Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Populizmus és leleplezés

 

Ki a populista?

 

Egyre gyakrabban olvasom újságcikkekben, hallom beszélgetésekben, hogy ez vagy az a politikus „populista”, hogy ez vagy az az álláspont, javaslat tulajdonképpen „populizmus”. 2009. május 2-án olvasom a Népszabadságban a SME szlovák napilapból átvett értékelést, mely összehasonlítja a cseh és magyar kormányválságot, és arra a következtetésre jut, hogy „Mindkét országban közös az is, hogy erős populista ellenzékkel rendelkezik (...), mely kihasználta, hogy az emberek nem akarnak lemondani azokról az illúziókról, hogy lehetséges szocialista módon dolgozni és kapitalista módon élni.” 2009. április 13-i számában a Wall Street Journal Orbán Viktor „populizmusát” bírálja, arra hivatkozva, hogy Orbán a munkaadók és az alkalmazottak adóinak csökkentését javasolja. A belgrádi DANAS egy hónappal később (2009. május 15.), címoldalon az EU-országok populizmusáról ír (elsősorban nyugat-európai országokra vonatkoztatva a megjelölést). A DANAS szerint, mivel az EU-országok polgárai nem szívesen látnak országaikban muzulmánokat, romákat és albánokat, ellenzik a határok megnyitását - és az európai parlamenti választási kampányban a politikusok ezt populista módon támogatják. Ezért is késik a vízumkényszer megszüntetése. A példákat sokáig lehetne sorolni, egynéhányra vissza is térek még.

Manapság a „populizmus” jelző rendszerint a leleplezés szövegkörnyezetében és szerepében jelenik meg. Arra igyekszik rávilágítani, hogy vannak sokaknak tetsző ígéretek, javaslatok, melyek azonban tulajdonképpen megvalósíthatatlanok - és ha mégis megvalósulnának, hosszabb távon mégsem a kisemberek életkörülményeinek javulását hoznák. A „populizmus” kifejezés eredeti jelentéstartalma ennél jóval árnyaltabb. Kétségtelen azonban, hogy a mai közbeszédben - nemcsak Magyarországon - a „populizmus” kifejezés nem a politikai tudományok ezzel kapcsolatos összetett képzeteit igyekszik tükrözni, hanem egy retorikai fegyver, mely tényleges vagy vélt ábrándokkal és demagógiával igyekszik szembehelyezkedni. Így ma a „populizmus” kifejezés elsősorban jelző, melynek a szerepe megbélyegzés. Ha enyhébb megbélyegzésről van szó, akkor egy enyhítő pótminősítésre is szükség van. Így például, amikor a Népszabadság 2009. április 16-i száma arról tudósít, hogy Debrecen belvárosában a korábban vitatható módon kivágott fák helyére újakat ültetnek, a cikkíró úgy fogalmaz, hogy „A kivágott fák helyén a közelmúltban látványos és némileg populista akció keretében kezdték meg a faültetést”... (úgy, hogy a polgármester és több önkormányzati képviselő ásót ragadott). Tekintve hogy a „populizmus” a mai szóhasználatban egy markánsabb megbélyegzést hordoz, mely az adott esetben aránytalan lehetett volna, a szövegbe bekerült lágyításként a „némileg”.

A belgrádi Vreme hetilap 2009. április 9-i számában „populistának” minősíti Obama vízióját egy atomfegyvermentes világról. Az atomfegyver-mentesség nem vált ki semmilyen ellenszenvet a cikkíróban, de a „populizmus” jelző konnotációja mégis negatív és leleplező célzatú, abban az értelemben, hogy Obama egy népszerű, de lehetetlen elképzelés hangsúlyozásával igyekszik bővíteni támogatóinak körét.

Érdekes kérdést vett fel Steinmeier német külügyminiszter interjúja (Népszabadság, 2009. április 9.). Arra a kérdésre, hogy hogyan lehet szembeszállni azzal, hogy az „elmaradt gazdasági fejlődés miatti csalódás felerősíti a nacionalista és populista érzelmeket, s erősödik az utca hangja”, Steinmeier kijelenti, hogy „ebben a helyzetben a felelősségteljes politikának szembe kell szállnia a populista tendenciákkal”. Hozzáteszi ugyanakkor, hogy szükséges a pénzpiacok szigorúbb szabályzása, a menedzserek túlzott fizetésének korlátok közé szorítása. Steinmeier szerint „Aki azt akarja, hogy a válság okait szüntessük meg, és hogy a társadalom igazságosabb legyen, hogy egy topmenedzser évente ne keressen annyit, mint 500 ápolónő, annak a szociáldemokráciát kell választani.” Két hónappal korábban (2009. február 5.) a New York Times a menedzserfizetésekkel kapcsolatos „populista felháborodásról” (populist outrage) ír; 2009. március 17-én pedig a Washington Post a menedzserek felé irányuló „populista düh” (populist anger) kifejezést használja.1 Ezek szerint Steinmeier is populista, amikor a topmenedzser-fizetéseket támadja és összeköti a válság okaival?

Kétségtelen, hogy egy válsághelyzetben különösen nagy szükség van leleplező tisztánlátásra. Az sem vitatható, hogy válsághelyzet van világszerte. Az utóbbi években a közbeszédben a „populizmus” kifejezés valamennyire eltávolodott a politikai tudományokban körvonalazódó jelentésterületről, felerősödött a negatív kiegészítő jelentés és a velejáró leleplezést célzó elkötelezettség. A kérdés az, hogy mennyire bizonyult alkalmasnak a „populizmus” fogalma a leleplező szerepre.

