Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Múzeumok válaszúton

 

Közgyűjteményekről a Zsigmond-kiállítás apropóján


 

... man mit Politik keine Kultur machen könne,
vielleicht aber mit Kultur Politik.

(Theodor Heuss)


 

Az itt következő írástól ne várjuk a Luxemburgi Zsigmond-kiállítás szervezésének akkurátus leírását, hiszen ezen a helyen nehéz volna az előtörténettel együtt több mint tízéves folyamat minden állomását kellő hivatkozásokkal alátámasztva elmondani. A történet egyik felének néhány mozzanatára szeretnék mindössze fényt vetni abból a célból, hogy a mai magyar múzeumi helyzet legfőbb problémáira vonatkozó kérdésfelvetéshez valamiféle bevezetést nyújtsak. Neveket is csak ott említek, ahol az elkerülhetetlen. Ebben az esetben sem törekszem teljességre. A szövegben szereplő állítások, amennyiben mögöttük nem szerepel pontos hivatkozás vagy más forrásmegjelölés, bizalmasnak nem minősülő irattári anyagok ismeretén alapulnak.

Az utóbbi hónapokban többen is arra biztattak, hogy lépjek a nyilvánosság elé a 2006-ban nagy sikert aratott, de utóbb a napisajtó egy része által efemer híresztelések tárgyává tett Luxemburgi Zsigmond-kiállítás történetének ismertetésével. Ha az olvasók közül már nem mindenki emlékeznék a Budapest utcáin 2006 tavaszán és nyarán látható, szuggesztív, festett arcképre, amely egy „Sigismundus” felirattal ellátott plakátról tekintett le, az ő kedvükért - és persze a tényszerűség kedvéért - jelzem, hogy ezért a kiállításért személy szerint e sorok írója volt az első számú felelős. Első gondolatom e baráti unszolással kapcsolatban az volt, hogy talán még nem érkezett el az ideje annak, hogy az általunk átélt eseményeket kellő távolságból szemlélve bemutassuk. Ezt most is így vélem, de végül mégis arra jutottam, hogy ha lehet némi remény arra, hogy az említett kiállítás tapasztalataival egy még nagyobb horderejű kérdés megfogalmazásához tudok hozzájárulni, akkor nem volna szabad a hallgatást mint kényelmesebbnek tűnő megoldást választanom.

Ez a nagyobb, véleményem szerint az egész társadalom állapota és jövője szempontjából is számításba veendő ügy nem más, mint a nagy magyar közgyűjtemények helyzete és jövőjének alakulása. A kérdés lényegében az, hogy mit érnek a múzeumaink, mit akarunk, mit leszünk képesek velük és belőlük csinálni. Ezen kívül még egy szempont segített e döntés meghozatalában. Nevezetesen az, hogy az utóbbi években a múzeumokkal szemben megnyilvánuló, felfokozott érdeklődés éppen a lényeget, a múzeumi munka valódi tartalmát tekintve maradt kielégítetlen. A számok nem is mindig követhető, bűvölő erejére építő, a sajtóban egyre inkább elharapódzó kommunikációban ugyanis rendszerint elsikkad a kulturális teljesítmény legértékesebb eleme, a szakmai rátermettségből és elmélyült tudásból fakadó biztos ítélőképesség, amely nélkül sem tudományos teljesítmény, sem a közönség igényeit szolgáló, hatásos bemutatás nem létezik. Tudatában vagyok annak, hogy egyetlen írás nem ad lehetőséget a probléma minden részletének árnyalt kifejtésére, még egy kéthavi lap viszonylag tágas keretei között sem. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy múzeumszervezői és vezetői tapasztalataimra is támaszkodva megpróbálom kivonatos megfogalmazását adni azoknak a súlyponti kérdéseknek, amelyekre a közeli jövőben jó lenne bővebb kifejtéssel, hozzáértő szakmai vitával és szolid megállapodásokkal válaszolnunk.


 

Visszapillantás


 

A pannonhalmi bencés főapátság hűvös könyvtárcsarnokában 2001. március 21-én, késő délelőtt az akkori kulturális minisztérium egyik éppen hivatalban lévő funkcionáriusa lépett hozzám, és meglepő, sőt abban a pillanatban számomra egyenesen érthetetlennek tetsző kérdést tett fel. Az alkalmat, amelyre a népes közönség összegyűlt, egy időszaki kiállítás megnyitása adta. A tárlat arról szólt, hogy a bencés szerzetesrend a magyar államalapítás korától a török hódoltság kezdetéig milyen szellemi értékekkel gazdagította a Kárpát-medencei népeket. Könnyen megérthető latin címe volt - Paradisum plantavit -, amely a magyar klérushoz intézett, egyik 13. századi pápai levél költői kezdetét idézi. Eszerint a Teremtő paradicsomkertet ültetett, s azt - amint a középkori szerző a Genezis dramaturgiai fordulatait nem egészen pontosan értelmezve, ám a világ teremtése és a mai nap között igen érdekes kapcsolatot feltételezve folytatja - rábízta Szent Benedekre és követőire, hogy műveljék. Kétnyelvű, tudományos katalógusa - benne e tájnak eddigi legteljesebb monasztikus építészettörténetével és a több mint másfél száz apátság repertóriumával - ma már nagy ritkaságnak számít a nemzetközi könyvpiacon. A kezdeményezésért Pannonhalma főapátját és rendtársait illeti az elismerés, rám és néhány szaktársamra a terv kidolgozása és megvalósítása maradt. A megnyitón beszélt a magyar államfő és a Vatikán művészeti és kulturális javaiért felelős egyházi kiválóság. Nem csoda hát, ha a pillanat teljesen alkalmatlannak tűnt arra, hogy a váratlanul előbukkanó minisztériumi alkalmazott szavaira ráhangolódhassak. Fellépéséből annyi mindenesetre érthető volt, hogy egy kiállítási terv megvalósításáról kívánja megtudni véleményemet. Mivel mindaddig a terv puszta létezéséről sem hallottam, mindössze azt tudtam válaszolni neki, hogy a közeli jövőben kereshetnénk majd lehetőséget, hogy részletesen elmesélje, miről is van szó.

