Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Hazugságok ára

Amikor az amerikai elnökválasztás kampányának finisében a jóval nagyobb anyagi támogatást élvező demokrata jelölt a legdrágább műsorsávban szokatlanul hosszú időt vásárolva vetíttette kampányfilmjét, a magyar miniszterelnök a közszolgálati televízió főműsorában adta elő kampánytéziseit. Ingyenesen persze, ami azt jelenti, hogy tájékoztatásnak mondott személyes (agit)propaganda költségei a közt terhelték. Bár ez lenne a legnagyobb bajunk! A baj az, hogy abnormális világban élünk: máskülönben akár természetes is lehetne, hogy a miniszterelnök időnként tájékoztatja a társadalmat a maga tevékenységéről. Azaz beszámol arról, hogy miként szolgálja a köz érdekeit. Nos, erre, éppen erre nem került sor.

Viszont mintegy órán át figyelhette a közönség a miniszterelnök szem(üveg)ének intellektuális csillogását, hallgathatta sajátosan egyéni, sőt egyedi logikával szerkesztett mondandóját. Eszerint pártja hatéves országlása, melyből négyet ő jegyez, oly eredményes volt, hogy az időközben kialakult csődhelyzetet pillanatnyilag egy megakölcsön segítségével sikerült elkerülni. Természetesen mindebben a fő érdem az övé - noha szerénysége tiltja, hogy a siker minden dicsőségét egyedül arassa le. Azok a nézői, akik a döbbenettől bénultan már televíziójuk távirányítójának megfelelő gombját sem tudták megnyomni, álmélkodva hallhatták magyarázatként arról, hogy a vészhelyzet követelte hitelfelvétel milyen nagy megbecsülés.

Éppen csak azt nem mondta, hogy a hiteltől lesz egy politika hiteles.

Ám ettől függetlenül érdemes a szó jelentéstanilag új értelmére figyelnünk. Hiteles: ez idáig azt jelentette, hogy megbízható, el lehet hinni, amit mond. A magyar kormányzati munka azonban ezt az értelmezést nemigen tűri. Ezzel kapcsolatban a szó eredeti értelmének megfelelően a benne rejlő „hitel” fogalom azonban határozottan ide tartozik. A kormányfő, ha nyilván erre így nem is gondolt, a két jelentést mosta volna össze. Hogy ő maga attól hiteles, hogy hitelt vesz föl. Mintha az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülését követően elvesztett hitelét kapta volna vissza az IMF-től és a többiektől.

Pedagógusok, főleg óvónők tudják, hogy nem ritka eset, ha egy-egy élénk fantáziájú gyerek saját színes előadásaiba úgy beleéli magát, hogy mesevilágát valóságnak éli meg. Aggódó szülei ilyenkor zavartan néznek össze, esetleg még szakemberhez is elviszik. Szerencsés esetben kapnak egy biztató szót, például azt, hogy a jóindulatú gyermekpszichológus így szól: „konfabuláció”. Mely kifejezéssel azt jelöli, hogy az illető gyermek hetet-havat összehord, és előadásában a valóság elemei és a képzelet szüleményei úgy keverednek össze, hogy azt maga is elhiszi. Majd kinövi - foglalhatók össze az e diagnózist követő vigasztaló szavak. Ám ha a konfabuláló túl van egy bizonyos koron, mondjuk felső tagozatos, már korántsem lehetnek nyugodtak a szülők, és indokolt szakorvoshoz fordulni. Mert idősebb korban az ilyesféle mesélés a valóságtól való kóros elfordulás jele, ami a legkésőbb kamaszkor után már kezelést igényel.

