Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Bánffy Miklós emléke - A kényelmetlen nagyúr

Ha valaki egyetlen jelzőbe foglalva akarná érzékeltetni a monumentális Erdélyi történet szerzőjének életét/utóéletét, a legtalálóbb minden bizonnyal az lenne rá, hogy „kényelmetlen” ember és író volt.

Erdély egyik legelőkelőbb főúri családjának sarja, aki nem a családja és osztálya által megszokott politikai pályán akart maradandót alkotni, sőt azt csak rendkívüli pillanatokban vállalta, hanem „Kisbán” néven írói babérokra vágyott; aki a művészetek rendkívül sok ágában (az irodalmon kívül a festészetben és grafikában, a színpadi rendezésben, díszlet- és jelmeztervezésben) alkotott figyelemre méltót; aki irodalomszervezőként meghatározó személyisége volt a két háború közötti erdélyi magyar irodalomnak, noha úgy volt az élen, hogy mindig igyekezett a háttérben maradni; akit 1945 után már a „koalíciós” időkben kiakolbólítottak az irodalomból. És akinek utóéletében is egyre-másra jöttek az irodalmon kívüli indokokkal előhozakodó kiátkozások, elsüllyesztési kísérletek, s főműve napjainkban aratott világsikere és műveinek a 90-es évek végétől egymást követő új kiadásai ellenére ma sem sikerült bejutnia a magyar olvasóközönség „kegyeibe”.

Nem osztálya fölényével, hanem szelleme emelkedettségével, kritikus fintorával járt-kelt abban a világban, amelyben élt, s amelynek álságait - mi több, az összeomláshoz vezető történelmi bűneit - megpróbálta kora elé tárni. Talán épp ez volt az, amit nem viseltek el azok, akikről szólt, s nem viselik el ma sem azok, akik szívesebben nosztalgiáznak a „dicső múlt” nagy tettein, kritikátlan nosztalgiával idézve azoknak az időknek az emlékét, s másokra hárítva minden felelősséget azért, ahová a magyarság a 20. században jutott.

Gyermekként kivételes nevelésben volt része. Iskoláit magánúton végezte el, de azok alatt az évek alatt megtanult angolul, franciául, németül, s bizonyára tudott valamit románul is, hiszen birtokain és a kiterjedt „Bánffy-havasokban” feltétlenül volt alkalma román szót is hallani; ennek ellenére későbbi politikai, majd diplomáciai tárgyalásain - amint azt Mikó Imrétől tudjuk - főképp franciául és angolul, de a régi nevelésű erdélyi román vezetőkkel magyarul tárgyalt.

Kivételes rangja ellenére nem lehetett könnyű gyermekkora: édesanyját, aki a születésekor szerzett betegségből sohasem tudott felépülni, másfél éves korában elvesztette, s ezt apja - úgy tűnik - sohasem bocsátotta meg neki. Ennek ellenére szép gyermekkori emlékek fűzik Bonchidához, s különösen nagyapja Zentelke fölött épített „remetelakához”. A budapesti V. Kerületi Állami Gimnázium értesítőjében egészen a VI. osztályig színjeles a bizonyítványa, de már a VII-VIII-ban „jó” is bőségesen felbukkan évzáró jegyei között. Talán szerepe lehetett ebben a színház iránti - maga bevallotta - érdeklődésének: még középiskolás, amikor „elkövet” egy - saját bevallása szerint - „rövid és igen rossz kis színművet” (Színfalak előtt, színfalak mögött), s azt is tőle tudjuk, hogy kolozsvári egyetemistaként rendszeresen bejár statisztálni a színházba, amikor pedig egyetemi tanulmányainak folytatására Pestre kerül, hivatásos színtársulat is előadja egy darabját (A kapitány fogadalmát a Budai Színkörben).

A családi hagyományban kötelező módon Kolozsváron, majd Budapesten szerez jog- és államtudományi oklevelet, s már ekkor megjelenik egy tanulmánya az erdélyi hitelszövetkezetek rendeltetéséről. A társasági élet azonban hamar elragadja: kártyaadósságokat csinál és váltót hamisít, szerelmi bonyodalmakba keveredik, párbajozik (ami miatt rövid időre a kolozsvári fogházat is megjárja), apja pedig úgy próbálja megfékezni, hogy egy családi konzílium után egy évre „kényszerlakhelyre” küldi egyik mezőségi pusztabirtokára, Mezőbanyicára. (A konzíliumról készített, 1897. június 17-i keltezésű, meglehetősen súlyos minősítésekkel megtűzdelt jegyzőkönyvet Bánffy György személyi titkára, Nemes Gyula iktatta be emlékiratába, amelyből Dáné Tibor közölt részleteket a Korunkban: 1972/6. 874-884.)