Maradjunk egyelőre a menedzserfizetéseknél. Amikor a New York Times és a Washington Post populista felháborodásról és populista dühről beszélnek, a negatív konnotációt nyilván nem igazolhatja egy olyan feltételezés, hogy tulajdonképpen nincsen baj a menedzserfizetésekkel. Dehogynincs baj. Esetleg arról lehetne szó, hogy olcsó népszerűséget keres az, aki az általános utálatnak örvendő menedzserfizetéseket bírálja, amikor az igazi problémák másutt vannak (mondjuk a bürokráciában vagy a munkahelyteremtés elmaradásában). Ha a menedzserfizetések nem igazán számítanak, akkor ezeknek célkeresztbe állítása népszerű lehet ugyan, de „populista”, mert a népszerűséget, és nem a lényeget keresi. Persze ahhoz, hogy a szó negatív értelmében populistának nevezhessük azt, aki a menedzserfizetések csökkentését követeli, tudnunk kellene azt is, hogy mekkorák is valójában a menedzserfizetések. Ezt pedig nemigen lehet tudni. Sok országban - Magyarország is ezek közé tartozik - nem publikusak a menedzserfizetések, legalábbis a magánszférában nem. Így nem is látjuk és nem láthatjuk azokat. A tisztánlátásnak pedig meglehetősen elemi feltétele a látás. Hadd említsek azonban néhány olyan adatot, melyek ismertek. Amerikai példákat vennék, mert ott átláthatóbb a helyzet, minden tőzsdeszereplő köteles évente közölni az öt legmagasabb fizetést. Tény, hogy elég sok olyan menedzserfizetés van, mely nem ötszáz, hanem ötezer vagy annál is több ápolónői fizetésnek felel meg.2 Ide kapcsolódnak persze a bónuszok is. 2008-ban, a krízis tudatában (és sok esetben állami segélyek birtokában) a Wall Streeten 18 milliárd dollár bónuszt osztottak szét. Ez nem valami rendhagyó esemény volt. 2007-ben 32,9 milliárd dollár bónuszt osztottak.3 Tekintettel arra, hogy egy átlagos munkahely (mondjuk ápolónői) évi 20-30 000 dollár keresetet jelent, a 2008. évi bónuszok legalább 600 000, a 2007-es bónuszok legalább 1,3 millió munkahelyet jelentettek (iktattak ki?). Ezek amerikai viszonylatban is komoly számok. Persze lehet úgy érvelni, hogy populizmus lenne azt követelni, hogy a bónuszok helyett több alkalmazott legyen, mert nem teremtődött igazán új munkaigény, és nem racionális, hogy egy félmillióval vagy millióval több ember végezze ugyanazt a munkát. Ezzel viszont szembe lehetne helyezni azt az érvet, hogy a 100 millió dollárokat meghaladó menedzserfizetések (melyek lehetővé teszik, mondjuk, hogy a menedzser naponta 15 luxusautót vásároljon magának) teljesen elváltak minden emberi igénytől. Ha valamilyen emberi fejlődés távlatait keressük, valószínű, hogy emberibb a teljesebb foglalkoztatás és a csökkenő munkaterhelés irányába fordulni ahelyett, hogy a jelenlegi menedzserfizetések és bónuszok divatját követnénk. Itt van aztán az érv is, hogy ha, mondjuk, 1 millióval több embernek van fizetése, ez sokkal ösztönzőbben hat a gazdaságra. Egy 156 milliós fizetés4 sok luxuslakás megvételére is elég, de nem valószínű, hogy egy ember mondjuk öt (vagy legyen tíz) lakásnál többet vegyen saját használatra. Ha viszont ez a fizetés „csupán” 5 millióra csökkenne, akkor a maradékból legalább 5000 embernek lehetne még fizetése, és ezek több munkát adhatnak az építőiparnak - vagy mondjuk az élelmiszeriparnak. Még ösztönzőbben hathatna, ha - a cégvezetői bónuszok helyett - 1 millió emberrel többnek lenne állása és fizetése. Hadd tegyem hozzá azt is, hogy ma a bónuszokat osztogató amerikai bankok számottevő része az adófizetők pénzéből fenntartott bank. Azt is mondhatnánk, hogy szociális segélyen levő bank. E szociális segély természetesen elsősorban a likviditást igyekszik fenntartani - de tény, hogy ebből fedezik a menedzserfizetéseket és bónuszokat is. Szóval ahhoz, hogy kimondjuk, hogy valaki elrugaszkodott-e a tények talajától, ismernünk kellene és figyelembe kellene vennünk a tényeket.

Van egy megrögződés, mely szerint a „karcsúsítás” (létszámleépítés) az, ami igazán racionális. Feltétlenül így van ez? 2008. augusztus 8-án közli a Népszabadság címoldalon, hogy „Létszámleépítésből növelte a profitot a Magyar Telekom”. A rövid cikk közli, hogy Christopher Mattheisen elnök-vezérigazgató szerint a jobb eredmények hátterében részben az áll, hogy az első évben csoportszinten 13,9 százalékkal csökkent a munkavállalók létszáma. A Népszabadság csak átveszi ezt az információt az MTI-től, kommentárt nem fűz hozzá. Annál élesebb azonban a Süddeutsche Zeitung kommentárja, mely két héttel később (a 2008. augusztus 23/24. számában) szintén a Telekom „karcsúsító” akcióival foglalkozik (ezúttal Németországban). A keményen menedzserellenes cikk5 felrója, hogy a Telekomban (és más vállalatokban) elsősorban és a legkönnyebben embereken takarékoskodnak. Az írás alaphangja a felháborodás. Ezek után a populizmust bíráló populista Steinmeier külügyminiszter mellett a Süddeutsche Zeitung is populista?