De a valóságtól elszakadt állítások halmazát a köznép - kevésbé cizelláltan - hazugságnak, hangoztatójukat hazudozónak titulálja. A hétköznapi ember nem mélyül el a lélektanban, és különben is intoleráns. A nyilvánvaló valótlanságok állításának okát keresve arra gondol, hogy át akarják verni. És azt feltételezi, hogy aki ezt teszi, az a maga céljainak megfelelően torzít. És nem átall konfabuláció helyett hazugságról beszélni. Nem azt mondja, hogy szegény hablatyolót kezelni kell, hanem (ha az történetesen vezető politikus) azt, hogy csomagoljon. (Azt, hogy mondjon le, már nem mondja, mert fél, hogy kicsúfolják. És csomagoláson nem azt érti, hogy egy bizonyos Bokros Lajos megszorító intézkedéseinek gyűjteményét kínálja távozás helyett.)

Mármost persze a hazugság kérdése sem olyan egyszerű. Sok függ az okától és a céljától. Ne felejtsük el, hogy a legtöbben önmaguknak hazudnak, magukat akarják becsapni, saját aggodalmaikkal szemben áltatják magukat. És vannak kegyes hazugságok is, amelyek állítólag a becsapott érdekét szolgálják. (Amit ugyan nem hiszek, mert az igazság ismerete, még ha nehéz is kibírni, mégis konstruktívabb helyzetet teremt, már csak azért is, mert az igazság szinte mindig kiderül - és többnyire rosszabb pillanatban, mint mikor a hazugság elhangzott.)

Tekintsünk el most a hazugság erkölcsi megítélésétől. Érjük be annyival, hogy az a valóságról alkotott hamis kép hirdetése, és a valósághoz való inadekvát viszony. Ezért nem alkalmas arra, hogy bármilyen problémát meg lehessen oldani vele. Sőt, újabb problémák sokaságának okozója lehet. Nincs okunk arra, hogy elfelejtsük: a magyar lakosság az utóbbi években alapos kiképzést kapott a politikai és politikusi haszonszerzésre irányuló hazugság kezeléséből. Beleértve azt is, hogy a hazugság ideológusai versenyszerűen bizonygatták, mennyire hiteltelen minden politikus, aki azt állítja, hogy nem hazudik. Ellenben hinnünk kell azoknak, akik saját hazugságaikról beszélnek. Nos, ez az okfejtés kísértetiesen egybevág a klasszikus ávós logikával, amit ugyan vígjátékba illő bon mot-ként ismert meg az ország, ám nagyon is hiteles volt: hogy az a gyanús, ami nem gyanús.

A hazugság kérdése szorosan összefügg a hitelességével. Utóbbi csak annyit jelent, hogy hisznek-e valakinek. Bizonyos értelemben tehát személyes ügy, még a politikában is: ám a hazugság már közügy. Nemcsak a hazugsággazda (a szó képzése a titokgazda kifejezés analógiájaként történt) személye miatt, hanem a személytelenné váló hazugságra épülő alrendszerek fundamentális hamissága miatt is.

Ez pedig már elvezet a mai Magyarország tragikus helyzetét előidéző okok világába. E krízis kettős természetű: gazdasági és szellemi (ideértve a közgondolkodást, közerkölcsöt, közbizalmat stb. is). Ennek megfelelően két döntő tényezője van: az adósságcsapda és a hazugságcsapda.

Kialakulásukat tekintve szomorú, hogy a kettőt a kisebbségi kormányt vezető politikus személye köti össze.

A hazugság, ahogyan Agatha Christie szerint a gyilkosság, szokássá válhat. Ha csak egy röpke televíziós beszélgetés képtelenségeiről, a politikai füllentés csínyéről lenne szó, ma már nem volna érdemes soká időzni e kérdésnél. Ám amikor magának a kormányzati gyakorlatnak és az állam gazdálkodásának meghatározója a valótlanságok állítása, akkor azt nem lehet szó nélkül hagyni. Már csak azért sem, mert lassanként a politikai rendszer maga is elmerül a hazugságok mocsarában.

