Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Az idő hangsúlyai - Beszélgetés Ratkó Józsefről Nagy András rendezővel

Nagy András László 1973-ban diplomázott színházrendezői szakon a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Dolgozott többek között a Nemzeti Színházban, a Békés Megyei Jókai Színházban és a debreceni Csokonai Színházban. 1981 és 1986 között a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház rendezője volt. Jelenleg a Magyar Szín-Játékos Szövetség elnöke. Számos sikeres nyíregyházi rendezése mellett - Móricz: Úri muri, Moliére: Amphytryon, Sarkadi: Oszlopos Simeon, Bulgakov: Fehér karácsony - ő állította színpadra Ratkó József Segítsd a királyt! című drámáját, valamint 1983 és 1987 között Ratkóval, Antall Istvánnal és egy ideig Görömbei András irodalomtörténésszel közösen szerkesztették és működtették a Hangsúly című hangos folyóiratot. Az elkövetkezőkben a Ratkó Józsefhez fűződő kapcsolatáról faggatom.

- Kedves László, hol és hogyan ismerkedtetek meg Ratkó Józseffel?

- Két konkrét emlékem van megismerkedésünkről. Az egyik, s valószínűleg ez volt első találkozásunk, amely a Hangsúly megszületését eredményezte. Itt érdemes közbevetni, hogy a Hangsúly fogantatására mindhárman másként emlékszünk vissza. Ez az én verzióm. 1981-ben, a Móricz Zsigmond Színház megnyitása után a tanácsi és pártvezetés összehívott egy találkozót, hogy a megyébe érkezett új értelmiségi réteget (színészeket, rendezőket, színházi embereket) összeismertesse a már régebben itt élő alkotó írókkal, költőkkel, zenészekkel. Ott Ratkó is felszólalt, mégpedig igen emlékezetesen. Rekedt volt, emiatt gyakorlatilag hang nélkül beszélt, ám roppant szenvedélyesen - nyilván nem először és nem utoljára - felpanaszolta, hogy Szabolcs-Szatmár az egyetlen olyan megye, amelynek még nincs önálló irodalmi folyóirata, nincs szellemi műhelye, pedig a Magyar Írók Szövetsége tagságának jelentős hányada erről a tájról származik. Közölte: készen áll arra, hogy ha lehetőséget kap, akkor kapcsolatrendszerét felhasználva létrehoz egy nívós, országos figyelemre méltó irodalmi lapot. Felvetését a jelen lévő megyei vezetők otrombán lesöpörték az asztalról, mondván, előbb tessék bizonyítani: legyen legalább fél évre való anyag megszerkesztve, előkészítve, lapszámokba szerkesztve, és akkor majd tudnak róla dönteni. A tanácskozás után odamentem Ratkóhoz, bemutatkoztam, és azt mondtam, hogy „rendben van, nem adnak nyomdagépet, papírt, de itt van a nyíregyházi rádió, van hangszalag és ilyen feladatra várnak a színészek. Halott kéziratokat teljesen felesleges gyűjteni, viszont folyóiratszerűen szerkesztett rádióműsort érdemes lenne készíteni”. Ennyiben maradtunk.

A másik emlékem, ami megismerkedésünkhöz köthető, ennél jóval siralmasabb. A színház büféjében láttam meg őt erősen ittas állapotban, kiábrándító volt. Teljesen megrendültem, a róla, már vagy húsz évvel korábban kialakított képem egy pillanat alatt omlott össze.

- Előtte ismerted az írásait?

- Számomra nagyon fontos költő volt, gimnazista korom óta. Ugyanolyan sokat jelentettek a versei, mint a kortárs irodalom többi nagy műve, mint Nagy László, Juhász Ferenc, Kormos István és mások versei. Költeményei József Attilát megidéző, az ő világához közelítő, a teljességre való rácsodálkozás élményét keltették bennem. Éppen ezért a büfébeli lehangoló találkozás után elmentem a könyvtárba, hogy újra megnézzem, ellenőrizzem, tényleg olyan jelentős költő-e Ratkó József. Valóban olyan fontos és jó versek ezek, mint ahogy emlékeimben élnek? Újra elolvastam, és azt kellett lássam, hogy igen, valóban nagy költő, aki beszélhet badarságokat, ám a mű ott van kötetekbe gyűjtve a polcokon. Egy ilyen helyzetre kétféleképpen reagálhat az ember. Vagy úgy, hogy kikérem magamnak, hogy a költő „szentjeim” közül valaki így viselkedjen, vagy úgy, hogy művei ott vannak a polcokon; már azt tehet, beszélhet, amit akar. Innentől kezdve megbocsátó voltam. Azt csak jóval később tudtam meg, hogy az az időszak életének egyik mélypontja volt, kisebbik fia halálának(1) feldolgozhatatlansága gyötörte.

- Hogyan folytatódott a kapcsolatotok?

- Az első komolyabb beszélgetésünk az Úri muri rendezésem bemutatója után volt.(2) Ez bizonyos szempontból a hagyományoktól eltérő rendezés volt, és Ratkó ezt nagyon pontosan érzékelte. Megértette, hogy mit miért húztam ki, hagytam ki, irtottam ki a regényből a színpadi változat kedvéért. Jószerével mindent, ami a romantika, szeretet és megértés, amivel Móricz Csörgheő Csuli világát ábrázolta. Ratkó megértett, de nem fogadta el nézőpontomat, és kérdőre vont a szeretetlenség, a megértés hiánya miatt. Egy tartalmas, elmélyült, bensőséges, szép beszélgetés során kifejtettem álláspontomat. Azt hiszem, hogy ez az intellektuálisan és érzelmileg is jól megélt helyzet alapozta meg közöttünk a későbbi baráti kapcsolatot.

- Te minden idegszáladdal Budapesthez kötődsz...

- Igen. Budapesten születtem, nevelkedtem, éltem. Furcsa paradoxon: a kétségtelenül a hagyományos lírai magatartáshoz kötődő, a népi-nemzeti irodalom alakjaként számon tartott Ratkó is.

- Bár ő csak tizenhárom éves koráig, mert 1949-ben, édesanyja halála után a hajdúhadházi, majd a tiszadobi gyermekváros polgára lett.

