Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Eduard Beneš és Csehszlovákia mint homogén szláv állam

Trianon után a közép- és kelet-európai történészek műveiben immár kilenc évtizede kifejezésre jutott, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia háborúvesztésében és feldarabolásában döntő szerepet játszottak az állami függetlenségre törő belső erőtényezők, személyiségek. Mindez vonatkozik a versailles-i, a trianoni és a neuilly-i békeszerződésekre. Magyarországgal kapcsolatban a hazai szakirodalom főleg a cseh Tomaš G. Masaryk személyével és működésével foglalkozott és tartotta fő „ellenségünknek”, míg társának, Eduard Benešnek csak a „mellékszerepet” juttatta.

A magam részéről - aki a Felvidékről származom - úgy látom, hogy a magyar szakirodalom túl keveset foglalkozott Benešsel. Ezért az alábbiakban - legalább egy rövid tanulmány keretében - megkísérlem az ő személyét és történelmi szerepét úgy ismertetni, ahogy az a valóságban kihatott Trianonra, a Monarchia felbomlására, majd a két világháború közötti időszakra.

Beneš műve Masarykkal kezdődik, Masaryk műve Benešsel folytatódik. A közös mű: Csehszlovákia. A csehszlovák állam őnélkülük talán sohasem jött volna létre. Csehszlovákia csaknem kizárólag Masaryk és Beneš személyes tehetségének, ügyességének, szorgalmának köszönhette létét” - e szavakkal kezdődik a felvidéki Borsody Istvánnak a cseh államférfiúról írt műve. Az idézett rész nem csupán szellemes, hanem egyben valósághű megállapítás a Csehszlovák Köztársaság külügyeinek irányítójáról. Beneš Masaryk után 1948-ig az államelnöki tisztet töltötte be, és a második világháború alatt a Londonban székelő csehszlovák emigráns kormány vezéralakjaként döntő szerepet játszott abban, hogy állama az 1947. évi párizsi béketárgyalásokon ismét a győztesek között foglalhatott helyet.

Beneš elképesztően gyors karriert futott be. Szorgalom és tehetség juttatta el a kozlanyi parasztházból a prágai Hradzsinba. Ami a szellemi, kulturális megalapozottságát illeti, különösen a francia dolgok érdekelték. Párizs lesz később második hazája és legnagyobb politikai győzelmeinek a színhelye. 1905-ben ott iratkozik be a Sorbonne-ra, és barátkozik össze az 1905-ös forradalom orosz emigránsaival, akik elmélyítik szláv öntudatát.

Szabadkőműves gondolkodóvá válik, és ez megalapozza későbbi széles körű kapcsolatait a hasonlóan gondolkodó francia politikai elittel. A Monarchiát illetően kezdetben még a trializmus - vagyis egy osztrák-magyar-cseh vezetés - híve, de 1915-ben megjelent közismertté váló pamfletje, a Détruisez l’Autriche-Hongrie! (Romboljátok le Ausztria-Magyarországot!). Ez már egy olyan szerző szellemi terméke, aki minden ellen támad, ami valaha is az Osztrák-Magyar Monarchiával összefüggött.

A beneši politikát illetően nagyon tanulságos Fejtő Ferenc könyve (Rekviem egy hajdanvolt birodalomért. Ausztria-Magyarország szétrombolása. Bp., 1990. 430o.). Fejtő azt hangsúlyozta, hogy milyen jelentős befolyást gyakorolt Beneš annak idején az Osztrák-Magyar Monarchia szétrombolására.

Fejtőt említett könyve szerint Benešnek sikerült meggyőznie az angol-francia-amerikai diplomáciát, hogy milyen fontos az új demokratikus Európa pillérét képező Csehszlovákia számára, hogy határait több száz kilométerrel kiszélesítse, és ezáltal dunai hatalommá válhat. Fejtő ugyanakkor kifejtette, hogy a Sorbonne-on végzett Beneš korlátozottabb szellemi képességekkel rendelkezett, mint Masaryk, viszont „zseniálisabban értett a diplomáciai intrikákhoz”, az emberi kapcsolatok lebonyolításához és a szervezéshez. Amint Fejtő írja róla: „Világfi volt, azé a világé, amelyet fiatalon ismert meg, hiszen húszéves korában megjárta már Párizst, Londont és Berlint. Jogi és politikai ismereteket szerzett a jogi egyetemen, a Collége de France-ban és az államtudományi karon.” Majd azt is megírja róla Fejtő, hogy folytatta Masaryk művét a cseh kolóniák megszervezésében Franciaországban, Angliában és az Egyesült Államokban. És már 1916. március 16-án a Sorbonne-on megtartott összejövetelen 140 válogatott személyiség jelenlétében nyíltan kimondta, hogy „meg kell semmisíteni a Habsburg-birodalmat és visszaállítani a csehszlovák nemzetet”!

Ami a francia kapcsolatokat illeti, Beneš főleg a köztársasági elnök és a külügyminiszter közvetítésével igyekezett privilegizált kapcsolatokat létesíteni. Ebben nagy segítséget kapott Charles Loiseau-tól, akibe dalmát felesége átplántálta osztrákgyűlöletét, és 1909-ben a La Bohéme slave et la crise autrichienne (A szláv Csehország és az ausztriai válság) című könyv megírására ihlette. Őt emiatt száműzték az Osztrák-Magyar Monarchiából.

