Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Történelem a cipősdobozban

Hogy az iskolában tanult némely dolog kitörülhetetlenül beleég az ember emlékezetébe anélkül, hogy szervülne bármivel, arra mindannyian számos példát tudunk. Valahányszor átmegyek a biatorbágyi viadukt alatt, nekem például eszembe jut, hogy ezt a hidat Matuska Szilveszter felrobbantotta. Mindig csak ennyi. Egy árnyalattal sem több, sem kevesebb. Még Simó Sándor Viadukt című filmje sem ugrik be soha, jóllehet láttam a nyolcvanas évek elején.

Közvélemény-kutatásom azt bizonyítja, hogy mások is így vannak ezzel. Nem csoda, hogy amikor a filmszemle előzsűrijének munkálatai közben sor került a Matuska című dokumentumfilmre, kizárólag a kötelességérzet munkált bennem, és valamiféle letagadhatatlan szkepszis - ugyan, miért lenne ma érdekes ez a Matuska? - keveredett valami halvány reménnyel, hogy hátha ez nem is az a „viaduktos” Matuska, és akkor még érdekes is lehet.

Aztán alighogy elkezdődött a film, kapkodhattam a fejem, hogy megint kimaradtam valamiből. Egy egész falu vagy város - mert nehéz eldönteni, hogy mi is az a Csantavér, amely leginkább gyerekkorom Nagykállójára emlékeztet - Matuska Szilveszter-lázban ég. Csantavéren, ebben a délvidéki kisvárosban született a „biatorbágyi rém”, és a film rendezője, Szász Csongor is, aki úgy döntött, hogy ő pedig a végére jár ennek a gyerekkora óta folyamatosan kísértő Matuska-legendának, mégpedig kamerával, mert az azért biztos. Mert a szó elszáll, az írás megmarad, a kép pedig, nos a kép is megmarad, de hogy perdöntő bizonyíték lenne Matuska bonyolult históriájában, azt azért kétlem. Igaz, ezt a film sem állítja. Sőt!

A film készítői felkeresték mindazokat, akik koruknál fogva még láthatták Matuskát, lehet róla személyes élményük, és azokat, akiket foglalkoztat a személye. Két író, egy képzőművész, egy orvos, aki mellesleg helytörténész, továbbá tanító, paraszt, sírköves, szóval egész Csantavér reprezentálva van, egy szociográfiában sem lehetne jobban. Az asszonyok jobbára csak a kávét főzik, nemigen foglalnak állást. Az egyik író, Bozsik Péter már megírta regényét (Az Attentátor, Kalligramm, 2005.), a másik, Dudás Károly még csak tervezi, halogatja, de benne él a témában. Szemlélete némileg romantikus, akár Matuska festményeié. „Nagyszerű, tehetséges, mélyérzésű ember” - idézi a börtön nevelőtisztjének levelét, aki nem érti, hogyan követhetett el egy ilyen kiváló ember ilyen rémtettet. Bozsik szemlélete egyszerre tűnik tárgyszerűnek és mitikusnak, s mint mondja, távol áll tőle Matuska „sztárolása”. A legtöbb tény a helytörténész-orvos, dr. Vékony kezében van. Ő levelek, dokumentumok, fényképek birtokosa, ezeket egy cipősdobozban találta Matuska apósának udvarán. Némi fensőbbség érzik is rajta emiatt, jóllehet nem titkolja, neki is vannak kételyei. Felolvas például egy levelet, amelyben írója három szabadkai személyt is megnevez, határozottan állítva, hogy a robbantás előtti napokban félreérthetetlenül robbantásra készültek - vascsöveket hurcoltak és átfestették kocsijaikat -, de ezt a levelet a bíróság nem vette figyelembe. Olyan meggyőzően olvassa, hogy az emberben felmerül, hogy azonnal parlamenti bizottságot kell alakítani Matuska Szilveszter rehabilitálására, különben fabatkát sem ér a demokrácia. De aztán megszólal a képzőművész - szintén helytörténész -, sokat tud ő is, de főleg morális szempontokat képvisel, ezért attól tart, hogy a helyiek végül a mennyekbe emelik Matuskát, akinek azért mégis huszonkét halott és tizenhét sebesült szárad a lelkén, plusz az egyéves statárium. Azt pedig végképp nem szeretné, ha mint Csantavér jótevője kerülne be a történelembe, amikor a templomnak ajándékozott, ma is megtekinthető betlehemet is jóval árán felül tüntette föl, miközben mások sokkal többet tettek a városért, s velük a kutya sem törődik. Egy link, nagyzoló szélhámos volt, akinek a hírnévért semmi sem drága.