- Igen. Beszélgetéseink során elmondtam Jóskának, hogy én, mint budapesti zsidógyerek, akinek számos rokona pusztult el Auschwitzban, nem vagyok hajlandó szeretetteli nosztalgiával ábrázolni a magyar úri világot. A bennem élő felfogás szerint Móricz Zsigmond gyermekként - az orrát kívülről a kávéház ablaküvegéhez nyomva - bámulta és persze csodálta is a lecsúszott, szerepüket és vagyonukat vesztett dzsentriket, azok országveszejtő mulatozását, gőgös, öntetszelgő pózaikat. Hát bennem nincs semmilyen nosztalgia, nincs szeretet és megértés. Ismerem a történelmet, a második világháborút, tudom, amit Móricz még nem tudhatott, hogy ezek a drága, aranyos magyar urak, mint meglehetősen összetett és sokféleképpen rétegezett társadalmi osztály, szociális érzéketlenségüknél, elvakult konzervativizmusuknál és politikai tehetetlenségüknél fogva hova juttatták az országot. Ezt Jóska nagyon pontosan megértette, mély empátiával fogadta, de azt leszögezhetjük, hogy neki, természetesen nem költőként, hanem létélményében - voltak ilyesfajta, az úri osztály szerepét árnyaltabban látó, a társadalomból való kirekesztettségükre, meghurcolásukra megértéssel tekintő, mi több, viselkedésbeli nosztalgiái. Ezzel a beszélgetéssel aztán megpecsételtük az egymás iránti kölcsönös megértésünket, azt a toleranciát, ami később is, haláláig megmaradt közöttünk.

Ezek után jó ideig nem találkoztunk, tettük mindketten a dolgunkat, majd a Bulgakov-rendezésem(3) után ismét volt egy igen tartalmas beszélgetésünk, ahol újból a fejemre olvasta az összes „dramaturgiai csibészségemet”. Ezekben a beszélgetésekben mindig azt szerettem, hogy Jóska pontosan megértette a gondolkodásomat és a színpadi elképzeléseimet, elismerte a teljesítményemet, de őszintén közölte, hogy mi miért nem elfogadható a számára, miről más a véleménye.

Később az Oszlopos Simeon próbáira(4) is rendszeresen bejárt. Remek észrevételei voltak a darabbal kapcsolatban, s nekem jólesett, hogy sűrűn meglátogatott, hogy jelenlétével is támogatott a munkámban. Ekkor már csináltuk a Hangsúlyt is, s ebben az időben már azt hiszem, hogy valamiféle barátságban voltunk Jóskával.

- Mindebből érzékelhető, hogy Ratkó a színház iránt nagyon érdeklődött.

- Igen. Felteszem, tudatában volt annak, hogy az apja révén valamilyen szállal kötődik a színházhoz, de a költő magatartása is alkotói szerep, a versíráshoz nélkülözhetetlen egyfajta dramaturgiai érzék. Szeretett bejárni a színházba, a büfében beszélgetni, iszogatni, jól érezte magát a színészek társaságában.

- A családi legendáriumában az apja vándorszínészként szerepelt, aki talán még a Nemzeti Színházban is fellépett. A színházi berkekben rangosnak számító Farkas-Ratkó-díj Ratkó Ilonáját is gyakran emlegette, mint a valamikori neves színésznőt, aki nem tudni, milyen szálon, de rokona lehetett. Persze, ma már tudjuk, hogy Ratkó Ilona csak a lexikonokban élt, mert valójában Raskó Celesztin nevének elírásából született meg.

- Apja története egy életen át dédelgetett, alakított tanmese és ebből a szempontból mindegy is, hogy igaz-e vagy sem. Jóskában nagyon mély nosztalgia élt a színház iránt, és erős belső késztetése volt arra, hogy színpadon is megszólalhasson.

- Hogyan tudtad meg, hogy drámaírás foglalkoztatja?

- Mit mondjak? Kocsmaasztalnál, részegen rikoltozta, hogy micsoda drámát fog ő írni. Sőt állította, hogy már régen készen is van, csak még néhány egészen jelentéktelen igazítás, és elénk teszi...

- Erről másoknak is beszélt, de nem nagyon hittek neki, mert 1975 óta - az 1980-ban megjelent Gyerekholmit leszámítva - önálló verseskönyvet nem adott ki, s meglehetősen ritkán és igen kevés verset publikált.

- Ennek ellenére az a néhány csodálatos sor, amiket mondogatott a drámából, nagyon megütötte a szívem. Egy alkalommal elővett egy vendéglői szalvétát, és arról olvasott föl passzusokat. 1983-ban, pontosan nem emlékszem, mikor, meghívott Nagykállóba, a konyhájába öhönre. (Ezt a lebbencstésztából, krumpliból, szalonnával hosszadalmasan főzött, pirított pásztorételt nagyon szerette csinálni.) Az őt jól ismerők mondták nekem, hogy ez nagy kitüntetés, mert Ratkó nem akárkit és nem akármikor hív meg a konyhájába, pláne nem öhönt enni. Ekkor, falatozgatásunk közben jelentette ki ünnepélyesen, hogy megírja a drámát, de csak akkor, ha én rendezem meg. Persze ezt nem úgy kell érteni, hogy nekem írta volna a drámát, de úgymond „rám bízta” a színpadra állítását, ami rendkívül megtisztelő volt. Beszélgetésünk során kiderült, hogy fejében mintegy 70-75 százalékban készen van a mű, aminek egyes részleteit mindenféle fecnikre írta le.

- Ez már az az időszak lehetett, amikor készültetek a Hangsúly első adására. Hogy született meg a hangos folyóirat?

- Igen. Tehát - akkor már Antall Pistával együtt - kitaláltuk a Hangsúly című hangos irodalmi-művészeti folyóiratot. A helyi rádió és a művelődési központ vezetése, miután a pártszervek nyíltan nem utasíthatták el a kezdeményezésünket, mellénk álltak, és velük összefogva meg tudtuk „etetni” a megye második vonalba tartozó kultúrpolitikusaival, hogy legyen egy ilyen sajátos pódiumműfaj. Inkább tűrték, hagyták, mint engedélyezték a működésünket. Szerencsénk volt, mert a Hangsúly jó pillanatban jött létre. Jól működtek Ratkó és Görömbei Andris országon belüli és határon túli irodalmi kapcsolatai, ezt szerencsésen egészítette ki Sziki Károly színművésznek az Alföld akkori szerkesztőin keresztül kiépülő, a nyugati magyar költőkkel való ismeretsége és Dinnyés Jóska sokrétű Kárpát-medencei kapcsolatai.