Beneš franciaországi kapcsolatainak köszönhette azt is, hogy egy hasznos emlékirat született a háború alatt, Pierre de Margerie-től, akinek a főnöke a francia katonai vezetés egyik ismert személyisége: Pichon volt. Ebben Margerie méltatta a csehek viselkedését a háború alatt, és kiemelte a szövetségesek szempontjából méltatható érdemeit. Idézvén Benešt, hangsúlyozta: Csehország, Morvaország és Szlovákia „mattot adhat a pángermanizmusnak”.

Beneš nem csupán jó francia kapcsolatokkal rendelkezett, de felhasználta hazai politikai barátait is. Így például propagandavállalkozásában segítette őt a szlovák nacionalista Milán Štefanik, aki már 1912 óta francia állampolgár volt, és a mentoni csillagvizsgáló kutatójaként kitűnő összeköttetésekkel rendelkezett a konzervatív francia arisztokrácia körében. Így Beneš Štefaniknak köszönhette, hogy megismerhette és megnyerhette eszméinek Sauerweint, az újságírót, aki attól kezdve gondoskodott arról, hogy újságja, a Le Matin kedvezően tálalja a cseh problémákat. Beneš természetesen megértette Masaryk ama haditervét, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolását a legelső lépésnek kell tekinteni.

Ugyanakkor Beneš Nagy-Britanniában támogatást kapott egy ismert újság, a La Nouvelle Europe (Az Új Európa) kiadásához, majd ezen felbátorodva tette közzé a már említett címmel L’Autriche-Hongrie (Ausztria-Magyarország) közzétett brosúrát. Mindezek alapján, ismerve Masaryk és Beneš nyugat-európai tevékenységét, nem alaptalanul állította Beneš, hogy az övék volt „a világháborúval, annak fontosságával és értelmével kapcsolatos egyetlen teljes, szintetikus koncepció” (Fejtő i. m: 345-347. o.).1

A Benešről szóló irodalomban arról eddig kevés szó esett, hogy még londoni tartózkodása idején Wickham Steed és Seton-Watson segítségével kapcsolatot létesített az olasz sajtóval is. Így a legfontosabb újságokkal: az Il Secolóval, a Corriere della Serával és a Popolo d’Italiával, továbbá Salveminivel és egész sor más politikussal, újságíróval. - De Beneš londoni barátai - akiket állandóan tüzelt - megdolgozták Franciaország nagykövetét és munkatársait is.

A nyugati kapcsolatok révén - és ezt is hangsúlyoznunk kell - Masaryk és Beneš közreműködésével létesítettek egy intézetet, amely a pszichológiai háború egyik leghathatósabb eszköze lett. Ugyanakkor Beneš kijelentette, hogy a háború éveit illetően - amint Fejtőnél olvashatjuk - „számukra a legnehezebb időszak 1917 volt, amikor az osztrák, német és a vatikáni békeoffenzívák miatt a szövetséges politikusok szívében szüntelen zűrzavaros, fájdalmas belső harc dúlt”. (350. o.)

Beneš a francia lapok közül a Détruisez-ben is kifejti magyarellenes propagandáját. Nála a germán, az osztrák és a magyar „brutalitás” egy tőről fakad. Ezért írja rólunk: „A magyarok oszlopos tagjai a közép-európai elnyomók bandájának.” Mivel szerinte a magyarok felelősek a világháború kitöréséért, ezért úgy kell gátat vetni a német Drang nach Ostennek, ha a győztes hatalmak feldarabolják a történelmi Magyarországot, mert „ezt kívánja a humanizmus, az örök béke és Európa érdeke”. Nem alaptalanul nevezte Lloyd George memoárjában szerencsétlen körülménynek, hogy Csehszlovákiát a béketárgyalásokon nem a bölcs Masaryk, hanem a rövidlátó Beneš képviselte.

A két világháború között Beneš - Franciaországon kívül - a Szovjetunióhoz kötötte országa sorsát, és hazája védelme érdekében sürgette a Szovjetunió bevonását az európai politikába. S mivel Lengyelország és a Szovjetunió között mindig feszült volt a viszony, a cseh külpolitika az orosz segítség reményében kezdettől fogva feláldozta Lengyelország barátságát. Ugyanakkor Beneš magyar vonatkozásban azzal a céllal kezdeményezte a kisantant hatalmak (Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia) szövetségét, hogy ily módon elszigetelje Magyarországot Európától. Még nagyobb befolyásra tett szert a nemzetközi politikában, amikor 1935-ben az agg Masaryk lemondott tisztéről, és Beneš lett a köztársaság elnöke. Ekkor, a Drang nach Osten idején, 1937-ben Beneš képes volt kijelenteni, hogy Ausztriával kapcsolatban inkább az anschlusst, mint a Habsburg-restaurációt tudná elképzelni. És 1938-ban a müncheni politika diadalmaskodott is, amikor szeptember 29-én Anglia és Franciaország kormányfői hozzájárultak ahhoz, hogy a hitleri Németország bekebelezze a Szudéta-vidéket. Magyarországhoz viszont november 2-án már a nyugati hatalmak nélkül létrejött bécsi döntés értelmében 12400 km2 területtel visszakerült egymilliónyi lakosság, amelynek 85 százaléka volt magyar.

