Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Min nevet az amerikai elnök?

Barack Obama vagyok! - mutatkozott be az elnök. Tapsra csattantak a tenyerek, a publikum, kis kivétellel, nagy nevetésekkel adta jelét elégedettségének. - Önök közül nagyon sokan tudósítottak a kampányomról. De szavazni mindannyian rám szavaztak - folytatta az elnök. A tapsot ezúttal üdvrivalgás és brávózás kísérte. Az elnök elemében érezte magát: - Elnézést a Fox tévé asztalánál ülőktől - vetette oda a republikánusokkal rokonszenvező Fox-tévéseknek.

Ez az épületes jelenet az Egyesült Államok 44-ik elnöke és az őt ájultan csodáló újságírók között zajlott le még az idén májusban, a fehér házi tudósítók szokásos évi gálavacsoráján. A nagy vígság azonban sokakat hervasztott; kivált azokat, akik alkalmasint az amerikai baloldal újságíróinak függetlenségéről, objektivitásáról, elfogulatlanságáról terjesztett illúziókat táplálják; magukban és másokban is.

A Fehér Ház tudósítóinak gálaestje mindig jeles társasági rendezvény az amerikai fővárosban, s az estélyen mindig megjelenik a Fehér Ház éppen aktuális lakója; az idén immár Barack Obama. Akit a publikum, vagyis hát az újságírók csapata, tomboló ünnepléssel fogadott. Minden bizonnyal az újságírói függetlenség hűvös távolságtartásának jegyében... Az idén amúgy különösen nagy volt a vígság. Obama is folyvást kacagott. „Mit mosolyog ez az ember?” - kérdezte másnap a The Washington Post című napilap rosszallóan. Más publicisták értetlenül, megint mások pedig kifejezetten dühösen kérdezték ugyanezt. Fél Amerika napokig azon elmélkedett, vagy éppenséggel háborgott - ki-ki a vérmérséklete és a politikai szimpátiái szerint -, hogy vajon mit is talált olyan humorosnak az amerikai elnök, hogy ország-világ előtt nagyokat nevetett?!

Obama ugyanis a rendezvényen nem elsősorban a saját mondatain derült a legjobban (ámbátor azoktól - éppen a fent idézett „vállveregetősöktől” - sokakban csaknem megfagyott a vér), hanem egy színésznőén. Ezeknek a gálavacsoráknak ugyanis az a hagyományuk, hogy fellépnek és humorizálnak ismert újságírók és színészek is. Az idén a vendégek egyike az Amerika-szerte híres komika, Wanda Sykes volt. Humorosnak vélt monológjában a többi között arról fecsegett, hogy mivel Rush Limbaugh arra számít, hogy az ország befuccsol, ő azt reméli, hogy Limbaugh-nak a veséje fuccsol be. A viccnek szánt filippika megértéséhez tudni kell, hogy Rush Limbaugh Amerika egyik legnépszerűbb jobboldali rádiósa, naponta háromórás talk-show műsora van, amelyet 25-30 milliónyian (!) hallgatnak, s a minap az egyik adásban azt találta mondani, hogy reméli, Obama politikája befuccsol. „Természetesen” nem azt mondta, hogy hazája csődjét reméli, hanem hogy Obama politikájának csődjét áhítja, mert az szerinte szocializmust hozna Amerikának... Kijelentése, pontosabban ennek szinte szándékos félreértelmezése hetekig ádáz politikai viták tárgya lett az Egyesült Államokban, s Limbaugh ebben a harcias légkörben kapta meg a gálavacsorán Sykes komika „jókívánságait”. Sőt, a színésznő még azt is hozzátette, hogy a tekintélyes rádiós olyan, mint Osama bin Laden, és vízbefojtás szimulálásával történő kényszervallatást érdemel...

Wanda Sykes otrombasága sokakban megütközést keltett, de az igazi megütközést s nyomában az országosra szélesedett politikai vitát az váltotta ki, hogy Barack Obama - óriásikat nevetett mindezen. „Vajon a színésznő performansza és az elnök látható mulatsága a civilizált viselkedés végét jelenti?” - fogalmazta meg kérdésbe bújtatott kritikáját a The Washington Post újságírója. Rögtön meg is válaszolta magának: a civilizált viselkedés hanyatlása nem is volna újdonság...