Az incidens után Berlinben egészíti ki tanulmányait, s ezután indul el a családi hagyomány által kijelölt politikai pályán: 1902-ben megjelenik egy nagyobb munkája A külkereskedelmi politika eszközei címmel, 1906-ban Kolozsvár és Kolozs megye főispánja lesz, ugyanettől az évtől országgyűlési képviselő.

A közélet területét azonban idegennek érzi magától. S nem is csak az irodalom iránti vonzalma - sőt első sikerei - miatt. Jellemző helyzetére az, amit főispáni tisztéről való lemondásakor maga fogalmazott meg, s amit egy visszaemlékezésében Kós Károly idéz: „A nehézségeknek, összeütközéseknek és súrlódásoknak, melyek Erdélyt érték, sokszor az volt az oka, hogy olyanok beszéltek bele ügyeibe, akik nem értették Erdély ügyeit... Mi sokszázados fejlődésre tekinthetünk vissza; nem engedtünk egy betűt sem törvényeinkből, sem lelkünk parancsából, és fenn tudtuk tartani az uralmat és nem kértünk erőt kölcsön senkitől. Csak abban vétkezhetünk, ha elfelejtjük, hogy jogunk van saját földünket, belső életünket és otthonunkat irányítani...” (Ellenzék, 1939/333.)

A kutatásnak még ezután elkövetkező feladata a korai - és persze a későbbi - politikus Bánffy Miklós arcmásának eredeti forrásokra alapozó hiteles megrajzolása.

A színház iránti vonzalmának - láttuk - Bánffy Miklós már középiskolás korában tanújelét adta. „Rendhagyó” érdeklődése azonban nem egyedülálló: Székely Bertalantól festeni-rajzolni tanul, emellett zenét is komponál (kolozsvári egyetemi évei alatt a kor híres zenepedagógusától, Gegenbauertől vesz zeneórákat, s később az Operaház intendánsi tisztét egyik akkori zongora-partnernője (gróf Zichy Margit, akkor már a kultuszminiszter felesége) ajánlatára nyeri el.

Ezek az események képezik a hátterét annak, hogy 1906-ban egy színpadi művel (a Naplegendával) „Kisbán Miklós” álnév alá rejtőzve íróként is a nyilvánosság elé lép. Első nyilvános irodalmi kísérlete azonban tulajdonképpen jóval korábbi: ennek bizonyítéka, egy Mesék című - Sas Péter által felfedezett és azonosított - novelláskötete, amelyet még inkább „rangrejtve”, névtelenül bocsát ki a nagyvilágba.

Az álnév alá való rejtőzködés azonban hasztalan, hiába próbál ezúton „a komolyak által komolyan vétetni” (ahogy Ady Endre írja már később, 1914-ben, A haldokló oroszlán címmel megjelentetett novelláskötete kapcsán). Egyébként Ady az, aki már a Naplegenda megjelenésekor „leleplezi”: „...hírlelés szerint - írja - Kisbán Miklós gróf Bánffy Miklós volna. Akárki, komoly irodalmár, akármit beszél. Fontos dolog az ilyesmi. Nekünk például dupla öröm ez a könyv, hogy így van. Íme, egy előkelő magyar amatőr, aki csakugyan előkelő." Majd így folytatja: „Kisbán Miklós több, mint literary gentleman. Európai ízlésű elmélyedt, finom lelkű ember. Sokat olvasott s hasznosan. A Naplegenda Ibsen Peer Gyntjére emlékeztet. És ez csupán dicséret. Kihallom én azért e könyvből Spencert, Nietzschét. Kiérzem a legújabbakat is... Érdekes és szép könyv. Megint egy szimptómája a magyar lélek új, nagyszerű válságának.” (Budapesti Napló, 1906. ápr. 8.) S az elismerés, amely íróként éri, nem egyedülálló: a Budapesti Szemlében Riedl Frigyes, a Vasárnapi Újságban Schöpflin Aladár ír róla, s a következő év tavaszán a darab bemutatójára is sor kerül Budapesten, a Nemzeti Színházban. Aztán következik az Attila-dráma, A Nagyúr, s vele kapcsolatban le is íródik az a jelző, amelyet később megbélyegző hangsúllyal idéznek fel újrafeltámasztásának ellenségei: „a dilettáns”. Holott amikor Alexander Bernát 1913-ban leírja, épp hogy cáfolja ezt a pejoratív tartalmat: „Az Attila-tragédiáról azt mondták, dilettáns mű, mert szerzője véletlenül a polgári életben grófi címet visel. Oly becsületes művészi munka ez, hogy amiatt akár a legborzasabb polgári költő írhatta volna.” (Budapesti Szemle, 1913/439.) Amikor pedig novelláskötete, A haldokló oroszlán megjelenik, korábbi kritikájára visszautalva Adynál is előkerül ez a minősítés - ismét a lekezelő hangsúlyt cáfolóan: „Azóta Bánffy-Kisbán valahogy finomabban, művészibben éli azt az életet, amely miatt Bölöny intendáns öreg édesapja komédiásnak csúfolta a fiát. De e novelláskönyve azt mutatja, hogy az íróság megmaradt szerelmének, örök, tehát szent bolondságának, s hogy szeretne komolyak által is komolyan vétetni. Bűn volna Kisbánra azt mondani, hogy dilettáns, mert nem az, hanem a legszebb értelmű és úriságú amatőr író.” (Nyugat, 1914. II. 128)

