitelű, de közügyekre szívesen áldozó főgondnok bőkezűen támogatta felépítésüket.10

Művelődési kérdésekben az egyház nem nélkülözhette a szépíró és képzőművész Bánffy közreműködését. Az erdélyi reformátusság művészeti emlékeinek megóvására 1930-ban létrehozott Műemlék Bizottság Csutak Vilmos múzeumigazgató, Kós Károly építész, Herepei János volt múzeumőr, Vásárhelyi Boldizsár lelkész és gr. Teleki Domokos műgyűjtő mellett Ugron István és Bánffy Miklós főgondnokot is tagjai közé számlálta. E jeles szakemberek összefogásának köszönhető a kisebbségi sorsban jobban veszélyeztetett templomok és kegytárgyak védelmének megszervezése. Bánffy és Kós javaslatára mondta ki 1932-ben a bizottság, hogy kiemelkedő műemléki értéke miatt nem engedélyezi a bacai Árpád-kori templom lebontását, kibővítését csak megfelelő művészi színvonalú terv esetében hagyja jóvá. 1937. november 21-én a bizottság ülésén Bánffy főgondnok újból szorgalmazta, hogy a műemlékjavításoknál legyen kötelező a „történeti és művészi szempontokkal számoló”, szakszerű terv. Amikor egy-egy nélkülözhető úrasztali edény, terítő vagy szőnyeg eladását kellett véleményezni (az egyházközségek általában iskolaépítésre vagy adósságok törlesztésére kívánták fordítani a vételárat), őt kérte fel a bizottság, hogy az értékbecslésen alapuló reális árat segítsen megszerezni. Egy-két alkalommal maga is vásárolt úrasztali terítőt vagy kendőt, mindig az eladótól meghatározott áron.11 1943-ban a háborús rekvirálástól kellett megmentenie a bizottságnak a több száz éves műemlék harangokat.

A marosvásárhelyi Teleki Téka jogi helyzetének rendezésére, újra református egyházi felügyelet alá helyezésére 1940 után nyílt lehetőség. Hosszas tárgyalások után 1942. június 14-én történt meg az átadás,12 az ebből az alkalomból rendezett ünnepi Teleki Téka-esten Bánffy Miklós tartott ünnepi beszédet: „kitűzte azokat a legmagasabb szempontokat, amelyek a Théka-alapítót vezették, s amelyeknek fenn kell ragyogniuk az eljövendő új munka folyamában is”.

Egyházkormányzó működésének méltatására a püspöki jelentések többször is kitértek, főként Makkai Sándor idejében. Példaként idézhetem az 1929-es jelentés néhány szavát: „megemlékezem új egyházkerületi főgondnokaink, gr. Bánffy Miklós és gr. Bethlen György az elmúlt évben is már megtapasztalt nagy értékű munkájáról, segítségéről, bölcs tanácsairól”.13 Itt szeretném megjegyezni, hogy a főgondnoksága idején szolgáló két püspök, Makkai Sándor és Vásárhelyi János közül az előbbihez közeli baráti viszony, eszmetársi egyetértés fűzte, hiszen nemcsak üléstermekben vagy tárgyalóasztaloknál, hanem a helikoni írótalálkozókon is együtt voltak. Amikor 1936 májusában Makkai Sándor lemondott a püspöki tisztségről, a június 30-án tartott rendkívüli egyházkerületi közgyűlésen Bánffy tartotta a búcsúbeszédet: „Reám hárul az a megtisztelő, de fájdalmas feladat, hogy ... mindnyájunk nevében, akik vezérként követtük, Isten-hozzádot mondjak az immár eltávozott püspökünknek. Talán azért hárul ez reám, mert engem is, mint annyi mást, az ő példája, prófétai akarata és buzdítása állított egyházunk cselekvő szolgálatába. Talán más okból is. Talán azért is, mert annál a belső barátságnál fogva, mely minket kezdettől összefűzött, én vagyok hiteles tanúja annak a majdnem tragikus küzdelemnek, amit hatalmas szelleme az ő gyönge szervezetével folytatott. ... Most ... reánk csupán egy föladat hárul, de ez a föladat szent kötelesség: tovább kell munkálnunk az ő munkáját, tovább dolgozni hangyaszorgalommal ugyanabban a szellemben, hogy az az út, amire vezetett minket, az eljövendő nemzedékek számára az igazság és az élet útja legyen.”14 Makkai utódjához, Vásárhelyi Jánoshoz fűződő kapcsolatát a „korrekt baráti” jelzővel illethetném, ami együttműködésük hatékonyságát nem csökkentette, sőt idő teltével viszonyuk közvetlenebbé vált. Erre utalnak az 1945 után Vásárhelyinek írott levelei, és hogy mennyire meghatódott Vásárhelyi Jánosné temetésén 1947 októberében.15