Ám ennél szinte bizonyosan többről lehet szó. A republikánusok ugyanis - például a Fox televíziónak nyilatkozva - hónapok óta amiatt háborognak, hogy a demokraták, amióta megnyerték az elnökválasztást, mást sem tesznek, mint sokszor kifejezetten alantas eszközökkel gúnyolódnak rajtuk, s megpróbálják akár füllentés árán is nevetségessé tenni őket. Ez lenne a liberálisok kettős mércéje? - kérdezik.

A kérdés, persze, csaknem költői. Az Egyesült Államokban ugyanis, minden ellenkező hiedelemmel ellentétben, van (eddig is volt) kettős mérce, kivált a politikai és a szellemi szférában, s ennek vétkében (ott is) a magukat a politikai színtér baloldalán meghatározók a jobban elmarasztalhatóak. Vagyis: a demokraták. S úgy tűnik fel, hogy a politizálás módszereiben is lényegi megújulást hirdető Obamáék korántsem iparkodnak gyorsan lemondani a baloldal által hagyományosan „alkalmazott”, mondhatnánk, klasszikus lejárató módszerekről. Például éppen a kettős mérce alkalmazásáról vagy a szélsőségességgel történő riogatásról. S mintha érzékelhetőek volnának a „népbutítás” szándékolt elemei is.

Mindennek - kicsit másként ugyan, mint Európában, de azért - az Óperencián túl is van hagyománya, s az amerikai jobboldalon szeretik is felemlegetni a baloldal perfiditását. Jonah Goldberg, a kiváló konzervatív publicista például egész könyvet szentelt a témának: a Liberálfasizmus: az amerikai baloldal titkos története hangzatos című, érdekes és ellentmondásos kötetet (amely még Obama megválasztása előtt jelent meg). Goldberg megingathatatlan meggyőződéssel fejtegeti a pillanatok alatt bestsellerré vált műben, hogy - a konvencionális bölcsességgel ellentétben - a baloldali filozófia és a fasizmus, bizony, elválaszthatatlanul egybefonódik, és szerinte ennek voltak jelei a 20. század amerikai történelmében is; ezeket a harmincas évek elejének New Dealjében, azaz a Roosevelt elnök által meghirdetett politikában véli felfedezni, amely politika egyes elemeit (például a militarizáltnak minősített munkaszervezést vagy az ifjúsági programokat), sőt az általa majdnem-fasisztának nevezett hatalmi koncentrációt Washingtonban az olasz fasizmussal rokonítja. Az elmélet persze vitatható, ám Goldberg nem áll meg az évtizedekkel korábbi éránál. A könyv megjelenése után adott interjúiban és nyilatkozataiban már az Obama-éra határozottan körvonalazódó személyi kultuszában érez veszélyt, és arra figyelmeztet, hogy a nemzeti egység mindenáron történő megteremtésének túlhangsúlyozása nem felel meg a hagyományos angolszász fejlődés értékrendjének. Barack Obama ugyanis valóban gyakran szónokol nagygyűléseken arról, hogy az amerikaiaknak manapság legnagyobb szükségük a nemzeti egységre van. „Egységre van szükségünk, s nem azért, mert ez jól hangzik, vagy mert ettől jobban érezzük magunkat, hanem mert ez az egyetlen út ahhoz, hogy meghaladjuk az országban ma kétségtelenül meglévő empatikus deficitet” - idézi egyik interjújában a konzervatív publicista Barack Obama beszédeinek egyikét, és szinte felemeli a mutatóujját, amikor mellette megidézi a first ladyt, Michelle Obamát is, aki kampánygyűlésen fogalmazott így: „Vezérre van szükségünk, aki megérinti a lelkünket, mert a lelkünk összetört, romokban hever”... Jonah Goldberg válasza erre: „Az angol-amerikai hagyományban nem a vezér, s a nemzeti egység a legmagasabb rendű politikai érték. Ezért vannak alkotmányaink, ezért választjuk külön a hatalmi ágakat és a független bíróságokat. Az angol-amerikai hagyomány hőse nem a tömeg, a csőcselék, hanem az egyén, aki éppen a tömeggel, a csőcselékkel szemben áll ki” - fogalmazott a publicista a brit Daily Mailnek, még januárban, tehát Obama elnöki beiktatása előtt.