- A megyei kulturális vezetésnek voltak problémái az elhangzott anyagokkal kapcsolatban?

- A rádióadások után kisebb-nagyobb súrlódások mindig voltak, ugyanis igen sokan hallgatták, és az elhangzott művek értelmezése politikai hullámokat vetett, illetve az elhangzott beszélgetések helyi hatalmi körökben indulatokat keltettek. De becsületükre legyen mondva a helyi cenzoroknak, az soha nem történt meg, hogy a nyilvános felvétel és a rádióadás között valamit letiltottak volna. Az is igaz, hogy mi nem láttuk át a folyamatokat, és ők sem mindig láttak bele az alakuló, készülő anyag egészébe.

- Persze, azért meg kellett vágni az anyagot, néhány kényes részt ki kellett emelni. Ezt hűen mutatják Ratkó azon kéziratban megmaradt szövegei, melyekben egy-két, a hatalomnak szóló mondattal mindig több van, mint ami a rádióban elhangzott.

- Igen, működött az öncenzúra is, és Antall Pista fölött ott állt a főnöke, Samu András, a stúdióvezető, aki (utólag tudjuk) nagyon sokat vállalt ezért az ügyért, mert a felelősség az elhangzott anyagért az övé volt. Tehát Antall Pista vágta „készre” az anyagokat, s mindig kellett egy kicsit trükközni. Két súlyosabb balhéra emlékszem. Mindkettő akkor történt meg, amikor kiléptünk az országos színtérre. Az egyik, amikor 1985 őszén Lakiteleken, a Lezsák Sándor által szervezett Antológia-estet Antall Pista titokban felvette. Pontosabban a hivatalosan készített rádiófelvétel mellett ott forgott a mi konyakon vett tekercsünk is. A hivatalosat Pesten elkobozták, a miénk megérkezett Nyíregyházára.

- Ezt nem véletlenül éppen 1985. október 22-én rendezték meg, a forradalom kitörésének évfordulója előtt egy nappal. Nagy botrányt kavart a helyi és az országos pártvezetés körében, rendszerellenes megmozdulásnak minősítették. Kovács Júliát, aki a Népszavában hírt adott az eseményről, eltávolították a kulturális rovattól, és hírzárlatot rendeltek el.(5)

- Mi meg a Hangsúlyban sorra leadtuk az Antall Pista által felvett anyagokat, Tóth Erzsébettől, Szécsi Margittól, miközben ők országos szilencium alatt álltak. Ez persze szemet szúrt, és igencsak nem tetszett a hatalom képviselőinek. A másik, súlyosabb feszültség akkor keletkezett, amikor Budapesten a Fiatal Művészek Klubjában(6) csináltunk Hangsúly- estet. Persze az sem lehetett véletlen, hogy mind Szolnokon, mind Szegeden csak egy-egy alkalommal csinálhattunk felvételt. Valamiért nem kértek másodikat.

- És ilyenkor mi történt? Dorgálást kaptatok, „elvtársak, ezt azért nem kellett volna”?

- Olyan súlyú dorgálásokat kaptunk, amelyek erősen kétségessé tették a Hangsúly folytatását. A Hangsúly - minden egyéb jelentőségén túl - a maga rendszerességével nagyszerű kényszerítő eszköz volt arra, hogy Ratkó határidőre dolgozzon, szerzőkkel tárgyaljon, kéziratokat olvasson, szerkesszen, és valóban elkészüljön a Segítsd a királyt! újabb és újabb részleteivel. Az, hogy a kész drámát jövő áprilisra le kell adni a színháznak, nem volt elegendő kényszerítő erő, de az igen, hogy a jövő héten felvételre kerül a következő részlet, s azt legkésőbb egy nappal előbb oda kell adni a színészeknek, hogy tisztességesen fel tudjanak készülni. Saját szememmel láttam, hogy különböző fecnikről és a „fejéből” hogyan írja le Jóska szinte nyomdakészen írógépbe a dráma jeleneteit. Kiderült ilyenkor, hogy magában már rég megírta a darabot, s azon a begépelés során már egy szót sem kellett változtatni. Fantasztikus volt látni, ahogyan „anyanyelvi” szinten beszélte azt a költői nyelvet, amin alkotott. Minden szerepet mélyen átélt önmagában. Valójában ő maga volt István is, Gizella is, az Óbéli Öreg is, Vászoly is, a csonkolt nyelvű Pető fia is. Nem eljátszotta önmagában, hanem megélte figuráit. Anekdotisztikus példa: a III. felvonás indításánál, az első jelenettel nem boldogultunk. Zűrzavaros volt az egész gyilkossági kísérletet követő helyzet, az Istvánt játszó Csíkos Sanyi nem tudta sehogyan sem összekötni az utána következő szövegével, nekem sem volt semmilyen ötletem. Leültünk Jóskával, megnéztük a próbát, hármasban kézbe vettük a szöveget, és teljes egyetértésben megbeszéltük, hogy Istvánnak ott még erről meg erről mondania kell valamit. Jóska köszönte szépen, belátta, hogy igazunk van, s megígérte, hogy másnap hozza azt a néhány mondatot. Hoztad, Jóska? - kérdeztük másnap. Nem - mondta. Miért? - Mert nem akarja mondani. Mármint hogy István „nem akarja mondani” a hiányzó mondatokat.

- Ez a hozzáállás annyiban viszont méltányolandó, hogy - sokakkal ellentétben - külső kényszerekből születő közepes művet nem írt és nem publikált.

- Igen. Ez egyébként azért is érdekes, mert utóbb számomra is kiderült, hogy bámulatos íráskészséggel rendelkezett. 1985-ben rendeztem meg a Lúdas Matyit, amelybe Jóska remek betétdal-szövegeket írt. Megmondtam neki, hogy ide és ide kellene egy x soros dal, ami erről meg erről szól. Ő pedig szinte azonnal, mondhatni egy könnyed csuklómozdulattal megírta a verseket, mégpedig remekeket. Könnyen ment, mert azt nem neki kellett mondania, hanem „csak” bele kellett illeszkednie a darab világába, az adott szituációba, és a maga népdalélményeiből, formakészségéből, írni tudásából azonnal produkálta a verseket. A verssorokkal, a magyar nyelvvel mindig is bravúrosan játszott. De a Segítsd a királyt!, ahogyan minden nyilvánosságnak szánt sora, más volt. Azok vagy megszólaltak a lelkéből, vagy nem írta le őket.