Bánffy főgondnok 1933 óta a Romániai Református Egyház zsinatának rendes világi képviselője volt,16 1941-től pedig a Református Egyetemes Konvent világi képviselői tisztségét látta el. Főgondnoki minőségében kivételes közéleti tekintélyét többször is kamatoztatta egyháza javára, akár Bukarestben, amikor az ottani templom és egyházi épületek kisajátításának megakadályozása végett folytatott tárgyalásokat 1940 nyarán, akár Budapesten, amikor az erdélyi református egyházkerületi Nyugdíjintézet ott rekedt pénztőkéjének ingatlanokba való fektetésén munkálkodott a 30-as években.

Ugyane tekintély érvényesült a sorsdöntő 1944-es esztendő június 29-én, amikor az igazgatótanács rendkívüli értekezleten tárgyalta Ravasz László püspök, konventi lelkész-elnök körlevéltervezetét a zsidók deportálása ügyében. Vásárhelyi bemutatta a saját pásztorlevél-tervezetét, részletesen megindokolva álláspontját. A hozzászólók egy része, Tavaszy Sándor és Imre Lajos teológiai tanárok meg Bartók György azt hangsúlyozták, hogy ez nem politikai kérdés, Pál apostol politikai hatalmak ellen is harcolt, és az egyháznak csak az Isten parancsát kell követnie. Bánffy némiképp eltérően vélekedett: „Akárhogy is nézzük, itt politikum is van a dologban. Ezt nem tagadhatjuk. Történelmi dokumentum lesz az állásfoglalásunk. Meg kell mondanunk, kifejezésre kell juttatnunk, hogy a keresztyén felfogással ellenkezik a hadviselés mai módja. A lelkészeket kötelezni kell a felolvasásra.” Szóvá tette az erdélyi értekezlet, hogy három hónap múltával kissé megkésett az egyházi nyilatkozat, másrészt pedig hiányolta, hogy Ravasz tervezete nem szól az általános szenvedésekről: „Lehetetlen, hogy csak a zsidók szenvedéseiről beszéljünk, és hallgassunk a saját magyar népünk szenvedéseiről.” Bánffy főgondnok is osztotta e véleményt: „Kötelesek vagyunk meglátni és kifejezésre juttatni, hogy borzalmak, általános szenvedések és helyrehozhatatlan károk vannak, és azokról meg kell emlékeznünk.” Vállalta, hogy az erdélyi álláspontot fogja képviselni Budapesten az Egyetemes Konventnél, ahova még aznap délután felutazik. Kifejtette végül, hogy igazából „egyszerű postásnak, közvetítőnek tartja magát ebben az ügyben”, de nem hallgathatja el a véleményét: „aggodalmasnak tartja a leküldött pásztorlevél megjelentetését addig, amíg az erdélyi aggodalmakat kifejezésre nem juttattuk. Határozottan szükségesnek tartja, hogy arra kérjük a püspök urat, hogy ennek elintézéséig tartsa függőben az aláírást. Meg kell legyen a reményünk arra, hogy az aggodalmainkat és a kifejezésre juttatott indokainkat figyelembe fogják venni.” Úgy véli, a püspöknek a remélt tájékoztatás után is lesz alkalmuk az aláírásról dönteni. Végezetül az értekezlet a Bánffy főgondnok álláspontját fogadta el, és felkérte, hogy ezt terjessze elő és képviselje Budapesten.17

A háború utáni első igazgatótanácsi ülésre 1945. április 20-án kerülhetett sor, a Pestről tavasszal hazakerült Bánffy Miklós elnökölt. Ekkor vették számba a háborús pusztításokat, és helyreállították az erdélyi egyházkerület egységét a dél-erdélyi rész visszacsatolásával. Tudomásul vették, hogy a román kormányzat március óta Észak-Erdélyre is kiterjedt, és az újra egyesült két egyházkerületi rész egységes kormányzása végett - Bánffy főgondnok javaslatát elfogadva - kimondták az 1907. évi egyházi törvények általános érvényességét.18 Rendezték az igazolások kérdését, és felszólították a menekült lelkészeket a hazatérésre. Bánffy a következő üléseken is rendszeresen részt vett, és ő elnökölt az erdélyi és a királyhágómelléki egyházkerület háború utáni első közös értekezletén (Kolozsvár, 1948. április 20.) is, ahol a zsinat egybehívásáról, a Bukarestbe jóváhagyásra felküldendő egyházi törvények véglegesítéséről, a közösen fenntartandó teológiai fakultásról folyt a tárgyalás.19 Elvállalta annak az építtető bizottságnak az elnökségét, amely 1945-ben a kolozsvári Református Kórház és Diakonissza Intézet bombakárosult épületeinek javítását ellenőrizte.20