Kisbán Miklósnak tehát sikerült áttörnie az írótársadalom felfelé is zárt falát. A sokoldalú művész azonban ekkor már a budapesti Operaház és a Nemzeti Színház intendánsaként (kormánybiztosaként) a művészvilág egy új területén gyűjti fejére az eleven parazsat. Hat évet tesz ki ez a fejezet élete történetéből: 1912-től 1918-ig. Ennek a hat évnek az eseményeire már idős korában kezdett visszaemlékezni, ez a Színfalak előtt, színfalak mögött címet viselő írása azonban töredék maradt, s kineveztetésének történetén túl csak egyetlen eseményre, a Nyugat lánya című Puccini-darab bemutatójára vonatkozó emlékekre terjed ki. A bevezető rész azonban rögzít egy mozzanatot, amely jelzi, hogy az irodalom terén már elismert Bánffynak új szerepében sem lesz könnyű dolga. „Most is emlékszem arra az órára - idézi vissza első találkozását a művészekkel -, amikor először léptem be új minőségemben az Operaházba. Elsőben Mészáros igazgatóhoz mentem, aki azután levitt a színpadra. Ott az egész személyzet össze volt csődülve. A nők persze mind bájmosollyal fogadtak, mindenik bizonyára arra gondolt, hogy ő »főzi meg« magának az új hatalmasságot. A fontosabb férfitagok inkább rosszkedvvel és gyanakodóan fogadtak. Nyilván azt gondolták: »Mit keres itt nálunk ez a gróf?« - hiszen rólam semmit sem tudtak, és bennem csak valami alkalmatlankodó okosdit sejtettek.”

A magyar főváros zenei életét azonban igazából műsorpolitikájával kavarta fel: a „közönségcsalogató” kommersz darabok helyett az operairodalom nagy alkotásainak műsorra tűzésével, valamint merész újításaival. E tekintetben kiemelkedő eseménye intendánsi szereplésének Bartók két művének, A kékszakállú herceg várának és A csodálatos mandarinnak a bemutatása.

Közben 1916. november 30-án meghal a király, Ferenc József, s utódja, Károly koronázási szertartását a koronázási ünnepségek művészeti kormánybiztosaként neki kell megrendeznie. Kuncz Aladár biztatására megírt és 1932-ben kiadott visszaemlékezéseiben maga idézi fel, milyen közelharcot kellett vívnia a magyar művészet akkori nagyjaival - a különböző politikai táborok marakodása közepette - azért, hogy elképzelését a helyszín stílszerű elrendezését illetően érvényesítse. A rendezés során azonban nemcsak a művészízlése jut kifejezésre. Bánffy alkalmat talál arra is, hogy a ceremónia rendjén a közéleti ember korával szembeni különvéleményét is kifejezésre juttassa, hogy az öncélú csillogásban magát kiélő, s az akkor már harmadik éve folyó világháború kapcsán még mindig nagyhatalmi álmokat szövögető úri Magyarország figyelmét a háttérben egyre jobban látható szenvedésekre ráirányítsa. A koronázás egy mozzanata kínált erre neki alkalmat: a háborús hősök kitüntetésének ceremóniája. Ő ugyanis a kitüntetendőket erre a ceremóniára teljesen váratlan módon vonultatja be. De adjuk át a szót az alig másfél évtizeddel később emlékező Bánffynak, aki remek rendezői érzékkel idézi fel a döbbenetes látványt:

...a karmazsinszőnyeg és a piros bársony vöröslött mindenfelől, mint a kapuk megnyíltakor, de most, miután az a sok vakító pompa kivonult belőle, majdnem komornak tetszett minden.

És akkor e bíboröböl nyílásában oldalt megjelentek a fölavatandó »equites aurati«, az »aranysarkantyús lovagok«.

Vagy ötvenen lehettek.