A fundamentális hazugságokból többféle, rejtett vagy látványos hazugság következik. Kevésbé szembeötlő például a közérdekű adatok eltitkolása. Esetünkben ilyen a kölcsönök feltételeinek titkolása. A hitelt folyósítók feltételei, ha igaz, nyilvánosságra kerülnek. Amit tudunk, az Magyarország gazdálkodási szuverenitásának feladását sejteti, ami persze a regnáló kormány esetében még jó is lehet: sokkal előbb gyámság alá kellett volna helyezni. Csakhogy az államadósságot tekintve a következő kormányt is kötik elődje lépései: láthattuk, hogy a rendszerváltás után miként terhelte rá a posztkommunista propaganda a demokráciára a pártállam számláinak kifizetését. És, ismét csak az államcsőd veszélyére hivatkozva, ugyanaz készül. A magát megszedett hálózati elit visszahúzódik gazdasági birodalmaiba, és a jobbközép ismét kamikázekormányzásra kényszerül. E helyzet kialakításának része az is, hogy a kölcsönök folyósításának feltételeiről ugyan esik néhány szó, ám azokról a feltételekről nem, amelyek miatt a kölcsönök felvétele szükségessé vált, és amelyek megismerése mindennél fontosabb volna. Az utóbbi is hazugság, ez is: ha van mulasztásos alkotmánysértés, létezik mulasztásos igazságsértés is.

Süt a hamisság abból is, ahogyan a költségvetés készül. Kezdetben még „a nehezén túl vagyunk sóhajokkal, 3%-os növekedéssel, 300 milliárdosnak nevezett adócsökkentésről szónokolva készült a kormány első költségvetési blöffje. Aztán jött az 1%-os, majd a zéró növekedéssel számoló javaslat. Ezidáig három, még ha az utolsót a második módosításának nevezik is. Lehet, hogy több most nem lesz, és ezt a költségvetést áterőszakolja majd a kormányfő az azt megszavazó SZDSZ-es és esetleg máshonnan is elcsábult képviselőkkel. Semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy ugyanígy megszavazzák majd a költségvetés bármilyen, azt alapjaiban átformáló módosítását is. Részben azért, mert már most is tudja mindenki, hogy a költségvetés a maga szofisztikált módján hazugság, részben pedig azért, mert nem is tehetnek másként. Nemcsak a nemesség, a hazugság is kötelez.

Ezt a kényszerpályát igazolta a miniszterelnöki interjú, a képernyőn az ÉLŐ felirattal, fél kilenc tájban, miközben figyelmező fülű hallgatók szerint a miniszterelnöki szoba órája fél tizenegyet mutatott. Tehát vagy hazugság volt a fölirat, vagy nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a kormányfő nem tudja, hány óra van.

Ez a televíziós szereplés önmagában tán nem is érdemelné meg, hogy foglalkozzunk vele. A kormányfői kijelentések üressége, állításainak félelmetesen gyors avulása ellenére is mélységesen jellemző, és ezzel önleleplező volt. Amin persze nem tudunk meglepődni. A konfabuláció természetéből fakad, hogy a valótlanságokat hangoztatójuk elhiszi. És ezt követően már nehéz eldönteni, hogy mi a nagyobb baj: az, ha a kormányfő tudatosan meg akarja téveszteni hallgatóit, miközben tudja, hogy amit mond, nem igaz, vagy az, ha maga is elhiszi, amit mond.

Persze vannak hívei, akik valamely sajátságos lelki okból notóriusan hisznek neki. Most már kár volna arra utalni, hogy e megszólalása előtt néhány héttel magabiztos derűvel állt ki (elválaszthatatlan tettestársaként a pénzügyminiszterrel) a nyilvánosság elé azzal, hogy a világ pénzpiacainak összeomlása miatt nem kell senkinek aggódnia. Az akkori szózat szerint a magyar bankrendszer, a forint és a gazdaság oly stabil, hogy nem árthat e hazának semmiféle globális pénzügyi cunami.

Idősebbek ekkor rémültek meg, mert volt balszerencséjük ismerni a halhatatlanul szürke Lázár György és egértársai egykori téziseit: a „nemfogbegyűrűzni projekttel indult az a nagy összeomlás, amely végül az egész rendszer csődügynökök kezére jutásához vezetett. És, mint ismeretes, a csődökön mindig ők keresik a legtöbbet.