Nem sokkal később kiderült, hogy egy 1995-ben felvetett, luxemburgi-magyar közös kiállítástervről beszélt, amely Luxemburgi Zsigmond magyar és német-római uralkodóhoz kötődik. A terv sorsának alakulását jól mutatja, hogy mind a megszületése pillanatában hivatalban lévő, mind az azt 1998-ban felváltó, nemkülönben a 2002-ben következő kormány magas szinten tette magáévá a kezdeményezést, amint erről sajtóközlemények is beszámoltak,1 de a szervezőmunkában lényeges előrelépés hosszú éveken keresztül mégsem történt. Az addigra összegyűlt, terjedelmesnek mondható irattömegből két dolgot lehetett látni: egyrészt azt, hogy diplomáciai indítvány van a háttérben, amely azonban valamilyen okból mindeddig nem talált megfelelő támogatásra a szakintézmények részéről sem itt, sem ott. Másrészt azt, hogy az előkészítés folyamatába még a kezdet kezdetén bevont két vezető tudós értékes, izgalmas irányt adott a lehetséges kibontakozásnak.2 Javában zajlott az a politikai folyamat, amelynek eredményeként később Magyarországot felvették az Európai Unióba, s pusztán a neveknél maradva valóban logikusnak tűnhetett, hogy „közös” történelmi témára hivatkozzunk egy olyan helyzetben, amelyben a luxemburgi kormányzatnak is meghatározott szerepe volt. Az a körülmény, hogy Zsigmond hosszú élete folyamán legfeljebb en passant tette lábát grófi felmenőinek földjére, melyet a cseh királyság kedvéért már nagyapja, Vak János elhagyott, s a hatás, amelyet a birodalom e távoli szögletének történelmére gyakorolt, lényegében elhanyagolható, ezen a szinten nem okozott problémát, sem itt, sem ott. A politika és a szellemi élet találkájának semmi mással össze nem téveszthető illata lengte körül az egész ügyet. Lehetett-e vajon ennek is része abban, hogy a közreműködésre addig felkért magyar közgyűjtemények mindegyike elhárította a szervezés megindítását? A válasz aligha kétséges, bár a bizonyítás bizonyára komoly nehézségekbe ütközne. A tanulságon mindenesetre érdemes eltöprengeni. A távolságtartás pontos okait azóta sem sikerült kiderítenem. Csak mint kuriózumot említem, hogy volt olyan múzeumigazgató, aki a minisztérium felkérésére 1999. február 5-én írt válaszlevelében jobb híján azt a kibúvót találta ki, hogy én éppen nem nála dolgozom. Ám mintha ezt a kissé vicces megjegyzést támasztották volna alá az események. Egyetlen olyan nagy magyar múzeum maradt, amelynek 1996 és 2001 között még közreműködési hajlandóságát sem kérdezték: akkori munkahelyem, a Szépművészeti Múzeum. Kiállítási stratégiájának megújítását jelezte, hogy 2001-ben végül ez az intézmény mondott igent a nemzetközi Zsigmond-kiállítás megszervezésére.

Figyelmemet azonban egyelőre nagytekintélyű kollégáim gondolatai kötötték le. Javaslatukat mindketten az ötlet megszületése után röviddel, 1996 folyamán vetették papírra. Egyikük, Marosi Ernő, aki mögött a 14-15. századi magyarországi művészet kézikönyvbéli összefoglalásán kívül addigra ott volt az 1987-ben, az akkori körülmények között komoly szakmai sikerrel megrendezett budapesti Luxemburgi Zsigmond-kiállítás tapasztalata is, az uralkodó alakjában a nagy hatású reformert és művészetpártolót kívánta megmutatni erőteljes magyar hangsúllyal. Eszerint két, egymást kiegészítő kiállítás nyílt volna meg Luxemburgban, illetve Budapesten. Közös címük - Reformatio Sigismundi - a baseli zsinat idején megfogalmazott, szerzőként Zsigmondot feltüntető egyházpolitikai és állambölcseleti irathoz nyúlt volna vissza. Másikuk, az akkor Strasbourgban működő Roland Recht az európai kultúrtörténet egyik nagy fordulópontján élő uralkodó apropóján magának a nagy változásnak, a középkorból az újkorba forduló Európa új gondolkodásmódjának egyetemes érvényű bemutatására tett javaslatot a korszak legjelentősebb alkotóinak kiemelkedő művein keresztül. A cím - Art et culture dans une Europe en mutation - és a kivonatos műtárgylista önmagáért beszél. Olyan művészek válogatott művei kerültek volna azonos aspektusba - először és így talán utoljára -, mint Masaccio, Uccello és Konrad Witz, Pisanello, Paul Limburg és Jan van Eyck, Donatello, Ghiberti és Hans Multscher, Fra Angelico és Rogier van der Weyden, kiegészítve többek között a budai királyi udvar lassacskán világhírnévre vergődő szobrászati leleteivel. Figyelemre méltó, hogy az ambiciózus javaslat a jelek szerint az európai kultúra térképét két szemben álló részre, délire és északira szakító régi szemlélet revízióját is ígérte, mégpedig nem a bealkonyuló középkor, hanem a következményeiben máig tartó új éra megértésének jegyében.3 Nem kétséges, hogy ez a verzió csak a legjobbakkal mérhető eredményt hozta volna. A terv realitása a finanszírozás szemszögéből talán vitatható - vitatták is -, de ha arra gondolunk, hogy 2007-ben, a brüsszeli Europalia keretében Roland Recht rendezésében megnyílt - Az európai művészet útjai alcímet viselő - nagy kiállításon visszatért az 1996-os koncepció több eleme ugyanazzal az igényességgel, utólag nem lehet teljesen reménytelennek minősítenünk.4 Mindkét javaslat, de különösen az utóbbi, az Európa Tanács pénzügyi támogatására is számított, ám ezt a kezdeményezőknek a következő években sajnálatos módon nem sikerült elnyerniük.

Abban a 2001. június 14-én írt feljegyzésemben, amely a Pannonhalmán feltett kérdésre kívánt válaszolni, azt tanácsoltam a minisztériumnak, hogy az európai kultúra nagy kérdéseit érintő, ambiciózus változat kidolgoztatását indítsák el. A nemzetközi tudományos és kulturális életben Magyarország számára igen jelentős presztízsemelkedést ígérő terv megvalósítását nemcsak azzal indokoltam, hogy „a középkor végén az európai kultúra összefüggő szövetként jelenik meg, olyan egységként, amely az Európai Unió törekvéseinek is előképe, hanem azzal is, hogy Luxemburgi Zsigmond királyi és császári uralma a kontinens nagy részére kiterjedt, kapcsolatai, utazásai behálózták a birodalmon kívüli országokat is”.85 Tudtam, hogy erre a feladatra csak nagy kulturális tradíció és intézményi hatékonyság birtokában szabad vállalkozni, de erősen hittem, hogy megvan a szakmai képességünk, erkölcsi erőnk és szilárd hátterünk a cél eléréséhez. Javasoltam, hogy az akkor éppen elfogadott bővítési tervekkel és ehhez kivitelezési ütemezéssel is rendelkező, a nemzetközi múzeumi világban minden tekintetben legesélyesebbnek számító magyar intézményre, a Szépművészeti Múzeumra bízzák rá a szervezést. Arról a Hősök tere irányában kinyúló, nagyszabású, föld alatti kiállítótérről van szó, amelynek tervei 2000 körül készen álltak, sőt építési engedély és finanszírozási döntés is volt már, de a rá következő években a munkák menete elakadt. A térszín alatti épületbővítési koncepció felújítására - jelentős eltolódásokkal - csak a 2004 végén bekövetkezett igazgatóváltást követően került sor.

