Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Száz éve született Granasztói Pál

Egyre kevesebben maradunk, akik még személyesen ismertük. Ezért szeretnék róla megemlékezni. Én fiatal voltam, ő javakorabeli, amikor 1961-ben megismerhettem. Együtt vehettük át a Műegyetemen a doktori oklevelet, amit a dékán az akadémiai minősítés nyomán adományozott nekünk. Ezt követően - szinte haláláig - gyakran találkoztam Vele az MTA Építészettörténeti és Elméleti Bizottságának ülésein, rendezvényein. Elmondom, hogy mi ragadott meg engem ebből a nagyszerű emberből.

Két diszciplínához kötődött, az urbanisztikához és a szépirodalomhoz. Utóbbit Gróh Gáspár már méltatta (Magyar Szemle, 2008. január), mégpedig egész kiválóan kiemelve egyéniségének hajtó erejű motívumait. Az ellentmondást, mellyel már korán konfrontálódott: a pesti orvosprofesszor fiaként úri - a nómenklatúra nyelvén nagypolgári - miliőben felnőve meglátta a főváros és az ország elmaradott szociális helyzetét. A pártállam idején az életét feltáró emlékezésekben mégsem a szocialista realizmus eszményeit rajzolta fel. Művészi ihletettsége és az objektivitás iránti igénye késhegyen táncoltak. Mégsem kötött kompromisszumot, hanem mesterien áthidalta a lelkülete és a követelmények közötti nagy távolságot.

Ehhez szeretnék indulásként egy - az írói kibontakozását elősegítő - eseményt elmondani, melyet ő mesélt el nekem, mialatt egy nemzetközi konferencia alkalmából autóbuszunk Veszprém műemléki belvárosa felé közeledett. Már az ötvenes években megírta a Vallomás és búcsú című, később trilógiává terebélyesedett önéletrajzi írás első kötetét, és 1960-ban elvitte a Magvető igazgatójának. Kardos György meglepődve és enyhe iróniával fogadta a kéziratot, és azt mondta, hogy tőle építészeti munkákat, irodalmi szintű művészeti írásokat kérnek, nem önéletrajzot. Granasztói kérésére mégis átvette a kéziratköteget. És betette a fiókjába. Eltelt hosszú idő, legalább egy év. Karácsony előtt az igazgató telefonon jelentkezett. Bevallotta, hogy a kiadó fatális helyzetbe került, más szerzők késedelme miatt nem tudja teljesíteni éves tervét. (Az ifjabb olvasók kedvéért: a szocialista tervgazdálkodás tízparancsolatának egyik sarkalatos törvényét.) Ami azzal a fájdalmas következménnyel járhat, hogy a kiadó munkatársai nem kaphatnak év végén prémiumot. Ezért jelentkezik és közli, hogy hajlandó azonnal nyomdába adni a régebben nála fekvő kéziratot. Granasztói rövid gondolkodás után két hetet kért, hogy még egyszer átfésülhesse írását. A könyv év végén megjelent. A hatás frenetikus volt. Az évtizede nélkülözött őszinte hangvétel, megannyi személyes emlék, a találóan - néhány építész esetében kérlelhetetlen igazságérzettel - megrajzolt sok ismert személyiség bemutatása, nemcsak az építészek körében, hanem a széles olvasóközönségnél is nagy sikert aratott. Felelevenedett a két háború közti pesti élet. A középosztály kulturális értékei, melyeket korábban nem volt szabad tudomásul sem venni, most egyszerre a középpontba kerültek. A kötetben az építész kortársak legtöbbje „áttetsző-átlátszó” álnevekkel szerepelt, így Borbiró Virgil Weinbrenner, Wanner János, jeles építészbarátja, Donner néven jelenik meg. A lényeg mégis abban rejlett, hogy a Gróh Gáspár által jellemzett tűréshatárt is súrolva a munka kétségtelenül szépirodalmi értékű volt. Ezért is vállalkozott a kiadó ezt követően a további életrajzi kötetek kiadására gyors egymásutánban. Ez a „szerencsés véletlen” hozzátartozik annak a kornak magyar irodalomtörténetéhez.