Ilyen események közepette mondott le Beneš 1938. október 5-én a németek bábfigurája, Emil Hácha javára elnöki tisztéről, hogy azután október 22-én Londonba repüljön, és megkezdje második emigrációs tevékenységét. Ekkor 54 éves volt, pontosan tíz évvel fiatalabb, mint amikor Masaryk az első világháború kitörése után megkezdte nyugati emigrációs szereplését. Neki - Benešsel ellentétben - a német-szovjet háború kitöréséig megnyilatkozásai bizonyos fokú objektivitásról tanúskodtak. Például 1940. április 5-én a magyar-szlovák határ kérdésében ezt vallotta: „A magam részéről azt hiszem, hogy Szlovákiában nem kapjuk vissza régi határainkat, de nem is érdekünk, hogy emiatt újból elrontsuk viszonyunkat a magyarokkal. Főleg azért nem, mert így indokolja a szlovákok viselkedése a múltban és a jelenben.”

Amikor viszont a világháborús események egyre inkább a győztessé vált nagyhatalmaknak kedveztek, ez a körülmény jelentős mértékben kihatott a csehszlovák emigrációra és főleg Eduard Benešre. Ugyanis csakhamar kiderült, hogy neki döntő szerep jut a Magyarország elleni eseményekben. Így történhetett, hogy Beneš nem csupán a Szovjetunió vezetőivel tud megfelelő kapcsolatokat kiépíteni, hanem országa vezető kommunista pártjával, a Moszkvában működő Gottwald-féle vezetéssel is. Ezért e régióban a politikai vezetők közül egyedül ő kerülhetett vissza a „trónra”, a Hradzsinba reá váró köztársasági elnöki székbe. Ezt megelőzően Beneš még angliai tartózkodása idején, 1945. február 16-án a londoni rádióban elhangzott beszédében tudatta a világgal, hogy az új köztársaság nemcsak a német, hanem a magyar kisebbséget is fel óhajtja számolni.

Ilyen előzmények után a csehszlovák emigráció nyugati és keleti vezetői 1945. március 22-től március 29-ig Moszkvában tanácskoztak, egyeztetve nézeteiket a Szlovák Nemzeti Tanács meghívott küldöttségének álláspontjával. Majd március 31-én vonatra szálltak, és az új kormány - a kriptokommunista Fierlingerrel az élen - megérkezett Kassára, hogy április 4-én átvegye a hatalmat. Másnap Csehszlovákia akkori ideiglenes fővárosában kihirdették a 16 fejezetből álló kormányprogramot. Beneš diktátori hatalma ugyan megszűnt, de az általa aláírt dekrétumokkal jelképesen is a csehszlovákiai német és magyar kisebbség sírásójává vált. Ugyanis a mindenkori csehszlovák álláspont kialakításában Eduárd Benešnek volt döntő szerepe, aki sohasem titkolta, hogy a machiavellizmus híve. Tekintettel arra, hogy teljhatalma volt a Londonban székelő Csehszlovák Nemzeti Bizottmányban, érthető, hogy hazája ügyében mindenkor az ő befolyása érvényesült. A csehszlovák elnöki iroda titkára, Jan Smutny így jellemezte őt: „Hiányzik nekünk egy lelkileg nagy ember. Beneš kitűnő taktikus és stratéga, a jelenkor legnagyobb Machiavellije, de tömegeket nem tud magával ragadni... Beneš a mi szerencsénk... egy gondolkodásra és munkára született masina, minden emberi érzelem nélkül, de a maga gyöngeségeivel.”

Benešnek és emigránstársainak a magyar kérdésben vallott „cikcakkjaira” számos jellemző példa áll rendelkezésünkre. Még 1939. október 17-én, a párizsi Csehszlovák Nemzeti Bizottmány első ünnepélyes deklarációjában ezt olvashatjuk: „Masaryk és Štefanik szellemében... el vagyunk szánva a szabad és demokratikus Csehszlovák Köztársaság kiharcolására és védelmére, annak a köztársaságnak, mely az állam minden nemzetéhez igazságos lesz... (Kiemelés V. K.) és valamennyi polgár egyforma jogára és egyenlő kötelességére épül.” (Különös, hogy ezt a dokumentumot nem idézi a cseh és szlovák történetírás!) Amikor Nagy-Britannia kormánya elismerte a csehszlovák Nemzeti Bizottmányból alakult ideiglenes kormányt és Beneš elnöki jogfolytonosságát, első üzenetében, 1940. július 24-én nem habozott a kisebbségek felé békejobbot nyújtani, és demokratikus elveket hangoztatni: „Ünnepélyesen meghirdetem mindezeket a politikai és jogi alapelveket, és hangsúlyozom, hogy ezek az elvek valamennyiünkre érvényesek, államunk minden polgárára, a nemzet minden tagjára, csehekre, szlovákokra, németekre, kárpát-oroszokra és a többiekre is nálunk odahaza.” A magyarok ugyan csak a „többiek” gyűjtőfogalmában szerepelnek, de nyilván rájuk is vonatkozott a megnyilatkozás, ha a németeket sem zárta ki a jogokból.

A kisebbségi kérdés kezelésének demokratikus megnyilatkozásai két évig, 1939 szeptemberétől 1941 szeptemberéig jellemezték a londoni csehszlovák kormány magatartását. Még a magyar-szlovák határ kérdésében is „rugalmasságot” tanúsított Beneš a szovjet-német háború kitöréséig.