Az ezt követő, lázas tempójúnak aligha mondható egyeztetési műveletek Magyarország és Luxemburg között végül eredményre vezettek, de addigra 2003 nyara volt, és közben a még el sem kezdett munka feltételeiben máris két igen lényeges változás következett be. Pénzügyi megfontolásokból a nagyszabású tervet ejteni kellett, s arra kaptam utasítást, hogy egy „szerényebb” kiállítási tervet dolgozzak ki. Amegnyitás legkorábbi reális éve ekkor már 2006 volt. A2003 májusára elkészült és végül mindkét ország kulturális minisztere által elfogadott új tervezet e változtatásról a következő összefoglaló szöveget tartalmazza: „Zsigmond hosszú uralmának ideje a felgyorsult történelmi változások időszaka, amelyben egymást követik »a törések, újítások, nagy gondolkodásbeli változások, a figuratív gondolkodás megújítása«.6 ...Eredeti elképzelésünk szerint, figyelembe véve Roland Recht javaslatait is, Európa kulturális arculatának, a korszak művészeti ideáinak közös vonásaira és párhuzamos, rokon jelenségeire kívántuk helyezni a hangsúlyt. A hasonlóságok és párhuzamok az internacionális gótika északi udvari központjai között eddig is köztudomásúak voltak, ezúttal az északi »lágy stílus« és az itáliai korai quattrocento művek együttes bemutatásával a Zsigmond uralta birodalom nagyobb összefüggéseire, észak és dél konvergens és integráns vonásaira hívtuk volna fel a figyelmet. Európa történetének ez a megközelítése eddigi ismereteink pontosítását és új megállapítások egész sorát ígérte.

Az átdolgozás során az igen nagy kölcsönzési szervezőmunkával és a legtetemesebb költséggel járó művészettörténeti fejezeteket töröltük a tervből (az internacionális gótika és a korai quattrocento, a késő gótika első nemzedéke). Megmaradt, sőt jelentőségében megnőtt a Zsigmond pályafutását bemutató, történeti rész vagy itinerárium, amelyhez a kiállítási tárgyak jelentős része magyar közgyűjteményekben áll rendelkezésre. Szintén megmaradt az udvari művészetnek szentelt egység, amelyben kiemelt hangsúlyt akartunk adni a budai palota szobrászati alkotásainak, illetve azok nemzetközi, különösen közép-európai, burgundiai és francia összefüggéseinek. A korszak művészetének szélesebb körű bemutatását a közép-európai, azon belül elsősorban a magyar emlékanyag nagyobb mértékű kiállítása pótolja. Az eredeti terv néhány eleme (pl. a késő gótikus művészet megjelenése) kisebb részben így is megtartható.”7 Nagy európai áttekintés helyett tehát mégiscsak közép-európai hangsúlyokat kapott a kiállítás, több értelemben is. A lényeghez tartozott például az, hogy a kiállítandó műalkotásoknak mintegy a fele magyar gyűjteményekből fog származni, tekintettel az alacsonyabb kölcsönzési költségekre. Mint minden kompromisszum, a módosítás előnyökkel is járt. Elég, ha arra utalok, hogy a magyar kulturális és művészeti örökség értékelése, nemzetközi porondon való ismertté tétele így sokkal nagyobb lehetőségeket kapott. A szervezésre felkért intézmény végleg az akkor még Mojzer Miklós vezetése alatt álló Szépművészeti Múzeum lett.

A másik változást egy ennél is izgalmasabb, új körülmény idézte elő. Ezaz új mozzanat, amelynek következményei végigkísérték a munkát, igen könnyen a program véghezvitelét veszélyeztethette volna. Egy csapásra tudatosítanunk kellett, hogy az általunk tervezett jármű nemzetközi vizekre érkezett, ahol a legélesebb versenybe kerültünk, ráadásul a verseny szabályait nem a mi kis hajónkhoz szabták. Az is látszott, hogy mi vagyunk ebben a mezőnyben az első hazai egység, amely saját zászló alatt szeretne hajózni. Derült égből villámcsapásként ért a hír 2001 novemberében, hogy a New York-i Metropolitan Museum, a világ legnagyobb kiállításkészítő „üzeme” velünk egyidejűleg gyakorlatilag ugyanarra készül, mint mi: a tervek szerint 2005 őszén New Yorkban, majd 2006 tavaszán Prágában akarják megnyitni a IV. Károly császár, valamint fiai, Vencel és Zsigmond korát (1347-1437) bemutató nagy nemzetközi kiállítást, amelyhez a Szépművészeti Múzeumtól is kölcsönözni kívánnak.8 A kiállítás kronológiai határai bizonyossá tették, hogy a szervezők a dinasztia utolsó tagjának, Zsigmondnak is jelentős szerepet szánnak, ami azzal fenyegetett, hogy a külföldi főművek teljes egészében hiányozni fognak nálunk. Ezt a félelmünket később igazolta a New York-i kiállítás high light kölcsönzési listája, amelyet készséggel megküldtek nekünk. Ha nem akartuk feladni a még el sem kezdett küzdelmet, és reménytelennek látszó harcba sem akartunk belemenni, egyetlen lehetőségünk maradt: tárgyalást kezdeni valamifajta szövetségi együttműködésről a Metropolitan Museummal.

Hosszú és igen tanulságos folyamat vette kezdetét akkor, amikor 2001 decemberének elején Mojzer Miklós kezdeményezésére, Philippe de Montebello - a Metropolitan igazgatója - meghívására ebben az ügyben először ültünk le tárgyalni. Az eredmény, úgy tűnt, meghaladja óvatos várakozásainkat. Kezdett kirajzolódni egy New York-Prága-Budapest-Luxemburg helyszínű, közös logójú, egyeztetett koncepciójú kiállítássorozat, amely kivételes komplexitással fogja bemutatni a Luxemburgiakat, mint a 14-15. század legnagyobb karriert befutott közép-európai dinasztiáját, és benne a magyar történelemben betöltött szerepüket. Ahogyan amerikai kollégáink saját terminológiával fogalmaztak, közös ernyőt nyitunk a két program fölé. Elfogadhatónak tartották a kölcsönzési jegyzékek egyeztetését témához és súlypontokhoz kapcsolódó előnyökkel, következésképpen a párhuzamos kölcsönzési verseny elkerülését, a kiadványok és reklámhordozók cseréjét és kölcsönös árusítását, sőt egy közös tudományos konferenciát sem tartottak kizártnak. Ígéretet kaptunk arra, hogy ennek szellemében fogják utasítani a szervezésért felelős prágai munkatársaikat, minthogy a részleteket úgyis velük kell majd kidolgoznunk.

Igen nagy kár, hogy mindebből szinte semmi nem valósult meg, bár az amerikaiak mindvégig nyitottak maradtak. Nemcsak a mai napig tartó kapcsolatokra gondolok, hanem azokra a nagy értékű műalkotásokra is, amelyek kölcsönzésével a Metropolitan feltétel nélkül támogatta kiállításunkat. A prágai szervezőkkel való, egyre reménytelenebbé vált egyeztetéssorozat vége felé azonban be kellett látnunk, hogy a közép-európai együttműködés abban a pillanatban nem volt annyira fontos a cseh kollégáknak. (Érdemes feltennünk ezen a ponton a kérdést, ha fordítva áll a helyzet, vagyis mi dolgozunk együtt a Metropolitan Museummal, és tőlünk kérnek mások hasonló szolidaritást, vajon érzékenyebbek lettünk volna-e valamiféle „szellemi Visegrád” eszméje iránt.) Mire idáig eljutottunk, a mi kiállításunk ügyében régen megszületett a két ország megállapodása, létrehozták a Szépművészeti Múzeumon belüli programirodát, amelynek élére szakmai vezetőként megkaptam a miniszteri kinevezést.9 Választani ebben a helyzetben már csak a megfutamodás vagy a nyílt verseny merész vállalása között lehetett. Különös érzés utólag visszaemlékezni azokra a kísérletekre, amelyekkel riválisaink megpróbáltak folyamatosan nyomást gyakorolni ránk annak érdekében, hogy adjuk fel a küzdelmet. Különösen fájdalmas volt, amikor azt tapasztaltuk, hogy nagyra becsült külföldi szaktekintély próbálja lehetetlen színben feltüntetni a budapesti kiállításszervezést.