Csupa frontharcos tiszt. Csukaszürke egyenruhák. Kopottak. Foldozottak. Elnyűtt bőrövek, megbarnult szíjak. A fáradt bakancsokon meglátszott, mennyit kefélték erőszakosan, hogy kifényesedjenek valahogy. Az élükön mankósok, falábasok. Sántítva, kopogva, nehéz lélegzéssel. A harctér tragédiája ömlött be az ajtón, lepte el az oltár előtti térséget, hol még néhány perccel azelőtt minden csupa ragyogó csillogás volt.

Néhányan, a nyomorékabbak székekre omlottak. Az épek - azok, kiket megkímélt a sors - merev, katonás vigyázzállásba sorakoztak. A blúza mindnek telis-teli volt vitézségi éremmel, szignummal, rendjellel. Szótlanok mind. Egymással sem beszélnek, és a szemük meredő egykedvűséggel nézett maga elé. Azoknak a tekintete ez, kik nap nap után néznek farkasszemet a halállal...

Valóban a Divina Comediába illő fordulat! Csak más sorrendben: A Paradiso előbb, azután az Inferno.

1918/19 fordulóján, az összeomlás után, Bánffy Miklós újra politikai feladatokat vállal. Előbb az új köztársaság elnöke, Károlyi Mihály tudtával, de Bethlen István megbízásával Nyugat-Európába megy, hogy a vesztes háború várhatóan súlyos kimenetelét valamiképpen mérsékelni próbálja - hasztalan, majd szerepe van, a román kormány részéről 1919 őszén kezdeményezett különtárgyalások során, végül 1921-ben, a trianoni békediktátum után külügyminiszter lesz Bethlen István kormányában. Neki kell megoldania a békeszerződés végrehajtásának nehézségeit: elérnie a Dunántúl egy részét még megszállva tartó szerbek visszavonását, az Ausztriának ítélt nyugat-magyarországi területsáv átadását, amelynek során azonban sikerül népszavazást elérnie Sopron térségében, olyan eredménnyel, hogy ez a terület visszakerül Magyarországhoz; majd nemsokára neki kell kivédenie azokat a fenyegető diplomáciai bonyodalmakat, amelyeket a békeszerződés értelmében trónjától megfosztott IV. Károly visszatérési kísérlete előidéz. Meg kell harcolnia a királyság visszaállításán ügyködő legitimistákkal, a királypuccs miatt újra ellenségessé vált, s hamarosan a kisantantba tömörült szomszédos „utódállamok” szervezkedésével, s nem utolsósorban a külügyminisztérium régi vágású, Bécsben nevelkedett és annak szellemét tovább is képviselő tisztségviselőivel. 1945-ben ennek a rövid néhány évnek a felidézésével kezdi politikai emlékiratát, amelynek Huszonöt év címet viselő töredéke majd csak 1992-ben kerül a nyilvánosság elé.

Külügyminiszteri szolgálatának részletei mai napig is a levéltárakban rejtőznek, pedig a különböző tárgyalásokról és nemzetközi konferenciákról hazaküldött jelentései bizonyára még sok fontos részlettel szolgálnának Magyarországnak a trianoni békét követő magára találásáról, a nemzetközi politikában való elismertetéséről. S talán előkerülnek valaha akták arra a „lappangó ellenállásra” vonatkozólag is, amelyet a külügyminisztérium személyzete részéről volt alkalma érezni, s amelyről szintén a Huszonöt év lapjain ejt néhány szót. „Mindent szabotálni próbáltak - írja -, ami újítást és modernebb szellemet be akartam vezetni. Az egész adminisztráció a bécsi Ballplatz iskoláját követte, persze annak nagy hagyományai nélkül, hiszen a belső tisztviselők jó része a konzuláris pálya alsóbb fokozatairól került be vagy más minisztériumokból. Ennek a ballplatzi szellemnek a feje és kulcsköve Kánya Kálmán volt... Ő képviselte azt a fölfogást, hogy a miniszter »jövevény«, pláne az olyan, aki, mint én, nem a külügykarrierből kerültem oda, idegen dilettáns, aki most idejött, majd újra elmegy. Nem szabad tehát beavatni semmibe... A ballplatzi múltjából magával hozta azt a nagyhatalmi dölyföt, ami az osztrák diplomácia egyik jellemvonása volt. Ez a gőgös önelégültség, ami a nagy Metternich idején talán jogosult lehetett, később azonban már a Monarchiának is nagy kárára volt. Annál oktalanabb volt ez a magatartás egy olyan kicsi államnál, mint Magyarország. Még Bécsből származott a gyűlölete a szerbek iránt, az olasz megvetése és egyáltalán az a fensőbbséges póz, amivel minden újabb államalakulatra lenézett.”