- Hogyan állítottad a drámát a színpadra?

- ABulgakov- és a Móricz-rendezésem saját színpadi átiratom volt, amelyekkel kedvem szerint bántam. Ezalatt azt kell érteni, hogy a regényekből én készítettem el a szövegkönyvet, s nem vettem figyelembe, hogy pl. Móricz színdarabként is megírta az Úri murit. Ennek okán Ratkó fejébe vette, hogy én egy szörnyűséges, művet és szerzőt nem tisztelő alak vagyok. Ebben az sem ingatta meg, hogy az általa is nagyra becsült Sarkadi-rendezésem során a szövegből egy szót sem vettem el, és nem is tettem hozzá. Első gesztusa az volt, hogy még az öhön mellett ülve eskü alatt megígértette velem, hogy csak az ő beleegyezésével változtatok a mű szövegén. Ezt megígértem és - hála a jó istennek - megtartottam. Később rájöttem, hogy nagy segítség volt nekem ez a szigorú gúzsbakötés. Tehát a dráma színpadszerűtlenségéből fakadó problémákat soha nem úgy próbáltam megoldani, hogy a szövegen alakítok, hanem a színészekkel együtt magunkat törtük a szöveghez.

- De a szövegből sokat kihúztatok.

- Természetesen, de Jóskával együtt. Kimaradt az Öreg és a Püspök éjszakai beszélgetésének az a nagyobb része, ami az előadás szempontjából lényegtelen volt.

- Nehéz volt erre Ratkót rávenni?

- Nem. Egyszerűen felolvastuk, s kiderült, hogy négy óránál hosszabb a szöveg.

- Hogyan fogadta szövegeinek megszólalását?

- Nagyon kényes volt a szavaira, amit a legszigorúbban számon kért a színészektől. Minden egyes hangsúlynak a helyén kellett lennie. Nem viselte el, ha például „s” helyett „és” hangzott el. Bejárt a próbákra, mert szeretettel hívtuk, de még nagyobb szeretettel távolítottuk el később, ugyanis elviselhetetlenül türelmetlen volt. Ha egy vessző, egy igekötő eltérést hallott a leírt szövegéhez képest, az rögtön fizikai fájdalmat váltott ki belőle. Semmi megértés, megbocsátás és türelem nem volt benne, belátása annak, hogy idő kell, míg a színész pontosan megtanulja a szöveget, és minden hangsúlya helyére kerül.

- Mit szóltak ehhez a színészek?

- Féltek tőle, ugyanakkor tisztelték is. Meg akartak felelni neki, ugyanakkor tartottak is attól, hogy haragjában teleordibálja a várost és a kocsmákat, hogy milyen tehetségtelen és alkalmatlan színészek dolgoznak Nyíregyházán, akik képtelenek megtanulni a szövegét. Persze, amikor már pontosan mondták a szöveget, akkor mindegyiküket szerette.

- Volt olyan szerep, amivel nehezen boldogultatok?

- Gizellával Jóska nagyon megszenvedett. Ez volt az egyetlen szöveg, amit először félkész állapotban mutatott meg, s kérte Sárit, a feleségemet,(7) hogy olvassa fel neki, mert hallani akarta, hogyan szól, egyáltalán megszólal-e színész szájában a szöveg. Ezek nagyon kegyetlen és szemérem nélküli, önkínzó sorok, még a fia elvesztéséről szóló imánál is kegyetlenebbek, személyesebbek. Szinte elviselhetetlen az őszintesége.

- A színészeknek sem lehetett könnyű feldolgozni ezeket a nehéz, mély gondolatiságot tartalmazó szövegeket, „megszülni” a szerepeket, ebben az igen fajsúlyos munkában helytállni.

- Igen, embert és színészt próbáló feladat volt. Azért is mondtam, hogy örülök neki, hogy tartottam magunkat a „gúzsbakötős” megállapodásunkhoz, mert a próbák során hamar rájöttem, hogy Jóska drámájának színpadszerűtlenségei nem valamiféle hibák, hanem sajátosságok, egy egyéni dramaturgiával megalkotott remekmű lényegi jellemzői. Ezeket pedig nem kijavítani kell, hanem meg kell valósítani, azaz meg kell találni a hiteles előadásának módját. A világirodalomban nincs még egy olyan színdarab, ami egy öt és fél perces monológgal kezdődik, majd egy tízpercessel fejeződik be. „Normális” drámaíró nem írt még színpadra nyelvenincs és kezenincs szereplőt, de beszélhetünk a statikusságról, a cselekmény hiányáról is, a sok „áriáról”. Ezeket én mind vállaltam, s a színészekkel nagyon kemény csatáim voltak, míg mindannyian „fölesküdtek a zászlónkra”: nem kritizálni, kijavítani, hanem minden eszközzel és erőnkkel megvalósítani kell a darabot, olyan beszédkoncentrációval, ami az amúgy beszédközpontú magyar színészetben is szokatlan. Rettentően fontos volt a próbák során, hogy Csíkos Sanyival, Holl Istvánnal és Kolin Péterrel, a dramaturgunkkal együtt teljes létezésünkkel, minden energiánkkal, hitünkkel fölvállaltuk és szolgálni akartuk a darabot. Ez erősen hatott a többiekre is.

- A Segítsd a királyt! jelenetei először a Hangsúlyban hangzottak fel rádiójátékként, rádiójátékká alakított formában.

- Csak az első részt kellett „rádióra alkalmazni”, ahol a templomból kiszűrődő ima keveredik az öreg szólójával. Ez a színházban is így valósult meg.