A kihívást természetesen elfogadtuk. Választott munkamódszerünk a nyugati múzeumi gyakorlatból ismert, nálunk addig még ki nem próbált projekt-szisztéma lett, amelynek lényege, hogy nem egy intézmény szakmai stábjára, hanem több intézményből összehívott alkalmi teamre hárulnak a pontosan szétosztott feladatok (Projektstellung). Stratégiánk alapeleme a fegyelmezett, gyors és rugalmas munka volt. A nemzetközi múzeumi szakmában bevált módszer a kiállítások szervezőcsoportja mellett felállított tudományos tanácsadó testület (advisory board) működtetése. Nem titok, hogy szerencsés esetben a tudós testület tagjai egyúttal környezetük befolyásos személyiségei, akiknek kulcsszerepük lehet egy-egy nehéz kölcsönzési kampány sikerében. Az sem titok, hogy egy nemzetközi testület összeállítása mindig személyes szakmai kapcsolatokon nyugszik, hajtóereje soha nem anyagi természetű, hanem a célok elfogadásán és a bizalmon alapszik. Öröm volt látni, hogy a módszer működőképes, és New Haventől Bukarestig, Londontól Bécsen keresztül Firenzéig és Zágrábig terjedő advisory board működésének köszönhetően egyre-másra aratunk nehéz helyzetekben komoly sikereket. Olyan tárgyak megszerzésére kell gondolnunk, mint az a sárkányemblémákkal díszített kard, amelyet Zsigmond ajándékozott az angol királynak, és amely a középkor óta egyszer sem hagyta el az angol szigetet, s a 16. század óta ráadásul York városának folyamatosan használt jelvénye. Munkánk kompetitív körülményeire jellemző, hogy erre a híres Zsigmond-relikviára a Metropolitan Museum már előttünk pályázott, de elutasító választ kapott. Ezek után sikerült elérnünk, hogy a yorkiak a mi kérésünkre viszont igent mondjanak. Nem ez volt az egyetlen ilyen eset. A jövőre nézve is a legbiztatóbb történet bizonyára az volt, hogy a szlovák egyházi tulajdonosok a Metropolitan Museum és Prága kérését kategorikusan visszautasítva a magyar szervezőket részesítették előnyben. A szlovák intézményekkel más tekintetben is optimálisan működtünk együtt. Felmerült többek között a kiállítás egy részének bemutatása a Szlovák Nemzeti Múzeumban. A szoros együttműködés keretében került sor példamutató módon a kiállítás közönségkatalógusának szlovák nyelvű kiadására.

Mivel a sikeres akciókban bővelkedő, hosszú kampánysorozat ismertetésére ezen a helyen nincs lehetőség, álljon itt csupán még egy rendkívül tanulságos példa. A római Biblioteca Casanatense a várakozásoknak megfelelően elsőre nemet mondott arra a kérésünkre, hogy adják kölcsön azt a rendkívül értékes és kényes díszkódexet, amelyet Zsigmond testvére prágai könyvtárából szállíttatott Budára. Ezt követően azonban elég volt a döntéshozókat konkrét esetek felsorolásával arra emlékeztetnünk, hogy a Szépművészeti Múzeum milyen értékű kölcsönzésekkel szokott hozzájárulni az olasz kiállítások sikeréhez. Felülvizsgálták elutasító válaszukat, és ezzel olyan értékhez juttatták a kiállítást, amilyenre csak a világ legmegbízhatóbb nagy intézményeinek szokott reménye lenni. Számunkra, „első versenyes” résztvevők számára pedig a legmerészebb álom beteljesülésével ért fel. Ezzel az esettel összefüggésben is szembesültünk azzal, milyen hatalmas haszonnal jár, ha a múzeumvezető előrelátó. Ez a siker olyan hosszú lejáratú hitel vagy inkább befektetés hozamát jelenti, amely még igen nagy hasznot fog hozni hosszú időn keresztül azoknak, akik a Szépművészeti Múzeum nemzetközi váltóit kezükben tartják.10

A prágaiakkal kialakult furcsa „családi elhidegülés” miatti rossz érzésünk azonban mindvégig megmaradt. Együtt járt ezzel az is, hogy míg a magyar világi és egyházi közgyűjtemények - részben a mi közreműködésünkkel - teljesítették a cseh szervezők kölcsönzési kéréseit, a mi csehországi kölcsönzési elképzeléseink, amelyek egyetlen esetben sem keresztezték volna az ő kiállításuk érdekeit, rendre kudarcot vallottak. A Cseh Köztársaság területéről egyedül Brünnből, a történeti Morvaország fővárosából sikerült kölcsönkapnunk műtárgyakat. Az egyik, egyébként szimbolikusnak tekinthető brünni darab egy üvegfestmény volt, amely a Zsigmond által egyesített cseh-magyar országcímert ábrázolta. Avalódi elégtételt számunkra azonban nem ez a címer jelentette, hanem a prágai napi- és hetilapok lelkes beszámolója a budapesti tárlat megnyitásáról, esetenként számunkra hízelgő összehasonlítással,11 valamint az a cseh-magyar művészettörténeti szimpózium, amelyet a kiállítás tanácsadói testületében mindvégig vezető szerepet vállaló Marosi Ernő kezdeményezésére a Magyar Tudományos Akadémia rendezett meg Budapesten 2006 júniusában, mintegy az elmaradt közös szervezésű nemzetközi konferencia pótlására12.Számomra azonban a legtöbbet Robert Suckale berlini művészettörténész professzornak, a New York-i-prágai kiállítás vezető szellemi alkotójának magatartása jelentette. Az ő eredendő rosszallását a budapesti kezdeményezéssel szemben széles szakmai körben ismerték - nem is vált hasznunkra. Alapja ennek minden bizonnyal az az erősen rögzült, régi keletű megítélés volt, hogy a magyar művészeti emlékanyag nem tartalmaz olyan lényeges értékeket és mondandókat, amelyekkel a korszak nemzetközi értékeléséhez hozzá tudna járulni, tehát „ez a téma voltaképpen nem létezik”. Minden próbálkozásunk, ami ennek az ellenkezőjéről akarta meggyőzni, sikertelen maradt. A végső érv munkánk eredménye, a budapesti kiállítás német nyelven is megjelent katalógusa volt, amely az előítéletek falát egy csapásra ledöntötte. Fényes kitüntetésként tartjuk meg emlékezetünkben Robert Suckale személyes levelét, amelyet már a kötet ismeretében írt, benne ilyen mondatokkal: „az Önök kiállítása és katalógusa új impulzust fog adni mindenekelőtt a német művészettörténetnek”.13