Egyetlen idézet abból a számtalan jellemzésből, amelyeket a Huszonöt év szereplőiről olvashatunk, s amelyek amellett, hogy diplomáciai gyakorlatában rendkívül fontosak voltak, írói telitalálatok is.

Helyzetét azonban végül egy 1922. augusztus 23-án kelt, apjának írott (Bonchida 1944. őszi feldúlása után megmenekült, s a kolozsvári Állami levéltár Bánffy-fondjában megőrződött) levél egy mondatával jellemezhetjük: „Kinevezésem Párizsba küszöbön van. Végre megszabadulok ettől a gyehennától.”

1926 júniusában hazatér Erdélybe, felveszi a román állampolgárságot, július 5-én Bukarestben I. Ferdinánd király előtt leteszi az állampolgári esküt, s másnap már érkezik Kuncz Aladártól a levél az első marosvécsi írótalálkozó programjával. A Helikon alakuló összejövetelén, 1926. július 16-17-én természetesen ő is jelen van, hogy meghatározó alakjává váljék a Helikon nevéhez köthető erdélyi irodalompolitikának. A fogadtatás azonban nem egyértelmű: a Kuncz-levélben még az első marosvécsi találkozó előadói sorában szereplő Franyó Zoltán szellemi befolyása alatt álló Temesvári Hírlap írócsoportja a helikoni megnyilvánulások ádáz ellenségeként szólal meg minden lehető alkalommal. Ők azok, akik tág teret biztosítanak azoknak a találgatásoknak is, amelyek szerint Bánffy mint „ellen-magyarpárti elnökjelölt” tér vissza Erdélybe, majd kiderül, hogy ezeknek a politikai kombinációknak semmi alapja. (Egyébként Bánffy Miklós néhány hónappal hazatérése előtt egyértelműen nyilatkozza Bálint Györgynek: „Politikával egyáltalán nem foglalkozom. Nem is fogok.” Magyarság, 1926. márc. 4.)
Ettől függetlenül a magyarpárti ellenzékkel kapcsolatos sajtókombinációknak a bukaresti román lapokban is van nyoma: a Dimineaţa és a Lupta hasábjain jelennek meg ilyen értelmű kommentárok (eltérően a Nemzeti Parasztpárt Kolozsvárt megjelenő országos orgánumától, a Patriától, amely 1926. júl. 10-i számában szentel teret annak az eseménynek, hogy Magyarország volt külügyminisztere hazatért és letette a román állampolgári esküt). Ugyancsak a Temesvári Hírlap újítja fel a Bánffyt nemcsak életében, de halála után is végigkísérő „dilettáns”-minősítést: a Martinovics pesti bemutatóját kommentálva, Asztalos Sándor vádolja meg azzal, hogy
„...közéleti és művészeti dilettantizmusát vagyoni és társadalmi összeköttetéseinél fogva irányadónak akarja oktrojálni". (Temesvári Hírlap, 1929. febr. 13.)

Az állampolgársági eskünél még érdemes megállnunk egy szóra: ez az esemény ad alkalmat arra, hogy egyes sajtótermékek felröppentsék a hírt: Bánffy Miklós megígérte a királynak, hogy tíz évig nem fog politizálni. Érdekes ez a tízéves moratórium: felbukkan Makkai Sándor püspökké választása kapcsán is, aki állítólag már a választás után bejelentette, hogy tíz év elteltével le fog mondani püspöki megbízatásáról. Bánffy esetében azonban másról van szó: a törvény szerint csak tíz évvel a román állampolgárság megszerzése után nyerte el politikai jogait Romániában (Mikó Imre: Huszonkét év. Kv. 1941. 219.), így ha nem is pontosan tíz év múlva, a politikai életbe való visszatérése valóban bekövetkezett: II. Károly király ugyanis egy 1938. március 31-i rendelettörvénnyel feloszlatta a politikai pártokat, majd megalakította a Nemzeti Újjászületés Frontját, a román kormányzat vezető politikusai pedig - a szintén feloszlatott Magyar Párt korábbi vezetőivel szemben - őbenne látták azt a politikust, akivel az együttműködés lehetséges. Amint Mikó Imre írja: „Mint a református egyház főgondnoka, az Erdélyi Helikon írócsoport szellemi vezetője, a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank igazgatósági elnöke... kivételes helyet biztosított magának az erdélyi közéletben. Egyéniségének ritka sokoldalúsága, minden iránt érdeklődő rugalmas szelleme, amellyel otthonos volt a gazdasági és társadalmi életben éppen úgy, mint az irodalomban és a művészetben, de még inkább nagy politikai múltja, a román kormány előtt is értékessé tette nevét, főként mióta a Magyarországhoz való közeledés gondolata állandó napirendre került... ugyanakkor a legilletékesebb magyar tényezők bizalmának is birtokában volt...” (Huszonkét év. 219. és 223.) Így történt, hogy a NUF kötelékébe sorolódott Magyar Népközösség alakuló ülésén, 1939. febr. 11-én Bánffy Miklóst választotta elnökének.