Hadd vegyek egy ellenkező indíttatású példát is. Elöljáróban annyit, hogy a populizmus hagyományos ellentéte az elitizmus. Ebben a vonatkozásban talán nem logikátlan populistának nevezni azt, aki szembehelyezkedik a menedzseri elittel, és felháborodik a menedzseri fizetéseken és bónuszokon. Az történt azonban, hogy a közbeszédben elhalványult (vagy el is tűnt) a populizmus-elitizmus koordináta-rendszer, a megbélyegzés került előtérbe, és így zavarónak tűnik valamit populizmusnak nevezni anélkül, hogy a hangulattérben ott ne legyen a már megszokott markáns lejáratás. Ugyanakkor, pontosan azért, mert a „populizmus” sikeres megbélyegző fegyverré vált, ezt egyre többen igyekeznek használni. Néha-néha már az elitizmus ellenfelei is, akik éppen az elitista retorikát igyekeznek megbélyegezni a „populista” leleplező jelzővel. Ismét a Népszabadságból idéznék. A2009. március 26-i szám egy véleményt közöl (Palugyai István), mely a környezetvédők és a zöldek érveit támogatja. E vélemény szembehelyezkedik azokkal, akik azt igyekeznek magyarázni, hogy a Velencei-tó határába tervezett kaszinóváros, vagy a porpáci kínai teherszállító repülőtér az érintett környéken élők jólétét jelenti, és emellett munkahelyeket teremt. A szöveg írója szerint „Ez az igyekezet pedig legtöbbször - és temérdek pénz birtokában nagy erővel, ügyes marketingfogásokkal, gyakran szívhez szóló populista [kiemelés tőlem] érvekkel - háttérbe szorítja az élhető és fenntartható környezet védelmének szempontjait.” Tehát a beruházók által olyan gyakran használt „munkahelyteremtés”, szintén populista érv a szó negatív értelmében. Tényleg populizmus a munkahelyteremtés hangoztatása? (És függetlenül attól, hogy éppen populizmus-e, megérdemli a leleplező megbélyegzést?) Arra persze vissza lehetne gondolni, hogy hányszor is hallottuk az utóbbi időben érvként a „munkahelyteremtést”, és hányféle kontextusban.

Egy ilyesféle számadást végzett egy évvel ezelőtt (2008. április 1.) a Guardian. George Monbiot cikkíró szerint „Nincsen akkora nonszensz, hogy azt ne lehetne munkahelyteremtéssel igazolni.”6 A cikk nyomon követi és elemzi a munkahelyteremtő bejelentéseket, melyek mindenféle vállalkozásokat (és adófizetői hozzájárulásokat) igazolnak, számba veszi a közvetlen és közvetett munkahelyteremtéseket, és észreveszi, hogy a „közvetlen” és „közvetett” kombinálásával és keverésével egyre több az olyan állítólagos munkahely, melyet több „munkahelyteremtő” is a maga javára ír. Megállapítja azt is, hogy a Tesco és egyéb üzleti láncok kihelyezett (városon kívül helyezett) üzletei nyomán rengeteg bolt (és munkahely) szűnik meg a városokban, és hogy a teremtett és elveszített munkahelyeket senki sem veti össze; erre pedig nyilvánvalóan szükség lenne ahhoz, hogy ténylegesen láthassuk a tescói munkahelyteremtés tényleges eredményeit. A cikk - hivatkozva a New Economic Foundation elemzésére - azt is megállapítja, hogy kis helyi boltok viszonylatában kb. 50000 fontot kell költeni egy munkahely megteremtésére; a szupermarketek esetében egy munkahely ára viszont 250000 font. Számba véve és elemezve a munkahelyteremtő ígéreteket Angliában, Monbiot megállapítja, hogy ha minden állítás igaz lenne, ma 218 millió ember dolgozna az Egyesült Királyságban (mellékesen, az Egyesült Királyság lakossága 61 millió). Nem egyszerű és nem könnyen nyomon követhető számokról és számadatokról van szó, lehet, hogy más elemzések más végeredményre jutnának, mint a Guardian. Kétségtelen azonban, hogy nem kellene minden további nélkül örülni minden javaslatnak, melyben ott van bűvös igeként a „munkahelyteremtés”. (Mellesleg érdemes lenne utánanézni, hogy a Magyar Telekom induláskor „létszámleépítésből növelhető profitot” vagy pedig munkahelyteremtést ígért.)

Hadd tegyem még ide a (kissé hosszúra sikerült) bevezető sorokba, hogy nemrég Pesten egy vitának voltam tanúja. Egyik ismerősöm azt fejtette ki, hogy populista az, aki állandóan a melegek házasságáról beszél (akár úgy, hogy követeli, akár úgy, hogy hevesen ellenzi) - mert így egy nagy érdeklődést kiváltó témával háttérbe szorít kisebb nyilvános érdeklődést kiváltó, de fontosabb témákat (mint mondjuk a hajléktalanság). A másik ismerősöm erre azt válaszolta, hogy éppen ellenkezőleg, az a populista, aki a hajléktalanságról beszél állandóan és nem a melegek házasságáról, mert ezzel egy megoldhatatlan kérdést tesz az asztalra egy megoldható helyett.

Szóval - akkor is, ha nincsen tiszta és egyértelmű válasz - mégiscsak fel kellene tenni a kérdést, hogy:

Mi is a populizmus?

 

A populizmussal foglalkozó egyik legismertebb korszerű tanulmánygyűjteményben a kötet szerkesztői (Yves Mény és Yves Surel)7 a kérdést felvezetve (és Isaiah Berlinre hivatkozva) megoldatlan Hamupipőke-problémáról beszélnek. Azaz: adva van egy populizmus formájú cipő, de nem lehet hozzá lábat találni.

Ehhez hozzá lehetne tenni, hogy a cipőt elsősorban politikai véleményformáló szorgoskodás szabta, és ebbe most nehéz beleilleszteni azt, amit a társadalomtudományok populizmusnak neveztek. Tény persze az is, hogy a populizmus fogalma a társadalomtudományokon belül is változott; módosult a tartalom, módosult az előjel is. Mindemellett kétségtelen, hogy ez a fogalom érdekes szempontokat nyitott és láttatott.