Ám a csődügynökség nem termelő, hanem elnyelő ágazat. A pártállam új osztályából a piacgazdaság új osztályába rendszerváltott régi-új „elit+ ebben utazva gazdagodott meg. Hogy ne irigyelje a köznép túlságosan, a (véletlenül ugyancsak ebbe a körbe tartozó) kormányfő közölte, hogy a mai krízisen a legtöbbet a brókerek és nagytulajdonosok veszítik. Akár vagyonuk felét is. Itt már csak egyetlen feszült pillanat választotta el a személyiség varázsa alól magukat kivonni képtelen nézőit attól, hogy az együttérzéstől zokogni kezdjenek. Ettől azonban a szónok megkímélte őket: nem mutatott önmagára, nem hivatkozott arra, hogy a teremtésben nincs más vesztes, mint önnönmaga, hiszen a cégbirodalmak piaci értékének zuhanása az általa és hozzátartozói által birtokolt vagyon zsugorodását is jelenti. (Igaz, közben ugyanaz marad.)

Kritikusabb nézői viszont már-már azt várták, hogy a súlyos lelki felindultság okán elakad a hangja, és a továbbiakban hulló könnye záporán át fogja elszipogni a nemzet sorsának javítását célzó erőfeszítések összefoglalóját. Ezt azonban sikerült megúszni: vélhetően a fellépését előkészítő kreatív stáb most nem tartotta adekvátnak nagy szenvedő melodrámájának elővezetését. (Nemcsak azért, mert korábbi, az október 6-án Monorierdőnél történt vasúti baleset áldozatai miatti alakítását a szakkritika ripacskodásnak nevezte, hanem mert annyit megéreztek: aligha serkentené a társadalom áldozatelviselési potenciálját az a tény, hogy a jelen pillanatban évi 100 millió körüli jövedelmet biztosító vállalatok X milliárdnyi értéke most csupán X/2 milliárd lesz. És így a 100 milliós osztalék is csökkenhet valamelyest.)

Ilyenkor persze az érző honpolgár (akinek vagyona jobbára csupán az a lakás, amiben él, amit el nem adhat, ilyenformán szinte mindegy, hogy mennyi a piaci értéke) szíve majd meghasad. Ám - ahogyan Mikszáth írja - lehet valaki bármily gazdag, négy rostélyosnál többet még herceg Esterházy sem tud elfogyasztani. Vagyis ha valaki a szokott 3 vagy 10 millió helyett ne adj isten, tíz százalékkal kevesebbet talál havonta a számláján, aligha fogja a gázórája számlálóját lesni, mint egy bizonyos pápai nyugdíjas.

Vagy nyírségi óvónő, borsodi tanító, baranyai egyetemi docens, vasi ápolónő, csongrádi rendőr törzsőrmester, vagyis a közszféra bármely és bárhol idehaza tevékenykedő, alulfizetett, túlhajszolt dolgozója, akit a nyugdíjasok és a gyermekek mellett a kormány álszent propagandája és a honi viszonyok sajátosságaira érzéketlen doktriner makrogazdasági elemzők a mai magyar államcsőd-közeli állapot okozójának szeretnek feltüntetni. Mert lehet, sőt biztos, hogy százalékosan valóban túlságosan nagy tételt jelent a magyar gazdaság egészét tekintve a közszféra. De arányról lévén szó, nem abban van-e inkább a hiba, hogy ez a bizonyos gazdaság kicsi? Ha pedig számokat viszonyítunk, akkor azt is illik tudnunk, hogy egy rossznak minősített arány nemcsak az aránypár egyik tagjának csökkentésével, hanem a másik növelésével is javítható. És, visszatérve a hétköznapok valóságához, normális dolog, hogy a tervgazdaság keretei közötti, olyan-amilyen állami gondoskodás rendszeréről a piacgazdaságra áttérve, némely napokon az öngondoskodás jelszavával díszített zászlókat lobogtatva föl sem merül, hogy a - pártállam gyakorlatát sajátosan meghosszabbítva - munkabérek egészében véve máig nem tartalmazzák a lakhatási költségeket? (Megjegyzendő, hogy ezt a követelést utoljára az Antall-kormányt revolverezve vetette föl az akkori ellenzék!)