A városépítés fiatal tudományág. A19. század végén, az ipari forradalom következményeként felgyorsult urbanizálódás tette kutatását, oktatását és mindenekelőtt a felismerések eredményeinek alkalmazását szükségessé. Összetett tudományág, elsősorban az építőtevékenységhez kötődik, de a földrajz, a szociológia, a rohamos kibontakozás reggelén levő közlekedés, az elmaradott, de növekvő igényekkel sürgetően jelentkező közművesítés és még más ismeretek - például a meteorológia is - kapcsolódnak hozzá. A városépítéssel szinte legközvetlenebb kapcsolatként együtt él a látványi megjelenés, a városépítészet. Mert a városépítésnek művészeti eredménye és kritériuma a városépítészet. Sok egyedi alkotásra érvényes építési követelmény a városépítésben halmozott mértékben jelentkezik, így a terek-utak vonalvezetése és az általuk határolt épülettömbök kompozíciója, a lakótömbök átszellőzése és benapozása, a belső városkép, az együttesek tájba illesztése. Széles a skála. Camillo Sitté bécsi professzor mindezt 1880-ban a bécsi egyetemen tankönyvbe foglalta. Néhány évtizeddel később a budapesti József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem a megreformált építészoktatás fontos elemeként 1929-ben Városépítési Tanszéket hozott létre, elsőnek Warga László professzort hívták meg a katedrára. Éppen ekkor folytatta itt tanulmányait a fiatal Granasztói (Rihmer) Pál.

A magyar városok egész sora készített a 20. század elején városépítési terveket, akkor szabályozási tervnek hívták őket. Sorra írtak ki e tárgykörben tervpályázatokat is. Az érdekes munka felkeltette Granasztói Pál figyelmét, s egy életre elkötelezte magát mellette. Szakmai munkásságának értékét és nagyságát nehéz érzékeltetni, annak csak lényeges állomásait vázolom fel: 1934-1945 között Budapest Székesfőváros Városrendezési Ügyosztályán tervezési, igazgatási és tudományos munkát végez. Már 1942-ben megjelenik a Városok a múltban és a jövőben című könyve, ez új műfajt nyit, mert nemcsak a szakemberekhez, nemcsak a formálódó fiatal építészekhez, de a nagyközönséghez is szól. Az „építészeti ismeretterjesztés" jelentősége már akkor is igen fontos volt, máig sem vesztett jelentőségéből. De hatásos csak akkor lehetett, ha írói képességgel áldott építész adott magyarázatot, elemzést, kritikát. Granasztói Pál 1945 után a Fővárosi Közmunkák Tanácsánál folytatja a munkát, annak sajnálatos megszüntetését követően pedig élete az Építésügyi Minisztériumhoz illetve az urbanisztikai tervezésre szakosított VÁTI-hoz (Városépítési Tudományos és Tervező Intézet) kötődik. AVÁTI felelt meg Granasztói Pál tevékenységének a leginkább, szakismeretét és szakmai tekintélyét itt egyaránt érvényesíthette, mégis néha „meghívták" a minisztériumba. Ezzel kapcsolatban egyik írásában megjegyezte, hogy a pártpolitika vargabetűinek alakulásától függően helyezték a minisztériumba, illetve bocsátották el onnan. Akárhol dolgozott is ezekben az években, lényeges városépítési kérdésekben szavát hallathatta, véleményét értékelték, az említett MTA Bizottságon kívül főként az Akadémia Településtudományi Bizottságában. Érvényesíthette azt tervpályázatoknál is, ahol már nem tervezőként, hanem mint a zsűri elnöke vagy tagja munkálkodott. Tovább írja szakmai könyveit, cikkeit. Az építészet iránt érdeklődő társadalom tájékoztatása mindennemű építészeti kérdésről hazánkban az ő munkássága nyomán ért el irodalmi szintre. Ez életművének legnemesebb vonása. Tudományos munkája átfogó volt, szakirodalmi publikációi azonban szinte kizárólag Budapestről szólnak. Csak néhány vidéki városunkról írt esszé és külföldi utazásai nyomán városokról, tájakról közzétett írása képeznek kivételt. Ez tanúsítja, hogy minden idegszálával Budapesthez kötődött. 1969-ben az Ybl Miklós-díj I. fokozatával tüntették ki. Az indoklás szerint: „a városépítészetben elért tudományos eredményekért és irodalmi műveiért". Követte az Ybl-díjat Budapest főváros „Pro Arte” aranyérme, majd az urbanisták legmagasabb kitüntetése, a Hild János-érem.