Támpontot keresve, az elitizmussal való szembenállás tűnik a legmegbízhatóbbnak és legkevésbé vitatottnak. Ez a szembenállás - vagy szembeszegülés - tartalmi meghatározást is hordoz. Apopulizmus történetéről beszélve John Lukács azzal a megállapítással kezdi, hogy populista felkelések, populista vezetők voltak már a protestáns reformáció előtt, és „szórványosan Európa egész történelmében előfordultak”. Hozzáteszi, hogy „szinte mindig az arisztokrácia ellen irányultak, de nem mindig voltak baloldaliak”.8 Mény és Surel közismert tényként említik, hogy a populista retorikának alapköve az a beállítás, hogy a jó, egyszerű és bölcs kisemberekkel szemben a korrupt és inkompetens elit áll. Emellett „a populista mozgalmak rendszerint azt állítják, hogy az embereket elárulták a tisztségviselők”.9 (Ide persze hozzátehetnénk, hogy nemigen van olyan ellenzéki párt - akár populista, akár más -, mely ne hangoztatná, hogy a jelen kormány elárulta a választók bizalmát.) Populizmus (Populism) című könyvében Paul Taggart egy hosszú áttekintést ad a populizmus különböző meghatározásairól10, és ezekben elismert (vagy nem vitatott) az elitizmussal való szembeállítás. Tamás Gáspár Miklós egy másfél éve közölt cikkének a címe is ezt a szembeállítást tükrözi (Populizmus és elitizmus).11 Az író szerint „A »populizmus« kifejezés nálunkfelé a palifogó demagógiát jelenti.” Hozzáteszi, hogy jellegzetes a kifejezés „eszmetörténeti precedens nélküli szemantikai eltorzítása”. Az írás nem kíméli sem azokat, akik a „populizmus” kifejezéssel (vissza)élve támadnak - és azokat sem, akik célkeresztbe kerültek. Nem vitatja azonban a populizmus-elitizmus szembeállítást.

A populizmus antielitista jellegéből az is következik, hogy a populizmus következetesen a közvetlen demokrácia szükségességét hangoztatja, a közvetett (például parlamentáris) demokráciával szemben. Visszatérő programcél a közvetítők kiiktatása.12 Többen rámutatnak arra is, hogy a populizmus megjelenése és terjeszkedése olyan tünet, mely arra utal, hogy problémák vannak a működő demokráciával. Más kérdés, hogy mikor hoz és mikor nem hoz megfelelő alternatívát a populizmus. Többen okkal nevezték és nevezik populistának Hitlert, ám De Gaulle-t is; Perónt, McCarthy szenátort, de Jimmy Cartert is.13 Okkal kelthet aggodalmat a populizmusnak nacionalizmussal párosuló agresszív változata, de a tisztánlátáshoz korántsem elég a „populizmus” megjelölés. Margaret Canovan szerint veszett ügy (lost cause) az az igyekvés, hogy a populizmust akár jobboldaliként, akár baloldaliként jelöljük meg.14 Canovan hozzáteszi, hogy egy dolog biztos: „Ha a »populizmus« fogalma nem létezne, egyetlen társadalomtudós sem találná ki szándékosan; a kifejezés túl határozatlan.”15

Fogódzókat keresve - és saját szakmai beidegződéseimet követve - megpróbáltam utánanézni, hogy hogyan kezeli a populizmust a joggyakorlat. Azt nem vártam (és nem várhattam) persze, hogy bíróságok mondják meg, kinek van igaza azok között, akik különféle értelemben és különféle előjelekkel használják a kifejezést. Erre az igazságszolgáltatás természetesen nem alkalmas. Reméltem azonban, hogy vannak ítéletek, melyek ilyen vagy olyan kontextusban foglalkoznak a populizmussal, és amelyek kapcsolatba hozzák a populizmust az eldöntendő kérdéssel. A legérdekesebb példákat az amerikai joggyakorlatban találtam. 1898-ban például egy érdekes fellebbezés került Iowa Állam Legfelsőbb Bírósága elé. Az elsőfokú bíróság elutasította a felperes kártérítési igényét. 138 dollárról és 25 centről volt szó. A felperes fellebbezett, és a beadványában az esküdtszék összetételét vitatta, többek között azon az alapon is, hogy „az esküdtszék tagjai zömmel populisták voltak”. Az Iowai Legfelsőbb Bíróság ebben nem igazán látott fogas kérdést. „Nehéz elhinni [mondták a bírák], hogy a felperes tényleg azt állítja, hogy ha valaki a populizmus doktrínáiban hisz, az alkalmatlanná válik esküdtszéki feladatra.”16 A fellebbezést elutasították. (Az ítélet szövegéből nem igazán derül ki, hogy hogyan és miért is voltak az esküdtszéki tagok populisták. A bíróság arra utal, hogy a „szabad ezüst” mellett voltak, és ez akkor - 1898-ban - egy politikai kampánynak volt fontos eleme.17)

Egy frissebb - de az indoklásban szintén a 19. századig visszanyúló - ügyben, Washington Állam Legfelsőbb Bírósága arról döntött18, hogy alkotmányba ütközik-e, ha fegyházak magánvállalatokban dolgoztatnak rabokat. (Nem az Egyesült Államok, hanem Washington Állam alkotmányáról van szó, melynek II. szakaszában egy olyan szabály van, mely szerint 1890. január elsejétől a fegyencek munkáját nem lehet bérbe adni személyeknek, cégeknek vagy vállalatoknak; valamint hogy törvény rendezi majd, hogy a fegyencek „az állam javára” végezhessenek munkát.) A II. szakaszban említett törvény meg is született, és lehetővé tette hogy magánvállalatoknak is dolgozzanak fegyencek. Az e törvény alapján kötött szerződések megsemmisítését kérték munkaszervezetek Washington Állam alkotmányára hivatkozva, azzal érvelve, hogy a törvény (és persze a szerződés is) túllépi az „állam javára” alkotmányos megfogalmazás kereteit. A bíróság fontosnak tartotta a történelmi háttér elemzését. Több forrásra és tanulmányra hivatkozva beszél a „leírhatatlan brutalitásról” mellyel a magánvállalatok kezelték az elítélteket a 19. században. Külön kiemeli, hogy az alkotmányozó közgyűlést megelőző évek alatt (1880-as évek) „az alakuló [Washington] állam politikai életében a populista mozgalom dominált, és ez erősen befolyásolta Washington alkotmányát”. A bíróság hozzáteszi, hogy „A populizmus agrár gyökerekből indult, és filozófiájában a kisvállalatok és dolgozó polgárok védelmét hangsúlyozta. A populista eszmék között központi jelentősége volt az egyén védelmének az államapparátus és a politikai kapcsolatokkal rendelkező nagyvállalatok koalíciója ellen.” Az alkotmányos rendelkezés értelmét és célját történeti értelmezéssel keresve, a bírák leszögezik, hogy az alkotmány az állam és a nagyvállalatok „tisztességtelen előnyöket biztosító összefonódását” bíráló washingtoni populisták befolyása alatt született. Ebből arra a következtetésre jutottak, hogy az „állam javára” kifejezést használva „a populisták csak arra gondolhattak, hogy börtön-munkaerő [prison labor] ne legyen a magánipar javára használva”. Ezen meggondolások alapján Washington Állam Legfelsőbb Bírósága alkotmányellenesnek nyilvánította azokat a jogszabályokat (és az ezek alapján kötött szerződéseket), melyek lehetővé tették, hogy magánvállalatoknak adjanak bérbe fegyencmunkát a börtönök.

