Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Képviselte-e Nagy Ferenc a magyar érdekeket?

A magyar társadalom történelmi tudatában hamis kép él az 1945-47-es koalíciós időkről, sőt még szakemberek megnyilatkozásaiban is gyakran találkozunk olyan véleménnyel, mely szerint hazánkban 1944 decemberétől, vagyis az ideiglenes kormány megalakulásától kezdve mindenben a kommunisták akarata érvényesült. Két oka is lehet ennek. Az egyik az, hogy szinte minden magyar családot súlyos bántalmak, szenvedések, tragédiák értek a szovjet hadsereg, illetve a szovjet katonák által elkövetett atrocitások és a magyar kommunisták működése folytán. A másik, hogy a háború elvesztése után a győztes koalíció tagjaival kötött fegyverszüneti szerződés korlátozta a vesztes Magyarország szuverenitását. Ezt különösen súlyossá tette, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) vezetése szovjet kézben volt.

Azért kellett felidéznem az e téren való sztereotípiák uralmának veszélyét, mert könnyen téves következtetések épülhetnek rá. Így abban az írásban is, ami a Magyar Szemle 2009. évi októberi számában jelent meg. M. Szebeni Géza Kádár és a Vaslady című tanulmányának első részében a szerző a brit miniszterelnök 1984-es magyarországi látogatásával foglalkozik. A szerző történelmi bevezetőjében szóba hozza Nagy Ferenc koalíciós miniszterelnök 1946. évi londoni tárgyalásait is, és azt írja, hogy „a küldöttségben miniszterelnök-helyettesként részt vevő Rákosi »felügyelete« alatt zajló megbeszélések során Nagy Ferenc aligha képviselhette a magyar érdekeket”. Ez a megállapítás azonban ebben a formában nem állja meg a helyét, történelmi tényekkel cáfolható.

Az első magyar paraszt-miniszterelnök, aki az emigrációban vált igazi államférfivá és nemzetközileg ismertté, már ekkor is biztos politikai, sőt diplomáciai érzékről tett tanúbizonyságot, s a magyar érdekeket - a lehetőségek keretei között - nemcsak Londonban, de Washingtonban, sőt Moszkvában is képviselte.

Kezdjük Londonnal! A brit fővárosban először Noel-Baker államminiszterrel tárgyalt. Felvetette a csehszlovákiai magyarok egyenjogúságának a kérdését. Tárgyalópartnere azonban furcsállotta, hogy „egy legyőzött ország részére kívánnak támogatást egy győztes ország rovására”. Válaszában a magyar politikus kételyeit fejezte ki Szlovákia győztesnek tekintését illetően: hogyan lehet győztes az, aki maga is a későbbi győztesek ellen harcol? Majd kifejtette, hogy egyáltalán nem Magyarország számára kér kedvezményeket, hanem „az emberi jogoknak és szabadságnak szeretnének érvényt szerezni” a Csehszlovákiában élő több százezer magyar számára. Tehát még a határon kívül élő magyarok érdekeiért is síkraszállt.

Az Amerikai Egyesült Államokban már konkrét eredményeket is elért. Washingtonban főleg Acheson külügyminiszter-helyettessel tárgyalt, Byrnes külügyminiszter - külföldi útja miatt - csak néhány percre tudta fogadni. Nagy Ferenc azonban ezt az alkalmat is megragadta, hogy - többek között - szóba hozza erdélyi területi követelésünket. Az amerikai külügyminiszter azzal hárította el a magyar igényt, hogy Magyarország és Románia vitájában a Szovjetunió a legilletékesebb.

A kormányküldöttség egyéb kéréseire a külügyminisztérium még ottlétük alatt, írásban válaszolt. Eszerint Magyarország visszakapta a Magyar Nemzeti Bank elhurcolt aranykészletét, aminek óriási jelentősége volt a forint bevezetése szempontjából. Nagy Ferenc ígéretet kapott arra is, hogy az amerikai megszállási övezetben található javakat visszaadják, köztük a magyar hajókat is. A tízmillió dolláros vásárlási kölcsön összegét tizenötmillió dollárra emelték. Vagyis a Nagy Ferenc vezette kormánydelegáció igen eredményesen képviselte a magyar érdekeket - még Rákosi felügyelete alatt is.