Ha fasizálódás toppanna be Amerikába, akkor nem barna vagy fekete ingben érkezne, s nem is csizmában, hanem Nike cipőben és mosolygós trikóban. Úgyhogy csak mosolyogjunk, mosolyogjunk!” - replikázott a baloldalról időközben megindult össznépi vitában az HBO tévécsatorna egyik műsorában Amerika egyik kiváló (s időközben elhunyt) komikusa, George Carlin. Tény, hogy a Jonah Goldberg által leírt párhuzamok vitathatóak és vélelmezettek, s a helyzet korántsem olyan sötét vagy vészterhes, ahogyan ő próbálta-próbálja érzékeltetni, és nem alaptalan a Nike cipős hasonlattal tompítani az élét. De azért az is tény, hogy a republikánusokhoz, a konzervatívokhoz gondolatilag, érzelmileg közel álló publicisták, elemzők és tudós történészek is egymás után adják le apróbb-nagyobb vészjeleiket...

Az elnökválasztást megelőző hosszú kampány az amerikai politika táborait ideologikusabbá tette, és szembenállásuk is nagyon erőteljessé vált. Szerte az Államokban megszaporodtak a világnézeti alapon szerveződő (magyarán: ideologikus) érdekcsoportok, a Kongresszusban pedig szigorúbb lett a pártfegyelemnek megfelelő voksolások rendje. Az amerikai média minden korábbinál pártosabbá vált; legyen elég utalni arra, hogy a kampányban magukat folyvást függetlennek hirdető sajtómunkások (ráadásul: vezető újságírók) közül a választások után vagy negyvenen az Obama-kormányzat és a Kongresszus demokrata párti vezetőinek fizetési listáira kerültek! (Azért ez a republikánus kormányzatok idején nem volt úzus...) Ron Brownstein, A második polgárháború című könyv szerzője szerint az Egyesült Államok társadalma ma megosztottabb, mint a korábbi években volt. Michael Gerson, konzervatív politikai elemző - George W. Bush vezető beszédírója - pedig a The Washington Post hasábjain arról értekezik, hogy Barack Obama a látszat ellenére az elmúlt évek legmegosztóbb elnöke, akinek sikerült egyesítenie a demokratákat és sikerült egyesítenie a republikánusokat - egymás ellen. Ez az értékelés első olvasásra ugyancsak mellbevágó. Már csak azért is, mert az elnököt a Nobel-békedíjat osztó norvég bizottság kitüntetésre érdemesnek találta. Igaz, a világméretű megrökönyödés nyomán a bizottság vezetője, Thorbjorn Jagland kénytelen volt közölni, hogy a díj ezúttal nem a már eddig elért, hanem a csupán ezután várható vagy remélt eredményeket jutalmazza. Magyarán: Obama afféle pozitív diszkriminációs Nobel-békedíjat kapott...

Az Egyesült Államok 44. elnökének nyilvános szereplései változatlanul varázslatosak: gesztusai karizmatikusak, beszédei magával ragadóak, fellépéseinek eleganciája van, mondatai lelkesítőek. Ám - és ezt mi, magyarok, a néhai nagy bűvésztől, Rodolfótól megtanultuk - nem a szájat kell figyelni, hanem a kezet. A szavak helyett a cselekedeteket.

De ne elemezzük ezúttal az amerikai gazdaság nagy bajainak megoldását célzó javaslatokat, a bankmentő csomag értelmét, a strukturális munkanélküliséget felszámolni hivatott intézkedések hiányát, vagy az amerikai társadalom alkalmasint egyik legnagyobb gondját, az egészségbiztosítás helyzetét! Figyelmezzünk inkább a baloldal hatalomgyakorlásának egy-két eszközére, amelyről Obamáék sem látszanak lemondani: A sajtó „kézben tartásáról” és a szélsőségességgel történő riogatásról van szó. A balliberálisok nemegyszer „bevált” módszereiről.

Ezt még Nixon sem engedte meg magának! Nem tudták kézben tartani a sajtót. De nem is próbálták meg!” - süvítette egy júniusi sajtóértekezleten a Fehér Házban Helen Thomas. A tekintélyes hírügynökségi tudósító asszony az amerikai tudósítók doyenje: nyolcvankilenc esztendős, és John F. Kennedy elnöksége óta folyamatosan tudósít a Fehér Házból. Nagyon nagy tekintélynek örvend, s nemcsak az újságírók körében. Valamennyi elnök kitüntetett figyelemben részeltette őt; Reagan például, ha részt vett a sajtóértekezleten, elsőként mindig hozzá fordult: „Helen, öné a szó”...