Ez az új politikai szerep azonban hálátlannak bizonyult: a királyi diktatúra bevezetése utáni román parlamentarizmus „a paródia paródiája” volt (Mikó Imre: Huszonkét év. 231.), a rohamosan jobbra tolódó romániai politikai életben a magyarság számára érdemleges eredményeket nem lehetett elérni: a Kisebbségi Statútum papíron maradt, s Csehszlovákia megcsonkítása, majd feldarabolása után a román politikai színtéren is megerősödtek azok az erők, amelyek egyre inkább egy román-magyar konfrontáció kiélezésében voltak érdekeltek. (Mikó Imre részletesen foglalkozik ezzel a népközösségi időszakkal, s ugyancsak ő közöl számos fontos dokumentumot, köztük Bánffy 1940. jan. 6-án a román kormányfőnek átadott s a kisebbségi magyarság sérelmeit összefoglaló emlékiratát: Huszonkét év. 297-302.)

Bánffy Miklós ez újabb politikai szereplése azonban ezzel nem ért véget. A bécsi döntés után tagja lett a magyar parlamentnek, ahol azonban a régi ellenfél, a Magyar Párt volt elnöke, Bethlen György sietett őt kompromittálni, s - amint Mikó Imre egy késői visszaemlékezésben írta - „Bánffy és köre egyszerre megalkuvó és áruló, szabadkőműves és Călinescu-huszár lett olyan időben, amikor csokornyakkendővel, kölcsönzött székely dialektussal és antiszemita frázisokkal politikai karriert lehetett csinálni”. (Bánffy Miklós emberközelben. In: B. M.: Emlékeimből. Kv. 2001. 377.)

Igazából azonban nem ez volt, amit osztálya nem tudott neki megbocsátani, hanem az Erdélyi történet trilógiában a millenniumi Magyarországról festett képe. Az 1934-1940 között három kötetben megjelent trilógiáról Gaál Gábortól Reményik Sándorig, Szerb Antaltól Móricz Zsigmondig, Nagy Istvántól Bajor Andorig, Nemeskürty Istvántól Szegedy-Maszák Mihályig könyvtárnyit írtak: jót is, rosszat is. Ezek felelevenítése helyett talán a legsokatmondóbb magának az írónak az önvallomása-önértelmezése A magyar politika kritikája címet viselő eszmefuttatás-töredékben, amelynek első fejezete ezt a címet kapta: Miért írtam meg az Erdélyi történetet? A töredék megjelent az Emlékeimből 2001. évi bővített kiadásában, bárki elolvashatja, ezért csak azt a néhány sort idézem belőle, amely a harmadik kötet (Darabokra szaggattatol) megjelenése utáni események és a regényben foglalt figyelmeztetés mellett süketen elhaladó kritika tanulságait teszi hozzá a trilógia egyértelmű mondanivalójához:

....növekvő aggodalommal láttam, hogy dacára annak a szörnyű katasztrófának, ami népünket lesújtotta, senki nem akarta látni azokat a bűnöket, amik oda vezettek... Senki sem világított rá arra a tömérdek hazugságra, amivel közvéleményünket megmérgezték és melyek minden realitás iránt érzéketlenné tették az 1914 előtti közvéleményt. Senki sem mondta: »Ezen az úton többé ne járj!« - Senki sem hívta föl nemzetünket arra, hogy önmagát is nevelnie kell, valódi helyzetét kell meglátnia. Össze kell fogjon végre és igazi erkölcsi egységet formáljon ki önmagában ahelyett, hogy tovább sodortassa magát valótlan álmok útján, és ismét csupa maszlagot szívjon magába vezércikkekben és szónoklatokban, önámító bókot és csillogó frázist...

Azt kellett látnunk, hogy újra távolodunk el minden önkritikától, sőt minden valóságlátástól is, és ismét süllyedünk vissza abba az ideológiába, ami a világháború előtt uralkodott minálunk. Minden bajt és hibát csakis magunkon kívül kerestünk, és szemet hunytunk saját vétkeink fölött. Azt kellett látnunk, hogy a magyar jövőt egyedül a múltnak visszaállításában keressük...