A Szovjetunió elleni háború megindítása Hitler részéről rövidesen éreztette a hatását a csehszlovák emigrációnak a kisebbségeivel kapcsolatos állásfoglalásaira. Mihelyt Nagy-Britannia kormánya 1942 szeptemberében jóváhagyja a németek Benešék tervezte kitelepítését Csehszlovákiából, ezzel megpecsételődött a több mint hárommillió szudétanémet sorsa. Beneš azonban a szociáldemokrata Wilhelm Jaksch képviselőnek - aki az emigrációját szintén Londonban töltötte - 1943. január 10-én írt levelében már leszögezi, hogy ő hasonló álláspontot vall a kérdés „megoldásában” a magyar kisebbséggel kapcsolatban is. Ezzel szemben hangsúlyoznunk kell, hogy Anglia - Beneš ismételt kérése ellenére - nem tette magáévá ezt az elképzelést. (Egyébként jellemző Beneš álnokságára, hogy amikor 1943 májusában találkozott az USA-ban Vámbéry Rusztem professzorral - akit még az első világháború utáni csehszlovákiai emigrációs idejéből ismert -, kifejtette előtte, hogy „Magyarország demokratikus átalakulása után a helyzet megváltozik, és az új Magyarország ebben a kérdésben is megértésre fog találni a Csehszlovák Köztársaságnál.” Anaiv Vámbéry - Károlyihoz hasonlóan - persze hitt a mézesmázos beneši szavakban...)

Beneš már 1943 nyarán megkapta a szovjet kormány beleegyezését a szudétanémet kérdés kitelepítéses megoldásához. Viszont amikor Amerikában járva, kihallgatáson jelent meg Rooseveltnél, az elnök nem volt hajlandó a magyarok kitelepítéséről tárgyalni. És ekkor még Moszkva sem fogadta el a magyar kitelepítésről szóló csehszlovák tervet. Ennek ellenére a CSKP vezetőivel folytatott megbeszélésén Beneš hangsúlyozta: a magyarokkal szemben is érvényesíteni fogják az áttelepítés módszerét, amelyet megkönnyít az a lehetőség, hogy a szlovákiai magyar lakosságot kicserélhetik a magyarországi szlovákokért. E félrevezető manőver nem akarta figyelembe venni azt a tényt, hogy egy esetleges lakosságcsere keretében nem lehetett volna háromnegyedmillió magyart kicserélni negyedmilliónál kevesebb magyarországi szlovákért. Mindenesetre Gottwald, a CSKP főtitkára, a londoni kommunista csoportnak (Clementis, Novomeský) küldött tájékoztatásában 1943. december 21-én hangsúlyozta, hogy a háború utáni politikai „tisztogató” akció végén „a Csehszlovák Köztársaságnak szláv nemzeti állammá kell válnia”. Sőt: az internacionalizmust, marxizmus-leninizmust valló csehszlovák pártfőtitkár 1944 májusában már a magyar kisebbséggel szemben a nyílt erőszak szükségességét tette magáévá. És 1945 márciusában Gottwald szövegezte meg a kassai kormányprogram hírhedt VIII. fejezetét a nemzeti kisebbségek kollektív jogfosztásáról.

Fábry Zoltán 1946 májusában a csehországi deportálásról és lakosságcseréről megírta és vezető értelmiségiekhez el is juttatta a magyar politikatörténet egyik legmegrendítőbb írását, amelynek címe: A vádlott megszólal. (Szélesebb körben csak az 1968-as publikáció után vált ismertté.) Ebből idézek az alábbiakban: „Nyelvem, mely az emberi hang egyik legcsodásabb hangszere volt, kihágási objektummá szürkült. Újság a bűnös nyelvén nem jelenhet meg, rádiót tilos hallgatnom. Lekonyult fejjel járok és némán, és ha kell, ki sem mozdulok emberek közé. Vak, süket és mozdulatlan gettóélet ez mindenképpen: a jogfosztott emberek szégyen- és félelemterhes élete. És az ok? Egyetlen tény, vádak vádja: magyarságom.

Benešék már úgy léptek a volt Csehszlovák Köztársaság területére, hogy előzetesen Moszkvában megfogalmazták a kassai kormányprogramot, és 1945. április 4-én „jelképesen” átvették a hatalmat. A tizenhat fejezetből álló kormányprogramban főleg a VIII., a XI. és a XV. fejezet taglalta a magyarok jövendő „jogállását”. A kormányprogram VIII. fejezete nem csupán az állampolgári jogaiktól fosztotta meg a magyarokat - és természetesen a németeket -, hanem jelezte az államigazgatás teljes „megtisztítását” is a nem szláv elemektől. AXI. fejezet kimondta a magyar földbirtok elkobzását, a XV. fejezet pedig a nemzetiségi iskolák bezárását. Majd következtek azok a rendeletek, amelyek a magyar kisebbség teljes jogfosztását írták elő. Így a Szlovák Nemzeti Tanács belügyi megbízottja 1945. április 7-én rendeletet adott ki, amely a demokratikus jogok gyakorlásából zárta ki a nem szláv elemeket, és kikötötte, hogy a helyi nemzeti bizottságoknak is csak szlovákok lehetnek a tagjai. Ugyanez a rendelet szabályozta a komisszárok kinevezését a magyar lakosságú községekben. Ebben a rendeletben már nincs szó arról, amit még az állampolgári jogfosztás alkalmából formálisan megtettek, hogy kivételt kell tenni a magyar antifasisztákkal.