Helen Thomasszal azonban 2009 júniusának e szép nyári napján olyasmi történt, ami az elmúlt évtizedekben soha. Kijött a sodrából, és jól összeszólalkozott Robert Gibbs fehér házi szóvivővel. Mit összeszólalkozott! Igazi ordibálásnak lehettek szem- és fültanúi az elképedt újságírók. „Mi az ördögöt gondolnak ezek a kormányzati figurák rólunk, bábfigurák vagyunk mi? Nekik abszolút ki kellene maradniuk a mi munkánkból! Ők a mi közalkalmazottaink. Mi fizetjük őket, az adónkból!” - dühöngött az idős hölgy, s már nem is szemtől szemben Gibbsnek, hanem az egyik kollégának.

A skandalum oka: kiderült, hogy az Obama-csapat megállapodott („mutyiban”) a liberális Huffington Post című internetes orgánummal, hogy egyik munkatársukat meghívják a szokásos napi sajtóértekezletre, ahol majd felszólítják, és felteszi a maga kis kérdését Iránról. A kérdést, amelyet a tekervényes megfogalmazás szerint állítólag Iránból küldtek az újságírónak, a sajtótájékoztató előtti estén „természetesen” előre egyeztették Gibbs sajtószóvivővel.

A botrány kipattanásakor mind Robert Gibbs, mind a Fehér Ház apparátusa védekezni kényszerült. „Mi csak a részvételt tettük lehetővé, de abba már nem szóltunk bele, hogy ezt a részvételt a kolléga hogyan használja ki” - magyarázkodott a kormányzat. Különben is, ez a fajta szervezés a sajtóiroda munkájának része, tették hozzá... és a tudósítói kar félnapi morgolódás után belenyugodott. Nem volt hosszú, hetekig elhúzódó botránysorozat és országosra terjesztett vita, mint két évvel korábban, amikor a Bush-adminisztráció is beültette bizalmi embereinek egyikét a fehér házi sajtóértekezletre. Azt nagyon elítélték a balliberálisok. Ezt - tudomásul vették. Sőt, akadt, aki - például a Slate magazinban - még meg is magyarázta, mondván, hogy ez a szokásos „üzletmenet” része.

A Fehér Ház s személy szerint Obama elnök hozzá is szokott, hogy a sajtó kényezteti, szinte imádja. Obama mintha egyre kevésbé is tűrné, hogy ne kényeztessék. A republikánusok szócsöveként ismert Fox televízió hírmagazinjainak például már nem hajlandó interjút adni. A Fox vezető kommentátorai, Glenn Beck és Sean Hannity erősen bírálják őt, s Bill O’Reilly, a Fox „főembere” szintén nemegyszer címzett kemény kritikát az egész kormányzathoz. Az elnök nem kommentál ugyan, de egyszerűen nem fogadja el a Fox vasárnapi politikai magazinjainak a meghívását; kabinetfőnöke, Rahm Emanuel pedig kertelés nélkül kimondja a Fehér Ház álláspontját: „Amit ők csinálnak, az a számunkra nem hírszolgáltatás, a Fox mindegyszerűen a Republikánus Párt kommunikációs karja” - fogalmazott Emanuel az egyik rivális tévé műsorában, októberben. Nem túlzás azonban ehhez hozzátenni, hogy a rivális tévék jó része pedig mintha a demokrata párti kormányzat kommunikációs karja volna. Az MSNBC televízió késő délutáni vagy esti politikai magazinjai például még a magyarországi baloldali tévéknek is dicséretére válnának. Keith Olbermann türelmetlensége és agresszivitása, vagy az újsütetű sztár, Rachel Maddow pökhendisége és ultraliberalizmusa pedig alkalmasint még a közép-kelet-európai balosoknak is sok lenne...

Mindezzel a balliberális médiatúlsúllyal együtt is, az Obama-adminisztráció sokkal kevésbé tűri a média ellenszegülését, mint a Bush-adminisztráció, vagy általában a republikánus kormányzatok. Újabban egyre gyakrabban esik szó arról, hogy az FCC-nek (az amerikai ORTT-nek), be kellene vezetnie a Carter-kormányzat idejének rossz emlékű „médiaegyenlőségi” rendelkezését; amikor előírták, hogy a jobboldali vélemények mellé minden esetben kötelezően oda kellett biggyeszteni a baloldali álláspontokat is. Az esélyegyenlőség és a médiaegyensúly érdekében. (Ezt a körülményes és Amerikában nem is túl demokratikusnak tartott rendelkezést aztán, sokak üdvrivalgásától kísérten, Ronald Reagan törölte el.) Az Obama-adminisztráció ilyen irányú terveit a radikálisan republikánus rádiós, Rush Limbaugh, már moszkvai típusú cenzúraként emlegeti.