1970-ben az Architektúra sorozat első kötetei között megírhattam Adolf Loosról, a cseh-osztrák építészről kis munkámat, füzetnyi terjedelemben (és sok bonyodalommal a képek szerzői jogát illetően). Az egyik lektor Zádor Anna volt, akit azért kell itt megemlítenem, mert tudom, hogy Granasztóival kölcsönösen nagyra becsülték egymás munkásságát. Pali bátyám is elolvasta Loos-írásomat, és meleg hangú levélben köszöntött. Sohasem felejtettem el neki ezt a bátorítást. Itt tapasztaltam először, hogy hihetetlen képességgel tudta beleélni magát mások lelkületébe. Úgy hiszem, ez „építészet-magyarázó-kommentáló” műfajának és írói vénájának is fontos alapja.

Szépírásaiban építészeti hivatására és gondolatvilágára az a realitás is utal, amely minden témát jellemez, amit megírt, Az írói fantázia Granasztóinál, úgy hiszem, nem lépte át a saját élmény határát. Amit megírt, azt átélte. Amit megírt, azt ő úgy látta, sőt toleránsan sokszor hozzábiggyesztette a „talán” kifejezést, mérlegelve azt a lehetőséget, hogy az olvasó az eseményt másként értékelné. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy ez a realitás-objektivitás minden írását kordokumentummá emeli.

A nagy építészeti korszakokban, amikor a művészek valami újat alkotnak - s a 20. századot feltétlenül ide kell sorolnunk -, mindig voltak nagy írók is, akik ezt aláfestették. Nem annyira magyaráztak, inkább ismertettek. Mert magyarázatra nem minden társadalomnak volt szüksége, figyelemfelkeltésre azonban mindenkor. Ennek az építészeti műfajnak egyik pregnáns alakja a 20. század első felében Siegfried Giedion, akinek Space time and architecture kötete azért örökérvényű, mert felhívta a figyelmet a nagy építészeti metamorfózisra, melyet sokan éppen azért nem vettek észre, illetve nem értékeltek megfelelően nagyra, mert olyan finoman simult az élet új követelményeihez. Hazánkban az urbanisztikai metamorfózis tekintetében ezt a szerepet elsőrendűen Granasztói Pál töltötte be. A városépítés kérdéseit mindenki előtt feltárta. Neki is érdeme van abban, hogy megannyi tehetséges fiatal építész került közel a városrendezési munkákhoz: Polónyi Károly, Mester Árpád, Vidor Ferenc, Brenner János, Meggyesi Tamás és sokan mások. Építészeti témákról írt tanulmányait 1966-ban Az építészet igézetében címmel adta ki a Magvető.