Hamar kiderül, hogy a film alkotói lényegében arra kíváncsiak, hogy mit jelent a csantavériek számára Matuska személye, hogyan teremtődik és alakul folyamatosan a mítosz, amit a lezáratlanság, a bizonytalanság táplál. És az a „tény”, hogy 1945-ben Matuska Szilveszter eltűnt. Ezért értékelődik föl azoknak a vallomása, akik (utoljára) látták. Vagy azt állítják, hogy látták. Mert vannak, akik csak hallották, hogy ők kisgyerekként még látták, de maguk sem tudják, hogy amit ezerszer hallottak az elmúlt hatvan-hetven évben, arra ők emlékeznek-e, vagy az apjuk, nagyapjuk mesélte. Amikor a front elérte a váci börtönt, az őrök és a rabok fejvesztve menekültek. Egyedül Matuska várta a szovjet hadsereget: öltönyben, nyakkendőben, magát börtönigazgatónak kiadva. Később, erre többen is esküsznek, 1945 nyarán, Csantavér felszabadulásakor - így mondják - megjelent a faluban, és a malom előtt egy asztalon állva beszédet mondott. De hogy mit mondott valójában, azt a legöregebbek sem képesek felidézni. „Valami politikát” - mondják. Ez valószínű, hiszen magántermészetű közléseket ritkán mondanak asztalra felállva. Arra is esküsznek, hogy egy dzsip vitte el Matuskát egy vasárnap délelőtt, az oroszok bejövetele után. Azonban arról, hogy orosz vagy szerb volt-e az a katonai jármű, amibe két oldalról közrefogva „besegítették”, arról már megoszlanak a vélemények Arról is, hogy miért vitték el. „Az oroszoknak kellett egy ilyen nagyhírű robbantó, ők nem tudtak úgy robbantani” - véli egyikük, de ez nem hangzik túl meggyőzően. Az egyik öreg - lehet vagy nyolcvanéves - csak arra emlékszik, hogy cséplés volt, s ilyenkor nagy a por, s ő egy nótát énekelt, amire Matuska azt mondta, hogy az egy igazi magyar népdal. Kántortanítóként kellett legyen affinitása a zenéhez. Ehhez az emlékezetével hosszan birkózó öreghez többször is visszatér a kamera, mintha bármiben is bizonyító erejű lenne, hogy mit is énekelt akkor. S amikor végre diadalmasan elfújja a „Látod, édesanyám, látod, édesanyám...” kezdetű dalt, s elégedetten mondja, hogy a végére értünk, a néző is érzi, hogy enélkül nem lett volna kerek a történet, hiszen számára az a dal jelenti a Matuskával való találkozást.

Ez a különös, szabad, a műfaji kánonoknak fittyet hányó film, akárcsak Az attentátor című regény, inkább a mítosz születését akarja tetten érni, mintsem kideríteni, valójában mi is történt Matuskával. Ebben a furcsa, derűs kavalkádban, amiben Csantavér városka közege éppoly elevenen idéződik föl s éppoly jelentőséggel bír a túrós lepénnyel, a lovas kocsikkal, a piaccal, mint a cipősdobozból elővett dokumentumok, határozottan az az érzésünk, hogy a világ amúgy is megismerhetetlen, s a múlt kutatása maga is a mítoszteremtés része.

A film, bármennyire üdítő, frissessége ellenére hosszabb a kelleténél. Az már fölösleges, amikor a résztvevők mintegy összefoglalják, mit is gondolnak Matuskáról, hisz újat nem tesznek hozzá a korábbiakhoz. Ott jutott eszembe Sára Sándornak a lakitelki filmszemle résztvevőinek mondott intése: ne a film legyen hosszú, hanem az elkészítésére fordított idő. Az őszinte kíváncsiság, a prekoncepció nélküliség s a szereplőkkel való bánni tudás, ami a jó dokumentarista nélkülözhetetlen tulajdonsága, Szász Csongorban megvan. A műgondot és a szerkesztést, s az ökonómiát tanulnia kell - de nem késett le semmiről, hiszen ez a filmje is lényegében „csak” vizsgamunka, a Dunaversitasban készítette.



« vissza