Hogy egy további példát említsek, az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának egy 1985-ös ítélete19 a faji megkülönböztetéssel kapcsolatban említi a populizmust, és pozitív előjellel. Itt is egy jogszabály alkotmányosságáról volt szó, de ezúttal egy tagállam (Alabama) alkotmányát vizsgálta a bíróság, az Egyesült Államok Alkotmánya fényében. A kérdés az volt, hogy összhangban van-e az Egyesült Államok Alkotmányával Alabama Állam 1901-ben hozott Alkotmányának a 182. paragrafusa, mely szerint elveszíti választójogát az, akit „erkölcsi becstelenségért” (moral turpitude) ítélnek el. A182. paragrafus hosszan sorolja, hogy kiktől kell megvonni a választói jogot. Ide tartoznak még például a gyilkosok és gyújtogatók, de az idióták és elmebetegek is; a bigámisták; akik verik a feleségüket; akiket „fajkeveredésért” (miscegenation) ítéltek el; vagy akik csavargók. Az „erkölcsi becstelenség” azért vált különösen fontossá, mert 1916-ban az Alabama Állam Legfelsőbb Bírósága kimondta, hogy ez a megjelölés kiterjed olyan cselekményre is, melyet a törvény egyébként nem tart büntetendőnek, de „önmagában erkölcstelen” (immoral in itself).20 A történelmi gyökereket és indítékokat keresve, az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága megállapította, hogy az elsőrendű cél az volt, hogy a feketék minél kisebb számban szavazhassanak - és ez a cél meg is valósult. A Bíróság elfogadta dr J. Mills Thornton társadalomtudós szakértői vallomását, mely szerint a feketék és szegény fehérek kiszorítása az, amit a déli demokraták akartak elérni az 1901-es Alabamai Alkotmány 182. paragrafusával. A bíróság szerint a déli demokraták attól féltek, hogy a feketék és szegény fehérek szavazataival a populisták elhódíthatják a hatalmat. Tehát a populisták szemben álltak azokkal, akik faji diszkriminációt vezettek be. Az ítélet kimondja, hogy a szavazati jog megvonása az „erkölcsi becstelenség” ilyen értelmezése alapján sérti az egyenlő elbánás alkotmányos elvét.

Az utóbbi két ítélet (Washington Állam és az Egyesült Államok legfelsőbb bíróságainak ítéletei) egy történelmi háttér elemeként láttatja a populizmust - és (legalábbis viszonylag) pozitív tényezőként. Egy egészen friss (2009. február 27-én hozott) ítélet szintén történelmi háttérben láttatja a populizmust, és - csakúgy, mint az 1985-ös legfelsőbb bírósági ítélet - a faji megkülönböztetéssel kapcsolatban. Ezúttal azonban a populizmussal egy kiegészítő minősítés párosul („reakciós populizmus”), változik az előjel, és nem a feketék, hanem a rasszizmus oldalán nyer besorolást. A Nebraskai Legfelsőbb Bíróság 2009-ben egy választott bírósági ítélet megsemmisítéséről döntött.21 A történet főszereplője egy nebraskai rendőr, akit otthagyott a felesége egy latin-amerikai (hispanic) férfi kedvéért. A rendőr ezután tagja lett a Knights Partynak, mely tulajdonképpen a Ku-Klux-Klan szervezete. A választott bírói döntés szerint ez nem volt elég ok a munkaviszony megszüntetésére. A Nebraskai Legfelsőbb Bíróság azt találta azonban, hogy az ilyen választottbírói döntés közrendet sért. Az ítélet történelmi visszatekintésben elemzi a Ku-Klux-Klan erőszakos kampányait a „feketék, zsidók, külföldiek, katolikusok, és a választójognak a nőkre való kiterjesztéséért harcolók [women suffragists]” ellen, a történelem során. Eközben helyeselve idéz egy történészt, aki a KKK „reakciós populizmusáról” is beszél.

Egy egészen más szövegkörnyezetben merül fel a „populizmus” megjelölés egy 1988-as New York-i bírósági ítéletben.22 Ez a történet egy floridai csodagyerekről szól (Stephen Baccus), aki 14 éves korábban végezte el az egyetemet (University of Miami), és ezután kezdte jogi tanulmányait.
17 éves korában szerzett jogi doktorátust, majd Florida Államban letette az ügyvédi vizsgát is. Probléma akkor merült fel, amikor New York Államban is ügyvédi vizsgát akart tenni. Ez a próbálkozás két akadályba is ütközött. A New York-i szabályok szerint csak az tehet ügyvédi vizsgát, aki legalább 18 éves volt, amikor a jogi tanulmányait elkezdte, és aki legalább 21 éves, amikor ügyvédi vizsgát tesz. A kérdés az volt, hogy ezek a feltételek sértik-e az egyenlő elbánás alkotmányos elvét. A bíróság ismét elemezte a szabály meghozatalának a körülményeit 1846-ban. Az elemzés kitér az akkor kifejtett érvekre, idézve azokat, akik szigorúbb feltételeket szabtak volna az ügyvédi hivatás gyakorlásához, és azokat is, akik szerint „ha valaki éles szerszámokat használ, hadd vágja meg az ujját”. A bíróság szerint „a 21 éves korhatár a populizmus és a jogi szakma iránti általános megvetés házasságából született”. (Az ítélet egészéből az vehető ki, hogy a „populisták” maguk a „nyitott ajtók” politikája mellett voltak.) - Abíróság egyébként úgy döntött, hogy sérti az egyenlő elbánás elvét az a feltétel, hogy a 18. életév után lehet csak megkezdeni a jogi tanulmányokat; nem tartotta azonban alkotmányellenesnek azt a feltételt, mely szerint a jelöltnek be kell töltenie a 21. életévét ahhoz, hogy ügyvédi vizsgát tehessen. Baccus tehát letehette a New York-i ügyvédi vizsgát is, csak várnia kellett egy keveset.