A múzeumi kiállításszervezés azonban nem az a munkaterület, ahol csak a szellemi emberekkel való élvezetes kapcsolattartás jelent feladatot. Az idő jelentős részét a kölcsönző intézmények hivatalaival, biztosítókkal, szállítókkal, technikai kivitelezőkkel való adminisztratív egyeztetés tölti ki. A Zsigmond-kiállításra 120 múzeum, kincstár, könyvtár és levéltár kölcsönzött, közülük a külföldiek száma elérte a százat. Annak érzékeltetésére, hogy ez mit jelent, csak annyit fűzök hozzá, hogy tudomásom szerint korábban nem volt ilyen, és azóta sem került sor hasonló méretű nemzetközi összefogásra magyar szervezésű kiállítás érdekében. Számos külföldi intézményben a költségek csökkentése ügyében kellett eljárnunk, jó néhány esetben a költségtakarékosság jegyében mi magunk léptünk vissza a tulajdonosok részéről már jóváhagyott kölcsönzéstől. Pénzügyi megfontolásokból mondtunk le többek között az isztambuli Hadtörténeti Múzeum vagy a svédországi Göteborg múzeumától kölcsönkapott tárgyak szerepeltetéséről a kiállításon. Ennél is nagyobb jelentőségűek voltak a biztosítási ügyletek, amelyeknél szokás szerint a rendező állam által vállalt pénzügyi garancia jelenthet költségcsökkentést, de ennek lehetőségét minden esetben el kell fogadtatnunk az általában ellenérdekelt partnerekkel. Hatalmas tétel továbbá a nemzetközi műtárgyszállítás is, amely napjainkban a múzeumi tevékenység egyre inkább monopolizálódó tehertétele.14 Az eredmények 2006 elején, a kiállítás megnyitása előtt másfél hónappal, az előkészítő műveletek lezárulása után biztatóak voltak. Asikert biztosra lehetett venni, nem utolsósorban egy nemzetközi tender keretében a szállításokra kapott megfelelő ajánlatnak köszönhetően. A költségek egy részének várható megtakarítása fölött érzett örömünket nem is titkoltuk. Attól kezdve azonban, hogy a szállítások indításának pillanatában, a kiállítás meghirdetett megnyitása előtt öt héttel a győztes szállítóvállalat visszavonta ajánlatát, és váratlanul egy másik cég - amely addig távol tartotta magát - nyújtott be meghökkentő, de végül megkerülhetetlennek bizonyuló ajánlatot, már egy másik történet veszi kezdetét.

Azt, hogy a kis magyar hajóegység legénységének sikerült-e minden akadály ellenére a nehéz versenypályán végigmenni és a célt elérni, a katalógust használó tudós szakembereken kívül a kiállítás jóval több mint százezer látogatójának kell eldöntenie. Engem ez a történet is arról győzött meg, hogy nincsenek eleve reménytelen helyzetek, és mi, múzeumi emberek valóban rendelkezünk az ország szellemi hitelképességének javítására alkalmas, hatékony eszközökkel. Magyarország képe egy ilyen bemutatkozás után ugyanis már bizonyosan nem ugyanaz, mint korábban volt, sőt „Európa földrajzát is óhatatlanul másként látjuk” - amint egy igazán nem jelentéktelen német napilap munkatársa fogalmazott a kiállításról írva.15 Ha csak ennyit hozott volna a Zsigmond-kiállítás, megérte volna.


 

Mit ér a múzeum, ha magyar?


 

A kérdés nem annyira szónoki, mint amennyire látszik. Kiindulásként nem árt tisztázni azt, hogy az első világháborút lezáró békeszerződés után a viszonylag nagy és viszonylag gazdag Magyar Királyságnak a fővárosra koncentrálódó muzeális vagyona és intézménystruktúrája egészében örökségként szállt rá a harmadára zsugorodott utódállamra. Ezzel számolnunk kell, mert máig ez a helyzet, és minden jel szerint így is marad. Miből áll nagy vonalakban ez a vagyon - anélkül, hogy részletes leltárt akarnánk készíteni? Jelentős, mert összetevői a következők: egy nagy európai földrajzi és történeti egység, az egész Kárpát-medence területére kiterjedő történeti és régészeti gyűjtemény (Magyar Nemzeti Múzeum), a legjelentősebb magyar és számottevő európai képzőművészeti, valamint antik és egyiptomi gyűjtemény (Magyar Nemzeti Galéria, Szépművészeti Múzeum), nemzetközileg kiemelkedő egységeket tartalmazó iparművészeti, néprajzi és természettudományos gyűjtemény (Iparművészeti Múzeum, Néprajzi Múzeum, Természettudományi Múzeum), hogy csak azokat a legjelentősebbeket említsem, amelyek intézményi kialakítása vagy gyűjteményi megalapozása a 19. század végéig megtörtént. Talán meglepő az állítás az utóbbi évek hazai kommunikációjának ismeretében, valójában azonban úgy tűnik, hogy a magyar múzeumok a nemzetközi összehasonlításban nem egyenként, hanem összefüggő és kiterjedt intézményhálózatként állhatják meg a helyüket komoly tényezőként. Mindezek alapján talán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy Budapest múzeumi itineráriumának szerkezete és kiterjedése potenciálisan a nagy kulturális fővárosokéhoz hasonló. Az is feltűnő, hogy a közgyűjteményekben őrzött vagyon mérete és értéke főként az ország hatóerejének egyéb területeivel összevetve - aránytalanul nagy. De vajon mondhatjuk-e, hogy ez az „aránytalanság” teher az ország számára? Nem sokkal inkább arra volna érdemes ráébredniük végre az illetékeseknek, hogy ez a helyzet igazi szerencse a szerencsétlenségben? Nem kellene-e a múzeumaink falai között ránk maradt örökséget sajátos kulturális „hatalmi” eszköznek tekinteniük és kezelniük, amit nemcsak az országkép sajnos nem szükségtelen javítására, hanem az idegenforgalmi bevételek közvetlen emelésére is használhatnánk? A kérdés igenlő megválaszolásához elsődlegesen biztosan nem pénzre, hanem belátásra és a nemzet kulturális jóléte iránti elkötelezettségre volna szükség.

Arra a beavatottak által jól ismert tényre is gondolnunk kell, hogy a magyar közgyűjtemények gyűjteményi állaga és professzionális szerkezete nemcsak hogy túlélte a 20. század második felének történelmi megrázkódtatásait és politikai átalakulásait, hanem közben szép csendesen fejlődött is. A gyűjtemények minden egyébnél fontosabb, korszerű állagvédelmének gyakorlata például a második világháború utáni évtizedekben bontakozott ki igazán. Ma múzeumaink jelentős részében jól képzett szakemberek által üzemeltetett, korszerű eszközökkel felszerelt restaurátorműhelyek vannak. Jelentős volt ugyanebben az időben a múzeumainkban folyó szaktudományos kutatás és idegen nyelvű folyóirat-kiadás bővülése, ami nemcsak a gyűjtemények rangjának és szakembereink ismertségének emelkedését hozta, hanem a múzeumi szakkönyvtáraink nemzetközi csereforgalmának és gyarapodásának is alapjául szolgált. A professzionális tudáselem elválaszthatatlan a közgyűjtemények tárgyakban megtestesülő értékétől; van tehát vesztenivalónk. Biztos értékeinket óvnunk kellene, és végképp óvatosnak kellene lennünk ezen a téren. Ne hivatkozzunk automatikusan, tájékozatlanul vagy félművelten nagy világintézmények gyakorlatára. Annak, aki a közgyűjtemények stratégiáján gondolkodik, nemcsak a kiállítóterek és raktárak falai között őrzött kincsek által hordozott, közvetlen és felszínes lehetőségekkel kell számot vetnie, hanem azzal a tudományos és technikai „apparátussal” is, amelynek szakismerete és professzionális működése nélkül a tárgyak nem jelentenek többet puszta árucikknél, igaz, így már nem is nagyon kedvező üzleti feltételek között.