Hiányzott az a tanulság, mit reméltem, hogy művemből levonnak. Senki sem látta meg, hogy ez a kritika, ami az 1914 előtti vezető osztályt ábrázolja, bírálja és elítéli, ugyanúgy érvényes a háború utáni vezetőkre nézve. Hogy a forradalom utáni vezető réteg ugyanazt a haláltáncot járja, amit előde 1904 és 1914 között járt, és ugyanolyan öntudatlanul. Az élet nagy föladataival szemben és [a] nemzeti létünket környező veszélyek iránt ugyanolyan érzéketlen. A nemzetiségi problémával pedig még kevésbé gondol, mint elődje.

Pedig úgy hiszem, a nemzetiségi kérdés regényeimből eléggé plasztikusan domborodik ki. Erről nem esik szó sehol. Erre nem mutat rá senki. Senki sem látta, hogy a »mindent vissza« járhatatlan, sőt veszélyes, ha a magyar közvélemény számba nem veszi, ha tovább tetszeleg soviniszta jelszavakban, ha nem készül lelkileg, erkölcsileg és tudásban arra a szerepre, amit betölteni akar, és ami csakis akkor illeti meg, ha érdemes is tud lenni reá...

Azt hittem, mikor ezeket megírtam, hogy a magyar közvélemény és ennek szócsöve, a kritika föleszmél erre.

Azt hittem, hogy ha nem is sokan, de a szellemi élet elitje észreveszi, hogy a trianoni Magyarország, mit sem okulva a tragikus múlton, visszajutott ismét ugyanoda, abba a szellemi mocsárba, amiben az első világháború előtt volt. - Azt hittem, hogy meglátja valaki, hogy a Trianon utáni politika mozgalmai: a »mindent vissza« és a »nem, nem soha«, valamint a legitimista és szabad-királyválasztó jelszavak helyettesítik most a századforduló közjogi csatakiáltásait, [s] ugyanúgy elkendőzik a magyar közvélemény előtt a valóságot, ugyanúgy csak személyi tusakodások foglalják el a politikusok figyelmét - egykor Tisza és Andrássy, most Bethlen és Gömbös viaskodása -, a polgári társadalom pedig ugyanazt a könnyelmű farsangot járja, amit 1914 előtt járt.

Talán az első bécsi döntés mámora vakított az emberek szemébe...

Igaz, hogy akkor már megindultunk azon a végzetes lejtőn, ami végül a katasztrófához vitt, és csak oda vihetett." (Emlékeimből,344-348.)

Bánffy Miklóst ez a felismerés vezette a politikában a második világháború éveiben is, amikor egy titkos bukaresti tárgyalást vállalva, kísérletet tett arra, hogy a románokat a háborúból való közös kilépésre rávegye; amikor küldetésének sikertelensége után Horthynál próbálta elérni az egyoldalú kiugrásra való döntést, s amikor itthon is süket fülekre talált, megakadályozni legalább Kolozsvár hadszíntérré változtatását. Ez utóbbira végül valóban nem került sor - hogy Bánffynak mennyi része volt benne, a történészek feladata azt kikutatni.

Családjával együtt Budapesten élte át az ostromot és a front átvonulását, 1945 tavaszán azonban visszatért, már nem az időközben felgyújtott-kirabolt Bonchidára, hanem Kolozsvárra, ahol bekapcsolódott az újrainduló irodalmi életbe: közölt a Gaál Gábor szerkesztette Utunkban, egy korábbi novellájából írt színdarabját (Az ostoba Li) bemutatta a kolozsvári magyar színház, a Józsa Béla Athenaeumnál megjelent egy kisregénye (Bűvös éjszaka), elvállalta a Magyar Népi Szövetség égisze alatt létrehozott Országos Műemlékvédő Bizottság elnöki tisztét. Közben pedig még megmaradt kolozsvári ingatlanai eladogatásából élt, az akkori viszonyokhoz képest is igen szerény, szinte nyomorúságos körülmények között, miközben a földosztó bizottságokkal harcolt, s a németekkel való kollaborálás vádját kivédendő, igazoló bizonyítványokért kilincselt, hogy legalább maradék birtokait megmentse.