A magyarság ügyét Nagy Ferenc diplomatikus válasza is szolgálta, amelyet egy meggondolatlan újságírói kérdésre adott az egyik washingtoni fogadáson. A magyar miniszterelnök mellett ott állt kommunista helyettese is, mikor elhangzott a kérdés: „Azt mondja meg, miniszterelnök úr, hogy Magyarország gazdasági értékeiből a németek raboltak-e el többet, vagy az oroszok?” A gyors válasz így hangzott: „Különbséget kell tenni a kettő között. A németek és nyilasok raboltak, az oroszok pedig hadizsákmányt ejtettek Magyarországon.” A miniszterelnöki reagálásnak nagy sikere volt.

Időrendben az első kormánylátogatás színhelye Moszkva volt. Itt Gerő Ernő „felügyelete” alatt tárgyalt a koalíciós kormányküldöttség - Sztalinnal és Molotovval. Gazdasági és politikai kérdések egyaránt felmerültek. A szovjet diktátor meglepő megértéssel fogadta a magyar kéréseket, s még azokat sem söpörte le az asztalról, amelyekről később kiderült, hogy esze ágában sincs a magyar szempontokat figyelembe venni. Azonnal hozzájárult a jóvátételi határidő hat évről nyolc évre módosításához, és nagylelkűen lemondott a vasúti helyreállítás címén követelt tizenötmillió dolláros tartozásról. Megértéssel fogadta a hadifoglyok mielőbbi hazaengedésére vonatkozó kérést, s megígérte a levelezési kapcsolat megteremtését.

A kormányküldöttség igyekezett megnyerni Sztalin támogatását a magyar békecélok tekintetében. A diktátor itt sem volt elutasító. A csehszlovák üggyel kapcsolatban kifejtette ugyan, hogy ő jó megoldásnak tartja a lakosságcserét, de kijelentette, hogy támogatni fogja a Csehszlovákiával kapcsolatos magyar emberjogi követeléseket. Az erdélyi magyar igények felvetését sem utasította el, bár később Molotov a két érintett állam közötti tárgyalásokat javasolta. Nagy Ferenc ezt reménytelennek tartotta, kivéve ha ezt a Szovjetunió előzetesen javasolja a románoknak is.

De nemcsak Nagy Ferenc tevékenységét lehet felhozni az idézett megállapítás cáfolására. Már Dálnoki Miklós Béla interveniált Vorosilovnál a kárpátaljai (!) és a tiszaháti magyar férfiak deportálása miatt (1945. január 7.), majd augusztus 20-án már a Tiszahátnak a fegyverszüneti szerződés megszegését jelentő annektálás kivizsgálását kérte Vorosilovtól, a SZEB elnökétől. Ugyanakkor Gyöngyösi János külügyminiszter hasonló tartalmú levéllel kereste fel a SZEB elnökét. A magyar kormány Kecskési (Tollas) Tibor főhadnagyot bízta meg a tények helyszíni felderítésével. Az ő jelentései alapján küldött a Tildy-kormány 300-400 millió értékű segélyt a Szamos-Tisza-közi népnek, s egy honvédutász századot vezényelt oda a férfiak deportálása miatt hiányzó munkaerő pótlására. Végül sikerült elérni az annektáló akciók (!) megszüntetését. Az igen alapos tényfeltáró tevékenységet végző Kecskési (Tollas) Tibornak a kommunista puccsig nem volt bántódása, de 1948-ban az ÁVÓ letartóztatta.

Meg kell említeni, hogy a kormányok több ízben is interveniáltak az oroszoknál Esterházy János szlovákiai politikus érdekében. A puccs után megszűntek ezek a kérések.

A kommunista „felügyelet” miatt valóban nem volt könnyű a magyarság érdekeit védeni, de a demokratikus korszak politikusai minden lehetőt megtettek, még a „gyenge legitimitású” ideiglenes miniszterelnök is, hát még az 1945-ös választásokon országos támogatást kapott politikusok.



« vissza