Az alábbiakban legalább felsorolásszerűen meg kell említenünk, hogy milyen jogfosztó intézkedésekre került sor:

- a magyarok vagyonának állami felügyelet alá helyezése;

- a magyar közalkalmazottak elbocsátása, nyugdíjuk megvonása;

- a magyar nyelvhasználat betiltása az egyházi szertartásokon;

- a magyar hallgatók kizárása az egyetemekről;

- a magyar kulturális, társadalmi egyesületek feloszlatása, vagyonuk elkobzása;

- a magyarok házaikból, lakásaikból kártérítés nélkül kitehetők;

- a magyarok üzleteinek, műhelyeinek zárgondnokság alá vétele;

- a magyarok bankbetéteinek befagyasztása;

- tilos a magyar nyelvhasználat a közhivatalokban (bíróságokon, postán stb.);

- magyar nyelvű újság- és könyvkiadás tilalma;

- magyarnak rádiója nem lehet;

- magyar ember polgári keresetet nem indíthat, vádló nem lehet;

- magyarok közmunkára bármikor, bárhová, bármennyi időre igénybe vehetők - államérdekből”.

Ilyen előzmények után 1945. május 9-én, a győzelem ünnepén mondta Beneš: „...a németek és magyarok túlnyomó részének el kell tőlünk mennie. Ez végérvényes elhatározásunk... Népünk már nem élhet németekkel és magyarokkal közös hazában.”

A dekrétumok nyomán elrendelt kollektív jogfosztás csak nyitánya volt a magyarok csehországi deportálásának, amely mintegy 70 ezer lélekkel gyengítette a szlovákiai magyarság sorait. Majd következett a világtörténelemben példa nélküli rendelet: a „reszlovakizáció” végrehajtása. Acseh és a szlovák vezetés azt remélte, hogy ezekkel az intézkedésekkel majd sikerül teljes mértékben felszámolni a magyarságot.

Amikor ily kegyetlenséggel és vészes módon sújtott le a szlovákiai magyarságra a kollektív jogfosztás, írta meg Fábry Zoltán a már idézett A vádlott megszólal című megrázó erejű jajkiáltását. De nem kapott rá választ.

A beneši dekrétumok aláírása után a csehszlovák fél óriási propagandakampányba kezdett Magyarországon, hogy az itt élő szlovákokat áttelepedésre bírja. A propaganda főleg az érzelmekre kívánt hatni. A fő érvek között szerepelt, hogy Csehszlovákia győztes állam, és Magyarország mint vesztes, háborús veszteségei és kötelezettségei miatt még évtizedekig súlyos gazdasági körülmények között lesz kénytelen élni. De más érveket is hangoztattak. Mindezekről jómagam, mint a magyar külügyminisztérium Pest megyei összekötője a csehszlovák bizottságnál, egy 1946. szeptember 5-i jelentésemben - többek között - így írtam: „Általános tapasztalatom volt, hogy az érintett lakosság kezdettől fogva a mai napig ki volt és ki van szolgáltatva a csehszlovák propagandisták tevékenységének. Autóikon a legelhagyatottabb falu szlovák lakosságát is elérik és megagitálják. Olyan helyeket, ahová magyar hivatalos részről senki be sem teszi a lábát. (Ugyanis a magyar összekötőnek csak vonat, autóbusz és kocsifogat áll rendelkezésre, autó nem. - V. K.) A csehszlovákok leggyakoribb érvei: minden szlovákot, akár akar jönni, akár nem, kiviszünk. Akik nem jelentkeznek, azok csak 30 kilós csomagokkal jöhetnek. Egy másik változata propagandájuknak, hogy akik nem jelentkeznek, azokat a magyarokkal együtt Szibériába telepítik az oroszok. A visszajelentkezőket (akik szép számmal akadnak) azzal rémítik, hogy azokat magyar részről politikailag megbízhatatlanoknak minősítik és internálni fogják.”

A hivatalosan felvett jegyzőkönyvek - és ezt mint a magyar külügyminisztérium összekötője a csehszlovák bizottságnál tanúsíthatom - mind súlyos vádakkal illetik a csehszlovák bizottság propagandistáit gátlás nélküli, erőszakos, egyezménysértő és erkölcsi szempontból is kifogásolható munkájukért. Köztudomású ugyanis, hogy a csehszlovák bizottságnak minél több szlovák jelentkező gyűjtése lehetett cél. Ezt bizonyítják pl. az olyan esetek, amikor - jegyzőkönyv van róluk - volt keretlegény, vagy más, erkölcsi-politikai szempontból kifogásolható személy kihozatalát ígérik arra az esetre, ha az illetőt hozzátartozói beírják a kitelepülők közé. Szép számmal - mint „szlovákok” - olyanok is, akik attól tartottak, hogy szélsőjobboldali politikai múltjuk, magatartásuk miatt kettétörhet itteni életpályájuk, karrierjük.

Ilyen körülmények között nem volt irigylésre méltó a lakosságcserét végrehajtó magyar szerv helyzete. Áttelepítési kormánybiztossá Jócsik Lajost, míg az áttelepítendő magyarok érdekvédelmét ellátó meghatalmazottá Wagner Ferencet 1946. július 12-én nevezték ki Pozsony székhellyel.

