Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Görbülő tükör - a magyar közelmúlt egy francia folyóirat lapjain

Az Esprit című francia folyóirat meghatározó szerepet tölt be a francia szellemi életben, ma tízezer példányban jelenik meg. A magyarországi fejleményekről 1945 és 1990 között közölt írások az itthon bekövetkezett politikai fordulat huszadik évfordulóján sajátos mérleg készítésére adnak módot. Kettős tükörhöz hasonlóan láttatják az írások azt, hogy miként változtak a dolgok nálunk, valamint azt, hogy miként tekintett rájuk ez a nagy hatású orgánum, miközben maga is, azaz látásmódja változott. Az alábbiakban kísérletet teszek arra, hogy az Espritben megjelent magyar vonatkozású írások alapján vonjak le következtetéseket saját politikai közelmúltunkról és dolgaink külső megítéléséről.

Ehhez röviden ki kell térni a folyóirat szellemi pályafutására. Az 1932-ben Emmanuel Mounier filozófus által alapított Esprit kezdetben a nonkonformista gondolkodásnak, mondhatni mozgalomnak lett az egyik fontos fóruma. Mounier perszonalista felfogásának hatása alatt a szerzők közül sokan élesen bírálták az individualista materializmust, valamint a fasiszta gondolkodást, összekapcsolva a kapitalizmust a kommunizmussal, mint egymás torzképeit. Minden embernek, kivétel nélkül, joga van hozzá, kötelessége is, hogy kifejlessze saját személyiségét, hirdette a perszonalizmus, hozzátéve Mounier kifejezésével, hogy a világ megalkotott zűrzavarban („désordre établi) él, civilizációs válságban, amely az egyént, egész neveltetésével a pénz világának rabjává teszi. A főszerkesztő hívő katolikusként a szellem forradalmában hitt, nem a politikai megoldások hatékonyságában. Később még vissza kell térni rá, az Esprit nonkonformista köre harmadik utat keresett, harmadik erőt igényelt a szocializmus és a kapitalizmus, az individualizmus és a kollektivizmus, az idealizmus és a materializmus között. Az ekkor a folyóiratban publikáló ismert szerzők közül megemlíthető Jacques Maritain, Jean Bazin, François Perroux vagy Denis de Rougemont.

Az Esprit perszonalista, keresztényszocialista öröksége a háború után, Mounier hirtelen halála miatt (1950), valamint az 1950-es évek óta ellene irányuló, megújuló, éles támadások hatása alatt is átalakult.1 Aszerzői kör több tagja, Robert Aron, Thierry Maulnier, Michel Rocard, Jacques Delors az európai federalista mozgalmakhoz csatlakoztak. Mások, mint az itt gyakran publikáló Paul Ricoeur, Pierre Emmanuel, folytatták független értelmiségi tevékenységüket. Egy későbbi fordulat során az Esprit az újbaloldali irányzatokhoz is közeledett, míg 1968-at követően a környezetvédő nézetek és a kereszténydemokrácia hatása is érvényesült a közölt írásokban. A kommunista rendszer válsága, különösen a lengyelországi és a magyar fejlemények szintén foglalkoztatták az Esprit egyre bővülő szerzői gárdáját, amelynek tagjai között Ricoeur mellett olyan jelentős személyiségek említhetők immár, mint Claude Lefort, René Girard, Ivan Illich, később François Bedarida, William Pfaff, Charles Taylor, Michael Walzer vagy Tzvetan Todorov.2

A magyar vonatkozású, hosszabb-rövidebb írásokat vizsgálva, azok tárgya, jellege és szerzőik személye alapján az Esprit érdeklődését tekintve három időszakot vélek megkülönböztetni.3 A szerkesztői érdeklődés nyilvánvalóan szelektív volt, és mint láttuk, a folyóirat arculata is módosult az idők során. Maguk a közölt magyar vonatkozású írások azonban mindenképpen sajátos megvilágításba helyezik az itthoni folyamatokat, és persze sejtetnek valamit abból is, milyen megítélésben részesültek a mérvadónak számító párizsi értelmiségi elit egyik jellegzetes szócsöve által.

Az első időszakot főként a koncepciós perek iránti érdeklődés jellemezte. Az első magyar vonatkozású írás 1949 májusában, még a szovjet kulturális hónapról számol be néhány figyelemre méltó, mondjuk így: jellemzően naiv megállapítással. Például hangsúlyozza, hogy a nyugati kultúra igazi magyar hordozói nem az osztályellenséghez tartoznak, hanem a párttag értelmiségiek közül kerülnek ki. A fesztivál látványosságait a párttagok látogathatják, a tömegek ellenben teljes passzivitásukkal tűnnek ki. Az osztályharcot kifejező művészet így ma Magyarországon nézetkülönbséget gerjeszt a kommunista pártban, írja a krónikás, ezzel egy időben a szovjet kultúra képviselői tömegesen árasztják el Budapestet, íróktól a Dinamó futballistáiig, zenészektől, balettegyütteseken, Micsurin tanítványain, grúz énekeseken át a sakkozókig. A szerző korhű elfogultságát jellemzi az a fejtegetés, miszerint a tömegek, szovjet munkások millióinak mégoly igényes művészeti oktatása nem ad ugyan új Raffaellókat, de kiváló teljesítményeket eredményez a színpadi művészetek területén. Atalán legbájosabb mondat így hangzik: „Így már jobban megértjük az orosz nép sikerét a háborúban, amelyet szintén egyfajta kollektív művészetnek lehet tekinteni.”