 

*
 

Ez előbb felhozott példák valamennyien egy korábbi időszakig nyúlnak vissza, és abban igyekeznek megérteni és láttatni a populizmust. Szeretnék még két ítéletet megemlíteni (az egyik 2005-ben, a másik 2008-ban született), melyek mai viszonyokra alkalmazzák a „populizmus” kifejezést. Ezekben az ügyekben e kifejezésnek csak jelző szerepe van, de így is világosan láttat egy előjelet, és (valamivel kevésbé) értelmet is. Egy 1991-ben indult ügy 2005-ben jutott el a floridai fellebviteli bírósághoz.23 A felperes Lynn French légikisasszony volt, aki azért perelte a cigarettagyártó cégeket, mert ki volt téve az utasok dohányzásának, és ezért súlyos egészségkárosodást szenvedett. A bíróság komoly kártérítést ítélt meg. A Philip Morris és más cigarettagyártók többek között azt is kifogásolták, hogy French kisasszony ügyvédje „kvázi-populista és business-ellenes” hergelő retorikájával előítéleteket teremtett. A bíróság elutasította ezt a kifogást, anélkül, hogy komolyabban vizsgálta volna, mi is a „kvázi-populista és business-ellenes” retorika. A populizmus és a business-ellenesség összekapcsolása összhangban áll azokkal a képzetekkel, melyeket a korábban említett ítéletek a 19. századba visszanyúlva láttatnak. A populizmus és a nagyvállalatok szembeállítása egyébként gyakori. Már Polányi is a populisták és a Wall Street (19. századi) pörlekedéseiről ír.24 Érdekes az érvelésben a „kvázi-populista” megjelölés. A Philip Morris ügyvédje ezzel minden valószínűség szerint valami olyasmit akart közölni, hogy „még rosszabb, mint egy igazi populista”. Az ügyvédi érv nem bizonyult sikeresnek - és a megfogalmazás sem tűnik annak.

A 2008-as ügy főszereplői egyrészt egy Evans nevű üzletember, másrészt a Haliburton cég (melynek iraki üzleteit és Rumsfeld volt amerikai hadügyminiszterrel való érdek-összefonódásait sokat emlegette a sajtó az elmúlt években). A vita tárgya a felek között kötött garanciaszerződés értelmezése volt.25 Evans azzal érvelt, hogy aki fogalmazta a garanciatervezetet (ez a Haliburton volt), az kell hogy viselje az értelmezési nehézségek terhét. Ezaz elv több európai jogban ismert, és visszavezethető a contra proferentem római jogi maximára.26 A bíróság nem így látta, és különösebb magyarázat nélkül „populista nonszensz”-nek nevezte Evans értelmezési javaslatát. A negatív előjel evidens (bár az indokoltsága nem az). Arra a kérdésre, hogy hogyan kapcsolódik össze a contra proferentem elv és a populizmus, talán az lehetne a válasz, hogy a texasi bíróság azt az igyekezetet láthatta az érvben, hogy a gyengébb fél részesüljön fokozottabb védelemben - és ebben láthatott populizmust.

Bíróságokról beszélve, megemlítenék még egy cikket az International Herald Tribune-ből (2008. március 15-16). A cikkíró (Jeffrey Rosen) nem idéz ugyan ítéleteket, de minősíti azokat, és eközben használja a „populizmus” kifejezést. Rosen a 2008 júniusáig terjedő legújabb időszakot elemzi az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának történetében, és arra a megállapításra jut, hogy e periódus páratlanul eredményes volt az Amerikai Kereskedelmi Kamara és az üzleti világ szempontjából. Eltűntek azok a populista bírák és ítéletek, melyek a környezetvédelem javára és a nagyvállalatok ellen alkalmaztak volna itt-ott tágabb értelmezést. Ma a legfelsőbb bíróságon nincsen többé olyan bíró, aki „gazdasági populista” lenne, szögezi le a cikkíró. (Hadd tegyem hozzá, hogy a cikkből nem az érződik ki, hogy ez feltétlenül örvendetes is lenne.)

Sok értelmezést, megfogalmazást lehetne még felsorolni. Olyat is, amely megerősíti, olyat is, amely cáfolja egyik vagy másik eddig feljegyzett álláspontot. Egyszerű válasz azonban nincsen arra a kérdésre, hogy mi is a populizmus. Vannak hagyományos szembeállítások (populizmus - eli­tizmus), de nincsen pontosan körülhatárolt jelentéstartalom, mely minden további felvezetés és magyarázat nélkül, önmagában egyértelmű eligazítást adna annak, aki a populizmus szót olvassa. Nincsen állandó és stabil intenzitású előjel sem.
 

Leleplezés?

 

Alig vitatható, hogy a politikusok ígéreteit nem annyira az határozza meg, hogy mit kellene tenni - hanem inkább az, hogy mit lenne célszerű mondani. Ez persze nem igazán újszerű jelenség. Inkább újdonság, hogy már nem a politikusok, hanem a kommunikációs szakértők határozzák meg, hogy mit is lenne célszerű mondani. Hozzátenném, hogy az uralkodó diskurzusnak a nagyotmondás mellett egyre fontosabb eleme a semmitmondás. Ebben a helyzetben a leleplezés elemi igény.