A mű megszületésének - és megértésének - kulcsa István első imája fia sírjánál. Ratkó régóta tervezte, hogy drámát ír Istvánról és Istvánon keresztül a magyar történelem tragikus válaszútjairól. Ám csak attól a pillanattól kezdve tudta valóban megírni, hogy rádöbbent: István sorsa döntő pontokon azonos az ő sorsával. Tehát István imájában ő maga siratja és temeti a saját elvesztett fiát. Azután rádöbbent arra is, hogy egy ősi magyar átok szerint, aki nem temeti el az apját, annak el kell temetnie a fiát. Ő pedig csak hat hónappal később értesült apja haláláról, vagyis nem temette el. Rajta is beteljesedett az átok, ahogy Istvánon is. Három fő gondolatcsoport köré épül a mű, és Ratkó vívódó önmagát ebben a három irányban, a három főszereplőben írta meg. Összes emberi fájdalmát Istvánban, a magyarsággal, panteizmussal, a költészettel kapcsolatos lírai gondolatait az Öregben, és józan eszét a Főpapban. Ezért beszéltem arról az előbb, hogy három egyenrangú pólus van a műben. Az alapvető dilemma, hogy nem fizettünk-e túl nagy árat a megmaradásért. Az elkészült előadásban a három pillér nem bizonyult egyenlő erejűnek, és ez csak részben a szereposztási kompromisszum miatt alakult így. Az, hogy az embereket igazán az Öreg igazsága érinti meg, a Szörényi-Bródy rockoperának is az egyik rákfenéje. Ott is Koppány igazsága hat érzelmileg a közönségre, nem pedig István politikusi bölcsessége. Pedig valójában ott is az volt a szerzői szándék, hogy István igazát senki ne vonja kétségbe.

- Ez persze a mai napig dilemmánk.

- Igen, mert ezt interpretálhattuk akkor úgy is, hogy 1990 előtt nem fizettünk-e túl nagy árat a szocializmusba való kényszerű betagozódásunkért, ma pedig gondolkodhatunk azon, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozásunkért nem fizetünk-e túlzott árat. De ilyenkor mindig a történelmi ráció dönt, s Ratkó is emellett döntött. Egyértelműen deklarálta, hogy az istváni művet leszólni tilos! Ám sokkal hatásosabb, mélyebbről fakadó igazságokat hordozó szövegeket adott az Öreg szájába, ami bizony látványosabb, hatásosabb színészi alakításra ad lehetőséget, és ezzel Holl Pista ragyogóan élt is.

Szerintem a dráma, ahogy Kósa Ferenc fogalmazta, Ratkó nemzedékének legjelentősebb alkotása. 1984 novemberében a Debreceni Irodalmi Napok résztvevői autóbusszal átjöttek meghallgatni az olvasópróbát, mert olyan előzetes híre volt Jóska drámájának.

Az előadás nagy sikert aratott, telt házakat vonzott, de egy idő után, úgy vélem, politikai okok és az igazgató személyes ellenszenve miatt levették a műsorról, a következő szezonban nem játszottuk tovább. Elejtett megjegyzésekből, amit mi naivságunk miatt egyébként abszolút nem értettünk, gondolhattuk volna, hogy sokan nem örülnek sem a darabnak, sem az előadás egyértelmű sikerének. Például a bemutató után a banketten Jóska író- és művészbarátait, az ún. „ellenzéki” vendégeket külön terembe invitálták, távol tartották a társulattól. Nagyon naivak voltunk. Akkor azt hittem, hogy húsz év múlva a dráma kötelező tananyag lesz a középiskolákban.

- A Segítsd a királyt!-t többször felújítottátok.

- Igen, de kétes sikerrel. 1986, majd 1991 nyarán is bemutatták a nyíregyházi szabadtéri színházban. Az 1991-es négy előadás számomra azért volt nagy csalódás, mert annak ellenére, hogy művészi szempontból ezek voltak a legjobb előadások, nem jött be rá a közönség. Schlanger András, a színház akkori művészeti vezetője azt mondta, hogy ha siker lesz, bevisszük a kőszínházba is. Nem volt siker, nem vittük be. Itt Csíkos Sanyival elkövettük Ratkóval szemben azt az „árulást”, hogy a második felvonás utolsó két jelenetét felcseréltük. Sokat töprengtünk korábban azon, hogy a színészek minden igyekezete ellenére miért nem sikerül tisztességesen a főpaptól való búcsú, vagyis a második felvonás zárójelenete. Egy idő után rájöttem, hogy azért, mert nem is sikerülhet. Ugyanis az előző, a Gizellával való jelenet olyan magas érzelmi hőfokú, hogy utána nem lehet megszólalni többet. Csakis könnyeket nyelni, és kimenni szünetre. Tehát megcseréltük a két jelenetet, s így tökéletesen a helyére került minden.

A felújítás engem és Csíkost - jó értelemben - annyira megelégedéssel töltött el, hogy kimondtuk, hogy ezzel a művel nekünk nincsen több dolgunk. Ami dolgunk volt vele, azt elvégeztük, többet nem tudunk hozzátenni. Egyikünk se törekszik ezek után arra, hogy felújítsa, újrajátssza. Ezt 1985-ben és 1986-ban még nem mondhattuk ki, de 1991-ben már igen.

- Szerinted a kassai magyar színházon kívül más miért nem vette elő a darabot, hiszen annyira aktuális lett volna akár 1996-ban, akár 2000-ben?

- Szerintem két dolog miatt. Az egyik, hogy a Jurta színházbeli előadás miatt rákerült a műre egy stigma, másrészt pedig színházaink egyszerűen félnek a darabtól. Mert Szabó Magda és Sík Sándor István-drámáihoz képest a Segítsd a királyt! nehezebb és komorabb mű. Ezzel nem azt mondom, hogy az a két dráma rossz vagy súlytalan lenne, csak azt, hogy azok sima, problémamentes, könnyen megrendezhető és megemészthető drámák. Jóska drámáját viszont nem lehet csak úgy egyszerűen vagy rutinból megrendezni sem, játszani sem, de nézni sem. Ebbe bele kell szeretni, s alázattal színpadra állítani, vagy nem kell vele foglalkozni. Egyébként megmondom őszintén, hogy ebben a politikailag megosztott világban örülök neki, hogy nem veszik elő, ugyanis minden bizonnyal aktuálpolitikai szempontok szerint szándékosan félreértenék. Érdekes módon ma még több a lehetőség az illetéktelen belehallásokra, a sorok vagy akár az egész mű kisajátítására, mint volt 25 évvel ezelőtt. Ma nem lehet ilyen súlyú történelmi kérdésekhez hozzányúlni indulatok nélkül. Tehát nem alkalmas a közeg, ezért nem is baj, hogy nem veszik elő.