Ezt a barátságosnak mondható hangnemet azonban Fejtő Ferencnek a Rajk-perről, néhány hónappal később, novemberben közreadott esszéje megváltoztatta. Fejtő már írásának a terjedelmével is a helyzet rendkívüliségét kívánta hangsúlyozni. Valóban nem mindennapos, hogy egy folyóirat 62 oldalt szán egyetlen írásnak. Fejtő már a címben jelzi, hogy a Rajk-ügy nemzetközi Dreyfus-per. Az esszé hangvétele patetikus, mert a kommunista világ erkölcsi válságát kívánja érzékeltetni, mindazonáltal részletgazdagsága miatt nehezen követhető. A baloldalnak szóló üzenete mégis világos, többször kimondásra kerül és az utolsó oldalakon ismét egyértelműen hangzik: „Szememben Marx tanításának legmagasztosabb erénye a kategorikus parancs, hogy lássunk tisztán, legyünk hűek az igazsághoz.” Ahazugság, fejtegeti megrendülten Fejtő, a szocializmus életfeltételeinek az ellentéte. Az Esprit a későbbiekben beszámolt a szófiai Kosztov-perről, Grősz József érsek peréről, majd Rajk rehabilitálásáról is. Egy ízben pedig terjedelmes, a korabeli magyar sajtóból vett bőséges idézetekkel illusztrált beszámolót közölt arról, hogy 1954-ben nyugtalanító méreteket öltött, városon és falun egyaránt, az ifjúság elidegenedése, a jampecek durva viselkedése és közönye. Az 1956-os forradalomig terjedő első időszak az Esprit magyar vonatkozásainak rövid történetében azzal jellemezhető, hogy Magyarország még nem volt rajta a folyóirat horizontján, a politikainak tekintett események dekódolható tanulságai kaptak benne teret.

Az 1956-os forradalom nagy hatása jól lemérhető az Esprit lapjain is. A budapesti lángok című szerkesztőségi vezércikk irodalmi színvonala és egyértelmű kiállásának sokoldalúsága azért felemelő olvasmány, mert értékei a folyóirat legjobb teljesítményeit idézik. Már a mottó, egy Aragon-idézet megfog: „tűzvész kell ahhoz, hogy az eget olvasni lehessen”. Ma is helytállónak, megfontolandónak érzi az ember azt a gondolatát, hogy a történelem nem ismeri a zsarnokság olyan absztrakcióját, mint a szovjethatalom. Az Esprit rámutat, hogy a munkások felkelése, mint Berlinben és Poznanban is, az elnyomás formái ellen irányultak, s ezek nincsenek kapcsolatban azzal a gazdasági elidegenedéssel, amely Marx szerint a forradalmak mozgatója. 1956 az ember megsértése, az ember elleni bűntettek, a rendszer számára közömbös lealjasodások miatt következett. Ez Hannah Arendt megállapítására emlékeztet, aki azt írta 1956-ról, hogy ez volt az első emberjogi forradalom. Alig három héttel tehát október 23. után a folyóirat az átélt érzelem hatása alatt azt írja, hogy „mélyebb lelki közösség jött létre köztünk és a Keleten élő emberek között”.

A forradalom és következményei valóban átalakították az érdeklődést, Magyarország mondhatni rákerült a térképre. 1957 elején egy irodalmi példákkal bőségesen illusztrált fejtegetés a magyar sors, a balsors értelmét és történelmi realitását taglalja, röviddel ezután a frissen Nyugatra menekült Ignotus Pál kiváló eszmefuttatása kifejezetten közel hozta a forradalom bonyolult vonatkozásait a francia olvasóhoz. Ugyanebben a márciusi számban G. P. budapesti krónikájában olvasható az alábbi szójáték (eredetiben és lefordítva is), amelyet nem ismertem, jóllehet akkor tizenkilenc éves voltam és igencsak fogékony az effajta nyelvi leleményekre:

Magyar Szocialista Munkás Párt = Megint Szarba Megyünk Pajtás

1957. novemberi számában az Esprit, a Die Presse nyomán A magyar Forradalom és a harmadik út címmel kivonatosan közölte annak az emlékiratnak a rövidített változatát, amelyet Bibó István készített Nehru elnök megbízottjának, Krishna Menonnak, India moszkvai nagykövetének a magyar forradalomról, s amellyel összefüggésben börtönbe is került.4 Ha figyelembe vesszük az Esprit egykori perszonalista hagyományait, a folyóirat szemszögéből nézve a fejtegetés egyik legérdekesebb része az az értelmezés lenne, amelyet Bibó a „harmadik út” lényegéről adott. A francia változat azt emeli ki, hogy a harmadik út hívei hiszik, a szocializmus megszünteti az ember ember által történő kizsákmányolását, ezért állomásnak tekinthető a mindig több igazsághoz és szabadsághoz vezető úton. A szocializmus nem háríthatja el, hanem magáévá kell hogy tegye a szabadság és az igazság már ismert és kipróbált formáit. A nyugati rendszer, folytatja Bibó, a szabadság olyan fogalmát és technikáját kínálja, amelynek - legalábbis jelenleg - el kell ismerni az objektív értékét és felsőbbrendűségét. A magyar forradalom éppen a szocializmusnak és a szabadságnak ezt a szintézisét készült megvalósítani. Mindenekelőtt az egypártrendszer hazug despotizmusával szállt szembe, írta Bibó, és olyan többpártrendszer felé orientálódott, amelyben a pártok között a közös nevező a szocializmus. Ehhez tehát egyrészt a szocialista vívmányok (agrárreform és államosítások) fenntartására, másrészt a többpártrendszerre és a jogállamiság helyreállítására volt szükség a nagybirtok és a nagytőke felszámolása mellett.

Nyilvánvaló, hogy a sajátos közösségszemlélet bizonyos rokonságot sejtethet ugyan, a harmadik út Bibó-féle értelmezése azonban mégis más, mint amely annak idején Mounier-t és körét foglalkoztatta. Bibó sajátos politikai szintézisre törekszik, a perszonalizmus ellenben nem politikai, hanem spirituális forradalmat követel kommunizmus és kapitalizmus ellen egyaránt. Figyelemre méltó, hogy ez a párhuzam fel sem merült azonban az Esprit hasábjain, jelezve, hogy hét évvel Mounier halála után a probléma már nem volt aktuális. Fejtő Ferencnek a memorandum elé írt bevezető szövege nagy lelkesedéssel és szimpátiával szól Bibó személyéről, szellemi teljesítményéről, igaz, hangütése és problémafelvetései is különböznek az Esprit egy évvel korábbi, a forradalmat elemző szerkesztőségi cikkétől.

Fejtő abban látja Bibó nagyságát, hogy 1945 és 1947 között írt tanulmányaiban megteremtette a szintézist a nacionalizmus, a modern progresszió és a szocializmus között. Fejtőnek ez az értékelése megnyitotta az utat a hírnév felé az akkor külföldön még ismeretlen Bibó István előtt, aki ma is az egyik legtöbbet hivatkozott magyar politikai gondolkodó Franciaországban. Bevezetőjében Fejtő Ferenc az 1919 utáni magyar nacionalizmust fajgyűlölőnek írja le, és hozzá sorolja a népieseket is. Franciául populistákként (populistes) nevezi meg őket, megadva a kifejezés magyar megfelelőjét („népiesek). „Ők olyan forradalomról álmodtak - írja Fejtő -, amely a feudalizmus és a kapitalizmus romjain megtelepíti a paprikát, a hagymát és a nemzeti erényeket.” Megállapítja továbbá, hogy 1945 előtt a liberalizmus szellemi gettóba került, mert a horthysta jobboldal sikeresen hintette el, hogy a szabadság és a demokrácia zsidó-szabadkőműves eszme. A szociáldemokrácia ellenben nem figyelt a parasztságra és elriasztotta az értelmiséget, miközben a kommunisták jelentéktelen szektát alkottak csupán. Mindez a felszabadulás után változott meg, írja a továbbiakban. Bibó és barátai, Németh László, Veres Péter, Szabó Lőrinc érdemeinek köszönhetően létrejött a magyar kibontakozás és a „magyar út” lehetősége.

A magyar népi mozgalomnak ez az értelmezése annak a még mindig le nem csillapodott indulatnak a tünete, amely a Szép Szó egykori vezető munkatársát az urbánusok oldalán a népiekkel szembeni küzdelemben hevítette. A franciában azóta is felemás értelemben használt populista jelzővel olyan módon jelölte ki itt Fejtő az egyébként általa dicsérően kiemelt Németh, Veres, Szabó Lőrinc, valamint a szöveg más helyén emlegetett Illyés Gyula nevét, amelyről éppen neki tudnia kellett volna, hogy igazságtalan és félrevezető. Például számukra, más, a térségünkben élő értelmiségiek számára, a nép kifejezés többet és mást jelentett, mint a peuple vagy a people. Benne volt ugyanis. az a tartalom is, amit ma a társadalmi szakadás és annak szociológiai, kulturális és erkölcsi következményei problémakör tartalmaz, szemben az említett idegen nyelvi alakokkal.5 A Bibó iránti lelkesedés és őszinte méltatás ellenére ez a mozzanat, lényegében elfogultság is közrejátszhatott abban, hogy maga a harmadik út mint politikaelméleti gondolatkísérlet nem kapott figyelmet a folyóiratban, csak tíz évvel később tért vissza rá röviden Királykúti András tanulmánya.