Ez természetesen nem vonatkozik a legfőbb vesztesként emlegetett ezrek vagy tízezrek (nem, nem osztály, még tán nem is réteg), az állítólagos legfőbb vesztesek jövedelmére. Nekik ez a tétel a jövőben sem okoz gondot, ahogyan energiaszámláik sem. Már csak ezért sem lehet vigasz a családtagokkal együtt úgy másfél-két milliónyi, a közszférához kötődő honpolgár számára, hogy állítólag vannak, akik náluk többet vesztenek. Vagyis ez a vigasztalás is hazugság. Nem szólva arról, hogy egy válságban mindig a legkisebb jövedelműek a fő vesztesek: akiknek van, azoknak adatik, és akiknek nincs, azoktól az is elvétetik, amijük van.

De ne higgye azt senki, hogy itt egy rosszul sikerült szereplést vizsgálva kötekedünk. Néhány elem hamissága még nem jelentené azt, hogy a hazugság mindent elöntött. Ám a dolog fordítva működik. Ha már mindent elönt a hazugság, akkor bármit megkaparhatunk, abból a hazugság szivárog elő.

Hazugság a Himnusznál szívre tett kéz - ha közben valaki a határon túli magyaroknak a hazával való kapcsolattartását akadályozza és a népszavazásból népszakadást csinál. Hazugság, ha valaki egy világvégi aprófalu munkahelyektől elzárt cigányságának azt mondja, hogy „dolgozzanak, én is dolgozok”. Hazugság, sőt politikai hullarablás akkor is, ha van benne személyes részvét, ha valaki sportminiszterként azzal jeleskedik, hogy fájdalmas halálesetekből (Papp László és Puskás Ferenc elvesztéséből) próbál tőkét kovácsolni magának, hazugság, ahogyan egy gyermektragédiát követően jogcím nélkül országos ellenőrzést hirdet meg valamennyi strandfürdőben, hazugság, ha kormányfőként - ahogyan erről már esett szó - a kamerák előtt alakít lelki összeomlást egy vasúti baleset után. Hazugság, ha Nemzeti Csúcsra járat jeles politikai közéleti személyiségeket, és nem tájékoztatja őket arról, hogy néhány nap múlva több tízmilliárdos kölcsönt vesz fel a fenyegető államcsőd elkerülésére. Hazugság, amikor a megosztást legfőbb politikai rezonnak tekintő politikus az egységről szónokol, miközben tudnia kell, hogy annak első feltétele az ő távozása volna - és így tovább.

Ám a hazugság rendszerében, a hazugságcsapdában és hazugságspirálban is akadhatnak mondatok, amikben igazság is van. Esett szó például az egységről is, amire valóban szükség volna. Először például olyan kérdésekben, hogy az igazmondás erény, és a hazugság bevallása még nem igazmondás. És hogy a hazugságnak nincs helye a politikai eszköztárban. Ebbe az irányba azonban nem sikerült egy csipetnyit sem előrelépni. Azért érezzük a mai válságot még súlyosabbnak annál, mint amilyen, mert nem pusztán anyagi természetű. Az államcsőd fenyegetéséből 6-8 vagy 10 év alatt ki lehet szabadulni. De ehhez igazat kell mondani. Ha azonban a hazugság rendszere beépül egy társadalomba, azzal nemzedékek sem tudnak megbirkózni, olykor még tragédiák árán sem. A magyar társadalom hajlott arra, hogy illúziói áldozata legyen. A maga módján ez az illuzionizmus is önbecsapás - de mégsem hazugság. Most attól az illúziótól kell megóvnunk magunkat, hogy a pénzügyi-gazdasági krízis elhárítható úgy, hogy a hazugság rendszere érintetlen marad. És most azt is megtudhattuk, mennyibe kerül ez nekünk. A világ pénzügyi központjainak díjszabása szerint 25 milliárd dollárba.



« vissza