 

Politikával kultúrát vagy kultúrával politikát?


 

A politika - ma inkább szakpolitikának becézik - és a kulturális intézmények viszonyának alakulásában sajátos kontinuitás mutatkozik napjaink és a közelmúlt gyakorlata között, noha a politikai szféra befolyásgyakorló törekvései nem teljesen azonos motivációkból fakadnak ma, mint a két évtizede letűnt rendszer idején. Akkor, ha nem is minden területen, „direktívákról” és ideológiai tételek vulgarizált kifejtési kísérleteiről volt szó, amelynek szelleme itt-ott még most is kísért (lásd a Nemzeti Múzeum régi állandó kiállítását). Ma a politikai irányítás sokkal inkább napi reprezentációs célokat és szlogeneket jelöl meg. A megrendelés és a termékfelhasználás pillanathoz vagy attól nem sokban különböző évadhoz kötött. Amikorra szűk körben esetleg kiderül, hogy az egész dolog valójában alig állt meg a lábán, már réges-rég a következőnél tartanak. Lényeg a lehetőleg egyöntetű, pozitív médiavisszhang, de nem megvetendő a fehér kesztyűs pózolás mosolyt keltő lehetősége sem a műtárgyládák előtt.

Érdekesek ebből a szempontból azok a kevésbé ismert esetek is, amikor a magyar kulturális intézmények kultúrpolitikai kampányok keretében vesznek részt nemzetközi küldetésben vagy együttműködésben. Olyankor szokott ez a helyzet kirívó lenni, amikor nem a független intézmények kapcsolataira alapozva és a szakterület által elismert, megérett és elfogadott témákat kiválasztva lépnek színre intézményeink és szakembereink, hanem különböző diplomáciai aktusokat, szándékokat vagy koncepciókat „erősítő”, kísérőprogramok megalkotóiként szerepelnek (le). Persze nagyon nehéz vitát kezdeni akkor, amikor a szakpolitika az ország kulturális érdekeit hangoztatja. A probléma valószínűleg a folyamatirányokkal függ össze. A miniszteriális bürokrácia fogalmazza meg a követendő irányvonalakat és szlogeneket, amelyhez együttműködő, kivitelező erőként társulnak a kulturális intézmények, és aligha merül fel mindennek a fordítottjaként az a lehetőség, hogy egy erős koncepció és termékeny szakmai kapcsolat vívja ki a közpénzek elosztásában illetékes adminisztráció elismerését és feltétel nélküli támogatását. Kérdés, hogy meddig terjedhet a közalkalmazásban álló múzeumi szakember vagy intézményvezető szakmai autonómiája, hol kezdődik a finomabb vagy kevésbé finom befolyásolásnak való engedelmeskedés pragmatikus és gyakran önpusztító gyakorlata? Meddig teheti meg egy szakmai vezető, hogy felhívja a figyelmet az erők elhasználgatásának veszélyeire, és meddig mehet el ezt kiváltani szándékozó javaslataival? Helyeselhető-e a terület egyes munkatársainak viselkedése, akik mintegy ráérezve az uralkodó tendencia irányára, maguk mennek elébe függetlennek látszó javaslataikkal a biztos megrendeléseknek?

A példákat hosszan lehetne sorolni, és nemcsak az utóbbi évekből. De a tanulságok a kétes értékű megmozdulások katalogizálása nélkül is levonhatók. Ha most szememre vetnék, hogy a Zsigmond-kiállítás felelőseként hogyan merészelek ilyen élesen fogalmazni, kénytelen volnék egyetlen mentségemre hivatkozni. Igaz ugyanis, hogy ez a kiállítás a politikai megrendelés tipikus esete volt, beleértve a budapesti megnyitás időpontjának a 2006-os választási kampányhoz való igazítását. (Hazai részről bizonyára köze volt ennek a program számára csaknem minden lehetőséget biztosító financiális feltételekhez.) Abban azonban remélhetőleg mindenki egyetért velem, aki emlékszik a Szépművészeti Múzeum termeiben megformált témákra, vagy felüti a ma is meglévő kiadványokat, hogy a megvalósítás a legkisebb mértékben sem emlékeztetett a diplomáciai és politikai kezdetekre. Nem tudni, hogy ennek a felismerése állt-e annak a hátterében, hogy a programot eredetileg igen határozott kézzel elindító Hiller István, akit már nem miniszterként és nem is politikusként, hanem a kezdeményezésben nagy szerepet játszó közéleti személyiségként hívtunk meg az államfők beszédeiben legmagasabb rangra emelt megnyitó ünnepélyre, jelenlétével sem tisztelte meg azt.

A kérdések kínosan időszerűek, és nemcsak nálunk. Lehetne idézgetni azokat a nyugat-európai kurrens megnyilatkozásokat, amelyek ottani analóg jelenségekre hívják fel a figyelmet, de biztosra vehető, hogy ha a törekvésekben akadnak is hasonlóságok, eredményében nem teljesen ugyanarról van szó. Ha másért nem, akkor azért, mert a francia, az angol és az amerikai intézményrendszer autonóm irányítási szerkezete gyökeresen eltér a miénktől, s ez a nagyobb bajok ellen bizonyos védelmet nyújt. Általában sem keverednek az össze nem tartozó dolgok olyan könnyen - legalábbis ebben a tekintetben -, mint nálunk, nem beszélve a szakma sokkal nagyobb függetlenségéről és még mindig erősebb társadalmi pozíciójáról. Nehéz volna e kérdéshez tömörebb és bürokraták számára figyelmeztetőbb mottót találni, mint Pat Cox, az Európai Parlament volt elnöke tette 2007. október 4-én a brüsszeli Palais des Beaux-Arts-ban, az Europalia megnyitóján, erősen e témába vágó beszédében: The culture is not politics! Ehhez nagyon hasonlót állít az 1949-ben újjáalapított német Institut für Auslandsbeziehungen megnyitása alkalmával Theodor Heuss által megfogalmazott szellemes distinkció, amely ugyanúgy érvényes ma, mint akkor: „politikával nem lehet kultúrát csinálni, de kultúrával esetleg lehet politikát” (... man mit Politik keine Kultur machen könne, vielleicht aber mit Kultur Politik).16


 

Blockbuster és bungee-jump culture?