Bánffy főgondnok 1947 novemberében elkísérte a püspököt Marosvásárhelyre generális vizitációra, tíz napig az egyházi intézményeket látogatták végig ellenőrzés és a személyi kérdések megoldása végett. Leányának igen szemléletesen írta le a vizitáció lefolyását: „a fő feladat a református kollégium ügye volt, hol új igazgatót választottak, ki ellen többféle panaszok futottak be, mert az új igazgató21 szélső radikális érzületű és az öregebbek persze sok mindennel vádolták. Ő maga is azt hitte, hogy mi ellene szálltunk ki, és mikor először találkoztunk, olyan volt, mint a tövisdisznó, aki az összes tüskéit fölállítja. Persze leginkább velem, mint »gonosz arisztokratával«. Nagyon mulattam rajta, lassacskán belátta, hogy mi nem vagyunk olyan sötétek, amilyennek képzelt minket, és a végén már bizalmas lett és udvarias.”22 A vizitáció tagjai a kollégium konviktusában ebédeltek a diákokkal együtt, és a Kolozsvárott ekkoriban igen egyszerűen élő Bánffy nagyon méltányolta az „egyszerű, de jó ízű” kosztot, de még jobban örült a vacsorameghívásoknak Miskolczy Dezsőékhez vagy Molter Károlyékhoz.

1948. március 24-én az igazgatótanácson az egyházi törvényeknek az új politikai helyzet megkövetelte átalakítását és a felekezeti iskolák helyzetét tárgyalták, és Bánffy Miklós kiemelte: „a mi egyházunk mindig magyar volt, és magyar lesz mindenkor a jövőben is, és a magyar nyelv jogát biztosítani kell a jövőre minden tekintetben, különösen az oktatásban”.23

Az egyházi jegyzőkönyvek hivatalos nyelvezetében semmi sem utal a változásokra, de a sorok között érezhető, hogy az arisztokrata főgondnokok az egyre erősödő állami ellenőrzés és „népi demokratikus” nyomás hatására már nem dolgozhattak a régi társadalmi súllyal és tekintéllyel. Ennek tudható be, hogy dr. Szász Pál, az EMGE elnöke 1948 nyarán lemondott igazgatótanácsosi tisztségéről. Gr. Bethlen György 1948. július 20-án mondott le főgondnoki tisztségéről, indokait csupán sejtetve: „Komoly kétségem van a tekintetben, vajon - anélkül is, hogy gyarlóságaimat tekintsem - lehetek-e Anyaszentegyházunknak hasznára? Ezért lelkiismeretes megfontolás után, mély sajnálatomra erre az elhatározásra jutottam, hogy minden egyházi tisztségemről ezennel lemondok. Ezúton is hálás köszönetemet fejezem ki mindazoknak, kiknek megtisztelő és kitüntető bizalma tisztségeket ruházott reám, valamint mindazoknak, kik munkámban segítettek.”24

Teleki Arctur és Bánffy Miklós helyükön maradtak, de már nem sokáig. Az 1948 májusában Nagyváradon ülésező zsinaton még mindketten részt vettek, és az erdélyi egyházkerület nevében Bánffy köszöntötte a királyhágómelléki egyházkerület május 23-án, vasárnap beiktatott új püspökét, Arday Aladárt. Hétfőn, 24-én kezdődött a zsinat érdemi tárgyalása, amikor Teleki Arctur elnökletével az egyház 1932-ben elfogadott törvényeit (statútumát) kellett összhangba hozni az új kultusztörvénnyel és a Román Népköztársaság alkotmányával.25

A szeptember 2-án Kolozsvárott tartott igazgatótanácsi ülésen részt vettek, ekkor tárgyalták a zsinat megújítását új választások útján, és előkészítették a romániai protestáns egyházak közös Teológiai Intézetének megalapítását. A következő napon a zsinati elnökség ülésezett, Teleki Arctur is jelen volt az új zsinati választásokat elhatározó gyűlésen.26 Október 24-én már új összetételben ülésezett a zsinat Kolozsvárott, az arisztokrata főgondnokok „természetesen” kimaradtak a választásból. Mellőzésük indoklását dr. Takáts Lajos miniszterhelyettesnek a zsinatot köszöntő szavaiban találhatjuk meg: „egyházunk nem ad szállást azoknak a reakciós, népellenes elemeknek, akik a vallás leple alatt egyházellenes tevékenységet fejtenek ki ...a szocializmus felé haladó népköztársaságunkban ...egyházunk legyen a dolgozó nép egyháza, ...a földműves és munkásosztály minél erőteljesebben kapjon képviseletet a falusi presbitériumoktól kezdve a legmagasabb fokozatokig.”27 Az igazgatótanács következő, 1949. január 11-i rendkívüli ülésére, amikor a Teológiai Intézet ügyeit tárgyalták, még mindketten meghívót kaptak,28 tényleges részvételükről azonban nincs adatunk, a következő, július 16-i rendes ülésen viszont már nem jelentek meg, és a jegyzőkönyv egy szóban sem emlékezett meg a két volt főgondnok több mint két évtizedes áldozatos tevékenységéről.