Közismert, az 1956-os forradalom, miként az eddigiekből is kiderül, komoly és pozitív fordulatot jelentett Magyarország megítélésében, s ez a változás jól nyomon követhető az Esprit hasábjain. A témák újfajta, empatikusabb érdeklődést tükröznek, közelebb került az ország, mondhatni immár a horizont része lett, szemben az előbbi időszakkal. Nagy Imre és társai kivégzéséről, a perről, annak körülményeiről és az azt követő elkeseredett hangulatról a továbbiakban részletesen tudósított két közreadott levél is. A forradalom tizedik évfordulójáig tartó időszakban időről időre a magyar költészetet, filmművészetet bemutató, rokonszenvet ébresztő írások mellett visszatér a politika. Részletes helyzetelemzés (1964), az erdélyi magyarok kisebbségi sorsának felfedezése, vagy a forradalom történetéről francia szerző, Vincent Brugere-Trélat, által írt egyik első összefoglalójának alapos kritikai recenziója formájában. 1968 februárjában, azaz röviddel a párizsi megmozdulások előtt jelent meg a már említett, álnéven közreadott tanulmány az 1956-os forradalomról és az azt megelőző három évről. Királykúti eredeti, jól megírt elemzése kiemelkedik elmélyültségével, és külön érdekessége, hogy Bibó harmadik út koncepciója mellett részletesen foglalkozik azzal a kérdéssel, mi volt az eredetisége a forradalom alatt létrejött munkástanácsoknak, azaz a munkás önigazgatásnak. Aszerző kidomborítja, milyen sok idealisztikus, a gyakorlatban ki nem próbált elképzelés kapcsolódott hozzájuk, majd megállapítja, hogy a magyar forradalom legalább feltette ezeket az önigazgatással kapcsolatos, egyszerre gazdasági és politikai kérdéseket.

Ebben az időszakban a magyar vonatkozású írások szerzői között a régebbiek mellett már ötvenhatos emigránsok is szerepeltek, néhány írást pedig franciák jegyeztek. A forradalom utóélete, mint jeleztem, erőteljes volt az Esprit oldalain, az érdeklődést pedig leginkább az kormányozta, hogyan éli meg az ország a következményeket.

Az 1970-es években megváltozott az írások jellege, a szerzőgárda összetétele is módosult, mindent egybevetve az Espritnél ismét megváltozott a Magyarország iránti érdeklődés léptéke. A beutazás is könnyebb lett, többen is írtak krónika jellegű beszámolót egy-egy úti élményről, például a magyarországi zsidóság életét bemutató kiállításról (Néprajzi Múzeum, 1983), vagy arról az ellenkongresszusról, melyet neves külföldi írók és a magyar írók demokratikus ellenzéke tartott közösen és félillegalitásban (1986). Hasonlattal élve a magyar problematika még közelebb került, lejjebb ereszkedve a részletek egyre jobban kivehetők lettek. Az új ellenzéki mozgolódások és azok formái lettek például az érdekesek, az erdélyi probléma, a lengyel-magyar párhuzamok. Az ún. olajválságot követő, megváltozott nemzetközi folyamatok: infláció, nyersanyaghiány, növekvő munkanélküliség láttán Kende Péter és Basile Kerblay az ún. szocialista országok helyzetét elemezte hosszan, egymással sem értve egyet mindenben (1975). Egyes szerzők immár Budapestről is publikáltak, Kovács János, Marc Rakovski álnéven6. A frissen kiérkezett Kemény István is az új hanggal és tematikával jelentkező szerzők közé tartozott, amikor a lengyel és a magyar munkások szociológiai összehasonlításával foglalkozott (1982).

A hetvenes években kezdődött el az 1990-es fordulat közelmúltja, a Kádár-rendszer megroppanása. Nehéz évszámhoz kötni, de kétségtelen, hogy az olajválságot kísérő önhittség, miszerint a fejlettebb szocialista világrendet nem fenyegetheti semmi, az illúzió vége, a léggömb kipukkadása, sőt annak kimondása egy pártkongresszuson, hogy többé nem magától értetődő a folyamatos életszínvonal-növekedés, hozzájárultak a társadalmi-politikai erózióhoz. Mikor kezdődött el azonban, és egyáltalán köthető-e valamihez az a repedés, szakadás, majd olykor hisztérikus szembenállás, amely a Kádár-Aczél rendszer belső ellenzékét alkotó értelmiségiek körében fejlődött ki és terjedt szét, mint egy járvány? Az ellenzéki mikrokozmosz tagjai még 1989-ben sem álmodhattak arról a fordulatról, amely jó néhányukat egyenesen a politika színpadára röpítette. A gondolkodásmód változásának ez a furcsa, sorsszerű, sokáig tartó és igencsak kártékony folyamata számomra, aki tanúja voltam, megéltem, részt is vettem benne, rejtélyes, ma sem magától értetődő. Hogyan fordultak szembe egymással régi barátok, miért lett a távoli tiszteletből, ismeretségből, baráti kapcsolatból keserű ellentét, netán vak gyűlölet? Úgy érzem, irracionális módon és kiszámíthatatlanul, hihetetlenül sok kár történt emiatt. Egyébként mintha maguk a szereplők félnének a leginkább a szembenézéstől.