Nézem Budapesten a június 7-ére kitűzött európai parlamenti választások plakátjait. Ezeknek a nagyot és/vagy nem-sokat-mondásáról akartam írni, de közben egy római tanácskozás révén megláttam az olasz plakátokat, és ezeket még frappánsabb példának látom. Tudom, hogy azzal, hogy olasz és nem magyar példát helyezek előtérbe, kikerülök és elmulasztok egy stílusmegrögződést, melyet itt, az anyaországban ismertem meg. Úgy indul, egyébként, hogy: „mert itt, ugye, Magyarországon...” - és aztán mindig arra lejt, hogy ilyesmi csak egy ilyen országban lehetséges, ahol minden vacak, de én magam valamivel jobb vagyok, mert látom ezt. E stílusfordulat kihagyásával nem akarom igazán dicsérni a magyarországi plakátokat, de tessék megnézni az olaszokat. (Szintén a június 7-i európai parlamenti választásokra készültek.) Például:


La nostra Europa

Piu forte noi - piu forte Europa

In Europa per l’Italia

 

A plakátok jelenléte nyilván fontosabbá vált, mint az üzenet. Nem valószínű, hogy valaki azért szavazna a Berlusconi-pártra, mert a plakátjuk azt mondja, hogy „A mi Európánk”. Azért esetleg igen, mert tele van az ország ezekkel a plakátokkal. Grafikailag is meglehetősen közhelyesek a plakátok. A pop-art művészei ilyesmit leleplező, paródiaszándékkal festettek évtizedekkel ezelőtt. A mai politikai plakátok azonban nem láttatják, hanem gyakorolják a közhelyeket. Mintha a karikatúraszerű közhelyképek és szövegek mögül valaki kilopta volna a kijáró és odatartozó iróniát.

Szóval valóban szükség van leleplezésre. A semmit-mondásnak a semmitmondását kellene láttatni. Az olcsó népszerűséget célzó politikai ígéreteknek viszont az álságosságát, megvalósíthatatlanságát (vagy legalábbis kétséges voltát) kellene feltárni. Ez pedig nehéz feladat. Nehéz azért is, mert egyre átláthatatlanabbak a gazdasági folyamatok, és teljesen tiszta szándékkal sem könnyű eligazodni. Segít-e ebben a „populizmus” vagy „populista” megjelölés?

A politikai vitákban persze mindennapos dolog azt hangoztatni, hogy a másik fél felelőtlenül ígérget, vagy egyszerűen hazudik. A „populizmus” kifejezés használata azonban egy olyan gondolkodásra igyekszik utalni, mely az ilyen politikai csetepaték felett alakul. A kódolás szerint, ami a „populizmus” kifejezésbe csomagolva kerül elénk, az nem egyszerűen valakinek az az állítása, hogy a másik hazudik - hanem egy művelt elemző észrevétele. Ez kétségtelenül többletérték. Persze egy ilyen kódolás (azt is mondhatnám, „elitista kódolás”) fenntartása akkor lehetséges, ha a jelenségek megértése marad a cél, nem pedig egy ellenszenves mozgalom vagy pártvezér megbélyegzése. Az elemzői hozzáálláshoz természetszerűen kapcsolódna az előjel nyitottsága is. Ezt látjuk egyébként legtöbbször a politikai tudományokban - ezt látjuk a korábban felhozott amerikai példák nagy részében is. Az előjel megbélyegzéssé merevedése megnehezíti az elemző hozzáállás (és nimbusz) fenntartását. További nehézséget jelent a fogalom használatának mértéktelen kiterjesztése. Nemigen van már olyan tényleges vagy vélt fogyatékosság, melyet a másik oldalon állók ne neveznének populizmusnak. Így persze meginog a fogalom koordináta-rendszere, és maga a fogalom is. Korunkat a fogalomfogyasztás is jellemzi. Aztán - csakúgy, mint a pénzpiacokon - megjelentek a derivátumok is. Például: „Hitler populista volt. Tehát, ha X. Y. populista, akkor ő is olyan Hitler-fajta.” A probléma ott van, hogy bár Hitler populista volt, nem ez a megjelölés ragadja meg valójában Hitler torz embertelenségét. De Gaulle is populista volt.

Nehézségek vannak az egyre szélesedő jelentésterülettel is. Ha minden ígéret, mely széles néprétegeknek tetszik, populizmus, akkor mi nem az, mi az összehasonlítási alap? Megmarad a „populizmus” szó mögött bármilyen sajátos jelentéstartalom, ha minden ígérgetést és demagógiát ezzel jelölünk? Esetleg úgy pontosíthatnánk a jelentésterületet, hogy nem minden politikus populista, aki tömegeknek tetsző ígéreteket tesz, hanem csak az, aki felelősség nélkül tesz tömegeknek tetsző ígéreteket. Nem hiszem azonban, hogy sokan lennének, akikre ez a feloldás vonatkoztatható.

Ki számít tehát ma populistának? Aki demagóg? Aki nacionalista? Aki a mai gazdasági helyzetben rövid távon javulást ígér? Aki csökkentené a menedzserfizetéseket? Aki munkahelyteremtést ígér? Aki valamikor gulyáskommunizmust ígért valódi kemény kommunizmus helyett? Aki ma gulyásliberalizmust ígér? Aki szerint egy 18 éves is tehet ügyvédi vizsgát? Aki keményen követel kártérítést a dohányipari cégektől?

Aztán - amint mondtam - problémát hoz az előjel megmerevedése. Ez megnehezíti mondjuk azoknak a munkáját, akik valamilyen szövegkörnyezetben egyszerűen az elitizmus ellenpólusát akarják láttatni, anélkül, hogy ezt eleve elítélnék. Természetszerűleg a „populizmus” kifejezés felé nyúlnának, de ez közben toxikussá vált, és megfertőzheti a mondanivalót.