Bánffy Miklós emelt fővel és töretlen keresztyén lélekkel viselte a mellőztetést, tudva, hogy a kiépülő kommunista diktatúrában az egyház is kényszer alatt cselekszik. Egyházához való ragaszkodásának megindító jele a Vásárhelyi János püspökhöz korábban, 1946. április 12-én írott saját kezű levele:

 

Méltóságos Püspök uram, kedves Barátom!

Azzal az adománnyal szemben, hogy családi kriptakertemet az Erdélyi Református Egyházkerületnek ajándékoztam, egyedül azt kötöttem ki, hogy a kriptát és a körülötte való sírokat is épségben tartsa fönn. Az adománylevélből kifelejtettem egy személyes ügyet, melyet tehát itt mint kérést fejezek ki halálom esetére.

Arra kérem az Egyházkerületünket, hogy amennyiben Erdélyben halnék meg, temetésemről és annak költségeiről maga gondoskodjék. Ezzel nem kérek sokat, mert mint végakaratomat rendelem el, hogy fenyőfa koporsóban, minden pompa nélkül temessenek, a legszegényebb temetések mintájára, mert azt tartom, hogy a halálban egyenlők vagyunk mindnyájan, és ezt a keresztyéni alázatot temetésem is fejezze ki. Azt kívánom, hogy síromat Atyám sírja mellett ássák meg és ott szabad földben, nem pedig falazott sírba temessenek, ahogy Nagyatyám és Atyám vannak.

Isten áldását kérve Reád és Egyházunkra

maradok atyafiúi szeretettel híved

Bánffy Miklós

Kolozsvár, 1946. IV. 12.29

 

1947. október 20-án kelt utolsó végrendeletében megerősítette a sírkert adományozását, és emellett Király utca 14. sz. alatti házát, a Tholdalagi-Korda palota néven ismert egyemeletes késő barokk épületet szintén az Erdélyi Református Egyházkerületnek adományozta azzal a feltétellel, hogy a bérösszegből feleségének, Váradi Arankának és nővérének, Barcsay Tamásné Bánffy Katinkának évjáradékot fizessen az Egyházkerület. A néhány hónap múlva véglegesen berendezkedő kommunista rezsim körülményei között e végrendelkezések inkább gesztusértékűnek számítottak, mindkét ingatlant államosították, 1990 után viszont az Egyházkerület megpróbálta perrel érvényesíteni a Tholdalagi-Korda házra vonatkozó végakaratot.

Bánffy egyre nehezebben élt, bonchidai jövedelmei alig fedezték megélhetési költségeit, írásait már nem közölték, és Király utcai lakrészéből is ki akarták tenni. Számtalanszor kérvényezett útlevelet, hogy Budapestre utazhassék feleségéhez, de mindhiába. Egy valószínűleg 1949-ben kelt névtelen feljegyzés szerint az egyház is próbált segíteni az útlevél megszerzésében: „Püspök vagy valaki más írna a Baseli Nő-nek és egy-két ottani befolyásosnak, hogy lévén B. M. komoly író és református, van egy ref. ideológiájú Krisztus-műve és két regénye lefordítva németre, ami nagy könyvsiker volna, ha megjelenne. Ők írnának neki Bpest Rökk Szilárd u. 18 címére, és hívják tárgyalásra. Ez még részükről nem kötelezettség a könyvek iránt - de ilyen hívás megkönnyíti azt, hogy útlevelet kapjon (talán van ott egy magyar papunk is, tán az magyarázhatná meg a többieknek Baselben.)”30 Arról nincs adatunk, hogy e tervezett közbenjárás megvalósult-e, Bánffy viszont 1949 októberében végre kézhez vehette a rég óhajtott útlevelet, és 15-én „lerongyolódva, lefogyva, megöregedve” érkezett meg Pestre a feleségéhez.31

Fél év múlva, 1950. június 6-án hunyt el, a Farkasréti temetőben Ravasz László püspök búcsúztatta.32 Végakarata harmadfél évtized múltán teljesült, hamvai 1976 őszén a Házsongárdban, az általa az egyházkerületnek adományozott sírkertben leltek örök nyugodalomra, az urna mellé a bonchidai lelkész és a presbiterek hoztak hazai földet.33



« vissza