A legkevesebb, amit el lehet mondani, hogy a jelenség sok részből állt össze, és kevés részletet ismerünk. Továbbá, hogy folyamatok tekeregtek itt egymás mellett, olykor keresztezve egymást, olykor összekapcsolódva. Az Esprit fentebb jellemzett léptékváltása, attitűdjének érzékelhető és látszólag nem magától értetődő átalakulása, elkötelezettségének növekedése szintén ezekben az években következett be. A magyar és a francia intellektuális realitások sajátos egymásba tükröződése, visszaverődése sejtet tehát valamit az osztódást megelőző átalakulásból. Nem okokat és tetteket lehet érzékelni, hanem az őket megelőző, irányukba mutató rezzenéseket és csöndeket. Befejezésül erre szeretnék még kitérni, mert az említett folyamat megértéséhez talán hozzásegíthet néhány mozzanat kiemelése az Esprit nyomán.

Ebből a szempontból, de a harmadik periódus egészét tekintve is a legérdekesebb Kis János tanulmánya az 1983. februári számban. Eredetileg szamizdatként a Beszélőben jelent meg, s igénye szerint javaslatokat tartalmazott a magyar ellenzék számára. Ez magyarázza, hogy fejtegetéseit részben az 1981. decemberi Jaruzelski-puccs hatásához kapcsolja. Több mint huszonöt év távlatából a szöveget különféle módon lehet olvasni, hiszen számos már elfeledett finom részletet tartalmaz. Eredeti a gazdasági-politikai elemzés, vagy az egybevetés a lengyel, cseh és magyar vonatkozások között. Magam a továbbiakban az előbb kifejtettek szemszögéből térnék ki Kis János néhány megállapítására.

A magyar ellenzékről adott helyzetképében abból indul ki, hogy 1975-ig mindenki azt gondolta, Magyarországon nincs lehetőség sem forradalomra, sem felülről jövő reformokra. Ezután megváltozott a helyzet, 1980 körül egyébként is már általános szorongás jellemezte a társadalmat. Ezzel összefüggésben indult meg egy sajátos mozgás, amelynek lényege abban összegezhető Kis szerint, hogy sokan felismerték, az emberi jogok és a polgárjogok körül új közvélemény alakul ki, amely nyomást gyakorolhat az államra a nemzetközi enyhülés légkörében. Megállapítja, hogy a kibontakozó magyar ellenzéknek nincs programja, különféle körei között nem létezik formális kapcsolat. Ellenben bizonyos ügyek széles körben mozgósítják az embereket, például a Bibó Emlékkönyvet hozza fel, továbbá a SZETA nagy sikerű árveréseit és a számos jogsértésre reagáló felhívást, petíciót, vagy egy-egy irodalmi folyóirat szerkesztőségének a lázongását.

Kis János fejtegetéseinek egyik fő vonulata, hogy a magyar ellenzékiség magját az 1977-1981 közötti években kialakult demokratikus ellenzék alkotja. Sokan vannak, akik a szovjet rendtől eltérő értékválasztással, társadalmi eszmékkel és politikai elvekkel jellemezhetők, azonban csak a mag hiszi azt, hogy a rendszer, ha kicsivel is, de meghaladható, állítja Kiss János. Másutt úgy fogalmaz, hogy a háttérben, a demokratikus ellenzék mögötti széles terepen találhatóak a liberális demokrácia, a kisebbségi autonómia, a nemzeti függetlenség és a szocialista hagyományok hívei. A szerző saját magát is e hagyományok hívei közé sorolja. Kis meggyőződése, hogy az ellenzéknek ideológiára van szüksége, amelynek segítségével politikai alternatívát tud megfogalmazni, meg kell világítania az általa fontosnak tartott eszméket, amelyeket követ, ki kell fejtenie azt az intézményes megoldást, amely a megvalósításához szükséges.

Kis Jánosnak ez az utóbbi fejtegetése látszik a sarkalatos pontnak. Több helyen is utal írásában, ezzel nyilvánvaló összefüggésben arra, hogy a rendszer reformjára van szükség. Az ország vezetését, mint kifejti, nem érdeklik az ideológiai tabuk, hajlandó bármilyen tanácsot meghallgatni, s az a helyzet, hogy 1948 óta nem volt mód arra, hogy olyan szabadon lehessen gondolkodni a szovjet modell gazdasági rendszerének alternatíváin, mint jelenleg. Másutt azt fejti ki, hogy a magyar vezetés koherensebb és kevésbé korrupt, mint a többi kelet-európai országé, készségesebb is a szükséges változtatások elfogadására. Anép egyébként nem gondolja a vezetésről azt, hogy alkalmatlan a kormányzásra, és nincsenek is ellenséges érzelmei vele szemben.