- Talán éppen ezért vállalták fel a „kívülálló” kassaiak.

- Lehet, de a kassai előadásról hadd mondjam el, hogy annak ellenére, hogy nagyon nagy szeretettel fordultak a műhöz, és ezért becsülöm őket, szerintem beavatkozásaikkal elrontották. Pontosan azt nem ismerték fel, amiről az előbb beszéltem. A darab sajátosságait hibának tekintették, és megpróbálták kijavítani a magyar történelmi drámairodalom sablonjainak megfelelően. Sokat ártottak a darabnak, amely szerencsére még így is hatott.

- Ennek ellenére sokan éppen ezt a feldolgozást látva vettek kezükbe Ratkó-verseskötetet. Ratkó a Segítsd a királyt! próbái közben új darab megírását tervezte, amely Bethlen Gábor erdélyi fejedelemről szólt volna. Mit tudsz erről?

- Megmondom őszintén, nem hittem benne, hogy ezt meg fogja írni, legalábbis belátható időn belül nem. Véleményem szerint mindazt, amit Ratkó tudott a magyarságról, hazáról, életről, halálról, férfiról és nőről, azt megírta a Segítsd a királyt! című drámában. Én azt tanácsoltam Jóskának, hogy várjon legalább öt évet, addigra talán megszületnek új mondandói, új gondolatai, új szavai. Nem láttam volna értelmét az ismétlésnek.

Ratkó sorsa is hasonló a legnagyobb magyar költők sorsához, akik akkor haltak meg, amikor „kellett”. Petőfi, József Attila, Radnóti halálukig már megírtak mindent, amit a világról tudtak. Életművük kész, kerek, lezárt egész. Jóska életművét sem érzem csonkának: a drámával kerek és egész, ami terve volt még, az nekem nem tűnt életerősnek.

- 1985-86-ban lefordította az Antigonét, amit szintén a te rendezésedben szeretett volna színpadon látni.

- Ennek történetét megírtam az Antigoné első kiadását tartalmazó könyvecskében. Az persze nem úgy volt, ahogy Jóska többször nyilatkozta, hogy én kértem volna fel a fordításra, ezt csak a számba adta. Ő akarta ezt 1986-ban lefordítani, éppen az 1956-os forradalom harmincadik évfordulóján, s nem véletlenül, hiszen akkor egyértelműen lehetett üzenni, hogy temetetlen halottakkal nem lehet együtt élni. De Jóska ravaszkodott, „rávezetett”. Mondta egy alkalommal, hogy komám, neked most valami görögöt kéne rendezned. Mondtam, nem rendezek, mert nem szeretem a fordításokat, úgy érzem, hogy a nyugatosok cizellált nyelvezete nem alkalmas az ősi emberi fájdalmak, a primer indulatok, az ösztönvilág megszólaltatására. Azt mondta, majd ő fordít nekem, mondjam meg, melyiket! Biztató ajánlat volt: úgy gondoltam, hogy Ratkó erőteljes rusztikus nyelve éppen az, amit hiányolok az ismert fordításokból. Ajánlottam az Aiászt, de azt gőgös legyintéssel elvetette azzal, hogy nem foglalkozik másodlagos művekkel, viszont az Antigoné érdekelné. Megállapodtunk. Jóska természetesen nem tudott ógörögül, valakinek el kellett készítenie eredetiből a nyersfordítást. Felvettük a kapcsolatot Kocziszky Éva nagyszerű klasszika-filológussal, aki később nyersen, szóhűen lefordította a drámát, és számos, az eredeti szöveg terjedelmét jelentősen meghaladó megjegyzést, magyarázó lábjegyzetet, valóságos kis tanulmányokat írt a szöveghez, annak egy-egy szavához, kifejezéséhez, utalásához.

Évával való első hosszabb beszélgetésünk során kiderült, hogy az ismert magyar fordításokkal az égvilágon semmi baj nincsen, az eredeti görög szövegekben szó sincs azokról az elemi indulatokról, nyers ösztönvilágról, amit én igényelnék. Ugyanis a görögöknél a „sztorit”, vagyis az életanyagot mindenki ismerte, és a „drámavetélkedők” lényege éppen az volt, hogy ki tudja az untig ismert történetet szebb, rafináltabb, végsőkig stilizált versformákkal, szómágiával elmondani. Szophoklész tudta a legjobban, legbravúrosabban, az ő műve maradt fönn. Tehát ha pontosan akarja Ratkó magyarra átültetni a drámát, akkor felejtsük el a nyerset, a rusztikusat, mert ebből a szövegből ezt nem lehet kihozni, csak akkor, ha Ratkó - Bornemisza Magyar Elektrájához hasonlóan - új drámát ír a történetből. Jóska egyértelműen kijelentette, hogy ő az eredeti drámát akarja lefordítani, a lehető legpontosabban, és nem újat írni.

Kocziszky Éva az elkészült műfordításról szóló, évekkel később született tanulmánya világosan bemutatja, hogy Ratkó fordításának nyelvi közege, a szavakban, s különösen a szavak asszociációs környezetében kifejeződő etikai tartalom nem görög, hanem mélyen magyar és keresztény, azon belül is protestáns. Tehát magát a művet, bármennyire pontos is, nem közvetíti jól. Ratkó Szophoklész szövegének éppen szellemiségét sajátította ki, mert öntudatlanul nem csupán magyarra, de a maga nyelvére és világképére fordította le.

A Magyar Elektrát Bornemisza Péter neve alatt ismerjük, s eszünkbe se jut azt mondani, hogy Szophoklész az eredeti szerzője. Ez, ha nem is ennyire élesen, de Ratkó fordítására is igaz. Legalább annyira Ratkó-, mint amennyire Szophoklész-szöveg. Ez több mint fordítói gesztus. A filológia, az irodalomtörténet szemszögéből ez talán kevesebb, mint fordítás, az enyémből viszont több. Valójában ez egy önálló Ratkó-mű.

- Kreón címmel előjátékot is írt az Antigonéhoz.

- Valóban. Szophoklész ugyanis nem érinti az egyik, számunkra legizgatóbb kérdést. Azt, hogy ki is ez a Kreón. Egy senki. Egy beházasodott, az uralkodócsaládhoz semmilyen szállal nem kötődő személy, aki csakis úgy kerülhetett trónra, hogy a jogos és méltó örökösök kiirtották egymást.