Az egykori személyes érintkezés és írásainak megfontolt olvasása nyomán, a halála óta eltelt közel negyed évszázad érlelő távlatából, megkísérlem a magamban róla kialakult képet tömören megfogalmazni. Alapvető és megragadó vonása úgy él emlékezetemben, hogy mindig barátságos volt, mindenre figyelt, mindenre rögtön reagált. Egyik beszélgetésünk alkalmából említettem neki, mennyire megragadott Tarkovszkij Andrej Rubljov-filmje. Mintha áramütés érte volna, azonnal elmondta, hogy ő a film megtekintése után egész éjjel nem aludt, annak részleteit idézte fel magában. (Ezért évtizedekkel később, Mel Gibson Golgotájának láttán felidéződött bennem Tarkovszkij filmjének keresztre feszítési jelenete, s rögtön Granasztói Pál jutott eszembe, az ő szeizmográf finomságú művészeti ítélőképessége és az, hogy milyen kár, hogy ezt az alkotást nem élte meg.) Granasztói Pál sokszor mosolygott, de szívből nevetni nem láttam, pedig nem volt komor ember. Mintegy készenlétben állt különféle impressziók gyors befogadására, értékelésére. Nem volt zárkózott, ellenkezően, nyitottnak és közlékenynek ismertem, hiszen különben nekem sem mondta volna el mindazt, amiből itt valamit közre tudok adni. Borbíró Virgilről azt írta, hogy barátságuk során sohasem érezte, hogy Borbíró tizenöt évvel idősebb, mert „lélekben mindig hozzánk, a fiatalokhoz tartozott”. Ezt tapasztaltam nála én is, a köztem és közte még ennél is néhány évvel nagyobb korkülönbség ellenére. Mindig hozzánk, a fiatalabbakhoz tartozott. Ebből következett, hogy a változó korszellem problémáit megértette, nem csak szakmai vonatkozásban. Mindig előre nézett. A nála ugyancsak ennyivel fiatalabb Polónyi Károllyal Budapestről együtt írt-szerkesztett könyve is ezt tanúsítja. Megértette azt is, hogy a nehéz ötvenes-hatvanas években a sokak szemében még akkor is a művészeti alkotás határain kívül álló ipari építészet teremthet műalkotásokat s így maradandó értékeket. S ennek írásaiban hangot is adott. Hogy ezt nem politikai opportunizmusból tette, hanem meggyőződésből vagy szakma-etikai kötelességtudatból, erről nemcsak egyénisége ismeretében vagyok meggyőződve, utal erre a kötelezettségre ő maga is, amikor Mikszáth véleményét idézi az író felelősségéről.

Természetes, hogy jól ismerte építész kortársait csakúgy, mint az írókat is. Egyszer azon meditált, hogy kortársai közül kit tart legkedvesebb magyar írójának, ki áll közülük hozzá legközelebb. Arra a következtetésre jutott, hogy Ottlik Géza. Az építészek között tudom, hogy nagyra becsülte Gerő Lászlót, a magyar műemlékvédelem nagy úttörőjét, Wanner Jánost és Major Mátét, mint a harmincas években az új építészet jeles alkotásainak tervezőit. Tudom, hogy figyelemmel kísérte a sok tehetséges fiatal építész munkásságát, a műemlékvédelem örvendetes kibontakozását.

Befejezésként saját véleményemet szeretném elmondani a munkásságával kapcsolatban többször felvetődött kérdésről, végül építész volt-e Granasztói vagy író? Vagy mind a kettő? Elhangzott róla az a megítélés, hogy megvált a tanult szakmájától, és írónak szegődött. Szerintem már a kérdés felvetése is badar. Polihisztorok szerencsére ma is vannak, és úgy hiszem, hogy ő is közéjük sorolható. Bizonyára megközelítette a különböző tudományágakban való jártasságával ezt a megtisztelő, de a mai világban egyre nehezebben teljesíthető kritériumot azzal, hogy az építészetnek megannyi más ismeretet igénylő ágazatával foglalkozott. A városépítésen kívül a népi építészettel, a műemlékvédelemmel, neves építészek (pl. Ybl Miklós) élettörténetével, és különösen a főváros megannyi műszaki problémát is felvető fejlesztésével. Az oktalanul felvetett élet-kettősségével kapcsolatban magam nem vagyok illetékes, hogy irodalmi munkáit értékelhessem, csak élvezni tudom őket. Írói kötődéséről és olvasottságáról beszélgetéseink során meggyőződhettem, Ennek nyomán is úgy hiszem, nem váltott sem mentalitást, sem életpályát, íróként azt bontakoztatta ki, ami mindig is élt már benne. Nem akarok megítélésénél építész-soviniszta lenni, és tudom, hogy mennyi minden szépet és jót írt ifjúságáról, szüleiről, szerelmeiről, Kari-Feriről, apja orvoskollégáiról. Mindez - látszatra - távol esik az építészettől. Mégis úgy gondolom, hogy mindezt azért tudta ilyen jól megírni és azért tudott az architektúra témakörétől távolabbra is elkalandozni, mert mindvégig megmaradt aktív és jeles építésznek.



« vissza