Egy határozott politikai szándékhoz három feltétel szükséges, vezető, program és szövetségesek. Első látásra Kis János fejtegetéséből, a magyar ellenzék állapotáról készített eszmefuttatásból, az ellenzéknek adott tanácsokból hiányzik ez a politikai határozottság, ellentétben az 1957-es Bibó-féle emlékirattal. Viszont a francia kontextusban Kis fejtegetése igen tanulságos kordokumentumnak látszik, új megvilágítást is kap, mert ebben a közegben jobban kidomborodnak a nemzetközi összefüggések is.

Hogy a harmadik út vagy a munkás önigazgatás problémája említésre sem kerül Kis János gondolatmenetében, nemhogy vita vagy megfontolás tárgya lenne, tulajdonítható még valamilyen a magyar múlttal kapcsolatos vagy egyéb, például szerkesztői megfontolásnak, politikai megítélésnek. Árulkodóbb, hogy írásában legalább két körülményt nem domborít ki az 1979-ös Bibó Emlékkönyvvel kapcsolatban, melynek pedig Kis az egyik szerkesztője volt. Nem tér ki arra, hogy a 75 fős szerzőgárda tagjainak eltérő volt a politikai vagy a társadalomról vallott felfogása, de Bibó István politikai személyisége egybefogta őket a rendszer megítélésével kapcsolatos egyetértés jegyében. A másik körülmény, amelyre Kis szintén nem tér ki, a következő. Az emlékkönyv szerzői között konszenzus volt arról, hogy a szovjetrendszer Magyarországon illegitim, és az 1956-ban hatalomra került Kádár-rendszer folytatása és megújítása volt ennek az illegitimitásnak. Ezt a tényt maga a ma már több helyen is nyilvánosságot kapott Knopp-Kornidesz-féle jelentés állapította meg 1981-ben, a pártközpont számára készült értékelésében.

Kis János esszéjéből tehát az olvasható ki egyértelműen, hogy szerzője szerint a magyar ellenzéknek belülről kell megreformálnia a rendszert. Miközben, az írás is megemlíti, más elképzelések is voltak a politikai változásokról. A törésvonal, a finom repedés itt mutatkozik meg. A különféle csoportosulások követői, hirdetői persze szervezetlenül és kis hatékonysággal tevékenykedhettek, ám kialakult elképzelései és vezéregyéniségei miatt már jól lehetett látni azt a csapatot, amelyet demokratikus ellenzéknek neveztek. Kis okfejtése alapján az Esprit lapjairól az derül ki, hogy a demokratikus ellenzék belülről, a struktúrák módosítása által kikényszerített reformok mentén, a nómenklatúrába integrálódva valósítja meg törekvéseit, az ideológia módosításának igénye ezt fejezi ki. A helyzet paradoxona, hogy a demokratikus ellenzék egyre markánsabban különült el a továbbiakban, ám a határozott, önjáró és önmegvalósító politikai szándék említett ismérvei a belülről való cselekvés, betagolódás szándékai miatt nem fejlődhettek ki.

Ki kell emelni még Kis János elemzéséből azt is, hogy kapcsolatot talál két körülmény között. Egyebek között rámutat arra, hogy az 1970-es években megerősödött ellenzéki emberjogi mozgalmak nyomást gyakorolnak a kelet-európai kommunista pártállamra (Kis csak egyszerűen Államról beszél), miközben, folytatja, a nemzetközi enyhülés a két tábor között szabályozott együttműködéshez vezet.

A saját szavaimra fordítva ez azt jelenti, hogy a belső reformokat sürgető és a rendszerbe beépülni szándékozó politikai alternatíva jelentős nemzetközi elismerést és helyeslést élvez, szemben azokkal az egyébként szórványos és már kezdeményeikben vesztésre álló radikális felfogásokkal, melyek a lényeget vonják kétségbe, azaz sikerük magának a kelet-európai szocialista rendszernek a felbomlását jelenthette volna. Az Esprit ebben a helyzetben, úgy tűnik, nem véletlenül, hanem egy meglehetősen általános európai, a baloldali mainstream által uralt közhangulatnak engedve tehette tehát magáévá a demokratikus ellenzék felfogását és lett részrehajló, értetlen egyéb jelenségek, mozgások, személyek irányában.