A csehszlovák kormány - annak érdekében, hogy a magyarság létszámát minél kisebbre csökkentse és a népcserén túl megmaradó magyarokat egyoldalúan áttelepítse Magyarországra - 1946. július 17-én kiadta a reszlovakizációra vonatkozó hirdetményt. Ez a rendelet abból a (valótlan és történetietlen) állításból indult ki, hogy a felvidéki magyarság valójában eredetileg szlovák elem volt, csak az évezred folyamán „elmagyarosodott”, és most lehetőséget kap a „reszlovakizációra”. Ráadásul a prágai külügyminisztérium és a pozsonyi hivatalok szakértői a magyarság felszámolását célzó akcióik kitervezésekor teljesen irreális adatokból indultak ki: a magyarországi szlovákok háború utáni létszámát 540000-re (!) becsülték, és mindössze 600000 csehszlovákiai magyart vettek számításba. Jelentős részüket „elmagyarosodott szlovák”-nak tekintették, a „reszlovakizációtól” és a többi magyarellenes intézkedéstől azt remélték, hogy a szlovákiai magyarság „eltűnik”.

A „visszaszlovákosítási” akciót mint a szlovákiai magyarság létszámának további csökkentésére irányuló „belső intézkedést”, egy 1946 júniusában elfogadott kormányhatározat indította el, amelyet a pozsonyi Belügyi Megbízott Hivatal 1946. június 17-én részletes utasításokkal egészített ki. Ennek alapján alakították meg a reszlovakizációs bizottságokat és kézbesítették ki az idézéseket. A családfők számára lehetővé tették, hogy a bizottság előtt tagadják meg nemzetiségüket, és családtagjaikkal együtt térjenek vissza „eredeti” nemzetiségükhöz: a szlovákhoz.

Az akciót Anton Granatier, az áttelepítési hivatal részéről így indokolta: „A szlovákok és a csehek nemzeti állama akarunk lenni, s az is leszünk. Ebbe a hatalmas programba az is beletartozik, ami már egész Szlovákiában folyamatban van: a reszlovakizáció! Megkezdjük az akciót, amelynek keretében mindenkinek, aki úgy érzi, hogy származására nézve szlovák, lehetősége nyílik, hogy önként kinyilvánítsa, vajon szlovákká akar-e válni annak minden következményével együtt, vagy az állampolgárság nélküliek sorsában akar-e osztozni.” Tehát nem titkolták, hogy aki megmarad magyarnak, az elveszti az állampolgárságát. Sőt azzal is megfenyegették a megjelenteket, hogy konfiskálják a földjeiket, elkobozzák családi házukat, megvonják tőlük az élelmiszerjegyeket, sőt még szülőföldjüket is el kell hagyniuk.

A reszlovakizációs bizottságok tevékenysége 1946. június 17-én kezdődött és július 1-jén ért véget. Végül is a családtagokkal együtt a bizottságok 326679 főt nyilvánítottak reszlovakizáltnak. Közben a csehszlovák kormány 1946. augusztus 26-án a pozsonyi magyar meghatalmazott útján átadta az áttelepítésre kijelölt mintegy 106398 személy névjegyzékét. Ehhez járult volna a már említett nagy és kis háborús bűnösök jegyzékében szereplő mintegy 75000 személy családtagjaikkal együtt. A magyar kormány azonban nem fogadta el a háborús bűnösök névjegyzékét, és átvételük feltételéül az 1946. május 15-ig hozott jogerős ítéletet szabta, valamint közölte még, hogy a 16. sz. véghatározat alapján nem tudja megkezdeni a népcserét, és ragaszkodott annak semmissé nyilvánításához. Erre válaszul a csehszlovák fél elrendelte a csehszlovákiai magyar lakosság egy részének cseh- és morvaországi deportálását. Ennek előzményéhez tartozik, hogy a csehszlovák külügyi államtitkár, Vladimír Clementis, a prágai parlament külügyi bizottságában 1946. október 31-én megfenyegette a magyar kormányt, kijelentvén: habár a párizsi konferencia nem járult hozzá Csehszlovákia egyoldalú magyarellenes intézkedéséhez, „a végleges megoldást - mondotta - a legrosszabb esetben el tudjuk intézni magunk is.” (Pravda, Pozsony, 1946. november 1.)

Az ugyancsak Pozsonyban megjelenő Národná Obroda nevű hivatalos lap 1946. november 13-i száma hasonlóan vélekedett a szlovákiai magyarok sorsáról. „Jogunk van - írja - a magyarokat asszimilálni és minden eszközzel nemzeti államot teremteni Csehszlovákiából! Minthogy a magyarok nem hivatkozhattak kisebbségi jogokra, utolsó lehetőségünk csakis a magyarok belső széttelepítése lehet Csehszlovákia különböző területein.” - A csehszlovák kormány földművelésügyi minisztere, Július Duris még határozottabban nyilatkozott erről az erőszakos, egyoldalú elintézésről, amikor bejelentette, hogy hamarosan megkezdődik a csehszlovákiai
magyar kérdés végleges rendezése, mégpedig úgy, hogy a magyarokat a szudétanémet vidékre telepítik át. (Pravda, Pozsony, 1946. nov. 16.)

Ezeknek az intézkedéseknek a végrehajtására a szlovákiai településügyi hivatal kapott megbízást. A Hivatal 1946. november 4-én 12.771 - I - 1946. szám alatt bizalmas rendelkezést adott ki „a szlovákiai magyarok átcsoportosításáról”, áttelepülésükről jelenlegi lakóhelyükről Csehország területére. A rendelkezés szerint fegyveres kényszerrel a szudétanémet vidékre telepítik át a 23 szlovákiai magyar járásból mindazokat a magyarokat, akik nem kerülnek át Magyarországra a lakosságcsere-egyezmény alapján. A rendelet kimondja, hogy az áttelepítés kényszerű, és a kényszerű áttelepítést a 80-as közmunkadekrétum alapján hajtják végre. (1. §.), továbbá intézkedik arról is, hogy az áttelepülésre kijelöltek vagyonát el kell kobozni (4. §.)