Aztán az irodalomban is hamarosan kényelmetlen „útitárs” lett. Az Utunkban közölt apró karcolatai az „osztályharcos” kritika céltáblájává váltak, s a nemtelen támadások nem csak „Horthy volt külügyminiszteré”-nek szóltak, hanem az írónak is, aki „akarnok dilettantizmusával... évek hosszú során át terrorizálta az irodalmi és művészvilágot”. Aki pedig ezt leírta, az nem kisebb ember volt, mint az „Ady és a magyar irodalom barátja” szerepében tetszelgő Emil Isac, a két világháború között a kisebbségi színházak vezérfelügyelője. E támadásokat látva, öntudatosan visszavonul az Utunktól is. 1947. január 4-én kelt levelében - az egyik írásának közlése körüli huzavonát lezárva - ezt írja Gaál Gábornak: „Nem orrolok és nem haragszom. És téged korántsem okollak. Tudom, hogy nem vagy korlátlan ura a lapnak. Tudom, hogy bizottság van és talán más beleszóló is. Számos érdek is ütközik a szerkesztés munkájában. De ilyen eljárást én nem fogadhatok el, hiszen így nem bánnak sehol sokkal kezdőbb emberrel sem, mint én, aki több mint negyven éve számba jövő író vagyok és aki első írásai óta a társadalmi félszegségek ellen foglalt állást, mégpedig akkor, amidőn ez még nem volt divat. Azzal zárom soraimat, hogy arra kérlek: Tarts meg jóindulatodban, ahogy én is nagyrabecsüléssel és hálával gondolok Rád.” (A levél géppel írt másolati példánya a Ráday Levéltárban, a Bánffy-hagyatékban található.)

Hátralévő kolozsvári éveiben már csak az íróasztalfióknak dolgozik. Politikai emlékiratba kezd (Huszonöt év), regényt (Milolu), színdarabokat ír (Íme, az Ember, A béke angyala), egy filmforgatókönyv vázlatát veti papírra Az ember tragédiájáról, s levelez Pesten maradt családjával, feleségével, nővérével, majd férjhez ment és férjével a marokkói Casablancába került leányával. (Akkori levelezését és felesége, Váradi Aranka naplójának ide vonatkozó részletét közli Marosi Ildikó: Bánffy Miklós estéje. Kv. 2002.) 1949 tavaszán kisajátítják a Tholdalagi-Korda palotát is, amelynek egyetlen lakrészében húzta meg magát. „...egész vagyonomat elvesztettem - jellemzi helyzetét Groza miniszterelnöknek 1949. aug. 16-án kelt levelében, amelyben már korábban benyújtott útlevélkérésének kedvező elbírálásáért folyamodik -, és nyugdíjam sem lévén, most, hetvenhat éves koromban, a szó legszorosabb értelmében nincs miből megélnem." Tovább pedig: „...azt hiszem, mindenképpen méltányos kérésem kedvező és lehető azonnali elintézése, mert ez adja meg megélhetésem egyetlen lehetőségét. Ellenkező esetben pedig nem marad egyéb számomra, mint az öngyilkosság vagy az éhenhalás.” Végül mintegy két hónapra rá megérkezik az útlevele, s ő 1949. október 14-én útra kelhet feleségéhez, Budapestre. Váradi Aranka ekkor jegyzi be naplójába: „Miklós október 15-én reggel 8 órakor végre meg is érkezik a bukaresti gyorssal. Lerongyolódva, lefogyva, megöregedve: egy gyönge, csaknem reszkető lábú aggastyán. Nincs egy inge, egy ruhája: de milyen boldogság, hogy végre itt van! Vigyázhatok rá, meggyógyíthatom. Az asztmája rémesen elhatalmasodott és lábfájása folytonos volt. Szombati nap érkezett, 10 napig van nálam, aztán bemegy Haynal Imre tanár belklinikájára, ahol Haynal ingyen tartja és gyógykezeli.” (Marosi Ildikó: Bánffy Miklós estéje. 241.)

A leromlott szervezet azonban már nem reagál a gyógykezelésre. S alig több, mint egy fél évvel ezután, 1950. június 6-án eltávozik az élők sorából. Amikor a régi harcostárs, Kós Károly halála hírét veszi, ezt írja: „Az elmúlt héten újra vissza kellett pillantanom: hírét vettem, hogy meghalt Bánffy Miklós gróf. Budapesten, ahová a tél végén ki tudott jutni... Éppen 37 éve, hogy megismerkedtem vele itt, Kolozsváron, és azóta sok mindent éltünk és tusakodtunk át együtt vagy egymással szemben. De csak most érzem igazán és fájdalmasan, mennyire szerettem és becsültem azt az embert, aki a maga osztályának sorsát olyan jól előre látta és olyan bölcs belenyugvással tudta viselni az utolsó pillanatig.” (Levele Borbíró Virgilnek, Kvár, 1950. június hó 17. Közölve: Kós Károly levelezése. Szerk. Sas Péter. Bp. 2003. 430-431.)

Közel negyedszázadnak kell eltelnie, amíg hamvai - végakarata szerint - 1976. október 29-én hazatérhetnek Kolozsvárra, a Házsongárdi temető családi kriptájába. S újabb negyedszázadnak, amíg a kripta falára a nevét megörökítő tábla is odakerül.



« vissza