Állításomat egy személyes esetem történetével szeretném alátámasztani. 1983 és 1985 között egy franciaországi egyetemen tanítottam, közeli kapcsolatba kerültem Milan Kunderával, akinek a magyarországi mozgolódásokról beszélgetve jellegzetes példaként elmondtam, hogyan és miért kergette szét a pártközpont annak idején, 1983-ban a Mozgó Világ című folyóirat szerkesztőségét. Kundera ötlete volt, hogy erről az esetről, melyről senki sem hallott, be kellene számolni az irodalmi élet valamelyik rangos orgánumában, annak évfordulójához kapcsolódva. Az ő közvetítésével jutottam el végül François Thébaud-hoz, aki akkoriban, 1977 és 1988 között az Esprit főszerkesztője volt. Az ötletet lelkesen fogadta, azt mondta, hogy kész a Mozgó Világnak akár egy egész számot szentelni, de mindenképpen bőséges teret kíván adni az egész ügynek. Megemlítette azt a két magyar emigráns személyt is, akik majd bekapcsolódnak véleményükkel, segítségükkel. 1984 őszén autómban jól eldugva kivittem egy csomagot, tizenöt-húsz számot azzal, hogy szívesen közreműködöm a válogatásban és a fordításban is. Erről levelet is írtam Thébaud-nak. Azonban a folytatásra sohasem került sor, jelentkezéseimre kitérő válaszokat kaptam, hazatértem után pedig már nem mertem erőltetni a dolgot sem telefonon, sem levélben. Soha, semmi sem jelent meg a Mozgó Világról a folyóiratban. Utólag visszaemlékezve erre az esetre úgy gondolom, akkoriban görbült el a tükör. Az Esprit éppen ezekben az években került még közelebb a magyar valósághoz, választott és kikötött a demokratikus ellenzék mellett. A Mozgó Világ széles spektrumú, az ellenzékiség teljes skáláját megmutató lázongása nem illett a képbe, idegen volt Thébaud-nak, vagy legalábbis rossz referenciákat kapott róla. Később valaki, aki közel áll hozzá, az üggyel kapcsolatban azt a furcsa megjegyzést tette nekem, hogy Kulin Ferenc főszerkesztőből 1991-ben az MDF frakcióvezetője lett. Ami úgy hangzott, hogy az ilyesmit Párizsban már 1985-ben előre lehetett látni.

Az Espritben a fordulat előtt közölt utolsó hosszabb magyar vonatkozású írás 1990 márciusában jelent meg, a választások előestéjén. Kende Péter elemzése kezdetén rámutat, hogy a magyar ellenzékből két csoport áll a rivaldafényben, egyrészt az egykori demokratikus ellenzékből származó SZDSZ, másrészt a populista irodalmi mozgalomból származó MDF. Érdemes felfigyelni a fejtői örökség továbbélésére a populista szó használata tekintetében. Fentebb már kifejtettem, hogy ennek a franciában a „népiekkel” szemben pejoratív jelentése van. Röviddel tovább, még mindig a bevezetőben egyébként Kende utal arra a lehetőségre, hogy a helyzet a választások után nagykoalíciót kényszeríthet ki a két formáció között. Ám a magyar belpolitika legfontosabb problémájának szemmel láthatóan azt tartja, amit elemzése első részének már a címe is jelez: populisták és urbánusok.

A francia közeg számára készült fejtegetés érdekessége, hogy a háború előtti népies-urbánus ellentét értelmezésének egyik sémájával írja le a fél évszázaddal későbbi helyzetet, s felbukkan azonnal az antiszemitizmus gondja is. Egybeolvasva az Esprit 1945 óta közreadott magyar vonatkozású publikációit, ez a szempont korábban nem kapott hangot, és Kis János elemzésében sincsen jelen egyébként a populizmus-antiszemitizmus problematika. Kende, kidomborítva saját külső megfigyelői helyzetét azt írja, hogy az SZDSZ nem jobban nemzetellenes vagy nemzettagadó, mint amennyire az MDF antiszemita. Ha a „politikai korrektség” által követett értelmezést tekintem, akkor a nemzetellenesség kifejezés használata nem más, mint antiszemita vádaskodás. Azaz Kende bonyolult mondatával, mintegy tagadva egy állítást, a magyar belpolitika általa legfontosabbnak tartott dinamizmusát leegyszerűsíti a nemzetellenesség (SzDSz), illetve az antiszemitizmus (MDF) ellentétére. Röviden: a magyar belpolitikát Kende szerint az antiszemitizmus kérdése határozná meg.7

Nincs itt lehetőség arra, hogy mindezt a történeti összefüggésekben vizsgáljam. A politikai elemzés műfaja egyébként is a kevéssé időtállóak közé tartozik, a változó helyzetek mindig újakat kívánnak. Nem a vita kedvéért, nem is az ellentmondás, netán elmarasztalás szándékával említem itt tehát a fentieket, csupán azt szeretném jelezni, illusztrálni, hogy milyen nagyra tágult a szakadék néhány év alatt. Továbbá hogy milyen korán megjelent a magyar közelmúltat oly végzetesen mérgező, az ellenzékiségben - többek közt éppen a Mozgó Világban és a Bibó Emlékkönyvben - egymáshoz közel kerülő embereket megosztó antiszemitizmus-vád és a „politikailag korrekt” módszer.8 Mert az urbánus-népies koncepció újraélesztése a távolságok növekedését okozta, különösen amikor ezek az interpretációk már a külföldi megítélés, például az Esprit súlyával erősödtek.