A fentieknek megfelelően a kényszeráttelepítés 1946. november 17-én megkezdődött. A településügyi hivatal előre megállapított térbeli és időbeli deportálási rendje szerint a szlovák katonaság és csendőrség zárta le a Duna menti magyar községeket, és azokban a telepítési hivatal által kijelölt családfőknek közmunkáról szóló határozatot kézbesítettek, amely szerint a magyar családfőt behívják mezőgazdasági munkára - béresnek vagy cselédnek - valamelyik cseh nagybirtokoshoz vagy nagygazdához. Alakosság, míg a kényszertranszport meg nem történt, a helységet nem hagyhatta el, és rövid idő - nem egy esetben néhány óra - alatt kellett felkészülnie az eltávozásra.

A deportálásra kijelölteket a katonaság és a csendőrség marhavagonokban szállította el Csehországba. Akik ellenálltak, megkötözve dobálták be őket a vagonokba. A kijelölt családfőnek magával kellett vinnie feleségét és gyermekeit, sőt még az általa eltartott családtagokat is, bár erre a rendelet nem adott módot, sőt éppen ellenkezőleg: a nős magyarokat is csak a legnagyobb szükség esetén lehetett volna közmunkára igénybe venni. Azt is közölték a szerencsétlenekkel, hogy otthonukba többé nem térhetnek vissza, még akkor sem, ha a családfő netán munkaképtelenné válik, beteg, esetleg rokkant lesz. Megjegyzendő, hogy a kényszerű deportálások a mezőgazdasági munkák szünetelése és már a tél beállta idején történtek. A szállítás - 20-22 C-fokos fagyban, nyitott teherautókon zajlott, és sokan (csecsemők, öregek) megfagytak útközben. A szlovák hatóságok a deportálásra az 1945-ben megjelent 88-as számú elnöki dekrétumot használták ürügyül, de azt teljesen kijátszották. A dekrétum alapján ugyanis közérdekű munkára legfeljebb egyévi időtartamra lehetett kötelezni a 16-55 éves férfiakat és a 18-45 éves nőket. De a rendelet nem adott volna módot arra, hogy bárkit is mezőgazdasági munkára kötelezzenek és magángazdasághoz kirendeljenek.

Összehasonlítva a törvényt és a szlovákiai magyarok elhurcolását, világosan kitűnik, hogy a közmunkarendeletre való hivatkozás csak ürügyül szolgált a szlovákiai magyarok széttelepítésére. Ezt a tényt egyébként a szlovák telepítésügyi hivatal említett bizalmas rendelete is tartalmazza.

A deportálások óriási riadalmat keltettek a felvidéki magyarok körében. Sokan rémületükben Magyarországra menekültek, és miközben egyesek a jeges Dunán keresztül akarták az utat megtenni, a folyóban lelték halálukat. Szerencsére a csehszlovák kormánynak a nemzetközi fórumokon nem sikerült minden kitervelt szörnyűséghez hozzájárulást kapnia. Így nagyon fontos volt, hogy a párizsi békeértekezlet 1946. október 16-án nem hagyta jóvá a csehszlovákiai kérelmet, hogy 200 ezer magyart egyoldalúan áttelepítsenek Magyarországra, és úgy döntöttek, hogy a felek közvetlen tárgyalásokon rendezzék a szlovákiai magyar kisebbség sorsát. Ennek ellenére a kényszerkiköltöztetések gyors ütemben folytak, hogy ily módon a magyar kormányt rákényszerítsék a lakosságcsere megkezdésére. Végül is a csehszlovák fél 1947. február 23-án beszüntette a magyar családok deportálását, és hajlandó volt arra is, hogy az ingóságok elvitelének az ügyét a magyar-csehszlovák vegyes bizottsággal újratárgyaltassa. Így is mintegy 60 ezerre becsülhető a Cseh- és Morvaországba deportáltak száma.

Ilyen előzmények után kezdődött meg 1947. április 12-én a magyar-csehszlovák lakosságcsere. Miután számos nyitott kérdés maradt, amelyben nem született megegyezés (pl. a személyi és a vagyoni kvóta, a társadalmi rétegződés az áttelepülők kiválasztásában, az ún. háborús bűnösök áttelepítése), ezért Jócsik Lajos kormánybiztos, a csehszlovákiai magyarság egyik köztiszteletben álló vezetője, egy nappal a lakosságcsere megkezdése előtt, április 11-én lemondott hivataláról. Utóda Hajdú István, az Országos Földhivatal vezetője lett. Pozsonyban az áttelepítés irányítását Berecz Kálmán március 4-én mint a meghatalmazott helyettese, majd 27-én mint teljes jogú meghatalmazott vette át. A főkonzul Wagner Ferenc lett.