- „Morálisan műveletlen” - mondta róla Ratkó.

- Igen, és ebben Kádár János analógiáját vélte Ratkó felfedezni. Kádár nem moszkovita, és a legfelső pártvezetéshez se tartozott, szürke, érdektelen, adminisztrátor típusú ember, aki 1956-ban villámgyorsan átvette a hatalmat, és elkezdett istentől-embertől elrugaszkodottan ítélkezni élők és holtak fölött. Elkezd gyilkoltatni. Milyen konstellációk kellenek ahhoz, hogy egy morálisan érzéketlen senki olyan ősi törvényeket felülíró rendelkezéseket hozzon, amiket Kreón az Antigoné elején? Ez Jóskát nagyon mélyen izgatta, de voltaképpen nem tudta drámának megírni. A Kreón eredetileg önálló mű lett volna, nem pedig az Antigoné előjátéka.

- 1985-ben még volt egy másik érdekes tervetek is. A Ratkó, Nagy András László, Kolin Péter hármas közösen megpályázta az egri színház vezetését.(8)

- Annak rendje-módja szerint megírtuk és beadtuk a pályázatunkat, amire az égvilágon semmilyen választ sem kaptunk. Még azt se mondták, hogy köszönjük, de a pályázatotok nem nyert.

Ez egyébként a rendszerre jellemző elhallgató, a csenddel fojtogató magatartásra példa. Azt sem indokolta soha senki, hogy nekem a Segítsd a királyt! után miért kellett eljönnöm Nyíregyházáról. Ami tény: nem kaptam soha többé megfelelő rendezői lehetőséget. Másfél szezonon át az egy, gyerekeknek szánt Lúdas Matyit leszámítva semmilyent se.

- Túl nagy sikeretek volt a Ratkó-drámával?

- Lehet, de mihez képest? 1986-ban átszerződtem Debrecenbe. Az ottani színházi vezetéssel úgy állapodtunk meg, hogy a Ratkó által fordított Antigonét, továbbá Sütő András Szuzai menyegzőjét és Tornai József egy új darabját fogom megrendezni. Egész nyáron ebben a hiszemben voltam, erre készültem. Majd megérkeztem Debrecenbe, kijöttem a pályaudvarról, és megláttam az új évadot hirdető plakátot: egyik darab sem volt a műsoron. Senki se mondta meg, hogy miért. Később a történteket úgy értelmeztem, hogy az olyan nagy emberek, mint például Nagy László vagy Ratkó száját senki nem merte befogni, őket hagyták dolgozni, de az interpretátoraikat lehetetlenné tették. Gondolj Kósa Ferire, aki a Nagy Lászlóval való baráti kapcsolata és közös munkájuk után évekig nem rendezhetett játékfilmet. Néha egy-egy dokumentumfilmet, ám azok közül is a Béres-film évtizedes szilencium után került bemutatásra. Valami ilyesmi történhetett velem is.

- 1986-ban volt az 1956-os forradalom harmincadik évfordulója, és az előbb már említetted, hogy miért foglalkoztatta ez a dráma Ratkót. Ezt a hozzád írt nyilvános, a Film, Színház, Muzsikában közreadott levelében „áthallásosan” meg is fogalmazta.(9) Szintén ebben a levelében képletesen mondva, rád ruházta az Antigoné megrendezésének jogát. Más színházban nem próbáltátok a drámát előadni? Ratkó nem akarta ezt publikálni folyóiratban?

- Én nem próbálkoztam vele sehol, és úgy tudom, Ratkót se foglalkoztatta a közlés gondolata.

- A Segítsd a királyt! című drámát 1987-ben bemutatták a budapesti Jurta Színházban is.

- Sajnos. Ennek Romhányi László volt a vezetője, aki a főiskolán az osztálytársam volt. Egy nagyon tehetségtelen, de kiváló szervezői képességekkel megáldott ember, aki egyre inkább jobbra, majd szélsőjobbra szorult, és politikán kívüli tetteivel elfogadhatatlanná vált a civilizált emberek számára.

- A kritikusok se írtak sok jót róla.

- Hihetetlenül rossz volt, s ráadásul elég kétes dolog volt az is, hogy miután a rossz kritikák megjelentek, Ratkó teljesen kétségbe esve, nyilvánosan elhatárolódott a Film, Színház, Muzsikában az előadástól.(10) Le akarta tiltatni, de Romhányi a szerződésre hivatkozva nem foglalkozott vele. Megbukott anélkül, hogy le kellett volna tiltani.

- Mint felelős pártonkívüli értelmiségi, Ratkó erőteljesen politizált is. Szerepet vállalt a Hazafias Népfrontban, ott volt Lakitelken, az MDF alapító tagja.

- Jóska mai ésszel felfoghatatlanul naiv volt. Ő hitt abban, hogy valahogy a politikát, a politikusokat rá lehetne venni, hogy csinálják jól az ország dolgait. Hogy a Hazafias Népfrontban megfogalmazottak meg fognak valósulni. Örökre bennem él egy kép. 1985-ben, a Segítsd a királyt! budapesti előadása után a Thália Színház büféjében egymás mellett ült Csoóri Sándor, Pozsgay Imre és Berecz János, és Jóska mosolyogva, hátulról átkarolja őket. Hitt abban, hogy ez a három, általa szeretve tisztelt ember, és az általuk képviselt, erősen eltérő eszmék, politikai ideálok „egybeölelhetők”.

- Ha volt valódi, jó értelemben vett baloldali és nemzeti gondolkodású ember, aki ennek ellenére utálta az oroszokat és a diktatúrát, az Ratkó volt.

- Jóska gyűlölte a hivatalnokokat, az emberekre rátelepült szocialista bürokrata réteget. Egyik leleményes szójátéka így hangzott: „pártékony állat”.

- Te készítetted az utolsó hosszú interjút Ratkóval, ami a Hitel 1989. 2. számában jelent meg.

- Ebből annyi igaz, hogy az én nevem volt az interjú alá írva. Ratkóval nem lehetett interjút készíteni, erre tanú lehet Görömbei András, egy másik nagy, először a Hangsúlyban publikált Ratkó-interjú készítője is. Ratkó rendkívül kényes volt szavaira, nem engedte át másnak azoknak formába öntését. Vagyis: maga írta az interjút, a kérdésekkel együtt. Talán csak annyi szerepe volt az interjút készítőnek, hogy egy előzetes beszélgetésben orientálhatta Jóskát, hogy miről legyen szó.