Szerintem érdekes még Kendének az MSZP-re vonatkozó értékelése is. A reformkommunisták, írja, az ellenzéki mozgalmakhoz képest nem jobbra vagy balra állnak, hanem a két irányzat közepét foglalják el. Az MSZP-nek ugyanis van egy nacionalista vagy populista irányzata, de, úgymond, van szociáldemokrata beállítottsága is. Továbbá azt is lehet mondani, teszi hozzá Kende, hogy az MDF és szövetségesei alkotják a jobbközépet, az SZDSZ és a szociáldemokraták a balközépet, ám ebben a helyzetben a volt kommunisták nem képesek meghatározni önmagukat.

Kende Péter helyzetértékelése azért érdekes dokumentum, mert az Esprit kiterjedt és befolyásos szellemi holdudvarának azt a véleményét tükrözi, amely Kis János felfogását tekinti a magáénak. Ebbe egy gyökeresebb, a Kádár-korszakkal szakító fordulat vagy a tökéletlen a rendszer megváltoztatása nem illett bele. Ez az elemzés azt a benyomást kelti, hogy a szerző számára gyökeres fordulat szorongató képzet, és magát a szorongást az antiszemitizmus felbukkanásának vélt lehetősége hívja elő.

Ma elterjedt az a csalódott nézet, hogy Magyarországon nem is következett be fordulat 1989-90-ben. Az előbbiek alátámasztani látszanak azt a véleményt, hogy valóban, a magyar belső ellenzék legkoherensebb része, az erős nemzetközi elismeréstől övezett, úgynevezett. demokratikus ellenzék, nem fordulatra készült. A fordulat azonban a várakozások ellenére, elsőként Magyarországon, majd a berlini fal leomlását követően az egész szocialista világban igenis bekövetkezett. Eddig az Espritről volt szó, de emlékezhetünk, Mitterrand elnök röviddel az NDK bukása előtt még hivatalos látogatást tett ott, mert sem ő, sem más európai vezetők nem voltak felkészülve a fordulatra. Tükreik görbék voltak, az NDK bukását, a szovjetrendszer összeomlását követően pedig, átmenetileg, a német egység lehetősége rémképként meredt eléjük.

Az összegzés, a következtetés és az ítélet megfogalmazása előtt vagy helyett indokolt figyelembe venni, majd mérlegelni egy nagyon fontos körülményt. Úgy tetszik, most fordulathoz érkeztünk. Húsz évvel a gazdasági, politikai, intézményes és más fordulatok után most megy végbe a gondolkodásmódé is. Most veszti el aktualitását sok egyéb mellett az a gondolkodásmód is, amelyet az Esprit harmadik időszaka jelenített meg. Lezárul, eltávolodik ez is, mint a múlt többi, már nem velünk élő részlete.


 

Jegyzetek:


 

1 Roger Garaudy, majd Bernard-Henry Levi és Zeev Sternhell éles támadásai fasiszta kollaborációval is vádolták az Esprit folyóiratot. (Vö. Zeev Sternhell, Ni droite, ni gauche, Paris, Le Seuil, 1983, új kiad.. Fayard, 2000.)-

2 Az Esprit történetéről Michel Winock (1975) és Goulven Bodick (2005) írt monográfiát.

3 A budapesti Francia Intézet 2009. június 8-án kerekasztal-beszélgetést rendezett az Espritről François Thebaud egykori főszerkesztő részvételével. Itt köszönöm meg François Laquieze kulturális tanácsosnak, hogy meghívott erre az estre, és így módom volt jelen írásom fő gondolatainak kifejtésére.

4 A teljes szöveg magyarul először megjelent: Bibó István: A harmadik út. London, 1960. „Emlékirat, Magyarország helyzete és a világhelyzet” címmel. Ld. még Bibó István válogatott tanulmányok.. 4. k. 1935-1979. Szerk. Ifj. Bibó István. Bp., Magvető, 1990. 213-239. o.

5 A nép kifejezés Bibó-féle értelmezését hosszan idézi Borbándi Gyula: Amagyar népi mozgalom. Bp., 1989, Püski. 497-498. o.

6 Rakowski álnéven Kis János és Bencze György szerepelt.

7 Ha az ellenkezőjét akarná állítani annak, amit magam feltételezek, akkor a mondatnak nem lenne értelme. Ateljes mondat így hangzik az eredeti szövegben: „Une chose est sure, en tout cas pour un observateur étranger comme moi, c’est que l’Alliance des démocrates libres n’est pas plus antinationale ou anationale que le forum n’est antisémite.” Esprit. 1990. március. 4. o.

8 Meggyőződésemet részletesen kifejtettem Zsidókérdés? A lelkiismeret fájdalma, vagy a harc eszköze? c. esszémben. Magyar Szemle. 2002. 11-12. sz. és 2003. 1-2. sz. Újra kiadva: Mi történik itt? Bp., Magyar Szemle Könyvek. 2003. 217-259. o.



« vissza