Fontos eseménynek kell tekintenünk, hogy 1947. április 9-én az áttelepítendő és a már áttelepült magyarok összefogására és megsegítésére Budapesten megalakult az Új Otthon szövetkezet, amely kiadta hasonló nevű újságját. Munkatársai között ott található a szlovákiai magyar értelmiség színe-java: Szalatnai Rezső, Peéry Rezső, Dobossy László, Kovács Endre, Vass László, Horváth Ferenc, Krammer Jenő. A csehszlovák fél még az 1947. augusztus 26-án átadott névjegyzékben szereplők közül kijelölte azokat a családokat, amelyeket a Magyarországból áttelepülő szlovák családok ellenében akart kicserélni. Közben folytak a kormánydelegációk tárgyalásai, amelyek a pöstyéni jegyzőkönyvvel zárultak. Itt - egyebek között - megállapodtak a társadalmi rétegződésben is. Eszerint a kijelöltek 67,6%-a legyen földműves, 14,5%-a iparos, 3,4%-a kereskedő, 3,9%-a értelmiségi és 10,6%-a egyéb foglalkozású. A háborús bűnösök kérdésében viszont nem tudtak megegyezni, ezért ebben döntőbírónak az ENSZ főtitkárát gondolták felkérni, amiből azonban nem lett semmi.

Közben naponta gördültek át a magyar határon a magyarokat és holmijukat szállító szerelvények, és a szlovák telepítésügyi hivatal megkezdte - egyoldalúan - a háborús bűnösök áttelepítését is. Ezek közül az első transzportban 82 személyt adtak át, holott közülük 1945. május 15-ig csak 52 személyt ítéltek el. Végül is erélyes tiltakozásra az akciót szlovák részről lefújták. De gond volt az is, hogy 1948 elején a magyar áttelepítési kormánybiztos közölte Gyöngyösi külügyminiszterrel, hogy a paritásos csere 1947 végéig erősen aktív magyar mérleget mutat. Éppen ezért a lakosságcserét már csak azért is fel kellett volna függeszteni, mert a magyar-csehszlovák vegyes bizottság pozsonyi ülésén 1948 februárjában megállapítást nyert, hogy a csehszlovák fél több megállapodást nem tartott be. Így például átlépte a vagyoni kvótát, amelynek lényege, hogy a magyarországi - általában a szegényparaszti rétegekhez tartozó - szlovákokkal szemben főleg a gazdag paraszti rétegekből jelölték ki a szlovákiai magyar áttelepülőket.

1948. március 1-jén - a téli szünet után - tovább folytatódott a lakosságcsere, de a diszparitást nem sikerült eltüntetni, eliminálni, mert az áttelepülésre jelentkezett szlovákok közül egyre többen vonták vissza áttelepülési szándékukat, ugyanis közben 1948 tavaszára Magyarországon a gazdasági konszolidáció komoly jelei mutatkoztak. Hogy ne növeljék tovább a diszparitást, a magyar áttelepítési kormánybiztos igyekezett letiltani a szlovákiai magyar áttelepülők indítását, majd a külügyminiszterrel egyetértésben 1948. június 12-én felfüggesztette a lakosságcsere további folytatását. Miután állami vonalon nem jött létre megegyezés, a két kommunista párt vette kézbe az ügyet, és augusztus 5. és 7. között megegyezés született arról, hogy a lakosságcserét 1948 végéig befejezik. Ezt a megállapodást magyar részről Heltai György, szlovák oldalról Daniel Okály írta alá. Egyébként a szlovák fél addig sem tartotta be a paritást.

Magyarországra áttelepült 76616 magyar, míg Szlovákiába került 60257 szlovák. Ezen kívül több mint 10000 volt azoknak a száma, akik már a deportálások idején menekültek át Magyarországra. Az ún. háborús bűnösök száma is a magyar létszámot terhelte.

Ami a lakosságcsere gazdasági és társadalmi arculatát illeti, érdemes megjegyezni, hogy a magyarok hátrahagytak Szlovákiában 160000 kat. hold földet, szemben a szlovák áttelepülők 15000 kat. holdjával. Magyar részről 15700 ház maradt Szlovákiában, ezzel szemben a szlovák áttelepülők mindössze 4400 házat hagytak maguk után Magyarországon.

Mindezt tudnunk kell a Beneš által aláírt elnöki dekrétumokkal kapcsolatban. Már csak azért is, mert - mint a fent említett hivatalos dokumentumok bizonyítják - ő volt a német és a magyar kisebbségek ellen hozott kollektív jogfosztás értelmi szerzője, végrehajtója és a „tisztának” nevezett szláv lakosságú Csehszlovákia kiagyalója. Más kérdés az, hogy a sztálini politikával a kommunista hatalmi rendszer megteremtése a Szovjetunió közép- és kelet-európai befolyási övezetében személy szerint végül is őt sem kímélte. Ugyanis az 1948-as februári események után a sors véget vetett tüneményes pályafutásának. Akkor még egészségi állapotára hivatkozva lemondott elnöki tisztéről, és otthagyva az elnöki palotát, február végén vidéki otthonába költözött. Az államalapító 1948. szeptember 3-án elhagyatva halt meg vidéki otthonában.

Az események óta immár egy fél évszázad telt el anélkül, hogy akár a csehszlovák, akár a szlovák politikai vezetés bocsánatot kért volna az egyetemes humánumot és közvetlenül a szlovákiai magyarságot brutálisan sértő és következményeiben máig ható beneši dekrétumokért. Havel elnök Prága részéről csak a németeket követte meg a szudétanémet lakosságot ért sérelmekért. Azóta is hiába várjuk ezt a szlovák gesztust, ami oly nagy mértékben szolgálná a magyar-szlovák megbékélést.



« vissza