 

A hatalmas tömegek érdeklődését kielégítő, pontosabban inkább kiváltó nagy kiállítások világméretű dömpingjének kezdete a Metropolitan Museum 1967-ben hivatalba lépő igazgatójának, Thomas Howingnak a nevéhez fűződik. Amint az új igazgatói policy meghirdette, széles körű közönségérdeklődésre számító, nagy kiállításokra van szükség, „húzónevekkel” és ügyes marketingtechnikával. A tárgyban megjelent egyik elemzés szerint az 1960-as évektől jelentkező antielitista társadalmi tudat sejthető a háttérben, ám a motivációk között az első pillanattól tagadhatatlan a bevételek ugrásszerű emelkedésének csábítása. Az első számú cél nem titkoltan a profit, amelyet a nyilvános kommunikációban a dollármilliók emlegetése helyett a látogatók milliós számának publikálásával szoktak szalonképes köntösbe öltöztetni, és a számokkal valamiféle világkupaversenyre hívják a súlycsoport többi tagjait. Nálunk a nehezen ellenőrizhető látogatószámokkal való licitálást a kiállított alkotások biztosítási becsértékével való hencegés is ki szokta egészíteni. Egy kiállítás vagy egy intézmény kvalitásának mércéje lassan nem lehet más, mint az, hogy hányan lépték át adott idő alatt az adott intézmény küszöbét, megfeledkezve arról, hogy „az ahogy bejött, úgy kiment látogató” semmi esetre sem kvalitatív, hanem kizárólag kvantitatív természetű könyvelési adat. Eljutottunk-e odáig mi is, hogy az ember a múzeumokban sem több mint egyszerű gazdasági tételszám? Már e kiállítások hangzatos címének kiagyalásakor a tömeg lélektani magnetizálását, s ezen keresztül a tömegközönségtől bevehető belépődíjak maximalizálását tűzik ki elsődleges célul. A kiállításcím hatása a napilapokból ismert headline szenzációkeltő hatásmechanizmusával kezd összecsúszni. A gyorsan kanonizálódott receptúra szerint a hatásos címhez rövid szavak szükségeltetnek, legjobb erre a célra a treasure, a gold, a great age vagy még inkább golden age. A másik recept szerint biztos hatás attól a néhány közismert és érettségi nélkül is könnyen kiejthető, nagy történelmi névtől (King Tut - a kissé bonyolult Tutankhamun helyett) vagy a szintén csekély számú közismert művész nevétől (Van Gogh in Arles) várható, akiket a tömegek azonnal felismernek, és ha valódi személyhez, életműhöz, tudáshoz vagy személyes élményhez nem is kapcsolják őket, az ingerküszöbüket várhatóan áttöri a bombasztikus effektus. Az új típusú kiállításipar azonnal kifejlesztett egy sor további üzletágat (múzeumi szuvenírboltok, „biztonságos” és egyre megfizethetetlenebb műtárgyszállító-ipar stb.).

A kultúrát széthasító jelenség (growing divorce) veszélyeire és hamarosan érzékelhető kártételeire Amerikában és Európában már az 1980-as években felfigyeltek.17 A katonai szakzsargonban háztömböket leromboló légibombát jelentő blockbuster szóval kezdték jelölni a műfajt (a buster önmagában hajmeresztően arcátlan hazugságot is jelent), amely a nagyságrend mellett egyszerre utal a kulturális károkozás elméleti és tárgyi vonatkozásaira, de a szellemi „tömegpusztítás” rémképét is magában hordja. A „mozgalommá” növekedett, de az ezredvég felé közeledve a kifulladás jeleit mutató kiállításipar eredetének és „eredményeinek” tudományos leírását a jeles reneszánsz kutató, Francis Haskell hagyta ránk a múzeumok efemerré válásáról szóló, utolsó könyvében.18 Szerinte a hatvanas éveknél sokkal mélyebbre nyúló gyökerek között kimutatható a 19. századi nacionalista ideológia, amelyre jó példa az 1898-as amszterdami nagy Rembrandt-kiállítás. Haskell értelmezésében ez az első modern múzeumi blockbuster. Ennél meghökkentőbb az 1930-ban a londoni Burlington House-ban megrendezett nagy olasz művészeti kiállítás esete Mussolini és az angol baloldal vezérének, John Bullnak személyes reprezentációjával: a kultúra a nacionalista ideológia szolgálatában, vagy ha úgy tetszik, Botticelli in the Service of Fascism. A Haskell által kiemelt esettel kapcsolatban Jonathan Jones a londoni The Guardian hasábjain a Punch egykori illusztrációját idézi fel, amelyen Mussolini mutogatja John Bullnak Botticelli Primaveráját. A képet a Mediciektől lopott epitheton tette teljessé: Mussolini the Magnificent.19 A szerző az új kiállításdömping hatásainak talán legélesebb kritikáját fogalmazta meg: „A blockbuster kiállítás arra bátorít, hogy úgy nézzük a művészetet, mint valami idióta.”20

Az együgyűeknek szánt reklámfogásokkal operáló („most az egyszer az életben”, „soha vissza nem térő”, „minden idők leg..., leg..., leg...” stb.) múzeumi marketinget nemcsak a szakemberek területük iránti szenzibilitása, hanem az emberi szabadság nevében is el lehet utasítani, amint Greyson Pery legutóbb tette a Timesban.21 Ő fogalmazta meg azt az akár optimistának is tekinthető hasonlatot, hogy a múzeumi show-műsorok tömegdivatja, amelynek közönsége leginkább a tülekedő rajongók hadára emlékeztet,22 a rugalmas zuhanókötél működéséhez hasonló (blockbusters seem to be pandering to what I call the bungee-jump culture), amely előbb-utóbb a kiindulóhely közelébe tér vissza. A helyzet bizonyára nem ennyire egyszerű, főként ha azokra a veszteségekre gondolunk, amelyekre 1990 óta már Magyarországon is többször felhívták a figyelmet, méghozzá igen világos szavakkal.23 „A lassan húsz éve tartó nyugat-európai múzeumi boom elhallgatott következménye, hogy a múzeumi gyűjteményeknek az a része, amely a kultúrmenedzser-szemléletű kurátorok, a marketing vezérelte projektek pillanatnyi érdekein kívül esik, veszélybe került. Sem fizikai fenntartásuk, sem a gyűjteménygyarapítás kontinuitása nem biztosított.”24

Más kérdés, hogy a kulturális közpénzek felett diszponáló, hivatalos személyek a nem is csak húsz év tapasztalatait összegző kritikai sajtó ismeretében - tehát mindannak ellenére- vagy annak ismerete nélkül szoktak-e nálunk döntést hozni az elkésettnek tűnő, ráadásul erősen hazai zamatú múzeumi boom támogatásáról. Tudnak-e arról, hogy jócskán elkéstek, mert a húsz éve kétségbe vont és a progresszivitás jegyeire egyre kevesebb eséllyel pályázó nemzetközi bungee-jump játék, amelybe belekapaszkodni vágynak,éppen visszafelé tart? Arra pedig végképp nem érdemes választ várni, hogy megkérdezték-e a szakterület tapasztalt és a szellemi értékek iránt elkötelezett intellektuelleket, létezik-e másik út.



Jegyzetek:


 

1 Pl. Orbán Viktor magyar és Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnök 2001. március 28-i luxemburgi találkozásának kommünikéje a kiállítás megvalósítását illetően: ...au niveau de la cooperation culturelle, les deux délégations se sont mises d’accord sur l’organisation en 2003 d’une exposition commune intitulée „Sigismund”, installée consecutivement dans chacun des deux pays. A szöveg megjelent a luxemburgi kormány honlapján: www. gouvernement.lugouvfract10328orban.html. Letöltés: 2001. június.

2 Marosi Ernő és Roland Recht 1996-ban készült kiállítási javaslatainak kézirata: OKM (korábban NKÖM) Közgyűjteményi Főosztály, illetve a minisztérium irattára.