Ugyanakkor, pontosan azért, mert megrögződött, hogy ami populizmus, az csalárd és rossz, ma már zavarja az igazságérzetet, ha halljuk, hogy populistának neveznek valamit vagy valakit, aki számunkra nem ellenszenves - akkor is, ha a megjelölés, eredeti jelentéstartalma szerint, pontos. A belgrádi DANAS napilap 2009. április 6-i számában megjelent cikkben Ruža Ćirković felháborodik azon, hogy populistának nevezik azt, aki a parlamenti képviselők napidíjának csökkentését követeli, de nem nevezik populistának azt, aki az ő fizetését vagy a nyugdíjakat akarja csökkenteni. Ha a fogalom eredeti jelentésterületén mozognánk, nehezen lenne érthető a felháborodás. De ha azt vesszük figyelembe, hogy a mai közbeszédben ami populista, az egyúttal rögtön álságos és helytelen is, akkor érthető az újságírónő felháborodása.

Az történt, hogy a „populizmus” kifejezés inkább idomult egy tökéletlen valósághoz, mintsem hogy sikerült volna erre hatnia. Eközben - legalábbis átmenetileg - sikeres megbélyegző eszközzé vált. Erre építettek aztán azok, akik egy problémát igyekeztek láttatni - és azok is, akik problémaként akarták láttatni, amit az ellenfél tesz. Így jutottunk oda, hogy ma teljesen képlékennyé vált a jelentéstartalom, és a szó használata ma inkább a megbélyegzés igyekezetét láttatja, mint a megbélyegzendő problémát. A leleplezés elsiklott.


 

Jegyzetek:


 

1 S. Labaton, V. Bajaj: Obama Calls for „Common Sense” on Executive Pay, New York Times, 5.II. 2009; M. Shear, P. Kane: Anger Over Firm Depletes Obama’s Political Capital, The Washington Post, 15.III.2009

2 Ennek több példáját említem amerikai forrásokra való hivatkozásokkal a Kommunista piacgondolkodás című írásomban, Beszélő, 2007. július/augusztus, 21-30.

3 Az adatokat a New York Times közli 2009. január 29.-i számában, a What Red Ink? Wall Street Paid Hefty Bonuses c. cikkben, 1. és 17. o.

4 Ennyi volt Robert Nardelli fizetése a Home Depot-ban, mielőtt sikertelensége miat menesztették (210 millió dolláros végkielégítéssel). Nardelli ezután a Chrysler vezetését vette át, melynek csődbemeneteléről 2009. május 2-án tudósítanak a napilapok.

5 S. Haas, Verschiebemasse Mensch, Süddeutsche Zeitung, 23/24. August 2008. 4. o.

6 George Monbiot: Jobs are used to justify anything, but the numbers don’t add up, Guardian, April 1, 2008. 23. o. Acikk első mondata „There is no nonsense so gross that it cannot be justified by the creation of jobs.”

7 Yves Mény-Yves Surel: The Constitutive Ambiguity of Populism - a Mény-Surel Democracies and the Populist Change c. tanulmánykötetben, Palgrave Publ. 2002, 1-21.

8 John Lukács: Demokrácia és populizmus, Európa Kiadó, 2008. 59. o.

9 Y. Mény-Y. Surel: Op. cit. 12. o.

10 Paul Taggart: Populism, Open University Press, Philadelphia, 2000, 10-22 o.

11 Tamás Gáspár Miklós: Populizmus és elitizmus, Élet és Irodalom, 2005. december 23.

12 Lásd Herbert Kitschelt: Popular Dissatisfaction with Democracy: Populism and Party Systems (az idézett Mény-Surel válogatásban, 179-196. o.)

13 Lásd pl. Margaret Canovan, Populism, 1981, 289-301. o. (Conclusions)

14 M. Canovan, Op. cit.. 294

15 M. Canovan, Op. cit. 301

16 Frank v. Davenport, Sheriff at al., Supreme Court of Iowa, 1898. május 19, 105 Iowa 588.

17 A „szabad ezüst” és a populizmus összekapcsolását valószínűleg az magyarázza, hogy a 19. század végén a populista néppárt (People’s Party) síkraszállt a mezőgazdasági kölcsönök visszafizetésének megkönnyítéséért. Ezazon is múlott, hogy helyettesíthető-e a dollár aranyfedezete amerikai ezüsttel.

18 Washington Water Jet Workers Association (and other appellants) v. Howard Yarborough (and other respondents), 151 Wash 2d. 470, 90 P 3d 42 - az ítéletet 2004. május 13-án hozták és 2004. május 27-én módosították.

19 Nell Hunter et al v. Victor Underwood, 471 U.S. 222, (1985. április 16-i ítélet)

20 Pippin v. State, 197 Ala 613, 616

21 State of Nebraska v. Robert Henderson, Supreme Court of Nebraska, 277 Neb. 240, (2009. február 27.)

22 Stephen Baccus v. Arthur Karger et al., S.D.N.Y. 692 F. Supp. 290 (1988. augusztus 17.)

23 Philip Morris Inc. et al v. Lynn French District Court of Appeal of Florida, Third District. 897 So. 2d 480 (az ítéletet 2004. december 22-én hozták, majd a bíróság 2005. április 13-án megtagadta az újratárgyalást)

24 Polányi Károly: Anagy átalakulás - Korunk gazdasági és politikai gyökerei, Napvilág Kiadó 2004, 285 o. (Polányi azt a művét 1946-ban írta angolul, The Great Transformation. The Political and Economic Origins of Our Times. Amagyar fordítás a 2001. évi 2. kiadás alapján készült.)

25 Haliburton Energy Services v. Lavon Evans, United States District Court, S.D. Texas, 2008 Westlaw 5525602 (az ítéletet 2008. április 29-én hozták)

26 Lásd pl. az Európai Szerződésjogi Bizottság által kidolgozott Európai Szerződésjogi Elvek (European Contract Principles) 5:103 szakaszát.



« vissza