Isten hozta újra, Carter!” - írja az American Conser-vative hasábjain Philip Jenkins, a Pennsylvania Egyetem történészprofesszora. Ő azonban nem a médiaviszonyokra értette, érti a párhuzamot, s nem moszkvai típusú cenzúrától tart. Jenkins professzor konkrét példákkal igazolja álláspontját: a liberálisok, amint hatalomra kerülnek, azonnal elkezdenek riogatni a szélsőségesekkel, de a valódi céljuk a demokratikus jobboldal lejáratása. Tették ezt Roosevelt elnöksége idején is, amikor az állítólagos „barna veszedelemre” hivatkozva nyomták keresztül a New Deal programját. Aztán tették ezt az 1964-es választásokkor, midőn a republikánusok jelöltje, a konzervatív Barry Goldwater szenátor ellen indítottak intenzív lejárató kampányt, rasszizmussal is megvádolva az arizonai politikust, s azt ismételgetve, hogy a szabadság védelmében nem riad vissza a szélsőségtől. Majd hasonlóképpen képtelenek voltak lemondani a szélsőségesség vádjának fegyveréről a Clinton-érában is. A Clintonnal rokonszenvező sajtó folyvást szkinhedekről és szélsőséges milicistákról vizionált, mintha ezek a valóban létező csoportocskák kapcsolatban álltak volna a jobboldallal és egyúttal komolyan fenyegették volna az amerikai demokráciát. Kitartó propagandával megpróbálták összemosni az 1995-ös, oklahomai merénylet szélsőjobboldalinak kikiáltott elkövetőjét a republikánusokkal, sőt, azt sulykolták, hogy az akkoriban népszerű állampolgári milíciák kapcsolatban álltak volna a merénylővel, mi több, a republikánusok látták volna el őket ideológiai munícióval. (Emlékezetes, hogy 1995-ben Oklahoma City városában egy Timothy McVeigh nevű őrült, az első „bennszülött” terrorista Amerikában, a szövetségi kormányzat vélt túlhatalma miatti felháborodásában felrobbantotta a déli állam fővárosában a szövetségi kormányzat épületeit. McVeight ki is végezték, s természetesen kiderült róla, hogy semmiféle kapcsolata nem volt a demokratikus jobboldallal... de addigra a liberális sajtó már azzal foglalatoskodott, hogy tűzeseteket állítson be úgy, mintha fehér szélsőségesek akciói lettek volna a feketék ellen.) A jobboldal elleni dühödt támadások segítettek Bill Clinton újraválasztásában, s amikor a Monica Lewinsky-ügy miatt felmerült az eshetőség, hogy Clintont alkotmányos úton lemondatják, a liberálisok megint - ugyan, ki másra, mint - a jobboldalra kenték volna ennek a teljes felelősségét. Hillary Clinton „széles jobboldali összeesküvést” emlegetett. Nem volt egyedül. (Aprócska érdekesség, de jellemző, hogy Clinton egyik prominens tanácsadója abban az időszakban az a Harold Ickes volt, akinek az apja a roosevelti időkben a „barna veszedelemmel” való ijesztgetés főpropagandistájaként sürgölődött.)

Clinton tanácsadói ma ott nyüzsögnek Obama körül. S az amerikai sajtó balliberális térfelén ontják is a híreket a szélsőjobb állítólagos térnyeréséről. A belbiztonsági minisztérium arról szivárogtat ki információkat, hogy szélsőjobboldali radikalizálódástól kell tartani, s miközben az amerikai-mexikói határon véres háború folyik a drogkereskedők és a kábítószeres bandák között, dokumentumot ad ki a bevándorlást és az abortuszt ellenző konzervatív csoportok veszélyességéről. Igaz, a miniszteriális dokumentum hozzáteszi: a kormányzati szerveknek nincs speciális információjuk arról, hogy jobboldali terroristák (!) erőszakos cselekedetekre készülődnének... Thomas Sowell, a tekintélyes konzervatív publicista a Townhall.com című internetes orgánumban sokak véleményét fogalmazta meg a minap, amikor butának minősítette a minisztérium dokumentumát. „Mert azt akarják érzékeltetni, mintha a jobboldaliak már viszketnének attól, hogy valahol, valamikor elszabadítsák a terrort” - gúnyolódott Sowell. S nem mulasztotta el felhívni a figyelmet az ismét tetten érhető kettős mércére: lám, az Obamát támogató ACORN (balos civil szervezet) akciózgatását a belbiztonságiak nem tüntetik ki megkülönböztetett figyelmükkel.