3 Ce n’est donc pas un Moyen Age finissant mais tout au contraire une histoire das mutation dans une Europe des échanges que nous chercherons a dégager: en bref, non pas la fin d’une période, mais les débuts d’une ere nouvelle dont les oeuvres d’art apportent le témoinage combien éloquent. Idézet Roland Recht 1996 augusztusában készített kiállítási javaslatából.

4 A 2007 októberében megnyílt brüsszeli Europalia kiállítás teljes címe: Le grand atelier. Chemins de l’art en Europe. Ve-XVIIIe siecle. Négy magyar közgyűjtemény - Magyar Nemzeti Múzeum, Iparművészeti Múzeum, Szépművészeti Múzeum, Budapesti Történeti Múzeum - vett részt ezen a 22 ország nagy múzeumi intézményeiből összegyűjtött nemzetközi kiállításon, amely Európát mint egyetemes értékteremtő és alkotóműhelyt mutatta be. A magyar hozzájárulás mértékére s vélhetően gyűjteményeink nemzetközi besorolására jellemző, hogy a kiállított mintegy 330 műalkotásból 21 darabot az említett magyar közgyűjteményekből kértek kölcsön, mégpedig úgy, hogy a hivatalos magyar kultúrpolitika szervezési közreműködésére nem tartottak igényt. A legnagyobb magyar kölcsönzési kérés - összesen 9 tételre, amelyből 8 volt teljesíthető - talán többek meglepetésére a hazai környezetben kevéssé ismert és megbecsült Iparművészeti Múzeumhoz érkezett.

5 Részlet a minisztérium számára, az előzmények ismeretében készített Vázlat egy 1996 óta tervezett kiállítás megvalósításáról címet viselő javaslatomból.

6 A belső idézet Roland Recht 1996-os koncepciójából származik.

7 Részlet a 2003. május 15-én véglegesített kiállítási terv bevezetőjéből.

8 A kiállítás Barbara Drake Boehm és Jiří Fajt rendezésében Prague. The Crown of Bohemia 1347-1437 címmel 2005 októberében nyílt meg a Metropolitan Museumban.

9 Erről a Hiller István által 2003. október 6-án aláírt „főkurátori” kinevező irat tájékoztat eléggé világos körülhatárolásokkal: „Felkérem, hogy a program befejezéséig teljes körű szakmai felelősként irányítsa a kiállítást és annak kiadványait szervező, a Szépművészeti Múzeumban működő Programiroda munkáját.” Ugyanez az irat nevezi meg a program fölötti, teljes körű felügyeleti hatáskör gyakorlóját is: „Az Ön megbízási szerződésének kidolgozásával, valamint a projekt teljes körű felügyeletével, szakmai és pénzügyi ütemterv szerinti, tervszerű végrehajtásának figyelemmel kísérésével a szakterületért felelős kulturális örökségi és közművelődési helyettes államtitkárt hatalmazom fel.” A megbízás elkészítéséért és a pénzügyi felügyeletért felelős helyettes államtitkár Koncz Erika volt.

10 Az a tájékozatlanoknak szánt híresztelés, miszerint 2005 előtt a Szépművészeti Múzeum egyáltalán nem kért kölcsön semmit olasz gyűjteményekből, hanem csak „adott, adott”, természetesen ettől az esettől függetlenül sem felel meg a valóságnak. Vö. interjú Baán Lászlóval, Kossuth Rádió, 2008. január 14.; a rosszhiszeműnek tűnő állítás cáfolatát tartalmazó helyreigazítás később elhangzott ugyanott. Az esetről l.: Szilágyi Márton: Baljós árnyak. Magyar Szemle, 17, 2008/3-4, 53, 67, 15-16. jegyzet.

11 Pl. Právo, 2006. március. 20.; vagy Víkend, 2006. szeptember 8.

12 A Zsigmond-kiállítás előkészítő konferenciáját végül Luxemburg rendezte meg 2005 nyarán az EU soros elnöksége keretében. Az elhangzott előadások anyaga már a kiállítás nyitásának idejére megjelent nyomtatásban.

13 El kell ismernem, hogy nagyszerű kötetet hozott létre. Nem akarom méregetni a teljesítményt, csak őszintén a legnagyobb elismeréssel és csodálattal adózom. A párhuzamos prágai vállalkozás sajnos még mindig katalógus nélkül van. Biztos vagyok benne, hogy az Önök kiállítása és katalógusa új impulzust fog adni mindenekelőtt a német művészettörténetnek, amely ezt a császárt mindeddig bűnösen elhanyagolta - magam is a bűnösök közé tartozom! - és pontosabb kutatásokra fogja ösztönözni.” Részlet Robert Suckale 2006. április 23-i dátumú leveléből (német nyelvű eredetije a birtokomban). Ehhez hasonló végkövetkeztetést tartalmaz a Németországban megjelenő, és a szakmában befolyásosnak számító Kunstchronik 2006. júliusi számában vagy az oxfordi Renaissance Studies 2006-os kötetében megjelent ismertetés is.

14 Vö.: Miklósi Gábor: Kincsesládák. Műtárgyszállítás. In: Manager Magazin, 2006/12. http://www.managermagazin.hu/magazin.php?page=article&id=698

15 Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2006. augusztus 23.

16 A mondatot idézi az intézet honlapjának (www.ifa.de) történeti oldala.

17 Az első figyelemfelkeltő írás: Art history and the „Blockbuster” exhibition. The Art Bulletin, 68, 1986, 358-359.; a kritikai elemzést tovább mélyítő vita: S. J. Freedberg és Gervase Jackson-Stops tollából: The Art Bulletin, 69, 1987, 295-298.; ld. még: Still too many exhibitons. The Burlington Magazine, 130, 1988, 3.

18 Francis Haskell: The Ephemeral Museum. Old Master Paintings and the Rise of the Art Exhibition. Yale University Press, 2000.

19 Jonathan Jones: The truth about those mega-exhibitions: the best works are absent, the curator has an axe to grind and you’ll learn nothing about the artist. The Guardian, 2001. január 2.

20 The blockbuster exhibition encourages an idiotic attitude to art. Érdemes hosszabban is idézni őt: ...perhaps the biggest lie is the one that this exhibition is urgent here, now. Does Vermeer need another big exhibition this year? Will it change the fact that he’s one of the world’s great artists? Whenever there’s a big exhibition it’s as if this artist had just been discov­ered, and we all need to get along there or miss out. This is crushing, it’s the opposite of the love of art. Love is personal, it is complicated. You can’t hurry love.Uo.

21 Greyson Pery: We have been blinded by blockbuster fatigue. timesonline.co.uk/tol/arts_and_entertainment/visual_arts/article1543763.ece

22 Visiting blockbuster shows can be like waiting among jostling fans beside a red carpet to see your favourite film star in the flesh, only to find out that he or she is short and plain. Uo.

23 Tudomásom szerint e tárgyban az első magyar nyelvű kritikus írás: Szilágyi János György: A kiállítás mint alibi. Holmi, 2, 1990, 832-837.

24 Rostás Péter: A „szunnyadó múzeum”. Száz éve nyílt meg a Fővárosi Múzeum. Holmi, 2007. december.



« vissza