- Az utolsó évei igen zaklatottan teltek. Új szerelem érintette meg, új családot alapított, le akart telepedni Budapesten, majd Debrecenben, de nem találta a helyét. „Egyszerre zilált lett” - írta Serfőző Simon róla szóló versében, „már nem volt megállása, lélekben megnyugvása./ Ha megjött is, nem volt velünk”.

- Jóskát nagy csalódások érték 1986 után. Talán a dráma utóélete is ezek közé tartozott. Pestre, majd onnan Debrecenbe azzal az elszánással indult el új társával, hogy gyökeret ereszt majd, valóban új életet kezd. Állást ígértek neki, de amikor megjelent, hogy itt vagyok, akkor már nem volt meg az állás. És valahogy ugyanígy járt barátaival is. Más dolog volt őt néha meglátogatni Nagykállóban, alkalmanként örülni neki, együtt inni vele, és megint más dolog lett volna a hétköznapokban barátjának, segítőjének lenni.

Mi, Sárival akkor Debrecenben éltünk, s belénk kapaszkodott. A gyereke, Borcsa születését is mi asszisztáltuk mellette végig. Együtt vettünk babaruhát, s mindent, amit ilyenkor kell. De Jóskának Nagykálló és Szabolcs-Szatmár volt az éltető közege, ott volt otthon, nem Debrecenben és nem Budapesten. Ezt úgy fogalmazta, hogy asszonyt, falut el lehet hagyni, de halottat nem. Naponta járt át Kállóba, persze nemcsak feleségéhez, Csöpphöz vagy kisfia sírjához a temetőbe. Kötődött mindenhez: továbbra is a kállói könyvtár igazgatója volt, másrészt kötődött ahhoz a közeghez, ahol őt befogadták, ahol ő otthon volt. Keservesen tanulta meg, hogy lehetetlen új gyökereket ereszteni, míg élnek a régiek.

Egyébként megemészthetetlen és felfoghatatlan, hogy már tíz évvel „idősebb” vagyok Jóskánál. Ágh István mondta egyszer Nagy Lászlóra utalva: a bátyám az öcsém lett. Valahogy így jártam én is Ratkóval.

- Ratkó halála óta igen fontosnak tartod örökségének ápolását. A rendszeresen megrendezett nagykállói Ratkó-szavalóversenyek egyik fő szervezője és lebonyolítója vagy, CD-t adtatok ki Antall Istvánnal Ratkó saját maga által mondott műveivel. Hogyan látod az életmű utóéletét, mennyire fontos egy mai fiatalnak vagy a ma emberének Ratkó költészete?

- Hosszabb kifejtést igényelne a válasz. Ratkó halála után többen gondolkodtunk azon, hogy mit tehetünk azért, hogy Ratkó életműve és emléke tovább éljen. Úgy gondoltuk, akkor tehetjük a legtöbbet, ha sokakat ráveszünk arra, hogy a verseit kézbe vegyék, olvassák, megtanulják, nyilvánosság előtt elmondják. Így született meg és valósult meg - elsősorban Szabóné Cseh Áginak köszönhetően - a kétévente sorra kerülő Ratkó József Irodalmi Napok és Versmondó Találkozó gondolata. Idén kilencedik alkalommal jött el húsz kiváló versmondó Nagykállóba, a döntőre, hogy igazán szakavatott zsűri előtt számot adjon nemcsak saját versmondó tehetségéről, hanem arról is, hogy miként érintette meg őt halott barátunk költészete. (Az évek során a zsűrik állandó tagja Buda Ferenc, Serfőző Simon, Csíkos Sándor, Dinnyés József, Kiss László, a Magyar Versmondók Egyesületének elnöke, s míg élt, illetve ereje engedte: Bella István, aztán Ágh István és Lázár Ervin, valamint jómagam. Ám alkalmanként Ratkó olyan tisztelői is tagjai voltak a zsűrinek, mint Bódy László-Cipő vagy Oravecz Péter ifjú költő.) Röpke számvetés: a kilenc alkalommal átlag 70 jelentkezőből válogattuk ki azt a bizonyos húszat (számuk sajnos csökken), azaz mintegy 630, zömmel középiskolás-korú fiatalembert, aki megtanult és elmondott Ratkó-műveket. Számítsuk hozzájuk felkészítő tanáraikat, szüleiket, s mindazokat, akiknek elmondták ezeket a verseket. Mondhatjuk, mintegy tízezer verset értő embert „fertőztünk meg” az évek során Ratkó (továbbá a Hetek és más magyar kortárs költő) verseivel. Büszke vagyok rá. És örömmel tapasztalom, hogy a versek hatnak, megérintik a versmondókat, köztük több olyat is, aki a költő halála után született.



Jegyzetek:


1 1981. július 16-án halt meg leukémiában Ratkó tízéves kisfia, Attila.

2 1981. december 5-én volt a darab bemutatója.

3 1982. november 9-én volt a Fehér karácsony című darab bemutatója.

4 1984. március 4-én volt a Sarkadi Imre művéből készült Oszlopos Simeon, avagy: lássuk, uramisten, mire megyünk ketten című darab bemutatója.

5 Kovács Júlia: Élő Antológia. Népszava, 113. évf., 1985. okt. 30., 255. sz., 6. o.

6 Ü. L.: Szabolcs-szatmári fiatal művészek hete. Magyar Nemzet, 48. évf., 1985. okt. 24., 250. sz., 5. o.

7 Jancsó Sarolta színésznőről van szó.

8 Kolin Péter-Nagy András László-Ratkó József: Az Egri Gárdonyi Géza Színház profiljának, funkciójának meghatározásáról, művészi koncepciónkról, elképzeléseinkről. Könyvtári Kis Híradó, 9. évf., 2004, 1. sz., 21-22. o.

9 Ratkó József: Levél Nagy András László színházi rendezőnek, barátomnak, aki jelenleg a Csokonai Színház tagja. Film Színház Muzsika, 32. évf., 1988. febr. 13., 7. sz., 26-27. o.

10 Ratkó József: Szerzői sérelem. Film, Színház, Muzsika, 31. évf., 1987. nov. 21., 47. sz., 18. o.



« vissza