A harcias milíciák és a szélsőjobboldali csoportok, természetesen, soha nem szívódtak fel teljesen, s a déli államok bevándorlóellenes és erős határvédelmet követelő szervezetei, az úgynevezett Minuteman csoportok, változatlanul harciasak, sőt, elemzők szerint akár még meg is erősödhetnek. Miként ismét szaporodhat a fajgyűlölő szélsőségesek tábora. Tagadhatatlan ugyanis, hogy az Egyesült Államok 44. elnökének bőrszíne irritál(hat)ja a szélsőségeseket. De minderre antirasszista kampányt és szélsőségesek összeesküvését hangoztató propaganda-hadjáratot építeni nem valami nagy és újító ötlet. Pontosabban: a balliberálisok Amerikában is csak a régi paneleket vehetik és veszik elő.

A történész Philip Jenkins Carter elnök példájára hivatkozva azt jósolja: három év múlva Barack Obamát is úgy emlegetik majd, mint a valahai mogyorótermesztő elnököt: az Egyesült Államok legjobb exelnökeként. „Isten hozta újra, Carter!” - fogalmaz Jenkins. S nagy igazsága van. Obama hatalomra kerülésének körülményei ugyancsak hasonlítanak a Carteréihoz. Jimmy Carter annak idején szintén változást ígért és szintén messiásként ünnepelték őt. Csak hát, amikor az ismeretlenségből érkező messiások hatalomra is kerülnek s gyakorolni kezdik ezt a hatalmat, akkor az emberek előbb-utóbb rémülten döbbennek rá arra, hogy miben is áll vezetőjük tálentuma. Az illúzióvesztés szinte elkerülhetetlenül hoz földcsuszamlásszerű győzelmet - a másik politikai oldalnak. S ha e párhuzam igaznak bizonyul, akkor az is igaz lehet majd, hogy a demokratáknak sikerülhet ismét hosszú időre lejáratniuk a liberalizmust. Elemzők szerint máris jó úton vannak hozzá, csakúgy, mint 1976-ban. Rush Limbaugh szerint Amerika lassan úgy fest, mint a posztszovjet Oroszország.

Az Egyesült Államok, mint Oroszország? Ahasonlat, mi több, már a kérdés felvetése is, provokatívnak, sőt, egyenesen elképesztőnek tetszhet. Ráadásul, ezt nem is csak a radikális - és nem szükségszerűen komolyan veendő - Limbaugh mondja. Egy igen jeles és elismert személyiség ugyanezt fogalmazta meg, még a nyáron, igaz, teljesen más szempontból. Simon Johnson, aki korábban a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezető közgazdásza volt, jelenleg a tekintélyes Massachusetts Institute of Technology és a washingtoni Peterson Institute of Economics professzora, az Atlantic Monthly című folyóirat májusi számában publikálta felettébb érdekes tanulmányát, amelyben párhuzamot von az amerikai politikát szerinte uraló „pénzügyi oligarchia” és az úgynevezett feltörekvő országok (kivált Oroszország) üzleti elitje között.

A vita persze azonnal felhorgadt Johnson professzor nézetei körül is. Az amerikai közszolgálati rádióban vitasorozatot rendeztek róla, a New York Egyetem közgazdásza, Thomas Philippon rögvest felméréseket jelentetett meg, kutatási eredményeket hozott nyilvánosságra a Virginia Egyetem oktatója, Ariel Reshef is, és Washingtonban - amelyet ma már a globális pénzvilág központjaként emlegetnek - a befolyásos agytrösztökben nem is sustorogva tárgyalták-tárgyalják a különös vitairatot.

De ez már más téma, amely ráadásul az Obama-korszak újabb kudarcát vetíti előre.



« vissza